A soproni Szárhalmi-erdő
Andrássy Péter

A Kárpát-medencét kelet-nyugati irányban bejárva, utunk végén, 
Sopron környékén kicsiben mindazt megtalálhatjuk, ami hazánkra jellemző.

Egy angol utazó 1837-ben, hazájába visszatérve ezt írta Sopronról: „E város környékén a természet szétszórta gazdagságát.” Fényes Elek ugyanezen évtizedben megjelent tudományos munkájában: az elragadó soproni kilátásról, e táj különleges változatosságáról tájékoztatott. Akik napjainkban a soproni erdők valamelyik kilátójáról kedvező időjárásban ismerkednek a vidékkel – és még fogékonyak a csodákra –, minden bizonnyal egyetértenek a XIX. században leírt gazdagsággal, változatossággal.  Sopron közvetlen környezete – a növény- és állatföldrajzi, valamint kultúrtörténeti találkozásoknak köszönhetően – valóban ilyen képet tár elénk. A Fertő tó keleti partján a Kisalföld szikes, mocsaras rétjei húzódnak, fogadják az átvonuló madárcsapatokat. A nyugati parton a Fertő menti dombsor találkozik a Trianon óta Ausztriához tartozó Lajta-hegység ruszti vonulatával. Délen a Soproni-hegység erdős tömbje nyújtózik a Rozália-Fraknó irányba, ahonnan szinte karnyújtásnyira – légvonalban alig 10–14 km távolságban – a Magas-fal (Hohe Wand), mögötte pedig az osztrák Mészkő-Alpok kétezresei (a Rax és a Schneeberg) hívogatnak. Hihetetlennek tűnik, de igaz, hogy kerékpárral egy nyári nap alatt fertő tavi mézpázsitot, rackanyájat, kunkorgó árvalányhajat, törpe fenyvest, havasi csókát fényképezhetünk. A XIX. századihoz hasonlóan, a települések közelében szőlők sorakoznak. Kedvezőtlen változást Sopronban és Kismartonban (Eisenstadtban) tapasztalhatunk a tájromboló, zűrzavaros „újdonságok” miatt, mindenütt bevásárló központok, raktármonstrumok, lakótelepek falanszterei, dómot eltakaró toronyházak láthatók, valamint a hegyekbe húzódó „szakszervezeti üdülőből” lett szálloda.

Nagyezerjófű

Fordítsuk azonban figyelmünket a városon kívüli, az emberi beavatkozásoktól ugyan nem mentes, de mégis természetközelinek mondható erdőkre, rétekre, egyre közelebb jutva a célt jelentő Szárhalomra. A változatosságot meghatározó ökológiai tényezők közül a tengerszintfeletti magasság nyugat-keleti irányú csökkenése a kilátókról is jól érzékelhető. A Soproni-hegység legmagasabb pontja 557 m; Sopron belvárosa átlagosan 230–250 m; a Fertő-part 125–135 méter.  A csapadék eloszlását hasonló csökkenés jellemzi. A hegyvidék évi csapadékátlaga 900 mm körül van. Ez az átlag Sopronbánfalváig 100 mm-el csökken; Sopronban 680 mm-t; a Fertő partján pedig csak 590–610 millimétert mérnek. A Soproni-hegységben mintegy 40 forrás található, a Szárhalmi-erdőben egy sem! A levegő éves átlaghőmérséklete ugyanezen irányban több mint egy fokkal növekszik. Ezen ökológiai tényezőkben megmutatkozó különbségeknél még jelentősebb az, amit a vidék soproni születésű kutatója, Kárpáti Zoltán (1909–1972) így fogalmazott meg az 1930-as évek közepén: „Az éles növényföldrajzi határ elsősorban a geológiai viszonyokban, a talaj összetételében keresendő.”? A Soproni-hegység barna erdőtalaja hazánkban a legsavanyúbb (pH 3,4–3,7); a szubmediterrán éghajlatot mutató Fertő-part dombsorának alapkőzete a Pannon-tenger üledékeként keletkezett bázikus kémhatású lajtamészkő, amelyet a humuszkarbonátos váztalaj és fekete rendzina borít.  Megemlítjük, hogy a Szárhalom névben rejtőzködő „szár” ősi magyar szó, amely kopárat, szárazat jelent. 

