A 2008-as orvosi Nobel-díjat három kutatónak ítélték oda megosztva. A díj felét a német Harald zur Hausen kapta a "méhnyakrákot okozó humán papillómavírusok felfedezéséért", a másik felét pedig két francia tudós, Françoise Barré-Sinoussi és Luc Montagnier, a "humán immundeficiencia vírus felfedezésért" (1. ábra). A Nobel-díjak újabb kori történelmében szokványos eljárás, hogy a díjakat megosztva több kutatónak ítélik oda, valamely korszakalkotó felfedezésben játszott együttes szerepükért, hiszen a modern tudomány egyre inkább csapatmunka, ahol az eredmények ritkán köthetők egyetlen felfedezőhöz. Az idei Nobel-díj mégis kilóg a sorból, mivel nem egy, hanem két felfedezésért adták, és a díjat osztó bizottság döntését talán a szokásosnál is többen tartják vitathatónak. Az események részleteit nem ismerőkben két kérdés merülhet fel: a humán immundeficiencia vírus (HIV) felfedezését miért csak most, negyed század múltán honorálták Nobel-díjjal? A papillómavírusok, melyekről eddig kevesen hallottak, valóban olyan fontosak, hogy a kedvükért a HIV csak "fél" díjat kapott? Írásunkban bemutatjuk a felfedezések jelentőségét és hátterét, no meg a főszereplőket: meglátjuk, hogyan viselkednek a vírusok, és hogyan az emberek. 
 

1. ábra. A 2008-as Élettani és Orvosi Nobel-díj díjazottjai:
Harald zur Hausen, Françoise Barré-Sinoussi és Luc Montagnier

A Nobel-díj kihirdetésének sorrendjét követve kezdjük mi is a kevésbé ismert felfedezéssel! A humán papillómavírus (HPV, 2. ábra) kevéssé ismert, de annál gyakoribb kórokozó, ami ráadásul rendkívül nagy változatosságot mutat. A változatosság gyönyörködtet, de a tudományos felfedezéseket megnehezíti: az egyszerű összefüggésekre könnyebb rájönni. A HPV-nek több mint száz típusa ismert, és valamelyik típussal szinte mindannyian találkozunk életünk során: a legtöbbször azonban észre sem vesszük, vagy megússzuk múló kellemetlenséggel. A HPV bizonyos típusai felelősek a kéz, a talp és az egyéb testrészek bőrfelületén megjelenő makacs szemölcsök kialakulásáért, más típusai pedig a nemi szerveken okozhatnak szemölcsöket vagy tünetmentes fertőzést, melyek zöme teljesen ártalmatlan. Akadnak azonban kivételek, és ezt sejtette meg a hetvenes évek elején egy fiatal német kutatóorvos, Harald zur Hausen, aki több év amerikai kutatómunka után tért vissza hazájába. Akkoriban már ismertek voltak az első onkogén vírusok - olyan vírusok, amelyek elősegíthetik rákos megbetegedések kialakulását -, de ezek inkább egzotikus kivételnek számítottak. Zur Hausen Philadelphiában maga is részt vett abban a kutatómunkában, amely először mutatta ki a kapcsolatot az Epstein-Barr vírus és egy ritka rákfajta, a Burkitt-limfóma között. A többségi véleménnyel szemben meggyőződésévé vált, hogy a vírusok komoly szerepet játszhatnak a rákos megbetegedések kialakulásában, és ennek bizonyítását tűzte ki célul maga elé. A figyelme hamar a papillómavírusokra és a méhnyakrákra terelődött. Az "anekdotális", azaz szigorú tudományos módszerekkel meg nem erősített megfigyelések közül kettő keltette fel a gyanúját. Egyrészt megfigyelték, hogy a méhnyakrák kialakulása az átlagnépességnél gyakoribb a prostituáltak körében, míg sokkal ritkább az apácák között. Ez felvetette egy nemi úton terjedő kórokozó szerepét. Másrészt arról is talált feljegyzéseket, hogy a nemi szerveken előforduló szemölcsök - amelyek a papillómavírus fertőzését jelzik - néha rákos elfajulást mutatnak. Először 1974-ben tartott előadást feltételezéséről, majd 1976-ban publikálta elméletét a HPV és a méhnyakrák kapcsolatáról. Kemény ellenállásba ütközött.  A kutatók többsége teljességgel kétségbe vonta a vírusok jelentőségét az emberi rákbetegségek kialakulásában. Az a kisebbség pedig, aki zur Hausennel egyetértésben vírust sejtett a méhnyakrák okai között, nagyon sokáig a szintén a nemi szerveket fertőző kettes típusú humán herpeszvírusra gyanakodott. Zur Hausen azonban hiába kereste a herpeszvírus nyomát a rákos szövetekben. Ezután fordult a figyelme a papillómavírusok felé. 
 

