PATKÓS ANDRÁS
A kvantum-tudatos élet 
(és irodalom) 

Január óta időről időre dolgozom azokon a szövegeken, amelyek megírására néhány, a fizikai törvényekhez szorosan kapcsolódó irodalmi alkotás (novella, regény, színdarab) ismertető-értelmező bemutatásának a szándéka sarkall. Általában magyarul megjelent (bemutatott) művekről van szó, amelyek élvezetében a természettudományos (fizikai) felkészültség szerintem nem kis többletet nyújt. Ezt persze a szokásos irodalmi elemzés (kritika) nem használja ki. Részben ezért tartom érdemesnek gondolataim leírását. Ugyanakkor az alkotásokban felvillantott, esetleg kissé átlényegített törvényszerűségek pontosabb, de még mindig népszerű megvilágítása révén szeretnék a hagyományos ismeretterjesztői szerepnek is megfelelni – írja a szerző. Az itt következő írással indítjuk útjára sorozatát.
 

Jean-Philippe Toussaint: Monsieur 
(Fordította: Bárdos Miklós;
Jelenkor Kiadó, 1997)

„Holnap feleltetés lesz fizikából, mondta Ludovic, amikor belépett a szobába. Monsieur kis idő elteltével felült az ágyon, rágyújtott egy cigarettára és megkérdezte, miből lesz a felelés, és mit kell megtanulni. A mozgás és viszonylagos jellege, felelt Ludovic. 
 
 
Jean-Philippe Toussaint
Hát persze, mondta Monsieur. Gyorsan fellapozta a könyvben jelzett helyet. A mozgás, olvasta, és viszonylagos jellege. Ez a cím, mondta, annyit legalább értesz, hogy mit jelent ez a cím? Persze, érti, tegnap a suliban már volt, a mozgás és viszonylagos jellege. Amennyiben egy adott viszonyítási rendszerben valamelyik pont mozgásban van, nem elég ismernünk a pontos helyét, tudnunk kell azt is, mikor foglalja el azt a helyet. Ily módon az idő kétféleképpen játszik szerepet a fizikában, egyfelől az időtartam révén, amely egy megfigyelt jelenség kezdete és vége között eltelt időszakot jelöli, és az időpont révén, amely az esemény lejátszódásának helyét jelöli az időben. Ismételd meg. Majd amíg Ludovic ismételni kezdte, Monsieur zajtalanul kiosont a szobából, majd a lakásból is. Az utcán aztán lecövekelt a szemközti járdán, és nézte, ahogy Ludovic befejezi a felmondást.

Monsieur mozdulatlanul, keresztbe font karral állt az utcán, és már-már mosolygott. Talán, amikor Ludovic meglátta őt az orra előtt, lent a járdán, miközben a háta mögött, a szobában kellett volna lennie, megszédülve egy pillanatra azt gondolta, hogy Monsieur csakis álló1 helyzetben képes létezni, és átmenet nélkül mozdul el egyik helyről a másikra, és hogy energiája, mint mondjuk a héjakon lévő elektronoké, hopplá, bizonyos pillanatokban váratlan ugrásokra teszi képessé, e pillanat meghatározása előre azonban lehetetlen, minthogy a koppenhágai elmélet2 szerint semmi nem indokolja, hogy az idő egy adott pontjában történjék az ugrás és ne pedig egy tetszőleges másikon. Ám Monsieur véleménye szerint Ludovic semmit sem fogott fel ezekből a dolgokból. Ugyan! (Ebből nem feleltetnek.)”

Monsieur, aki sajátos pedagógiai kísérletet végez a tankönyvi időfogalom korlátainak demonstrálására, 29 éves párizsi fiatalember. Pedagógiai ambícióval keresi a mindennapos élethelyzetek és a mikrovilág kvantumugrásai között az egymásnak megfeleltethető szituációt. Reménykedve várja, hogy tanítványa átvegye az ő gondolati logikáját és rádöbbenjen, hogy a tapasztalt valóság nem szorítható be a tankönyvi definíciókba.

