Kéri András
Afrika leendő Kuvaitja: Egyenlítői-Guinea 
Nem hinném, hogy bárkinek is eszébe jutna turistaként az ötezer kilométerre lévő Egyenlítői-Guineába utazni. De miért is mennénk oda? Még a földrajzi atlaszokban sem könnyű megtalálni, s a néhány „beavatott” kivételével, semmit sem tudunk e néhány Magyarországnyi megyét elfoglaló ismeretlen országról (28,051 km2, 617 ezer lakos – 2008). Az egyetlen spanyol nyelvű afrikai állam mostoha sorsának is köszönheti, hogy látnivalókban nem bővelkedik, sőt kifejezetten szegényes. Magyar vonatkozással azonban a világ ezen eldugott szegletében is találkozhatunk.

Ha valaki a kilencvenes években akart eljutni Európából a Guineai-öbölben fekvő egykori spanyol gyarmatra, akkor Madridba kellett utaznia, mivel ez volt az ország egyetlen kapcsolata az öreg kontinenssel, és még aggódnia sem kellett, hogy nem lesz hely a gépen. Pedig 2001-ig csak heti egyetlen járat volt. Mára a helyzet megváltozott, akár naponta is indulhatunk. A változás óriási kőolajkészleteinek és a növekvő kitermelésnek köszönhető. Az 1995–2005 közötti évi átlagos növekedési ütemével (20%) a világ leggyorsabban fejlődő országa lett. A növekvő „olajturizmus” nemcsak a nemzetközi szállodaláncok megtelepedését eredményezte, hanem már jut pénz idegenforgalmi stratégiai tervek kidolgozására, beruházásokra, fejlesztésekre is, melyhez nemzetközivé bővült, kubai és spanyol szakemberek vezette küldöttség segítségét kérték. A turizmus igazi kezdetét a kőolaj hozta el.     

A parányi Egyenlítői-Guinea különleges, mesterséges politikai alakulat. Két szigetből (Bioko, Annobón) és egy Kamerun és Gabon között fekvő szárazföldi enklávéból áll. A szigetek egymástól jelentős távolságra helyezkednek el úgy, hogy közöttük egy független szigetállam, Sao Tomé és Príncipe terül el. A Guineai-öböl négy vulkanikus eredetű szigete az ősi, víz alá került kameruni hegylánc folytatása. 

A 72 km hosszú, 35 km széles Bioko (neve 1979-ig Fernando Poo volt) szigetének parányi, de annál modernebb repülőtere az első meglepetés. Nyüzsgő életét több parkoló gép és a tengeri kőolajkutak közötti helikopterforgalom jelzi. A hét kilométerre fekvő fővárosba, Malabóba (egykor Santa Isabel) kakaóültetvények között vezet az út, ahol ma már 15 szálloda várja a turistákat. 

