Bánffy Eszter
Egy új sorozat elé

A Természet Világa sorozatot indít a régészet és a természettudományok kapcsolatáról, alkalmanként egy-egy tudományterületet górcső alá véve. A lap olvasói számára talán nem is kérdés, hogy a régészet és a természettudományok szorosan kapcsolódnak egymáshoz. De vajon mindenki számára egyértelmű-e ez a megközelítés? És ami talán még fontosabb: így volt-e ez mindig a régészet tudományának történetében?

Bizonyára tudják a választ: nem így volt. A régészet a XVIII. századtól kezdve, a művészettörténettel együtt a szép régi tárgyak gyűjtéséből vált fokozatosan önálló tudománnyá. Gyökereinek megfelelően a történelmi kutatások segítőjeként tartották számon: a régészek élete, munkája pedig a múzeumok világához kötődött. Még néhány évtizeddel ezelőtt is a friss diplomás régész életpályája akkor volt sikeres, ha a régész egyben történész vagy művészettörténész, esetleg néprajzos volt, tudott latinul és németül, a múzeuma gyűjtőkörébe tartozó vidéken kisebb ásatásokat vezetett, amelyek anyagát a múzeum raktárában azután gondosan leltárba vette és a lelettípusokat időben és térben rokon kultúrák leleteivel hasonlította össze. Így születtek meg azután a régészeti tanulmányok, könyvek, egészen a legutóbbi évtizedekig. A régészet ugyanakkor már a XIX. század óta a feltárás és a leletösszefüggések értelmezési módszereiben, vagyis az ásatáson az egymás alatt fekvő rétegek feltárásában a geológiából kölcsönvéve használja a sztratigráfia (rétegtan) alapján megfigyelhető relatív keltezést, amely kimondja: a lejjebb fekvő réteg korábbi. A leletek leírásában, típusainak meghatározásában pedig különösen jól felfedezhető a biológiai rendszertan módszere. 

Tévedés ne essék, egy mai régész számára a térben és időben végzett összehasonlító tipológia ugyanolyan fontos, mint elődeinek: ezt a munkát nem takaríthatjuk meg! A fáradságos leletanyag-feldolgozás a mai munkának is alapfeltétele, mint ahogyan a biológusok sem mondanák soha, hogy a rendszertannak nincs helye és értelme, még ha már nem is ez jelenti munkájuk lényegét. A régészet a XX. század derekán – több más tudományághoz hasonlóan – nyugodtan forradalminak nevezhető változáson ment át. Az első „támadás”, amely a tipologizáló, hagyományos felfogást érte, a második világháború utáni angolszász világból érkezett. A leletek egymáshoz viszonyított időrendjét addigra már jól kidolgozták a régészek, ám azok abszolút koráról csak becslések, az ún. „történeti kronológia” állt rendelkezésükre. Magyarul: minél korábbi volt a lelet, annál nagyobb volt a tévedés lehetősége, mert a történeti források megjelenésétől távolodva egyre bizonytalanabbá vált az írott szövegek által kínált „lehorgonyozás”. Így például az élelemtermelés, azaz a neolitikum kezdetét, megegyezéses alapon Kr. e. 4500-ra tette a hagyományos kronológia. Az atomfizika, pontosabban a radiokarbon-alapú időszámítás ezt a közmegegyezést zúzta szét, azt állítva, hogy a neolitikum Délkelet-Európában a Kr. e. VII. évezredben kezdődött! A Kárpát-medencében ez azt jelentette, hogy Kr. e. 4500 körül nem az újkőkor, hanem már a rézkor vette kezdetét, az első földművesek megjelenését pedig ma a VII.–VI. évezred fordulójára tesszük. Nem csoda, ha nálunk sok szenvedélyes vitát kavart a kérdés, sokan és sokáig nem is voltak hajlandóak tudomásul venni a radiokarbon-időrend dátumait. És akkor még nem beszéltünk a többi, olyan abszolút kormeghatározási és az egykori életmódot meghatározó, felfedező módszerről, mint a történeti állat- és növénytan, a pollenek elemzése, az egykori vízrajz, a geo- és biokémia, radiológia, biológia, orvostudomány és genetika, a légirégészet, statisztika és térinformatika.