Monsieur nehezen megfejthető, furcsa viselkedésének kulcsa a mindennapjait mélyen átjáró kvantum-tudatossága. Ritka tulajdonság, megvallható, hogy a kvantumfizikában járatos emberek többsége sem így éli napjait. A mikrovilág folyamatait vizsgáló ember öntudatlanul is, puszta viselkedésével feltételezi, hogy létezik egy méretskála messze az emberi méretek szintje alatt, ahol a kvantumjelenségeket szabályozó törvényszerűségek átalakulnak az általunk tapasztalt eltérő szabályszerűségekbe. Jean-Philippe Toussaint belga származású francia író munkásságát mindmáig befolyásolja, hogy a nyolcvanas évek közepén ő „fedezte fel” azt a kvantum-tudatos embertípust, aki a kvantumvilág határainak létezése tekintetében legalábbis bizonytalan. 
A kvantum-tudatos irodalmi hős jellemét a mások cselekedeteinek puszta megfigyelésével kiváltott kiszámíthatatlan következmények feltételezése határozza meg. Az ennek minimalizálására választott stratégiája könnyen összecserélhető olyan mindennapos viselkedésmintákkal, mint a közönyös távolságtartás, a barátkozás szándékával közeledőt válaszra sem méltató neveletlenség vagy éppenséggel a kukkolás leküzdhetetlen csábítását titkolni igyekvő, mindig félrenéző szerepjátszás. 

Az 1986-ban megjelent novella elején Monsieur új munkahelyen ténykedik, szinte észrevehetetlenül. Sikeresen beilleszkedik a bürokrácia valamelyik intézményének mindennapjaiba, ahol a jó munkaerő arról ismerszik meg, hogy látszólag, de talán a valóságban sem foglalkozik soha semmilyen konkrét ügy­gyel. Monsieur „kollégáival aránylag visszafogott maradt, alkalmanként nem mulasztotta el, hogy maga is elvegyüljön egy-egy folyosói beszélgetésben, ilyenkor lesütött szemmel hallgatta, hogy a kollégák megvitatják ezt vagy azt a kérdést”. (Kiemelés tőlem – P. A.) 

Amint számos továbbbi idézet mutatja, a szemlesütés Monsieur személyiségének legjellemzőbb sajátsága: „Monsieur újabban rájött... hogyan tud úgy felmenni az irodájába, hogy kezét ne kelljen kihúznia a zsebéből. ... zsebre tett kézzel ácsorgott, amíg valaki meg nem jelent, és le nem hívta a liftet. Ott aztán leszegett fejjel várta a kérdést, hányadik emeletre megy, és innentől pofonegyszerű volt minden: halkan válaszolt.
Az irodában Monsieur általában azon mesterkedett, hogy szemét mindig gondosan lesüsse, sőt néha le is hunyja, fiat lux, az iroda magányában.” (Kiemelés tőlem – P. A.)

A szégyenlősen tartózkodónak tűnő fiatalember lesütött szemű életvitelére a magyarázatot egy barátjával folytatott beszélgetéséből kapjuk meg, amelyben Erwin Schrödingernek a kvantumelmélet paradox jellegét szemléltető gondolatkísérletét igyekszik számára megvilágítani. A „Schrödinger macskája” nevet viselő paradox gondolatkísérletben a Nobel-díjas osztrák fizikus egy zárt térben egy macska és a vele összezárt radioaktív atom együttes kvantumállapotának alakulását elemezte. Az atom hasadása elindít egy ciánt bepermetező szerkezetet, amely a macska pusztulását okozza. A macska és az atom állapotának elemzése alapján csak annyit lehet tudni, hogy „a koppenhágai interpretáció szerint, folytatta (Monsieur), egy óra elteltével a macska bizonytalan, lebegő állapotban volt... Persze odakukkanthatnánk, mi van vele, mondhatod erre, ettől még nem fog jobban elpusztulni, de nem is támad föl, ha már nem él. Márpedig megint csak a koppenhágai interpretáció értelmében az egyszerű tény, hogy odanézünk, radikálisan megváltoztatja állapotának leírhatóságát, a lebegő, bizonytalan állapotból egy másikba juttatván őt, ahol vagy effektíve életben van, vagy pedig effektíve megdöglött, attól függ.” Íme, egy tárgyra vagy élőlényre vetett tekintet radikális hatást fejthet ki a dolgok alakulására. 
 
 
1. Intermezzo: 
Schrödinger macskája

A kvantumvilágban létező rendszerek jellemzését a lehetséges állapotaik számbavételével kezdjük. A „fej vagy írás” játékra lefordítva a kicsit elvont  megfontolásokat, kiindulhatunk abból, hogy a pénzérmének két lehetséges állapota van: a „fej” és az „írás”. Ezek „szögesen” ellentétes tulajdonságok, ezért elég természetes az állapottér egymásra merőleges vektoraiként gondolni rájuk. 