A függetlenség elnyerésével (1969) és a spanyolok kivonulásával – a szakemberek és ültetvényesek távoztával – nagy gazdasági visszaesés és véres diktatúra vette kezdetét. Megfordult az a trend, hogy a szomszédos országokból – többnyire az európaiak – átjöttek hétvégenként vásárolni. Sőt, a politikai és gazdasági káosz miatt megindult a kivándorlás. A 80-as évekre olyan ellátási nehézségek léptek fel, hogy a tehetősebbek Gabonba jártak át ebédelni. Francisco Macías Nguema (1968–1979), diktatúrája alatt, 1972 és 1979 között 80 ezer embert gyilkoltatott meg és a lakosság harmada, 150 ezer fő menekült el az országból. Jelentős részüket megfosztották útlevelüktől és állampolgárságuktól is. A nemzetközi szervezetek becslése szerint további kb. 20 ezer főt kényszermunkára ítéltek, amit ültetvényeken kellett ledolgozniuk. Az ország világelső volt a menekültek, a hontalanok és a jogvédelemtől megfosztottak aránya alapján. Az anyaország sokukat befogadta. A diktátor féktelen spanyolellenessége odáig fajult, hogy megtiltotta a helyiek spanyol neveinek használatát. Az ültetvények tönkrementek, a gyárak bezártak, éhínség és járványok pusztítottak. Teodoro Obiang Nguema (1979-) puccsal vetett véget nagybátyja ámokfutásának, akit tetteiért bíróság elé állíttatott és kivégeztetett, de a rendszer nem sokat változott. Saját hadseregében sem bízott, ezért marokkói katonákkal vetette magát körül. A volt gyarmatosítókkal való állandó nézeteltérés oda vezetett, hogy franciabarátsága révén kijelentette, Egyenlítői-Guinea a francia világ része akar lenni. 1983-ban csatlakozott a frankofón országokhoz, majd 1985-ben a frankövezethez és a helyi valutát, az epkwelét felváltotta a CFA-frank. Az országot családi vállalkozásban vezeti. Ötven minisztere közül 21 családtag. Elsőszülött fia, Teodorin mezőgazdasági és erdészeti miniszter. A kőolaj után a fa a legfontosabb természeti kincs. Kisebbik fia, Gabriel kőolajügyi miniszter. A kívülálló számára mókás látvány, amikor testőreik kíséretében méregdrága luxus sportkocsikkal közlekednek a sziget gyér úthálózatán. A diktátor-elnök az ellenzéket brutális módon elhallgattatta, az értelmiséget száműzetésbe kényszerítette. A 90-es évekre olyannyira megromlott az egykori anyaországgal való kapcsolatuk a politikai menekültek befogadása miatt, hogy az ország diktátora bejelentette (1997), Egyenlítői-Guinea hivatalos nyelve a francia lesz (bár ezt a nyelvet – a bevándorlókon kívül – a politikai elit sem beszéli). Ma az egyenlítői-guineaiak 10%-a külföldön él, közülük kb. 10 ezren Spanyolországban. A hivatalos nyelv a spanyol és a francia, de emellett kreol portugált, kreol angolt és a törzsi nyelveket is használják: a fangot 82,9%, a bubit 9,6%, a ndowét 3,8% (mind bantu nyelv) és az annobónit 1,5%.  

A kőolaj felfedezésének hivatalos éve 1995. Ekkor vált bizonyossá, hogy óriási készletek találhatók az ország területén, tengeri övezetében. A Nigériától Angola északi részéig húzódó kőolajövezet közepén fekvő országban a nagy nemzetközi cégek és befektetők is egymásnak adják a kilincset. 1996-tól, a kitermelés kezdetétől nagyarányú a fejlődés. A Nemzetközi Valutaalap adatai alapján 1997-ben a GDP növekedése 71,2%, 2001-ben 72,5% volt, ami világrekord. Válsággal sújtott világunkban a 2008-as 12,44%-os növekedést 2009-ben is tartani tudja. Ma a világ 35. kőolajtermelője. 2001-ben létrehozták a Nemzeti Kőolajtársaságot (GePetrol), majd 2005-ben az állami gáztársaságot, a SONEGAS-t. 2008 a földgáz éve: megnyitották a földgáz cseppfolyósítót. Ma már a GDP több, mint 90%-a az energetikai szektorból származik, miközben a mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás gyakorlatilag stagnál. A kőolaj felbukkanásának lehetősége a gaboni határvidék rendezését is szükségessé tette, melynek során Mbane és Cocotero-szigeteket 1993-ban a szomszédos országhoz csatolták.   

Malabo, az ország fővárosa

Malabo külvárosában családi házas övezet, új stadion épült, repülőterét modernizálták, kikötőjét kibővítették, szállodákat, hidakat, utakat, iskolákat, korházakat építenek, csatornáznak. A fejlesztések legnagyobb gátja a szakképzetlen munkaerő, ezért van szükség a bevándorlókra, s ha ez így folytatódik, az ország bennszülött népessége középtávon akár kisebbségbe is szorulhat. Ez a helyzet az egészségügyben, az oktatásban, az idegenforgalomban, az élet szinte minden területén. A szakemberhiány pótlására képzési programokba kezdtek.  
  
