Egy értékes apa a híres fia árnyékában

Molnár Lídia
Svetozar Marković Gimnázium, Szabadka, Szerbia


Nap mint nap elsétálva a szabadkai gimnáziumban a Kosztolányi-szoba előtt legtöbbünk megemlékezik Kosztolányi Dezsőről, a magyar irodalom egyik legfényesebb csillagáról. Nagyon kevesen vannak azonban olyanok, akiknek eszébe jut Dezső édesapja, Kosztolányi Árpád, a gimnázium egykori tanára és igazgatója. Célom az volt, hogy megismerjem életét és másokkal is megismertessem, hiszen korának polihisztora volt: természettudós, fizikus, lelkes előadó, kiváló pedagógus, erőskezű vezető és nevelő, az irodalom kedvelője, sőt költő és családapa.  

Kosztolányi Dezső eredményeihez biztos támaszt és jó alapot nyújtott a szülői háttér. Az édesapa fiához írott leveleiben a biztatás, munkáinak dicsérete, útmutatás, a nehézségek közepette és vigasz található. Ezek a levelek pedig éveken keresztül elmaradhatatlanok voltak.

Kosztolányi Árpád 1859. január 11-én született. Édesapja, Ágoston részt vett az 1848/49-es szabadságharcban, honvéd százados volt, ez miatt el kellett menekülnie. Élt Törökországban, Amerikában és Angliában. Miután az emigránsok büntetlenül hazajöhettek, Kosztolányi Ágoston is hazaérkezett Amerikából és feleségül vette Kádár Rozáliát. Megszületett Árpád, aki gimnáziumi tanulmányait Szabadkán végezte, majd tanult Budapesten és Berlinben is, Helmholznál. Nagy karrier előtt állt, hiszen a neves fizikus megkérte, hogy maradjon ott tanársegédjének. Nem derült ki, hogy miért jött vissza Szabadkára. 

1881-ben szerzett tanári oklevelet. Egy ideig Eötvös Loránd mellett dolgozott, majd 1882-ben megpályázta a Főgimnázium megüresedett tanári állását és 42 éven keresztül tanított matematikát és fizikát. (A szabadkai gimnázium létezését 1747-től kell számítani, habár a történelem során voltak olyan időszakok, amikor nem gimnáziumnak nevezték.) 1901-ben a gimnázium igazgatói székét foglalta el, tizennyolc évig vezette az iskolát. Híres volt szigoráról és különös szabályairól, de ezek olyan szegmentumok, melyekkel el tudta érni, hogy az ő igazgatása alatt az iskola fénykorát élje. 

Nehéz helyzetben, gőgös, kényes és vad erőktől nyugtalan, 16–20 éves legények között kellett rendet, színvonalat tartania. Olykor túl szigorúnak bizonyult. Igazságtalannak vélt osztályzás miatt 1901 nyarán egy, majd négy évvel később egy másik tanuló lett öngyilkos. Az utóbbi esetben nyilvánvaló volt a területi főigazgató felelőssége, de a támadások éle őt is elérte. Azt állították, hogy a követelmények túl magasak, a bánásmódot fegyencekhez illőnek állítják. 1905-ben egy érettségiző diák öngyilkosságot követett el. Miniszteri biztos által indított vizsgálat indult az ügyben, egy időben rendőrök figyelték az iskolát.  

Kosztolányi Árpádnak három gyermeke született: Dezső (Dide), aki nem szorul bemutatásra, Árpád, aki orvos volt, és Mariska, akiről Dezső Pacsirta című regényének hősnőjét mintázta. 

A Kosztolányi gyerekek (Dide, Árpád és Mariska)

„Először is arra emlékszem, hogy úgy vett körül, mint valami sötét erdő. Félelmes volt a nagysága és ereje. Ha becsapta maga mögött az ajtót, az egész ház dörgött. Szigorának szemöldökrebbenésére  megszegett a lélegzetem. Szivarszagot árasztott, még a kispárnája is. Figyeltem őt, amint a lámpa alatt ül, és a sakktáblára bámul. Próbáltam kitalálni, hogy mit gondolhat felőlem, vagy felőlünk. Többnyire hallgatott. Mint gyermek meg-megkíséreltem – ügyetlenül és félszegül –, hogy a közelébe férkőzzem. Minden alkalommal kitért előle, elzárkózott. Nem bírta a vallomásokat, az ellágyulásokat, az érzelmi megnyilatkozásokat. Engem kissé le is nézett miattuk s afféle ripacsnak tarthatott. Érett ésszel is csak távolról szerethettem, gondoskodása közegén keresztül. Boldog voltam, ha rám tekintett és kért tőlem valamit.”