Azonban a kvantum-pénznek nemcsak ez a két állapota lehetséges, hanem e kettő lineáris kombinációi is, úgyanúgy, ahogy a két merőleges vektorból kombinálhatók új vektorok is. A kombinációt két (komplex) számmal, a határozott „fej”, illetve „írás” tulajdonságú állapotok súlyával jellemezhetjük. A mérési axióma szerint e számok négyzetei mondják meg, hogy milyen gyakorisággal viselkedik ez az állapot „fejként”, illetve „írásként”. 

Egy lépéssel közelebb kerülünk Schrödinger macska-tanmeséje jelentőségének megérzéséhez, ha a mikrovilágban maradva először egy atomból és egyetlen fotonból álló, üregbe zárt rendszer lehetséges állapotait gondoljuk végig. Itt a méréssel hozzáférhetően két állapot létezik. Az egyikben az atom lehető legkisebb energiájú állapotában (alapállapotában) van és az üreget állóhullámként kitölti a foton. Az irányítottság nélküli állóhullám több határozott impulzusú síkhullám szuperpozíciója. A másik állapotban az atom elnyelte a fotont, és a többletenergia révén egy gerjesztett állapotában található. A kvantumvilág sajátossága az, hogy nemcsak ez a két állapot létezhet, hanem e kettőnek tetszőleges lineáris kombinációja is.

Hogyan mutatható ez ki? Vehetünk egy próba-fotont, amelynek azonos a rezgésszáma (frekvenciája) az üregben lévővel és belőhetjük az üregbe információszerzés céljából. Ha az alapállapotú atommal találkozik, akkor esetleg elnyelődik, esetleg „megússza ép bőrrel”, azaz változás nélkül áthalad az üregen. Ha a gerjesztett állapotú atom kerül az útjába, akkor az indukált emisszió jelensége léphet fel. Ennek során az atom lebomlik legalacsonyabb energiájú állapotába és kibocsátja a korábban elnyelt fotont. Azonban nem állóhullámként, hanem a belőtt foton irányával tökéletesen párhuzamos, azonos frekvenciájú ikerfotonként. Azaz a külső megfigyelő a kijövő fényt erősebb intenzitásúnak észleli, mint amilyen a beküldött hullám volt. Konklúzió: a benti helyzetről a belőtt foton állapotának megváltozása jól azonosítható információt hozhat. 

Schrödinger macskája az elmúlt évtizedben a web-folklór része lett
(Dhatfield illusztrációja)

Erwin Schrödinger az 1930-as évek közepén hosszasan levelezett Albert Einsteinnel a kvantumrendszerek állapotainak ezen furcsa kombinálhatóságáról. A lineárisan kombinált állapotokból fakadó abszurditást úgy tette nyilvánvalóvá, hogy a kéttagú rendszer egyik elemét makroszkopikus élőlényre cserélte. Képzeletbeli kísérletében egy acéltartályba egy macskából és egy radioaktív atommagból álló rendszert helyezett. Az elbomló atommagból kilépő alfa-részecskét észlelő számláló jele kinyit egy ciántartályt, amelynek révén a bomlás a macskát megöli. Ha a kvantumelmélettel kívánjuk leírni a macska + atom rendszert, akkor a foton + atom rendszer mintájára kell eljárni, azaz meg kell engedni az „élő macska + eredeti atommag”, valamint a „döglött macska + elbomlott atommag” állapotok mellett e kettő lineáris kombinációját is. A minden részletében helyes kvantum­mechanikai leíráshoz be kell vezetni a két állapot kombinációját is. A makroszkopikus felnagyítás révén, Schrödinger szavaival, „röhejes helyzet” alakul ki, ami Schrödinger és Einstein számára világos jele volt a kvantummechanikai leírás elégtelenségének.