A Nigéria és Észak-Angola között húzódó övezetben koncentrálódik a világ ismert kőolajkészleteinek 10%-a, ezért nem csoda, hogy a Guineai-öböl felértékelődött. Az Egyesült Államok olajimportjának közel egynegyedét innen szerzi be, mert könnyen kitermelhető és szállítható, s ez már több, mint amit a Közel-Keletről vásárol. Az olajbevételeket az infrastruktúra fejlesztésére és a gazdaság diverzifikálására kellene fordítani, de a korrupció miatt mindebből a lakosság keveset lát. Földünk egyik igen jómódú országa lehetne az egy főre jutó GDP-ben számolva. A CIA Tények Könyve szerint 2008-ban a 41. volt a világon és olyan országokat előzött meg, mint Olaszország, Új-Zéland, Izrael. A vagyon alapja az 1,77 milliárd hordóra becsült mesés olajkészlet. Az amerikai olajtársaságok (pl. ExxonMobil, Chevron, Shell) dollármilliárdokat fektettek be. Az olaj teszi szalonképessé az Amerika által is brutális diktátorként ismert elnököt, akit néhány éve Condoleeza Rice külügyminiszter is fogadott. Sőt, a demokrácia és az emberi jogok védelmét oly fontosnak tartó Egyesült Államok az afrikai ország szociális és területfejlesztési minisztériumának szerepét is eljátssza. Egy megállapodás szerint Obiang 15 millió dollárt fizet az USA nemzetközi fejlesztési alapjába, s ezt Washington Egyenlítői-Guinea alapvető infrastruktúrájának fejlesztésére fordítja. 
Zafiro lelőhely felfedezése óta (1995) a kitermelés megtízszereződött. A kontinensen lévő Ceiba a harmadik legjelentősebb olajmező. Campo Albával együtt mindhárom amerikai kézben van. Ez utóbbinál épített feldolgozó és cseppfolyósító napi 19 ezer hordó metanolt állít elő exportra. Az amerikai olajvállalatok napi 400 ezer hordót hoznak a felszínre. Igen jó üzletet kötöttek, mert az átlagosnál lényegesen nagyobb profitra tesznek szert. 

A fekete arany megmozgatta a világ fantáziáját. Feltehető, hogy egy olyan üzleti csoport szeretett volna az olajhoz férni, amely valamilyen okból most nem tud, legalábbis ez valószínűsíthető a 2004-es sikertelen puccskísérlet után. Simon Manu, egy volt brit katonatiszt több mint 60 dél-afrikai zsoldos élén készült az ország elnökének elmozdítására. A puccsot a zimbabwei hatóságok akadályozták meg, amikor 2004 márciusában Harare repülőterén őrizetbe vették az összeesküvőket. A még ma is homályos események egyik résztvevője Mark Thatcher, az egykori brit kormányfő fia volt, aki maga is a finanszírozók között volt. Ma itt lehetne Afrikában a legmagasabb az életszínvonal. Miközben az egy főre eső nemzeti jövedelem 44 000 dollár (2007), a lakosság 60%-a szegény. 