Flórajárások találkozása

Az áttekintő térképen jól látható, hogy a Fertőrákos településtől induló Szárhalmi-erdő a Fertő tó nyugati partvonalában húzódik, Sopron közelében. Legmagasabb pontjai a Pintytető (261 m); a Kecskehegy (208 m), utóbbin fából épített kilátóval.  A 412 hektár kiterjedésű, 1977 óta védett terület a városból közutakon gépkocsival 5–10 perc alatt érhető el. Június közepétől októberig helyi járatú autóbusz is közlekedik az erdő lábánál található Tómalom-fürdő megállóig. A Lajta-hegység nyúlványának tekinthető Fertőmelléki-dombsor (Szárhalmi Balfi-erdő) botanikai feltárásában évszázadokon át jeleskedők hosszú sorából, a hivatkozásokban szereplők mellett: Deccard Kristóf János (1686–1764); Kovács Gyula (1815–1873) és Soó Rezső (1903–1980) nevét említjük, és röviden idézünk Gombocz Endre (1882–1945): „Sopron vármegye növényföldrajza és flórája” című – 1906-ban, 24 éves korában megjelent – könyvéből: „Botanikai szempontból hazánknak minden esetre kevés megyéje dicsekedhetik hasonló kedvező fekvéssel, mint Sopron vidéke. Egy világváros tőszomszédságában ausztriai és bécsi botanikusok már régi idők óta megfordultak a megyében, különösen a határszéleken”? 

Légybagó

Csapody István (1930–2002) Széchenyi-díjas soproni erdész-botanikus: „A Sopron környéki flóra elemeinek analízise” című dolgozatában fontos adatot találunk: „A közel négy évszázados soproni flórakutatás eredményeként ma  Sopron környékén 1452  edényes virágtalan és virágos növényfaj él, ezekből a Szárhalmi-erdőben 1207 mészkedvelő-szárazságtűrő található.  Ez a faj-, illetve társulás-gazdagság kiemelkedő értéket képvisel.”?

A Fertőmelléki-dombsort a növényföldrajz: a Pannonicum flóratartományon belül, a Praenoricum flóravidékhez és a Laitaicum flórajárásba sorolja. A lajtai táj különleges értékét, egyediségét az adja, hogy a Keleti-Alpok és a Nyugati-Kárpátok mészhegyeit kapcsolja össze, hídként. Itt virítanak a legnyugatabbra a keleti sztyeppék előőrsei. Geológiai és éghajlati viszonyai részben hazánk kontinentális; részben szubmediterrán tájaihoz hasonlítanak. A Szárhalmi-erdőre a melegkedvelő fényigényes xerotherm molyhostölgy (Quercus pubescens), és a csertölgy (Quercus cerris), ligetes állományai, a karsztbokorerdővé törpült szegélytársulások és a beékelődött pusztai rétek jellemzők. Az erdei társulásokban feltűnően sok az elegyfaj, például a hársak (Tilia sp.), a mezei juhar (Acer campestre), a madárcseresznye (Prunus avium) száma. A korábbi fenyvesítések (fekete fenyő, erdei fenyő – (Pinus nigra, P. sylvestris)) és bükk (Fagus silvatica) ültetése a Pintytetőn, valamint az akác (Robinia pseudoacacia) és a közönséges boróka (Juniperus communis) térhódítása, kedvezőtlen színeket jelent. A nemzeti parki (Fertő-Hanság) és a világörökségi (Fertő-táj) védelem sajnos nem képes elhárítani az újabb, egyre súlyosabb károkozásokat (gépkocsiforgalom, horgászat, hétvégi házak megjelenése, a kilátó és a tanösvényi táblák szándékos rombolása, a falopások). Az ütköző zónába való besorolás ellenére e ritka természeti kincs több védelmet követel!

Nagy pacsirtafű

Kiemeltük, hogy a Szárhalmi-erdőben nincsenek vizet adó források. A látogatók többségét - akik a Sopron–Fertőrákos útvonalon érkeznek ide - mégis tavak, patakok fogadják! Az erdőtömb város felöli szélén ered, ugyanis a Tómalom-patak, amelynek vize először egy utolsó éveit élő jégkorszaki láprétet, majd a zsilipes gátakkal kialakított Kis- és Nagy-Tómalmot táplálja. A tavak zsilipjein túljutó patak vize, a Kőhida felöl érkező Rákos-patakkal egyesülve ömlik a Fertőbe. A patakok, a tavak partján fűzeket (Salix sp.), enyves égert (Alnus glutinosa) és hatalmas méretű nyárakat (Populus sp.) találunk. Kora tavasszal az erdőből a vízhez, majd ősszel onnan: barna-, és zöld varangyok (Bufo bufo, B. viridis) ezrei kelnek át a tóparti utakon, amelyeket a gépjárművek veszélyeztetnek.