2. ábra. A humán papillómavírus (HPV)
elektronmikroszkópos képe

Az út a bizonyításhoz és a sikerhez hosszú évek kitartó munkájával vezetett el. A bizonyításhoz meg kellett mutatni, hogy a papillómavírus jelen van a méhnyakrák szöveteiben, és a jelenléte valóban növeli a rák kialakulásának esélyét (3. ábra). Ez azonban korántsem volt egyszerű. Hamar kiderült, hogy a HPV-nek számos különböző típusa létezik. Zur Hausen csoportjának először a nemi szervekről eltávolított szemölcsökből sikerült a vírust izolálnia, majd ez alapján tesztet dolgoztak ki a kimutatására. A rákos szövetmintákon végzett tesztek azonban ritka kivétellel negatívnak bizonyultak: a szemölcsökből származó vírusoknak tehát nem volt szerepük a rák kialakulásában. A kutatók azonban nem adták fel, és a tesztek finomításával végül 1983-ban, illetve 1984-ben megtalálták azt a két típusát a papillómavírusnak (HPV 16 és 18), amelyek a legtöbb méhnyakrák kialakulásáért felelősek, de szemölcsöt nem okoznak. Ez a két típus okozza a méhnyakrákos megbetegedések 70 százalékát, a fennmaradó 30 százalék túlnyomó részén tizenhárom további típus osztozik. A kutatók egyértelműen bizonyították a vírus és a rák kapcsolatát, amely minden korábban ismertnél erősebbnek bizonyult: míg a legtöbb rákfajta kialakulását számos ok elindíthatja, úgy tűnik, hogy HPV nélkül nincs méhnyakrák. A felismerés gyors megerősítésében fontos szerepe volt annak is, hogy zur Hausen megkötések nélkül minden érdeklődő kutatónak elküldte a kidolgozott tesztet, így számos laboratóriumban ellenőrizhették és folytathatták a munkát.

3. ábra. A humán papillómavírus felfedezése és a méhnyakrák kialakulása
(Š The Nobel Committee for Physiology or Medicine 2008.)

A felfedezés hatalmas áttörést jelentett a rák elleni harcban. A vírus elengedhetetlen szerepe ugyanis azt jelenti, hogy a vírus terjedését megakadályozva 100 százalékos biztonsággal elkerülhető a méhnyakrák. Vírusellenes gyógyszereket rendkívül nehéz kifejleszteni, de a HPV ígéretes célpontnak mutatkozott a fertőzést megakadályozó védőoltás kidolgozására. DNS-vírusként viszonylag stabil célpont az immunválasz számára, és a legtöbb fertőzés magától is meggyógyul, ami azt mutatja, hogy az immunválasz valóban hatékony lehet a vírussal szemben. Sajnos, a gyógyszeripar - zur Hausen erőfeszítései ellenére is - meglehetősen lassan reagált a kínálkozó lehetőségre: az első vakcina megjelenésére 2006-ig kellett várni. Jelenleg Európában kétféle oltóanyag (Gardasil és Cervarix) engedélyezett, és az eddigi eredmények alapján mindkettő hatásos védelmet nyújt a legtöbb rákos megbetegedésért felelős 16-os és 18-as HPV típusok ellen. A drágább Gardasil vakcina emellett a nemi szervi szemölcsök zöméért felelős 6-os és 11-es típusok ellen is véd. Magyarországon mindkét vakcina felírható, de (tekintélyes) árukat az egészségbiztosítás egyelőre nem téríti meg.