A Mt. Basilé krátere

Bioko földrajzi helyzetére való tekintettel a Guineai-öböl kulcsa elnevezést kapta. A sziget (2017 km2, 200 ezer lakos) mind­össze 30 km-re fekszik Afrika partjaitól, s kiváló lehetőséget nyújtott a biztonságos rabszolga-kereskedelemhez. Felfedezője, a portugál Fernao do Póo „Isla Formosá”-nak (Gyönyörű sziget) nevezte el, amelyet valószínűleg 1471-72-ben fedezett fel Sao Tomé és Príncipe szigetekkel együtt. Biokót három, kétezer métert meghaladó hegység építi fel. Meredek, sziklás partvidékén kevés a fürdésre alkalmas partszakasz, amely vulkáni eredete miatt feketehomokú. A sziget két részből áll. Északon a Pico (de) Basilé (3011 m) Nemzeti Park öleli körbe az óriás vulkánt. Délen a Gan Caldera (Caldera de Luba) és a Pico (de) Biaó tűzhányók emelkednek. A sziget déli részén lévő sűrű monszunerdőt tartják földünk egyik legcsapadékosabb pontjának évi 11 000 mm-rel (Ureka). Három „évszak” van, kettő száraz, egy csapadékos. Decemberben és januárban gyakorta tör be a hármatan, a Szaharából érkező sivatagi por.
Biokót majomszigetnek is nevezik, mert hét majomfaj és négy füles maki (galágo) csak itt él. Több ízben is összekapcsolódott Afrikával, legutóbb az utolsó jégkorszak során, melytől kb. 12 ezer évvel ezelőtt szakadt el. Fajokban rendkívül gazdag állatvilága kontinensen élő társaiktól elszakadva, elszigetelt környezetben fejlődött. A 200 ezer hektárnyi sziget felét természetvédelmi területté nyilvánították.

Bioko 1492 előtti történelme alig ismert. Az El Prado-i szerződésben a spanyolok 1778-ban visszaadták a Brazília déli határvidékén fekvő Santa Catalina szigetét a portugáloknak, míg ennek fejében Fernando Poot kapták.  1778-ban spanyol rabszolga-kereskedelmi központ lett. 1817-ben az angolokkal szerződést írtak alá a rabszolga-kereskedelem eltörléséről, melynek következtében 1823-ban Sierra Leonéből Bioko szigetére került át a rabszolga-kereskedelem elleni bíróság, s a XIX. század elején a kontinensről menekülő felszabadult feketék befogadó helye lett.

Az angolok szemet vetettek a szigetre, ezért William Owen kapitányt küldték oda, hogy megalapítsa Port Clarencet, a mai Malabót. A spanyolok csak akkor eszméltek, amikor Biokót 1827-ben egy brit hajóraj elfoglalta, s a rabszolga-kereskedelem elleni bázisául kezdte használni. Kiűzésükre hajót küldtek (1842), s a sziget székhelyének nevét Santa Isabelre változtatták. Ugyanebben az évben engedélyezték a franciáknak, hogy tengerészeti bázist hozzanak létre a rabszolga-kereskedelem ellenőrzésére. A franciák Gabont elfoglalva (1849) terjeszkedni kezdtek a partvidéken és telepeket létesítettek, ami spanyol területeket is érintett. Ez utóbbiak hiába tiltakoztak, a területi vitát a dán király döntötte el (1892), s a párizsi szerződésben meghatározták Egyenlítői-Guinea szárazföldi határát. Valójában a keleti és a déli határ pontos kijelölésére csak 1926-27-ben került sor.   

Az első kormányzó, Don Carlos Chacón csak 1858-ban érkezett Biokóra. A bennszülöttek száma, akiket a gyarmatosítók bumiknak neveztek el, ekkoriban 35-40 ezer lehetett, melyen 45 független „királyság” (cocoroco) osztozott 10 ezer fegyveressel. A század közepétől a haladó gondolkodású spanyol értelmiségiek és forradalmárok száműzetésének színhelye lett, majd a kubai politikai foglyok börtöneként szolgált. A század vége felé világszerte megnőtt a kereslet a kakaó iránt, s rájöttek, hogy termesztésére Bioko földje kiválóan alkalmas. A kakaóültetvények létesítésére tapasztalt feketéket hoztak Sao Toméról. Árutermelő gazdálkodás csak a vulkáni málladéktakarón kialakult ültetvényeken folyik jelentősebb mértékben, melyek megművelésére kevés a helyi munkaerő, ezért nigériai munkásokat toboroztak. Nyugaton kakaó-, banán- és kávéültetvények, délebbre kókusz-, olajpálma- és kaucsukfaligetek találhatók. Emellett rizs-, gyapot-, ananász-, szegfűszeg-, fahéj-, szerecsendió- és cukornádtermesztés is folyik. Belső fogyasztásra szolgál az édesburgonya, a manióka, a tök, a boniato, a paprika, a mangó, a papaja, az avokádó, és a kubaiak által behozott dohány. A legfőbb termény a name (jamszgyökér): 15 változata ismert, melyet sütve fogyasztanak. 