Csapody István, aki kutató botanikusként és hivatali munkaköreiből adódóan (Tanulmányi Erdőgazdaság, mint kezelő és természetvédelmi hatóság) volt a terület védelmének harcos szervezője, ezreknek mutatta be a Szárhalmi-erdőt. A tájvédelmi körzetről összeállított füzetében az alábbiakat javasolta: „Növényvilágát legjobban akkor ismerjük meg, ha évszakonkénti barangolásra hívjuk magunkkal az olvasót.” Terjedelmi korlátok miatt azonban bemutatni most mindent nem tudunk, és a legjellegzetesebb társulásokból is csak néhány fajt említhetünk meg, ahogyan a belső borító színes felvételein is, de azt reméljük, hogy ez is számos olvasót csábít majd soproni kirándulásra. 
Mielőtt a vizektől felfelé indulva az erdővel ismerkednénk, megemlítjük, hogy a Kistó-malmi lápréten, az elnádasodás ellenére, több növényritkaság él, amelyekről a közelmúltban három fiatal erdőmérnök készített jó áttekintést. Munkájukból idézzük az alábbi sorokat: „ A hagymaburok (Liparis loeselii)  – egy kosborfaj – 19 tövét találtuk meg.[…] A hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) ma mintegy 100-as tőszámú. […] A fehérmájvirág (Parnassia palustris) populációja gyengülő. […] Újabban jelezték a kígyónyelv páfrány (Ophioglossum vulgatum)   előfordulását.”

Bíboros kosbor

Az erdei társulások közül a legnagyobb kiterjedésű a cseres-kocsánytalan tölgyes: húsz-huszonöt méteres lombkoronaszintű magassággal, helyenként 50–90 éves egyedekkel. A lazább lombozat viszonylag sok fényt enged át, ezért fejlett a cserje- és a gyepszint, ahol a melegkedvelő fajok dominálnak. A leggyakoribbak: a sárga virágait tél végén bontó, őszre piros, ízletes termést hozó húsos som (Cornus mas); a veresgyűrű som (Cornus sanguinea); az egybibés- és a cseregalagonya (Crataegus monogyna, C. laevigata); a csíkos és a bibircses kecskerágó (Euonymus europaeus, E. verrucosus); a magasabb részeken pedig a hólyagos mogyoró (Staphylea pinnata). A gyepszintben: ujjas sás (Carex distans); csenkeszfélék (Festuca sp.); gyöngyvirág (Convallaria majalis), az utóbbihoz leveleivel hasonlító széleslevelű és fürtös salamonpecsét (Polygonatum latifolium, P. multiflorum). Gyakori még az erdei gyöngyköles (Lithosspermum purpureo-coerulea); a keskenylevelű tüdőfű (Pulmonaria angustifolia) és a bablevelű varjúháj (Sedum telephium ssp. maximum). E társulásban is találkozhatunk a bíboros kosborral (Orchis purpurea), az erdőszegélyeken pompázó nagyezerjófűvel (Dictamnus albus); a pázsitos és a tarka nőszirommal (Iris graminea, I. variegata).

Pázsitos nőszirom

A dombvonulat nyugati és keleti oldalának erdei társulása: a gyertyános kocsánytalan tölgyes, amelynek cserjeszintje nagyon szegényes. A gyepszintben, lombfakadás előtt virágzik az odvas keltike (Corydalis cava); az olocsán csillaghúr (Holosteum umbellatum), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides) és a tavaszi lednek (Lathyrus vernus). A Fertőrákos közeli erdőrészben több hektáron volt a közelmúltban tarvágás.

A molyhos tölgyes karszterdő főként a dombsor déli kitettségű részén alakult ki.  A 10–15 méter magas molyhos tölgy mellett társulásalkotó a csertölgy és a kocsányos tölgy (Q. robur), valamint a mezei juhar. Új cserjeként említhetjük a fagyalt (Ligustrum vulgare); a kökényt (Prunus spinosa); az ostorménbangitát (Viburnum lantana) és a gyepűrózsát (Rosa canina), a lágyszárúak közül a tavaszi kankalint (Primula veris); az erdei szamócát Fragaria vesca) ; a szurokfüvet (Origanum vulgare). 

A Szárhalmi-erdőben a „legeket” a karsztcserjés, a lejtőfüves és a sziklafüves sztyeprétek egyedülálló, változatos növénygazdagsága képviseli. Hazánkban csak itt él a sziklai benge (Rhamnus saxatilis). A hazai kosbornemzetségek (21), illetve fajok (48) csaknem fele található meg e társulásokban, vagy azok közvetlen közelében, ahol síkvidéki és hegyekben gyakori fajok virítanak együtt. Erdőgazdasági „haszna” e társulásoknak csekély. Ennek, valamint a fokozott figyelemnek, a kerítéseknek (például a fokozottan védett bioszféra magterületnek) köszönhetően remélhetjük, hogy unokáink is láthatják majd e kincseket.