Mondhatnánk, könnyű volt Magyarországon figyelmen kívül hagyni az angolszász világban „újrégészetnek” vagy „processzuális régészetnek” nevezett, a régészetet a legkülönbözőbb laborvizsgálatokkal összekapcsoló irányzatot. Hozzánk ezek az eredmények évtizedekig nehezen vagy sehogyan sem jutottak el, így aztán kimaradtunk azokból a vitákból is, amelyek a folyamat eredményeképpen a régészet újraértelmezését szorgalmazták, abból kiindulva, hogy ez már nem bölcsészettudomány, hanem „hard science” a javából. 

A természettudományok és az informatika ugyanis azt sugallták, hogy egy régvolt közösség életében minden kis részlet megfejthető. Egy lelőhelyen az egykori klíma, uralkodó szélirány, vízjárás, erdősültség, vadon élő és tenyésztett állatok, növények mind-mind meghatározhatók. Az ott élt emberek csontjaiból ki lehet mutatni, milyen étrenden éltek, vízi vagy szárazföldi eredetű fehérjét ettek gyakrabban, milyen betegségeik voltak, helyben születtek-e vagy máshonnan vándoroltak oda, de azt is sikerrel tudják megállapítani, hogyan készítették el ételeiket, házuk melyik szegletében bújtak meg a gabonakártevő rovarok: vagyis hol és milyen gabonaféléket tárolhattak a lakók a házban stb. Mindezek alapján nem csoda, hogy a régészet mint „történettudomány” helyzete megingott. Könnyű volt levonni a következtetést: ha valóban pusztán mérésekkel meghatározható minden kis részlet, akkor ebből csak össze kell illeszteni a képet, és nincs több feladat! Ma is akadnak olyan régészek, akik még ennek a gondolatnak a bűvöletében élnek.

A vizsgálatok az akkori világ fejlettebb, pénzben és eszközökben jobban, ugyanakkor jó lelőhelyekben és gazdag leletanyagban kevésbé ellátott felében terjedtek el először, vagyis az angolszász világban, így a közös nyelv is megváltozott, a német vagy francia helyett egyre inkább az angol lett. A természettudományos módszerek terjedése, a „mérhetőség” lehetősége ugyanis a régészeti gondolkodásmódra is óriási hatást tett. „A kultúra maga nem más, és főként nem több, mint a környezeti hatásokra adott válaszok összessége” [1], hangoztatta a processzuális régészet egyik elindítója. Annak, hogy a hatás a magyarországi régészeti kutatásban csak sokkal később jelentkezett, van jó oldala is. Izolált helyzete az akkori keleti tömb kutatását sok olyan téves gondolattól, túlzástól, vadhajtástól kímélte meg, amelyet a magyarul „újrégészet” névre fordított irányzat követői és az erre dühödt reakció­képpen születő művek okoztak.