(Kosztolányi D.: Édesapám)

Kosztolányi Dezső nyolcadik gimnáziumba járt, amikor kicsapták. Két oka volt: egyik, hogy történelemórán tanárja Kossuth Lajosról kérdezte, mire ő egy rímes versikével felelt: „Kossuth Lajos élete meglehetősen monoton, született Monokon.”, az önképző szakkörön pedig tanárja bírálta versének magyarságát, mire ő: „A tanár úr ehhez nem ért, különben sem vagyok a véleményére kíváncsi”. 

A gimnázium igazgatói lakása

Édesapja, megtudván fiának kizáratását, átengedte a tanári karnak a döntést, ő maga nem szavazott menesztéséről, de családi körben a következőket mondta: El fogsz zülleni, a szemétre fogsz jutni. Nem járhat többé iskolába. Rettentő büntetés számára.” 

Szigorú apja volt Didének, szigorú és jóságos egyszerre. Attól félt, hogy a fia íróvá kárhozik, de amikor halkan megzengtek a „Négy fal között” sejtelmes akkordjai, mikor felsírtak a „Szegény kisgyermek panaszai”, akkor feltámadt benne a jóságos apa, mert meglátta önmagát a fiában, s megértette őt és megértette az új magyar irodalmat. 

1914. augusztus 1-jén a gimnázium épülete hadikórházként működött, ezért az oktatás a polgári fiúiskolában folyt, az osztálylétszám elképesztően megnövekedett. Árpád Átoknak tekintette a háborút, kisebbik fiát, Árpádot kivitték a frontra. Végezte iskolai teendőit, figyelte a frontok alakulását. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor Árpád jelentkezett a frontról.    

„...szomorú, de Isten akaratában megnyugvó szívvel vettük f. é. szept. 9-én este kelt leveledet, melyben tudattad azt, mitől én öcséd előléptetése óta folyton tartottam, hogy harctéri szolgálaton kellett szegénynek a bizonytalanságba elszakadni tőlünk, mert bizony vége van a mi nyugalmunknak, igaz ugyan, hogy Przemysl erős vár, de most épp annak a közelében folyik az élethalálharc a mieink és a muszka kolosszus között, s bizony azaz erős vár ostrom alá kerülhet, aminek végére nem is jó gondolni, ha Isten nem segít meg bennünket. Aztán meg könnyen megeshetik, hogy a Festung-Spitalból Feldspitalba kell neki hol nélkülözés és fáradalmak várnak rá.” 

(Szabadka, 1914,
 a Kosztolányi család levelezése)

Együtt a család

1918. november 13-án Szabadkára bevonult a szerb hadsereg, az új hatalom eskütételre kötelezte a gimnázium tantestületét. Aki ennek nem tett eleget, elbocsátották állásából. 1921-ben a gimnázium állami intézménnyé vált, és június 23-án miniszteri rendelettel előírták a magyar nemzetiségű pedagógusok nyelvvizsgáját. Két éven belül írásbeli és szóbeli vizsgát kellett tenni államnyelvből. „Ily körülmények közt nekem is jelentkeznem kellette vizsgálatra 1923. szeptemberi határidővel, de egyszersmind kérelmeztem a vizsgálat alól való fölmentésemet, tekintettel arra, hogy 63 éves vagyok és ebben az életkorban már a lehetetlenséggel határos egy nyelvet annyira elsajátítani, hogy azon valaki vizsgálatot tehessen, előadtam azt is, hogy a vizsgálatnak én nálam, ki a köteles 30 évi szolgálaton felül még 10-et szolgáltam, gyakorlati értelme alig van, hiszen, mihelyt csak lehet, újból folyamodni fogok nyugdíjaztatásomért. Mindez nem használt, a vizsgálat alól nem kaptam meg a kért fölmentést.” 