A fenti helyzetnek van egy további vizsgálható szempontja is, amely még inkább kiélezi a kvantummechanikai leírás értelmetlenségét mindennapi szemléletünk számára. A helyzet az, hogy a macska életben létének vagy halottá nyilvánításának eldöntéséhez egyáltalán nem kell „mérést” végeznünk rajta. A vele semmiféle fizikai kapcsolatban nem lévő atom állapotának megmérésével egyértelmű információt kapunk a macskáról is. Schrödinger erre az „állapotok összefonódása” kifejezést használta, amely ma a kvantummechanikai jelenségkör kutatásának egyik legfontosabb fogalma. A macska nem érezheti – mondja Schrödinger Einsteinnek az „objektíven létező természeti tulajdonság” fogalmát meghatározó definícióját használva – az atomon elvégzett mérést, annak eredménye nem befolyásolhatja az ő állapotát. Ha a radio­aktív magot kvantummechanikával tudjuk csak leírni, akkor az elbomlott és az intakt magállapotok lineáris kombinációjával értelmezhető állapotának az a következménye, hogy a macskának kell legyen egy „élő-halott” kombinált állapota. Tehát egyszerre rendelkezhet a szemléletünk szerint egymást kölcsönösen kizáró tulajdonságokkal. 

Az észlelés (a „rápillantás”) momentuma azért válik döntő fontosságúvá, mert a kvantumfizikai leírás ennek pillanatáig az állapotot a két határozott tulajdonságú állapot keverékeként kezeli. A tulajdonságot megmérő beavatkozás során „kvantum­ugrás” következik be a lehetséges kimenetek egyikébe, a kombinált állapot közvetlenül soha nem észlelhető. A macska esetében tehát az atom észlelése ugrasztja be szerencsétlent az élet vagy a halál egyértelmű állapotába.
 

A tekintet ráhatásának beépítését mindennapos életvitelünkbe hívhatjuk röviden kvantum-tudatos életmódnak. A Toussaint-regényhős viselkedésének abszurditása a kvantumfizika hétköznapi szemléletünk szerinti abszurditásának makroszkopikussá növelt megnyilvánulása. Schrödinger ötletét az író szépirodalmi alkotásában az emberi életvitel egészét irányítani képes erővé nagyította fel. 

A kvantum-tudatossága az, ami Monsieur-t arra sarkallja, hogy tekintetét rejtegetve kibújjon az embertársai sorsát végzetesen befolyásolni képes rápillantás felelőssége alól. Menekülve az emberekkel való kölcsönhatás beláthatatlan következményeinek kockázata elől, az embertől alig bejárt távoli tartományokba sodródik. Sétáit az utcáról a párizsi háztetőkre helyezi át, szemlélődését távoli galaxisokra korlátozza. „Egyik este, vacsora után Monsieur felment a tetőre – és kezében a székkel békésen távolodni kezdett mindentől... Sokáig maradt így, a szék mellett álldogálva, az égen szemlélődve, s ahogy egyre inkább belemerült, lassan nem látott mást, csak a csillagképek pontjainak és vonalainak hálózatát: az ég az éjben világító hatalmas metrótérkép lett a szemében. Ekkor pedig leült, s a Szíriusztól, amit különösebb nehézség nélkül meg is talált, tekintetével útnak indult a Montparnasse-­Bienvenüe felé, onnan elzötyögött a S?vres-Babylonig, s végül kissé elidőzve a Fiastyúkon, megérkezett az Odéonra, ahová eredetileg el akart jutni.”
 
 
2. Intermezzo: 
a Feynman-féle pályaintegrál

Ez a kép a felkészítetlen olvasónak talán éppen értelmetlenségében lehet költőien szép. Felidézheti bolyongásainak emlékét az égboltnál ragyogóbb esti párizsi utcákon, de egyáltalán nem látszik, hogyan kapcsolódik Monsieur kvantum-tudatos viselkedéséhez. Ha felkészültebbek vagyunk és Richard Feynman megfogalmazásában is ismerjük a kvantumelméletet, akkor a fenti néhány sor a kvantummozgás sajátos költői megfogalmazásaként raktározódhat el emlékezetünkben.