Bioko változatos etnikai összetétele a viharos történelem nyomát viseli. A „legfelső kasztot” a helyiekkel keveredő külföldi bevándorlók, a fernandinók alkotják. Egy részüket az angolok hozták a szigetre a XIX. században. Ma is beszélik kreol angol nyelvüket. Számuk elenyésző. A nigériai a legnépesebb kis népcsoport. A kameruniak – yaundék, hausák - többsége 1914-ben a francia és 1916-ban a német invázió után jött át. A portugálok zöme Sao Toméról és a Zöldfoki-szigetekről származik, s finca tulajdonosok, azaz földbirtokosok. Kubaiak ma már alig vannak.   

A bubik, a sziget őslakói, cölöpökre épített hegyi falvakban éltek. Legendájuk szerint őseik a legmagasabb vulkán, a Santa Isabel kráterének mélyéből bukkantak elő. A bubi törzsek Kamerunból jöhettek négy hullámban, s az utolsót a XV-XVI. századra teszik. Hosszú háborúkat vívtak egymás ellen, végül egyesültek. Hagyományaik szerint az uralkodónak sohasem volt szabad megpillantania a tengert, ezért székhelye a sziget belsejében épült. Moca volt a bubi kultúra központja, amely 1300 m magasan fekszik Riabba völgyében, állítólag a XIII. század óta. (A bubik legfontosabb királya, Moca 1875-1899 között uralkodott). Azért lett a királyság központja, mert ez egészséges hely. Itt nincs például moszkitó (és malária), cecelégy, homoki bolha. Moca halála után Sas Ebuera követte a trónon, aki ellenségesen viselkedett a spanyolokkal szemben, ezért börtönbe vetették. (Az ő helyettese volt Bioco, innen a sziget mai neve.) Utóda Malabo – innen a főváros neve – 1904-1943 között uralkodott. Letartóztatásának hírére tört ki a legnagyobb bennszülött felkelés, Luba (ma a sziget második legnagyobb városának neve) vezetésével. 

A bubi településeket családok házainak csoportja alkotta, melyet egy kör közepén lévő tér, szent hely köré építették. Az egyik oldalon volt a férfiak „szóháza”. Társadalmuk három rétegre tagozódott. A falvak elöljárói után jöttek a „nemesek”, akik születésük jogán örökölték kiváltságaikat, és a vallási vezetőik, majd az egyszerű nép. Anyagi kultúrájuk igen szegényes volt. A XIX. századig nem ismerték a fémet. Lelkeik ápolásával a sámán foglalkozott. Az elhunytak szellemeit dicsőítették. 

Egyenlítői-Guineában mindennek két-három neve is van. A fővárost, Malabót egykor Santa Isabelnek hívták – akárcsak a sziget legmagasabb pontját, a 3011 m magas Pico de Basilét –, amely Magyarországi Szent Izabella (Santa Isabel de Hungría) nevét viselte, aki ma is a város védőszentje, legalábbis a katolikus hívőknek. A katedrálison kívül alig látni valamit a gyarmati múltból. Ma a sziget védőszentje Santa Bisilia, a sziget anyja, tőle származnak a természet lelkei. Szükség is van a védelmére, mert Bioko lakói viszontagságos sorsot tudhatnak magukénak: 1862-ben sárgaláz, 1889-ben himlő, 1889-ben szamárköhögés, 1896-ben vérhas okozott számos halálesetet, 1880 és 1900 vulkánkitöréseivel, 1922 földrengésével pusztított.    