Nyugat-Európában ugyanis az „újrégészet” vagy processzuális régészet térhódítását – mintegy tiltakozásképpen – hamarosan követték azok a nézetek, amelyek éppenséggel egy kultúra szellemi, szimbolikus, tehát számunkra nehezen megfejthető, ha ugyan nem teljesen megfejthetetlen rendszer-jellegét hangsúlyozták. A „posztprocesszuális”, vagy egyenesen „posztmodern” régészetnek nevezett irányzat kezdeményezésében rengeteg használható ötlet, előremutató megérzés volt. A probléma talán éppen a „megérzés” szó hangsúlyos jelenlétéből adódott. Ahogy egyik jeles képviselője megfogalmazta, egy kultúra megértésében az elsődleges cél „egy adott társadalom (kultúra) szimbólumrendszerének megfejtése” [2]. Annak ellenére, hogy számos posztprocesszuálisnak számító módszer – így például a feltárás közben tett ásatási megfigyelések fontossá tétele, vagyis az ún. kontextuselemzés ma is hiteles és hasznos kutatási irány – az egykori közösségek életébe való „beleérzés”, ahogyan fogalmaznak, kirántja a kutatók lába alól a szilárd talajt. Egy archaikus közösséget összetartó erő, szimbólumrendszer vizsgálatával ugyanis két baj van: a régi korok jelképei, mint minden szellemi termék, kétszeresen is csupán a saját történeti közegükbe ágyazva érthetők meg. Hiszen egyrészt a leleteket, az egykori tárgyakat készítő közösség tagjai, másrészt pedig a feltáró régészek maguk is saját koruknak gyermekei. Az előbbiek megfejtéséhez nem ismerjük a kódot, a mai kor jel- és jelképrendszere pedig számunkra sokszor olyan mértékig magától értetődő, hogy jelenlétét észre sem vesszük, így akaratlanul, de önkényesen vetítjük egy más kor rendszerére. Az értelmezés így egyre kevésbé válik bizonyíthatóvá. Ez a „posztmodern” vita cinikus megnyilatkozásoktól sem volt mindig mentes, olyannyira, hogy az egyik angliai elméleti régészeti tanácskozáson az is elhangzott, hogy a régészeti interpretáció egyedül a jelentől függ, a leletanyag másodlagos. „Anything goes” – minden megengedett az interpretációban, amely egyedül az interpretáló személyétől függ. E vélemény szerint emiatt maga az ásatás is értelmetlen, sőt káros. Érthető felháborodás követte ezt a véleményt [3].

A két gyökeresen ellentétes nézet szintézisét és ennek megfelelően bizonyára a válságból kivezető egyik utat jelenti az angol Colin Renfrew nevével fémjelzett ún. kognitív régészeti irányzat. Renfrew, a természettudományos vizsgálatok régészeti alkalmazásának egyik úttörője a kritikák hatására dolgozta ki azt a logikailag hibátlan minimális kutatási szintet, amely mind a természettudományokkal együttműködő „újrégészet”, mind az inkább pszichologizáló posztprocesszuális vizsgálatok eredményeit beépíti, de azok vadhajtásai nélkül. Szerinte a régészeti kultúrák leletanyagának összessége „többé-kevésbé hamisítatlanul tükrözi az egykori készítők és felhasználók tudatosságát” [4]. Ennek megfelelően a természettudományos eredményeket is figyelembe vevő régész a leletanyag elemzésével, ha kellően óvatos és józan, érvényes következtetésekre jut.

A múlt században a természettudományos vizsgálatokat a régészet egészére kívánták kiterjeszteni, ám ez csak részben sikerült: a környezetrégészetben. Ez azóta egyre inkább önálló utakon járva segíti a hagyományos régészeti feldolgozást és értelmezést. Hazánkban a rendszerváltás hozta meg a lehetőséget, hogy a régészek végre megismerkedhessenek a nyugaton akkor már nem új módszerekkel. Az információk özönére kétféle túlzó válasz jelent meg: sokan ma is nehezen tudják elfogadni létjogosultságukat, mondván, hogy mindez érdekes, de a hazai viszonyokra bizony nem alkalmazható – mások éppenséggel szinte kritika nélkül veszik át a természettudományok által kínált módszereket, majdhogynem a saját, hagyományos régészeti feladataikat is feledve.

Szerencsére a legtöbben jól látják, hogy meg kell találni a középutat. Minden új vizsgálati eljárással, a régészetet lehetségesen segítő módszerrel meg kell ismerkednünk. A mind jobb információáramlásban a magyar régészek egy része élni tudott egy nagyszerű új lehetőséggel is. 1995-ben tartotta első konferenciáját az Európai Régészek Szövetsége, amely éppen azért alakult, hogy Kelet és Nyugat között, tudományos kutatók és örökségvédelmi szakemberek között megszűnjenek az információk szabad áramlását akadályozó gátak. Azóta mind több hazai régész hozza haza az ott hallottak, és az ott született kapcsolatok alapján tanultakat. Így tanultuk meg azt is, hogy olyan, természettudományos szemléletet is tükröző régészetelméleti irányzatok, mint például a táj régészete (landscape archaeology), vagy a társadalmi nemek szerepe a régészeti korokban (gender archaeology) nem az ördögtől való, fölösleges, elméletieskedő haszontalanságok, hanem új látásmódot tükröző témák, amelyek sokszor a hagyományos régészeti kutatást is erőteljesen segítik, inspirálják.