Az oltás azokat védi, akik még nem fertőződtek meg, de zur Hausen felfedezése azok életét is megmentheti, akik már fertőzöttek, vagy akik nem jutnak hozzá az oltáshoz. A méhnyakrák felismerése korábban kizárólag a szöveti elváltozások megfigyelésén alapult. Óriási könnyebbséget jelent a kockázatot jelentő vírusok közvetlen kimutathatósága: ha a veszélyes típusok közül egy sincs jelen, akkor nincs kockázat, több évvel kitolható a következő szűrővizsgálat; a kockázati típusok jelenléte viszont fokozott figyelmet követel. A vírusok vizsgálata tehát jelentősen növeli a szűrés hatékonyságát, és elősegíti a rákos elváltozások korai felismerését, ami a gyógykezelés esélyét növeli. Magyarországon a kockázati típusok szűrővizsgálata körülbelül ötezer forintért megrendelhető, amit az egészségbiztosítás egyelőre csak a szöveti elváltozások kimutatása esetén finanszíroz. A teszt idővel remélhetőleg az ingyenes rákszűrés rutin elemévé válik, hiszen hosszú távon megtakarítás érhető el vele. Zur Hausen kutatásai tehát három évtized alatt olyan eszközöket adtak a kezünkbe, amelyekkel a méhnyakrákos megbetegedések 70 százaléka kivédhető, a diagnózis hatékonysága pedig jelentősen javul. De mennyire súlyos a probléma, amire a felfedezés megoldást kínált?

Nők gyilkosa: a humán papillómavírus

A méhnyakrák a nők körében világszerte a második leggyakoribb halálok a rákos megbetegedések között. Évente úgy félmillió nőben alakul ki, és az esetek körülbelül felében végzetes. Zur Hausen felfedezése alapján tehát évente negyedmillió nő halála egyértelműen a papillómavírus számlájára írható, ami a kutatások eredményeként ma már elvileg megelőzhető lenne. Sajnos, a kilátások egyelőre nem túl jók. Sok más súlyos betegséghez hasonlóan a méhnyakrák is a fejlődő országokban szedi a legtöbb áldozatot: Afrika délkeleti része, Latin-Amerika és India a leginkább érintett területek. Ezekben az országokban a védőoltás a jelenlegi árak mellett nem elérhető. Hazánkban évente körülbelül ezer új megbetegedést diagnosztizálnak, és a betegek fele meg is hal - a gyógyítás sikeraránya tehát nem haladja meg a fejlődő országokat is magában foglaló világátlagot, ami elsősorban a korai diagnózis hiányát, a szűrővizsgálatokon való alacsony részvételt tükrözi. Európai viszonylatban meglehetősen rosszul állunk: az Európai Unió 27 tagállama közül ötödikek vagyunk a méhnyakrák okozta halálozás adott népességre vonatkoztatott gyakoriságában (Lengyelország, Lettország, Bulgária, Litvánia és Románia előznek meg bennünket). Fiatal nők körében a méhnyakrák a harmadik leggyakoribb rákos halálok.

A HPV rákra hajlamosító típusai nemi úton terjednek, azaz a férfiakban éppúgy előfordulnak, mint a nőkben, azonban bennük lényegesen ritkábban okoznak betegséget. A megfigyelések szerint a vírus fokozza a pénisz rákos megbetegedésének kockázatát, de ebben korántsem játszik olyan döntő szerepet, mint a méhnyakrák esetében, és ez a ráktípus összességében is sokkal ritkább. Kisebb szerepe lehet a női külső nemi szervek rákos megbetegedéseiben is, végül meghatározott szexuális szokásokhoz köthető a szájüreg és a végbélnyílás rákbetegségeinek kialakulásában kimutatott szerepe - ez utóbbi ritka betegség a méhnyakrákhoz hasonló erős vírushatást mutat.