A fülledt trópusi éghajlatú Malabo kerek kikötője lesüllyedt kráter. A főváros peremén fekszik legnépesebb kerülete, a New Buildingből lett Niumbili, a nyomornegyed. Itt koncentrálódnak a külföldi bevándorlók, ami nyelvi kavalkádot okoz. Az idegenek nagy száma megváltoztatta a sziget etnikai összetételét, és az őslakos bubik kisebbségbe kerültek. A többi népnél tanultabbak voltak és járatosabbak a világ dolgaiban, ezért nem voltak érdekeltek az ország függetlenségének kikiáltásában, amivel kivívták a kontinensről származó fang diktátorok haragját. A spanyol gyarmatosítók helyét a fang kolonizáció váltotta fel. 

A sziget második legnagyobb településébe, a 10 ezer lakosú Lubába (korábban San Carlos) járnak a jómódúak vacsorázni az 52 km-re fekvő fővárosból. A városka neve Botuku Sebbe Luba nevét örökíti meg, aki 1892-ben fellázadt a spanyolok ellen. Kiváló pihenőhely csodálatos, fekete homokú tengerparttal, ahová az út az őserdőn át vezet. Vize egész évben 27°C. Ideális hely a turizmus számára. Bioko legtávolabbi pontja sincs 100 km-nél messzebb, csak út nincs oda. Lubától délre szinte már csak feltáratlan világot találunk. A fővároshoz, Malabóhoz közel látogatható a Pico Basilé Nemzeti Park (3011 m), de délen a Gran Caldera Tudományos Rezervátum (2261 m) szinte megközelíthetetlen. Az 5 km átmérőjű kráterében burjánzik az élet. Feltáratlan területnek számít, tudományos kutatása csak az 1990-es években kezdődött. 

A kontinentális részt, Mbinit, az egykori Río Munit (26 ezer km2, 415 ezer lakos) – amely a Muni folyóról kapta nevét – baszk felfedezője és feltárója, Manuel Iradier több mint egy évszázada úgy jellemezte, hogy „itt víz között járunk, vizet lélegzünk be és vízben élünk”. Ez Mami Guata birodalma. Ő a vizek anyja, akit szirénnek ábrázolnak. A spanyolok csak a XIX. század közepén foglalták el a kontinens part menti területeit. Mbini egyszerre egy folyó, egy város és a szárazföldi országrész neve.

A több mint 200 ezer lakosú partvidéki körzet székhelyén, Batában hat szálloda jelzi a kontinentális terület felértékelődését, de spanyol módra működő hostalokat – azaz olcsó, egyéb szolgáltatások nélküli szállásokat – is találunk. Nemrég adták át a száz ágyas, a kontinens egyik legkorszerűbben felszerelt kórházát, amely izraeli segítséggel épült és izraeli orvosokkal kezdte meg működését. A főváros mellett itt is megtaláljuk a spanyol Távoktatási Nemzeti Egyetem (UNED) kihelyezett tagozatát, akárcsak a közelmúltban alakult Nemzeti Egyetemük (UNGE) fakultásait. 