Annak érdekében, hogy józanul mérlegelhessük, milyen segítséget tud nyújtani a természettudományok sora a régészet tudományának, először meg kell ismernünk ezeket a módszereket. Meg kell értenünk, mire jók, de ugyanilyen fontos annak belátása is, hogy mire nem használhatók. Ilyen módon talán az is lehetségessé válik, ami nemrég még elképzelhetetlen volt, mégpedig az, hogy maga a XXI. századi régészet hozta eredmény – vagyis a múltbéli környezetről, az akkor élt ember alkotó tevékenységéről, gondolkodásáról és nem utolsósorban társadalomalakításáról alkotott minél pontosabb képünk – vissza fog hatni a természettudományos szemléletre, új minőséget és új párbeszéd lehetőségét hozva a környezeti és társadalmi fejlődés elemzésébe.

Mi hát a feladat? Ki kell használnunk a régészetben rejlő lehetőséget, azt, hogy képes hidat verni a természet- és társadalomtudományok között. Vagyis nem lehet olyanfajta új módszer, amelynek segítségét, ha felhasználható, ne fogadnánk el. Mégis, két dolgot mi, régészek, nem téveszthetünk szem elől. Az egyik a hagyományos régészeti munka minél pontosabb elvégzése. A terepbejárásoktól a feltáráson át a leletanyag és az ásatáson előkerült régészeti információk összességének minél alaposabb feldolgozását, a leletek típusokba sorolását, térben és időben más leletegyüttesekkel való összevetését nem szabad elhagynunk! Ha nem így tennénk, pontosan azt az alapot veszélyeztetnénk, amely lehetővé teszi a természettudományos vizsgálati eredményekkel való egybevetést. A régész másik dolga a végső összegzés. Ez azt jelenti, hogy amikor egy lelőhely, leletösszefüggés vagy leletek feltárásával kapcsolatos minden régészeti, környezeti és egyéb vizsgálati eredmény megérkezett, akkor éppen a régész feladata, hogy valamennyit figyelembe véve értelmezni próbáljon. A régésznek kell az adott kor adott vidéken élt közösségéről a lehető legjobb és legrészletesebb rekonstrukciót megalkotnia: milyen lehetett az adott társadalom, népesség, életmód, gazdálkodás, kulturális és cserekapcsolat, építészet, technológia, a tárgyak, a hozzájuk kapcsolódó és mögöttük rejtőző gondolkodás. Azonban nem statikus, egykor volt állapotokat kutat, hanem mindezek változásait, a társadalmi folyamatok változását vizsgálja, hiszen a régészet alapjában véve mégis társadalomtudomány. Mintha csak egyfajta paleoszociológusok akarnánk lenni! A régész helyzete azonban sokkal nehezebb, mint a ma társadalmának kutatójáé, hiszen az adatoknak legjobb esetben is csak kis töredékéhez jut hozzá. Ezért különösen fontos, hogy semmilyen forrásból származó adatot ne hagyjon figyelmen kívül, és ezek a források nem kis mértékben származnak a természettudományok területéről. Érdemes lesz hát egyenként szemügyre vennünk, melyikük milyen segítséget kínál. Ezekkel a gondolatokkal ajánlom figyelmükbe a lap most induló cikksorozatát. 

(Következő számainkban a kormeghatározásról olvashatnak.)


IRODALOM
[1] L. Binford: Post-Pleistocene adaptations. In: S. R. Binford – L. B. Binford (eds): New Perspectives in Archaeology. Chicago 1968, 313–341.
[2] I. Hodder: Symbols in Action. Cambridge, 1982.
[3] Pl. R. E. Bintliff: Why Indiana Jones is smarter than the post-processualists. Norwegian Archae­ological Review 26 (1993) 91–100.
[4] C. Renfrew: The Archaeology of Mind. Cambridge, 1985.


Természet Világa, 140. évfolyam, 8. szám, 2009. augusztus
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/