Gérbics

A Kecskehegyi kilátó körül a jajrózsabokrok, a korongpár (Biscutella laevigata), a leánykökörcsinek (Pulsatilla), a tavaszi hérics (Adonis vernalis) társaságában április közepétől nyílik lilás és sárga színváltozatban az apró nőszirom (Iris pumila). Alig félszáz méternyire, az idevezető út mellett, molyhos tölgy árnyékában, kettő-háromévenként, május-júniusban virágzik a hazai szaprofita kosborfélék egyik legtermetesebb faja: a gérbics (Limodorum abortivum). Szára, az ahhoz simuló apró levelei, virágai ilyenkor ibolyás színűek. E sztyepfolton és a Fertőrákosi Kőfejtő területén találkozhatunk a már említett sziklai bengével.

Prémes tárnicska

Korábbi tarvágások helyén kialakított „vadföldön” áthaladva juthatunk el a Szent Antal nevét őrző sziklafüves, alacsony kerítéssel ellátott karsztcserjéshez, ahol százas egyedszámban figyelhetjük meg júniusban Európa legkisebb virágú orchideáját, a sömörös kosbort (Orchis ustulata), az út túloldalán, az ültetett fenyvesben pedig a fehér madársisakot (Cephalanthera damasonium).  A nyár második felében virágzik itt az ökörszem (Buphtalmum salicifolium), a kisfészkű hangyabogáncs (Jurinea mollis) és két árvalányhaj-faj (Stipa sp.). Az érdekes rajzolatú sakktáblalepke (Melanargia galathea) önmagára hívja fel a látogatók figyelmét. 

Aligha kétséges, hogy a legek sorának első helyét, az akácoszlopokkal, négyes drótsorral bekerített MAB bioszféra-rezervátum magterület, a nagy-sztyeprét foglalja el. Ide a legkönnyebben a Szárhalmi-erdőn keresztül vezető Fehér útról, egy kis Mária szobornál, a védettséget jelző táblánál balra letérve juthatunk. Az egyre mélyülő keskeny úton először a Fertő tó víztükrének látványa, néhány percnyi gyaloglást követően pedig a kerítésen belüli tavaszi, nyári növénygazdagság állítja meg az embert. Az alig negyedhektárnyi területen mintegy 250 virágos növényfaj él, molyhos tölgyek, valamint néhány közönséges boróka árnyékában, illetve a napsütötte réten. A kosborfélék három nemzetségéből a boldogasszony papucsa (Cypripedium calceolus), a vele együtt virágzó aprócska légybangó (Ophrya insectifera), valamint a július elején virágzó vörösbarna nőszőfű (Epipactis atrorubens) néhány töve igazi ritkaság, az itt is gyakori agár- és bíboros kosbor (Orchis morio, O. purpurea) és a fák árnyékában élő erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), valamint a különleges virágzatú nagy pacsirtafű (Polygala major) mellett. Az őszelő szépségei közül a három lenfajt -  sárga- borzas- és árlevelű – (Linum flavum, L. hirsutum, L. tenuifolium) és a széles pillás-rojtos kékes cimpájú prémes tárnicskát (Gentianelle ciliata) mindenképpen említenünk kell. 

Boldogasszony papucsa

A Fertő vidékét bemutató színes írások „hagyományait” követjük azzal, hogy Csapody Istvánt idézve búcsúzunk a sztyepréttől, a Szárhalmi-erdőtől: „A közeli dombok keleti hajlataiban gondosan metszett és kötözött tőkéken már a szüret ígérete sejlik.” 
 

Irodalom
1. Kárpáti Zoltán: Gayer Gyula adatai Magyarország flórájához. Vasi Szemle II. évf. 3. szám. 1934.
2. Gombocz Endre: Sopron vármegye növényföldrajza és flórája.  M. T. A.  Math. és Természettudományi Közlemények, XXVIII. K. 4. sz. Budapest, 1906.
3. Csapody István – Papp Vilmos: A Fertő tó és a Hanság tájvédelmi körzetek. OKTH, Budapest, 1983.
4. Frank Norbert – Király Gergely – Tímár Gábor: A hazai Laitaicum védett és veszélyeztetett növényfajai. Soproni Műhely, Sopron, 1998.


Természet Világa, 140. évfolyam, 8. szám, 2009. augusztus
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/