A newtoni mechanikát a XVIII–XIX. század matematikai fizikusai (főleg csillagászai) optimalizálási feladattá alakították át. Azt a kérdést tették fel (a fenti történetnél maradva), hogy melyik az a pálya, amelyen Monsieur a háztetőjéről este 10 órakor elindulva fél 11-re megérkezik az Odéon térre. A matematikai fizika erre megad egy függvényt, amelynek értékét a különböző utakon Monsieur-t érhető erőhatások ismeretében tetszőleges pályára ki lehet számolni. A legkisebb értéket adó útvonal az, amelyet Newton mozgásegyenleteinek megoldásával is meghatároznánk, azaz a klasszikus mechanika törvényei egyértelműen kiválasztanak egy trajektóriát Monsieur számára. Feynman az 1940-es és 1950-es évek fordulóján, a kvantummechanika elvontságával küszködve, arra jött rá, hogy a kvantummechanikai mozgás úgy értelmezhető, hogy nem egyetlen, hanem egyidejűleg végtelen sok pályán valósul meg a két végpont között. Ha minden elképzelhető pályára kiszámítjuk a matematikai fizika által ajánlott, előbb említett függvényt, egyértelműen meghatározzuk az egyes pályák súlyát a mozgásban. A kvantumvilág már emlegetett furcsasága abban tükröződik, hogy a megvalósuló mozgás a lehetséges mozgások súlyfaktorral képezett lineáris kombinációja. Tehát nem arról van szó, hogy a részecske egy-egy pályát valamilyen valószínűséggel fut be, majd végső állapota az egyes pályákhoz tartozó végállapotok valamilyen súlyozott átlaga. A pályák összességét egyszerre érzékeli a mozgó test. Az egyidejűség nyoma interferencia formájában tetten érhető, ha megnézzük, milyen relatív gyakorisággal jelenik meg a test a mozgással elért helyeken.
Monsieur világa abban különbözik a miénktől, egyszerű földi halandókétól, hogy az Odéonra vezető úton nála a csillagokon átvezető trajektória kapja a legnagyobb súlyt. Aki ezt kvantumfizikai műveltsége (sznobériája) birtokában ki tudja olvasni a szövegből, az extra (rejtett paraméterű) műélvezethez jut!
 

Menekülései sorát, bár valószínűleg csak időlegesen, megváltást ígérő új szerelem zárja le. A szerelem élménye villámcsapásszerűen elvezeti Monsieur-t a kvantumfizika koppenhágai értelmezésének személyes használatú, katartikus felfogásához: „A Saint-Sulpice térre érve leültek egy padra, és egy darabig úgy is maradhattak, példás csöndben. A lélek tükre3, mondta Monsieur egy kis idő múlva, a lélek tükre. Tessék, kérdezte a hirtelen közlékenységen meglepődött Anna Bruckhardt. Semmi, semmi, mondta Monsieur. De, de, mondja csak, erősködött Anna Bruckhardt. A szem4. Legalábbis a tudósok szerint, tette hozzá a becsületesség kedvéért, keze egyetlen mozdulatával felvázolva a koppenhágai elméletet5 és tutti quanta. A kvantumok elmélete megdönti azt a meggyőződést, miszerint a fizikai leírás realista6 lehet, és hogy nyelvezete képes lehet a megfigyelés körülményeitől függetlenül leírni egy rendszer tulajdonságait. Hát igen. A padon Monsieur keze mellett persze ott hevert Anna Bruckhardt keze.”

A kvantumvilágra utaló részekben Toussaint tömören, a speciális képzettség nélküli olvasónak nehezen megfejthetően ülteti át a kvantumvilág sajátosságait az emberméretű (lelki) jelenségek világába. A legutóbbi idézetre azonban nem is adható igazi megfejtés. Csak sejthető, hogy az író a tekintet befolyásoló hatását a megfigyelt esemény kimenetére a lelki képek (a belső világ) „kisugárzódásával” járó hatásként értelmezi. Itt Toussaint túllép a kvantumfizikai törvények méretskálájának egyszerű megnövelésén. 

Toussaint meg is filmesítette novelláját. A filmben a Saint-Sulpice előtt üldögélő pár csillagokat keres az égen, de Monsieur maximális elővigyázatosságra, a tekintet pillanatnál nem hosszabb alkalmazására kéri csodálkozó társát: vigyázni kell, nehogy tekintetünk visszafordíthatatlan változásokat hozzon a sok millió fényévnyi távolságra fénylő csillagokban. 
 
 
3. Intermezzo: 
makroszkopikusra növelt 
összefonódott állapotok

A mikrovilág törvényeinek ekkora léptékű nagyítása már gyermetegen naivnak tűnhet. Ám a kísérleti atomfizika a novella megírását követő másfél évtizedben igencsak megnövelte a kvantumkoherencia fennmaradását jellemző méreteket.