Végezetül érdemes megemlítenünk, hogy míg a méhnyakrák egyértelműen HPV jelenlétére utal, ugyanez megfordítva - szerencsére - korántsem igaz. A becslések szerint világszerte a nők 50-80 százaléka életében legalább egyszer átesik a nemi szerveket érintő HPV-fertőzésen, ami a HPV-t a leggyakoribb nemi úton terjedő kórokozóvá teszi. Magyarországon egy több klinikára kiterjedő friss felmérésben a vizsgált nők 28 százaléka volt éppen fertőzött. A leggyakoribb típusok pedig - sajnos - világszerte és hazánkban is éppen azok, amelyek a rákra hajlamosítanak. Két dolognak köszönhető, hogy a legtöbb nő mégsem kap méhnyakrákot. Az egyik, hogy a legtöbb esetben az immunrendszer néhány hónap alatt segítség nélkül is elbánik a vírussal: a fertőzött nők mindössze 5-10 százalékában alakul ki tartós fertőzés. Másrészt a tartós fertőzés is csak az esetek kis részében, sok évig tartó, többlépcsős folyamat eredményeként vezet rákos megbetegedéshez (3. ábra). A fertőzés átmeneti jellege miatt a HPV legnagyobb arányban a szexuális életet megkezdő fiatal korosztályban (18-24 év között) mutatható ki, viszont a rákhoz vezető folyamat lassúsága miatt a halálozások zöme a közép- és idősebb korú nők között jelentkezik. Összességében elmondható, hogy a rákot kiváltó papillómavírusok világszerte igen nagy gondot jelentenek: a méhnyakrák önmagában a női halálozások körülbelül 1 százalékáért felelős. A vírusok és a rák kapcsolatának kimutatásáért tehát "jól megérdemelten" járt a Nobel-díj. 

Versenyfutás az idővel: a HIV felfedezése

Azt, hogy a HIV felfedezéséért Nobel-díj jár, aligha vonja kétségbe bárki is. A vírus jelenleg a világ felnőtt lakosságának körülbelül 1 százalékát fertőzi meg, gyógyíthatatlan, és évente kétmillió ember halálát okozza. A HIV jelentősége tehát óriási, felfedezésének története pedig a modern tudomány legnagyobb diadalai közé tartozik. 1981-ben ismerték fel, hogy az elsőként amerikai meleg férfiak között leírt szerzett immunhiányos tünetegyüttes (AIDS) egy teljesen új betegség, aminek a hátterében nemi úton terjedő ismeretlen kórokozó állhat. Alig két évbe került ez után, hogy azonosítsák az új vírust, noha a HIV igencsak távol állt az akkor ismert emberi vírusoktól. Ez óriási teljesítmény, megéri a Nobel-díjat - de kinek adják érte?

A 2008-as Nobel-díj fontos sajátsága - amellett, hogy kik kapták meg - az is, hogy ki nem kapta meg. A HIV felfedezésének "elsőségéért" ugyanis késhegyre menő vita folyt. A felfedezések elsősége kényes pont a tudományban, ami olyan futóversenyre hasonlít, amiben a versenyzők bekötött szemmel szaladgálnak egy dimbes-dombos tájon, és a dombok tetejére felkapaszkodók kapnak jutalmat: de mindig csak az, aki legelőször ér fel a tetőre. A pályatársak és az utókor hajlamosak egyetlen névhez kötni egy-egy felfedezést, és azoknak a nevére, akik talán csak egyetlen lépéssel lemaradva követték a befutót, ritkán emlékezik a tudománytörténet. Így aztán nagy a tét, és annál nagyobb, minél nagyobb felfedezésről van szó. A versenyzők persze, bekötött szemmel is meghallják vetélytársuk lihegését, aki ígéretes emelkedőn kapaszkodik felfelé, és hajlamosak a nyomába szegődni, hátha megelőzhetik. Néha pedig az is megesik, hogy ugyanarra a csúcsra a hegy két különböző oldalán, nagyjából egyszerre ér fel két csapat. Mivel a verseny nemegyszer igen szoros, ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, ki volt az első befutó. Gond akkor van, ha többen is maguknak követelik a dicsőséget, a vita hőfoka pedig sehol sem magasabb, mint a legnagyobb horderejű, Nobel-várományos eredmények esetében. Sajnálatos módon ilyen történet kapcsolódik a HIV-hez is.