(Szabadka, 1922.dec. 1., 
a Kosztolányi család levelezése) 

Szüreti mulatságon

Kosztolányi Árpád rendszeresen elolvasta Dide minden újonnan született alkotását. Az Új Idők és az Érdekes Újság 1924-26 között megjelenő számaiban lapozgatva Kosztolányi Árpád verseire bukkanhatunk, melyeket Filáczy Árpád álnév alatt jelentet meg. A tanár urat nyugalmazták, s a matematika mellett a költészet is életrészévé vált. Fiatalkorában szintén írt verseket, tárcákat, elbeszéléseket a helyi lapokba. Szakcikkei budapesti folyóiratokban jelentek meg. Több tanulmánya található a gimnáziumi értesítőkben. Munkái „Az ingamozgás elmélete” (Eszék, 1883), „A kamatszámítás reformterve” (Szabadka, 1897). 

„…megtörtént a nagy irodalmi keresztelés és én szerencsésen Filáczy Árpádra vedlettem. Soha ilyet! Más tisztességes kis baba a keresztségben keresztnevet kap, én pedig 66 éves pólyás vezetéknevet nyertem. No de azért, hála Istennek, jól érzem magam, sőt örvendek, hogy boldogult apai nagyanyám nevét viselem majd verseim alatt, ki gyermekkoromban magyar és latin versekre tanítgatott, mert a régi magyar nemes családok asszonyainak szokása szerint latinul is tudott. Hogy örülne szegény, ha tudná, hogy én az ő leánykori vezetéknevén írogatok. Tehát ezt a kedves emlékkel telt álnevet is, édes fiam, a te finom lelked sugallatának köszönöm. Iparkodni fogok, hogy ne hozzak szégyent új nevemre.” 

(1924. szept. 15., 
a Kosztolányi család levelezése)

Kosztolányi Árpád agyvérzésből felépülve, 1924 augusztusában, hatvanöt éves fejjel, halála előtt két évvel, negyvennégy évi hallgatás után ismét versírásba kezdett. Fiatalkorában százötven verset írt. Termékenysége elképesztő, versíró kedvét pedig Dide fia csak ösztönözte. Minden alkotását leveléhez mellékelte és küldte fiának. 
 

Kosztolányi Dezső családjával

Richter Nándor kritikája Kosztolányi Árpád verseihez: „A költemények erős gondolati tartalma lep meg bennünket: Gyakran aktuális jelenségeket mély értékbecsléssel tár föl olyan képben, mely mögött az elfojtott pesszimizmus erős reflexióra késztet. Legtöbb helyen dinamikus erejük van a gondolatoknak úgy, hogy lelkünkbe fúródva gondolattermelésre, merengésre és életértékek elvonására ad alkalmat. Erősebb lírai hevület nem csap ki belőlük és több helyen észrevehető, hogy tartózkodik az egyéni érzések túlfűtésétől, lassú parázs alatt lappang érzéseinek hevítő ereje, lángra nem lobban, hanem rendkívül széles területű reflexiók forrásai nyílnak meg előttünk. Ez a tömör plasztikai ábrázolás adja meg – szerintem – e költemények egyéni színét és erejét. Majdnem mindegyik költemény összetett hatásával ejti meg lelkünket: gondolkozásunkat foglalkoztatja, szemlélődni megtanít, soha nem hallott hangok áriájával illúziókban ringat, s mikor sebeket szakít föl lelkünkben, ugyanakkor mosolyra is derít.” (1924)

Néha elkeseredett, mert irodalmi ízlése és megszokása nem egyezett a fejlődő és változó irodalommal: „Most, csaknem ötven év után, ismét verselni kezdtem, az idén júliustól mostanáig, vagyis öt hónap alatt, hetvenöt darabot írogattam össze és már most is van halottam: meghalt a mai kor jó ízlésében vetett, ma nem kell a szép és tetszetős forma, hanem vad, perverz ízléstelenség, nem kell rímes és ritmusos vers, nem kell kidolgozott, hanem csak színfoltok, itt is, ott is, mázolások, mikhez én nem értek, de nem is akarok. Szóval végső konklúzió az, hogy mégsem kell matematikusnak verseket írni...” 