1982-ben Alain Aspect orsay-i laboratóriumában egy kalciumatom gerjesztett elektronjának alapállapotba visszatérésekor kibocsátott és egymással ellentétes irányba szétrepülő két(!) foton továbbhaladását kísérte figyelemmel egymástól mért,  nagyjából 13 méteres távolságukig. A kalciumatom kiinduló és végállapota egyaránt gömbszimmetrikus. Ennek következtében a perdület (az impulzusmomentum) megmaradása azt követeli meg, hogy a két foton együttes állapota is gömbi szimmetriájú legyen (impulzusmomentumuk eredője zérus legyen). 

A két hullámfront kúpjának metszésvonalain összefonódott állapotok alakulnak ki, amelyeket az (1. foton: o, 2. foton: e), illetve (1. foton: e, 2. foton: o) állapotok lineáris kombinációja jellemez

Egyetlen foton azonban vektori jellegű, azaz jellemzi egy kitüntetett irány. A két fotonnak olyan kölcsönös irányítottságúnak kell lennie, hogy együttesükben a kitüntetett irány láthatatlanná váljon. Az irány létéről egyetlen foton esetében a fény polarizáltsága árulkodik. A két foton úgy fonódik össze gömbszimmetrikussá, hogy egyikük polarizációs állapota éppen kompenzálja a másikét, másszóval ellentétesen polarizáltak. 
A két foton azonban teljesen megkülönböztethetetlen. A bomlás során ugyanakkora az esélye annak, hogy a – mondjuk – „északnak” haladó foton jobbra polározott, mint annak, hogy balra polározott. A „délre” kilövődött másik fotonra ugyanez igaz. Összefonódottságuk a teljes rendszer gömbszimmetrikusságának következménye: ha az egyiken elvégzett mérés – mondjuk – jobbra polározottságot jelez, akkor teljes bizonyossággal tudható, hogy a másik balra polározott, és fordítva.

Az eltelt majd’ két évtizedben egyre nagyobb mértékben sikerült eltávolítani egymástól az összefonódott kétfotonos rendszer alkotórészeit. Az ikerfotonok előállítására nemlineáris kristályt használnak, amely a ráeső fény nagyfrekvenciás fotonjait két azonos frekvenciájú, kissé kitérő irányba mozgó fotonnyalábba hasítja fel. Legutóbb Anton Zeilinger bécsi professzor a Kanári-szigetek egyikén, a tenerifei csillagvizsgálóba kitelepült laboratóriumban hozta létre e párt.  A pár mérőfoton tagján ott, a helyszínen végezték el a polarizációs állapotmérést. A másik tagot 140 km repülés után egy másik szigetecskén észlelték. Az utólagosan összevetett adatsorok világosan mutatták, hogy a mérési eredmények nem függetlenül keletkeztek a távoli, egymással egyéb kapcsolatban nem álló detektorokban. A kvantumkoherenciát sikerült ekkora távolságon is fenntartani.  Ez a 2008-ban elvégzett rekordjavító kísérlet azt példázza, hogy a finoman kezelt, a környezeti ráhatások koherenciát rontó hatásaitól megkímélt kvantumrendszereken még több száz kilométer távolságon is sérül az az elképzelés, amely a tulajdonságokról feltételezi, hogy a szétválási távolság növelésével függetlenné válnak. A legutóbbi kutatási javaslat az egyik fotont egy űreszközről visszaverve juttatná el észlelési helyére, s ily módon több ezer kilométeres távolságon ellenőrizné a két ikerfoton összefonódottságának fennmaradását. A kvantumvilág nem lokális! 

Elképzelés az összefonódás több ezer kilométeres távolságon való fenntarthatóságának ellenőrzésére, amelynek során az ikerfotonok egyikét űreszközre továbbítják, majd arról visszatükröződés után detektálják a földi partner állomáson. Az összetartozó fotonpárok polarizációs mérési statisztikáját összehasonlítva dönthető el, hogy fennmaradt-e az összefonódottság