Az új vírus felfedezésében és az AIDS-szel való kapcsolatának bizonyításában két kutatócsoportnak volt döntő szerepe. Az amerikai Robert Gallo volt az, aki először felvetette, hogy az új kórokozó a retrovírusok közé tartozhat (amiben igaza is lett). A retrovírusok RNS formájában tárolják genetikai anyagukat, és speciális reverz transzkriptáz enzimjük segítségével ezt "írják át" DNS-re, amit azután a megfertőzött sejt genomjába illesztenek - az összes sejtes élőlényben előforduló DNS?RNS átírást tehát ők "visszafelé" végzik, innen kapták a nevüket.  Akkoriban a retrovírusok történetesen éppen arról voltak ismertek, hogy - a papillómavírus kivételével - közéjük tartoztak a rákkal addig kapcsolatba hozott (többnyire állati) onkogén vírusok. Emberből csupán a humán T-sejt leukémiavírus (HTLV) két típusát ismerték ebből a csoportból: ezek a vírusok az immunrendszer egyik alapvető elemét képező T-sejteket fertőzik, és egy ritka fehérvérűség kialakulásáért felelősek. A HTLV-t Gallo csoportja találta meg nem sokkal korábban, egyszerre két dogmát is megdöntve: azt, hogy az embernek nincsen retrovírusa, illetve, hogy emberben nem okoznak rákot vírusok (zur Hausen ekkor már kereste, de még nem találta meg az onkogén HPV-típusokat). Gallo tehát ekkor már komoly tekintély volt, aki nagy hévvel keresett a "saját" HTLV vírusaihoz hasonló kórokozót az új betegség mögött. Gyanújának tápot adott, hogy az AIDS legfontosabb tünete az immunrendszer összeomlása, márpedig kisebb mértékben a HTLV is gátolja az immunrendszert, egy macskákat fertőző rokona pedig komolyabban is képes erre.

4. ábra. A HIV felfedezése
(Š The Nobel Committee for Physiology or Medicine 2008.)

A vadászatba bekapcsolódott Luc Montagnier kutatócsoportja is. Ez a csoport a nagy múltú párizsi Pasteur Intézeten belül azzal a céllal jött létre, hogy emberi onkogén retrovírusokat keressen. Ilyeneket ugyan nem találtak, de a kezdeti munkájuk során számos módszert kidolgoztak, ami elősegítette a retrovírusok vizsgálatát. Gallo ötlete és az Európában az elsők között Franciaországban felbukkanó AIDS így felkészülten érte őket, és biztos kézzel meg is ragadták a kínálkozó alkalmat. Ők voltak az elsők, akiknek egy fiatal meleg férfi megnagyobbodott nyirokcsomójából sikerült kimutatniuk a reverz transzkriptáz enzim jelenlétét: a nyirokcsomóból Montagnier készített sejtkultúrát, az enzimet pedig munkatársa, Françoise Barré-Sinoussi mutatta ki (4. ábra). A nyirokcsomó elváltozása az AIDS-et előre jelző korai tünetnek számított, a reverz transzkriptáz enzim pedig csakis retrovírusból származhatott.  Forró nyomra bukkantak. A vizsgálat során a T-sejteket egy Gallo által kidolgozott technikával tudták életben tartani, majd következő lépésként azt vizsgálták, hogy a Gallotól származó, HTLV elleni antitestek megkötik-e a sejtkultúrában feltehetőleg jelen lévő vírusokat. Negatív eredményt kaptak, ami tovább fokozta az izgalmat: újfajta vírussal álltak szemben! Az elsőként izolált vírus szaporítása nem sikerült, de hamarosan egy újabb betegből olyan vírust nyertek, ami hatékonyan szaporodott T-sejtekben, és egyúttal el is pusztította azokat. A vírusrészecskéket sikerült elektronmikroszkópos felvételen is megörökíteni (5. ábra): a képek megerősítették, hogy az új vírus különbözik a HTLV­-től, inkább az állatok körében ismert lentivírusokra hasonlít. A lentivírusok lassú kifejlődésű betegségeket okoznak (erről kapták nevüket: lenti=lassú), némelyikük még immunrendszeri tüneteket is okoz. A HIV tehát megtalálta a helyét a vírusok rendszertanában, a mai nevét azonban csak később nyerte el: ekkor már sokféleképpen hívták, de HIV-nek még nem.