Az új Batát 1905-ben alapították. A szinte elviselhetetlen meleg és a magas páratartalom évtizedekre tartósította az állandóságot. 1991-ben még nem volt tömegközlekedés, áramszolgáltatás is csak néhány helyen. A fejlődés talán itt a leglátványosabb. Bata mélyvizű – a szinte semmiből lett – kikötőjében ma már nagy tengerjárók is kiköthetnek. A 7 km-re fekvő repülőterét is modernizálták. A város központi tere az Óratér. Árkádos bejárata alatt juthatunk el a központi piacra, amely sok mindenről árulkodik. Például arról, hogy mennyire tartják be a dzsungelhús árusítási tilalmát. Aki még nem látott ilyet, elborzad a majmok és egyéb furcsa, ismeretlen állatok látványától, és a levegőben terjengő édes hússzagtól. A piac távolabbi szegletében szigorú előírások betartása mellett árusítják a gyógynövényeket, melyek között vannak olyanok, amelyek elveszítik hatásukat, ha női kéz érinti őket. Olyan különleges fákat láthatunk, mint a pelorojo (vörös haj), melynek vörös festékanyagát a különböző törzsek testfestéshez használják, s még gyógyító céllal is. De ilyen a sanalotodo („mindent gyógyító”), amely antibakteriális hatású, valamint a karácsonyfa, mellyel lázat és reumás fájdalmakat csillapítanak. De kapható itt a banga is, az ország kábítószere. Az asszonyok tradicionális nagy kosaraikban hozzák földjeik terményeit, de ilyet használnak akkor is, amikor a kakaóültetvényre indulnak, s ezt a chapear igével fejezik ki. E különleges szó jelentése: ingyen, vagy szinte ingyen dolgozni a helyi hatalmasságok földjein kakaószüretekor. Talán itt lehet megtudni a legtöbbet a kontinensen lévő országrész helyi társadalmáról, ahol mindig akadnak önkéntes informátorok. Az egyik falusi tanító családja megélhetését csak – ahogy ő mondta - „másodállású parasztként” tudja biztosítani, mert az állami fizetés semmire sem elég. Végül úgy foglalta össze a helyi viszonyokat, a fangok „filozófiáját”, hogy „ha nem volnék kópé, lefejtenék a bőrömet és elvinnék a szárítóba”. Mivel ebből nem sokat értettem és ezt ő is rögtön észrevette, magyarázatba kezdett: persze ehhez tudnia kell, hogy ezt a teknős mondja az egyik legendánkban, s ez az állat néhány afrikai népnél a ravaszság – és egyben a túlélés – szimbóluma, mivel képes becsapni a legvadabb ragadozót is.

Az ország a szénhidrogén-kitermelésnek köszönheti gazdasági fellendülését

Río Muni felszíne a 15–25 km széles mocsaras parti síkságtól fokozatosan emelkedik az 1000–1200 m magas fennsíkig. Területének nagy részét a kristályos kőzetekből álló Dél-Guineai-fennsík foglalja el. Sűrű folyóhálózat szeli át, s az évi átlagos csapadékmennyiség is meghaladja a 2000 mm-t. A zömében őserdővel borított terület értékes fáit termelik ki exportra (ében, mahagóni, tikfa, paliszander, vagy a világ egyik legdrágábbika, az okume), melynek egy része illegálisan hagyja el az országot. 

A lakosság zöme a Mbini folyó völgyében és a partvidéken összpontosul, ezért kapta a playero, azaz tengerparton élő elnevezést. Río Munit több népcsoport is lakja. A ndowe nép Mbimba és felesége Modungu házasságából származtatja magát. A semiplayerok a ndowe és a fang nép közötti ág. Az utóbbiak a XX. sz. előtt jöhettek e vidékre. A fangok, e félnomád nép, az országrész belsejéből a tenger felé szorították az itt élőket. Ők a legnépesebb népcsoport. ÉK-Afrikából jöttek s az 1300-as évek körül vették be magukat Egyenlítői-Guinea kontinentális területére. Népük 50 törzsre oszlik az országban, melyek élén a családfő áll. A társadalom tagjai két „állapotban” élnek: ők a „dolgok ismerői” vagy a „dolgok nem ismerői”. E nép vadászai voltak a legmegbecsültebbek. Fekete-Afrikában, egyedül ők használták az igen hatékony számszeríjat. Az ítélkezés az Öregek tanácsára tartozott. A falu közepén lévő „szó házában” gyűltek össze, hogy megvitassák törzsük ügyes-bajos dolgait, vagy „csak úgy” beszélgessenek. Ugyancsak itt őrzik a „szó botot”, amivel azt az időt mérik, amennyi egy szónok rendelkezésére áll. A benne lévő magok az egyik üregből a másikba peregnek le, mint a homokóra. A misszionáriusok éppen a poligámia és a bierinek nevezett, különös alakú ébenfaszobrok miatt támadták őket, melyekben valamely előd csontját, a klán illusztris tagjának maradványait őrzik. Hitük szerint e szobrok a védelmüket szolgálják.     