(Szabadka, 1924,  
a Kosztolányi család levelezése)

Kosztolányi Árpád

Kosztolányi Árpád 1926. december 3-án hunyt el. Ő volt a szabadkai gimnázium utolsó magyar igazgatója. Kosztolányi Dezső „Édesapám” című novellájában a következőket írja erről: „Sokáig kerestem ezt az utcácskát. Egy alacsony, szegényes szobába nyitottam be. Ott állt előttem gyermekkorom bálványa és férfi-eszménye, megtörve, összezsugorodva, őszen. Hunyorogva nézett felém. Amint szokta, kezét nyújtotta. De én nem fogadtam el, hanem két karomba szorítottam, össze-vissza csókoltam kezét-arcát s közben – a vállán – elfordítottam fejemet, mert patakzott a könnyem és szájam eltorzult a zokogástól. Életemben először mertem megölelni és megcsókolni ekkor, mert éreztem, hogy megöregedett s többé nem az apám, hanem a gyermekem, aki az én gyámolításomra szorul. Nagy, fekete tábla volt a szobában, mint az iskolában, nagy krétakörző és szivacs. Magántanulókat készített elő a vizsgára. Nem igen panaszkodott. De szíve már nehezen végezte munkáját. Az utcán meg-megállt, lélegzetért kapkodott. Egy rohama is volt huszonnégy órára elvesztette beszélő-képességét. Szívének koszorús erei meszesedtek el. Minden csíp-csúp kellemetlenség kétségbe ejtette. Ha például leszakadt egy fogas a falról, legyintett, hogy ne is tegyék vissza úgyis hiába s elborultan ment át a másik szobába. Szeme is napról-napra gyöngült. Akkora lencsével írt és olvasott, mint egy tányér. Ezt nagy távolságban tartotta, ide-oda mozgatta. Egy téli délután hazasürgönyöztek, mert új rohama jött. Felöltözve ült a dívánon. Haja összekócolódott hatalmas homlokán. Nyugtalannak látszott, vagy inkább felfűtöttnek, mintha könnyű pezsgőmámora volna. Izgatottan beszélt. Percek múlva engem is fölismert. „Köszönöm, hogy eljöttél” – mondta. Roppant erőfeszítéssel uralkodott magán, válogatta szavait, hogy födjék a valóságot. Csakhogy az mind gyakrabban kisiklott előle. Karomban vittem az ágyába azt az ember, aki az életet adta nekem s lefektettem. „Köszönöm” – mondta. Általában mindent megköszönt. Udvariasan haldoklott, három napig. 

Az utolsó napon elveszítette eszméletét. Ekkor visszatért régi, erős hangja, melytől gyermekkorom magánya harsogott. Lázálmaiban előadott, magyarázott diákjainak. „Iksz plusz ipszilon – monda –, nem látja, kérem, egy egyenlet két ismeretlennel” – és valahova mutogatott. Szemét hunyva tartotta. Délután orvosöcsém kámfor-oltást adott neki. Még magához tért. Kinyitotta feledhetetlen szemét és szétnézett, talán kereste helyét a világban, melyet nemsokára elhagy, oly tétován és ártatlanul, mint az a csecsemő, aki megszületik és tájékozódni akar.”

( Kosztolányi Dezső: Édesapám)

Kosztolányi Árpád élete példát állít elénk. Miközben anyagot gyűjtöttem életéről, egyre nagyobb csodálójává váltam: egyéniség, akaratereje és kitartása lenyűgöző, fejlesztő és fejlődő ember egy személyben. Megmutatta, hogy tanárnak lenni nem csupán munka, hanem hivatás. Nebulók és tanárok nevelője volt ő, magyar sorsok tragikus szimbóluma, kiről nem szabad elfeledkeznünk...


Természet Világa, 140. évfolyam, 2. szám, 2009. február
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/