5. ábra A humán immundeficiencia vírus
(HIV) elektronmikroszkópos képe

Montagnier-ék 1983-ban írták le az új retrovírust (amit limfadenopátia asszociált vírusnak, illetve egy másik törzset immundeficiencia asszociált vírusnak neveztek el), de közben Galloék sem tétlenkedtek. Az AIDS-betegek egy részéből sikerült kimutatniuk a HTLV-t, egy Párizsból kapott sejtmintában pedig az "ép" HTLV­ vírusok mellett "aberráns" formákat is találtak - az utóbbiak később HIV-nek bizonyultak. A tisztánlátást nehezítette, hogy a betegek egy része mindkét vírussal fertőzött volt, emellett a HIV elsősorban ugyanazt a sejttípust, a T-sejtek CD4+ változatát fertőzte, mint a HTLV. Galloéknak sikerült több HIV-izolátumot folyamatos tenyésztésbe vonni, azaz a szervezeten kívül sejtkultúrában tartósan fenntartani és szaporítani (6. ábra). Ennek óriási jelentősége volt a vírus vérbeli kimutatására szolgáló tesztek kidolgozásában, és az értékéből mit sem von le, hogy Gallo ekkor még azt gondolta, a HTLV új típusával van dolga, amit HTLV-III-nak nevezett el. A HIV-et kimutató teszt döntő áttörést jelentett. Egyrészt lehetővé tette annak az egyértelmű bizonyítását, hogy a vírus jelenléte a vérben az AIDS későbbi megjelenését jelzi, azaz a vírus a betegség kiváltó oka. Ez korántsem volt világos, hiszen a megfertőződés és az immunhiányos tünetegyüttes kialakulása között általában sok év telik el, és a megjelenő tünetek sem közvetlenül a vírushoz, hanem az immunhiányos állapotot "kihasználó" opportunista fertőzésekhez köthetők. Másrészt életek százezreit mentette meg, mivel lehetővé tette a vérkészítmények szűrését, amelyek addig rengeteg vérzékeny vagy egyéb, vérátömlesztésre szoruló beteget fertőztek meg a vírussal.

6. ábra A HIV felépítése és életciklusa

Eddig nagyon szép a történet, és most kellene következnie annak, hogy a három felfedező - a két francia és az amerikai - együtt megkapják a HIV felfedezéséért, illetve az AIDS kialakulásában játszott szerepének bizonyításáért a megosztott Nobel-díjat. Sajnos, azonban a gyümölcsöző együttműködés vérre menő küzdelemmé silányodott, amiben szerepe volt egy szerencsétlen félreértésnek is. A pontos részleteket utólag nehéz rekonstruálni, de a lényeg, hogy egy Montagnier-éktől származó, gyorsan szaporodó HIV-törzs valahogyan Gallo mintái közé keveredett, ahol ő azután "sajátjaként" találta meg. Mindez ahhoz vezetett, hogy a közös felfedezés helyett mindkét csoport magának követelte az elsőséget, és az azzal járó jogokat. Meglehet, hogy a szemük előtt már a várható Nobel-díj is ott lebegett, de ami közvetlenül kirobbantotta és elmérgesítette a vitát, az a HIV kimutatására szolgáló teszt szabadalmának ügye volt. Ami életek százezreit menti meg, az nemcsak nemes tett, hanem elképesztően jövedelmező is lehet. A két csoport azonban nem tudott megegyezni azon, kit illet a felfedezés nyomán született szabadalom haszna. A vita kaliberét jelzi, hogy lezárásához végül az Egyesült Államok elnöke, Ronald Reagan, és a francia miniszterelnök, Jacques Chirac ültek tárgyalóasztalhoz 1987-ben. A szabadalmi hasznot egyenlően osztották meg, a két csoportot "társfelfedezőnek" titulálták, Gallo és Montagnier pedig közös közleményt adtak ki a felfedezés kronológiájáról. A két csoport alternatív elnevezéseit már 1986-ban a független bizottság által alkotott HIV név váltotta fel (amit azért a büszke gallok külön néven VIH-ként emlegetnek, mint ahogy nekik az AIDS is SIDA). Később aztán kiderült, hogy Gallo vírusa Montagnier mintái közül származott, és a vita újra fellángolt, végül a szabadalmi arányokat is módosították a franciák javára.