A Muni folyó tölcsértorkolatánál húzódó szigetek az idegenforgalom legalkalmasabb színterei, ahova Cogo városából indulnak a hajók. E település őrzi leginkább a gyarmati múlt emlékeit. Az egykori kereskedőváros fehér lakóinak házaiban két bejárat volt: egy az utcára és egy hátra a folyóra, mintha Velencében lennének. Batából, vagy a 30 km-re fekvő Cogo városából hajóval érhető el legjelentősebb idegenforgalmi központjuk, Corisco, a Szerelem szigete. Itt találjuk az ország legszebb strandjait. Az erdővel borított, forrásokkal és tavakkal megáldott sziget klímája ideális. 

A mostoha sorsú Annobón (Jó év, az egykori Pagalu) már a déli féltekére esik. 355 km-re fekszik Afrika és 565 km-re Bioko partjaitól. Lakóinak (2000 fő), az annobónoknak az eredete máig nem tisztázott. Egykor bálnavadászatból éltek, ma főképp halászatból és mezőgazdaságból. Egyetlen települését, egyben székhelyét Palét rabszolgák alapították.      

Az 1500-as években egy Kongóból Brazíliába tartó portugál rabszolgaszállító hajó a sziget közelében zátonyra futott. A szkúner fehér tulajdonosa és emberei meghaltak, de a feketék egy része megmenekült és letelepedett a szigeten, ahol szabadon, zavartalanul élhettek. Csak később derült ki, hogy a portugálok már korábban birtokukba vették, de csupán jelképesen, mert sohasem telepedtek le. A „haszontalan szigetet” át is adták a spanyoloknak azzal a feltétellel, hogy rabszolga-szabadkikötőként működtetik. A gyarmatosítók több mint egy évszázadra megfeledkeztek róla. Csak az Antarktisz felé haladó bálnavadász hajók kötöttek ki rajta. Lakói fával, vízzel, baromfival, gyümölcsökkel látták el őket. Az első letelepülő fehérek a XIX. század végén érkező papok voltak. Az I. világháború előtt Vilmos császár rendeletére akarták birtokba venni a németek, de a hajó közeledtekor az egyik pap felhúzta a spanyol zászlót, hogy tudtukra adja, a sziget már foglalt.  

Az ország diktátorai sosem bocsátották meg Annobón lakóinak, hogy 1968-ban nem akartak függetlenné válni. Azóta is nyögik a kicsinyes, de annál fájdalmasabb bosszú következményeit. 1973-ban kolerajárvány tört ki, de az ország akkori elnöke, Francisco Macías megtiltotta, hogy segítséget kérjenek a nemzetközi szervezetektől. A végeredmény 400 halott. 1993-ban még nem volt telefon a szigeten. Ma sem sokkal jobb a helyzet. Munka nincs, ezért jelentős az elvándorlás a szomszédos szigetekre. A helyzeten csak az segíthet, ha Annobón körül is elkezdik az olajkutatást. Bár van repülőtere, az egyetlen elérhető kapcsolatuk a külvilággal a Malaboból induló hajójárat, amely egy hét alatt ér el ide (686 km), mivel rövid időre minden közbeeső szigeten kiköt. 

Szállás és étkezési lehetőség hiányában a szomszédos Sao Tomé a legközelebbi állomás (230 km), amely – a jó kubai kapcsolatoknak köszönhetően – az utolsó pillanatban került a hivatalos programunkba. De ez már egy másik történet. 


Természet Világa, 141. évfolyam, 2. szám, 2010. február
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/