Ugye, most már érthetőbb a Monsieur lesütött szeme pillantásában rejtőző kozmikus rettenet! Képzeljük el, hogy egy nemlineáris kristályon fotonhasadással született fotoniker több százmillió évvel ezelőtt indult kozmikus útjára egy szomszédos civilizáció laboratóriumából. A vele összefont párja a laborban, fényvezető kalitkában jár körbe. Egyszer csak a távolodó iker egy emberi szem formájúra konstruált fénydetektorban landol. A szem köztudomásúan érzékeny a foton polarizációjára, azaz beugrasztja a mért fotont valamelyik egyértelmű (pl. bal) polarizációs állapotába. A galaxisméretűvé duzzadt ikerállapot másik komponense ekkor azonnal beugrik a komplementer polarizációba (azaz jobbra cirkulál). Lehet, hogy ez az állapot beteljesíti a helyi Egységes Balra Polarizációs Párt elnöke macskájának végzetét.  A nagyhatalmú politikus parancsára a lézer hajtotta csillagközi járművek felszállnak és elindulnak a szerencsétlenséget okozó távoli detektor ellen, bosszúálló küldetésükre. Ugye, hogy jobb becsukott szemmel, működésképtelenné tett fotondetektorral járni-kelni.
Mindezen sok új tudástól bódultan, illik még elbúcsúznunk Toussaint hőseitől, akik hosszadalmas magyarázatunkat türelmesen végigülték a Saint-Sulpice téren. 
 

Anna kezének óvatos, minél kisebb intenzitású kézbe fogása után Monsieur belátja, hogy eredménytelenül igyekszik szerelmének a csillagokkal kvantumosan összekapcsolt földi létezést megvilágítani: „Sebaj, mondta Monsieur, lényeg, hogy itt vagyunk, majd előhúzta öngyújtóját a zsebéből és meggyújtotta az arcuk között. És néztek egymásra, szemükben szomorúsággal. Anna Bruckhardt megérintette Monsieur arcát, és akkor finoman, ott a sötétben megcsókolta őt. Hipp-hopp. Ennyi volt az egész.” (Kiemelés tőlem – P. A.) 

Kézenfekvő (és el sem utasítható) olvasat, hogy Monsieur és Anna csókjukkal a fenébe küldik a kvantum-tudatos létet, és a fizika plátói törvényein túl létező hús-vér világba lépnek vissza. Ám az optimista végkifejletet szintén kedvelő fizikust az író az – egymásra szomorú eltökéltséggel tekintő – emberpár már-már hősi elhatározásáról tudósítja: kettejük sorsának kvantumos és makroszkopikus összefonását vállalják az egymást folyamatosan, sorsuk individuális meghatározásának szabadságáról lemondva észlelő tekintetük erejével. 

JEGYZETEK
1. Helyesebb lenne az állandósult, stacionárius kifejezés használata, miután a kvantummechanikában a határozott energiájú atomi állapotok időben korlátlanul, „az idők végezetéig” változatlanul fennmaradnak. (Kissé részletesebb leírását lásd az 1. Intermezzóban.)
2. Azt, hogy az állapotokban milyen változások következnek be, a kvantummechanika elmélete szerint, a tulajdonságok aktuális értékének megmérésekor, az elméletet kiegészítő értelmező előírásokkal (posztulátumokkal) lehet rögzíteni. A mérés aktusának minden tankönyvben szereplő (kanonizált) szabályrendszere a Niels Bohr szellemi körében kicsiszolódott „koppenhágai értelmezés”. Tehát a fordítónak célszerűbb lenne „koppenhágai elmélet” helyett „koppenhágai értelmezést” használnia.
3. Az eredeti szöveg „vue de l’esprit” kifejezésénél a fordító itt erősebb érzelmi töltettel rendelkező magyarítást használt. Miután a kvantummechanika nem árulja el, milyen mechanizmussal hat a megfigyelés ténye a jelenségre, itt korrekt szakkifejezés ajánlásáról nem lehet szó. A lényeg – szerintem – éppen az, hogy Monsieur saját használatra kitalál egy mechanizmust: a jelenség képe a lélekben vált ki aktív reakciót, ami visszahat a jelenségre. Ezért itt a „lélek tükre” kifejezést sok rágódás után végül is telitalálatnak érzem.
4. Itt az eredeti „tekintet” („regard”) szó lecserélését nagyon szerencsétlennek érzem. Megfosztja a szöveget a befolyásolás aktivitásának suggalatától. Akkor is kár ezért, ha itt a szerző egy nem tudományos (de azért költőiségében koherens) elképzelést mutat be a megfigyelés és a jelenség összekapcsolódására.
5. Lásd a 2. jegyzetet.
6. A „realista” jelzőt a fizikai szakirodalom a túlzottan ideológiai töltetű „objektív” jelző helyett használja. Einstein még nem zavartatta magát...


Természet Világa, 140. évfolyam, 8. szám, 2009. augusztus
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/