Közkeletű vélekedés, hogy a HIV leírásáért már réges-rég kiosztották volna a Nobel-díjat, és feltehetőleg Gallo is megkapta volna, ha a rivális felfedezők nem esnek egymás torkának. 2002-ben, majd húsz évvel a vírus felfedezése után, a vitás felek látványos békülési gesztussal közös cikksorozatot tettek közzé a tekintélyes Science folyóirat hasábjain, amelyben ki-ki a maga szemszögéből, de immár békés hangot megütve és egyetértésben, visszaemlékezett felfedezés történetére. Az indulatok csillapodtával már világos, hogy a HIV-et valóban Montagnier csoportja találta meg először - Gallo rossz nyomon járt a HTLV-t üldözve. Montagnier-ék munkája azonban erősen támaszkodott Gallo kísérleti módszereire, és utóbbinak abban is óriási szerepe volt, hogy a vírust ilyen hamar sikerült szaporítani, és ennek köszönhetően a vérkészítmények szűrése alig négy évvel a betegség felismerése után megindulhatott. Nem tudunk igazságot tenni, a Nobel Bizottság mindenesetre egyértelműen letette a voksát. Azt állítják, érzelmektől mentesen, pusztán az Alfred Nobel lefektette elv, az elsőség alapján döntöttek. Lefordítva: nem a korábbi elítélhető viselkedéséért "büntették" Gallot. Az érzelmektől mindenesetre nehéz megszabadulni: a vezető amerikai természettudományos lap, a Science a díjat bemutató cikkében jóformán többet foglalkozik az amerikai Galloval, aki nem kapott díjat, mint az európai díjazottakkal, és nem rejti véka alá a szimpátiáját. Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy a díjat odaítélő bizottság az európai (svéd) Karolinska Intézet ötven professzorából áll - amit a Science nem is mulasztott el kiemelni… Gallo maga higgadtan fogadta a mellőzést, Montagnier pedig sajnálatát fejezte ki. Annyi év után talán valóban megbékéltek a vitás felek.

A HIV-ben van még "tartalék" egy vagy akár több Nobel-díjra is. Díjat érhettek volna a gyógyszerek, amelyekkel manapság úgyszólván teljes értékű életet élhetnek a HIV-fertőzöttek - ha egy állami kutatóintézetben fejlesztették volna ki őket, nem pedig a gyógyszercégek titkos laborjaiban a haszon reményében. Egészen bizonyosan díjat kapna az, aki hatékony védőoltást dolgozna ki a vírus ellen, de sajnos, egyre kisebb az esély arra, hogy ez valaha sikerülhet.

Végül néhány szó a hazai helyzetről. Magyarországon eddig összesen körülbelül háromszáz HIV-fertőzött halt meg, ami szerencsére elég alacsony szám: alig több mint fele a méhnyakrák egyetlen évre eső hazai áldozatainak. Jelenleg körülbelül 1200 fertőzöttet tartanak számon, a becslések szerint a fertőzöttek teljes száma 2000-3000 körül lehet. A gyógyításban a legmodernebb készítményeket alkalmazzák, aminek köszönhetően az időben felismert fertőzöttek - folyamatos kezelés mellett - teljes értékű életet élhetnek, életkilátásaik a vírussal nem fertőzöttekéhez hasonlók. Sajnos, a fertőzöttek egy része csak kései stádiumban jut el szakorvoshoz, illetve aggodalomra ad okot, hogy az újonnan diagnosztizált fertőzések száma az elmúlt néhány évben a korábbi évek átlagához képest emelkedést mutatott.

Zárszó

Bízom abban, hogy a cikkben választ adtam a bevezetőben feltett kérdésekre, és világos már, miért késett ilyen sokat a HIV-ért kiérdemelt Nobel-díj, illetve hogyan kerültek a HPV és zur Hausen méltó partnerként a HIV és felfedezői mellé. Talán az is érthetőbbé vált, miért éppen ezt a két felfedezést párosították. Nem elég, hogy lényegében egyszerre kerültek napvilágra a perdöntő bizonyítékok, mindkét felfedezés a rákot okozó vírusok utáni hajszában született: zur Hausené a jó megérzést követő állhatatos munkával, Montagnier-éké pedig a kínálkozó lehetőség villámgyors megragadásával. A két vírust összeköti még, hogy mindkettő nemi úton terjed, így a terjedésük a szexuális szokások megváltoztatásával is kivédhető. A HIV esetében ez igazán nem ördöngösség: az óvszer használata hatékony védelmet nyújt ellene. A HPV pedig arra remek példa, hogy a Magyarországon ritka HIV mellett vannak olyan kórokozók, amelyek sokkal gyakoribbak, sokkal fertőzőbbek, de nem kevésbé alattomosak. Jó eséllyel ott lapulnak a szomszéd fiúban és lányban, és akár csak egyetlen alkalomra várnak, hogy új partnerre ugorjanak, és benne, vagy az ő partnerében betegséget, akár évtizedekkel később rákot okozzanak. A HPV ellen az óvszer sem nyújt tökéletes védelmet, mert többek között kézzel is átvihető, de megszívlelendő az a megfigyelés, hogy a HPV és a méhnyakrák előfordulása erősen függ attól, hány partnere van az embernek élete során. Végül a két felfedezés hasonlóságai mellett hadd zárjam a sort egy különbséggel: zur Hausen minden érdeklődőnek ingyen elküldte a HPV-re kidolgozott tesztjét, a HIV felfedezői pedig ölre mentek a szabadalmi díjak felett. Vírusokról és emberekről szólt ez a történet.                                                                    
 

Lábjegyzetek

A felfedezések összefoglalói és a Nobel-díjasokkal készített interjúk a Nobel-díjak honlapján (nobelprize.org) olvashatók. Az eredeti tudományos közlemények a PubMed adatbázisában (www.ncbi.nlm.nih.gov/sites/entrez?db=PubMed) könnyen megkereshetők, de többnyire csak az előfizetők számára hozzáférhetők. A témakörben elég sok információ elérhető nyilvánosan az angol nyelvű Wikipedia oldalain (en.wikipedia.org).

A HPV hazai adatainak összegyűjtésében nagy segítségemre voltak 
dr. Csire Márta és dr. Benczik Márta, valamint merítettem a Magyar Mikrobiológiai Társaság 2008-as nagygyűlésén elhangzott anyagokból, elsősorban dr. Deák Judit előadásából. Részletes nemzetközi és magyarországi statisztikák hozzáférhetők a WHO honlapján: www.who.int/hpvcentre. A HIV-járvány alakulásáról nemzetközi adatokat az UNAIDS (www.unaids.org), hazai adatokat az Országos Epidemiológiai Központ (www.oek.hu) honlapján találhatunk.

Sajnálatos, hogy a HIV-polémia bemutatása miatt alig maradt hely a fertőzés biológiájának bemutatására. Mentségemre szolgáljon, hogy ezt már megtettem korábban a Természet Világa 1999. májusi, 2001. februári és 2006. júniusi számaiban. A cikkek a folyóirat honlapján szabadon hozzáférhetők.

---

Természet Világa,

140. évfolyam, 1. szám, 2009. január http://www.termeszetvilaga.hu/  http://www.chemonet.hu/TermVil/