BENCZE GYULA

Az atomenergia magyar találmány?

A magyar maffia Chicagóban 
 
 
A fenti hangzatos cím Alvin F. Weinbergtől, az atomenergetika nemrég elhunyt kiemelkedő alakjától származik, akinek magyar fordításban két ilyen című cikke jelent meg a Fizikai Szemlében [1-2]. A cím megválasztását azonban tények támasztják alá: a nukleáris energia felszabadításában elévülhetetlen érdemei vannak Szilárd Leónak, Wigner Jenőnek és Teller Edének. Egyesek közéjük számítják még a zseniális matematikus Neumann Jánost is - de ez csak erősíti a szabályt, hiszen ő is magyar volt! A "marslakókról" könyvtárnyi irodalom található [3]. 

Manapság a politikai vezetők hajlamosak a tudományos kutatási tevékenységet osztályozva alap- és alkalmazott (anyagi hasznot hozó) kutatásról beszélni. Ez a szétválasztás alapvetően önkényes, hiszen egyik sem létezhet a másik nélkül. Nem nehéz konkrét példákkal alátámasztani, hogy az új tudományos felismerések teremtik meg az alapját a korszakalkotó találmányoknak, másrészt az új eredmények csak kreatív mérnöki munka révén válhatnak az emberek és a társadalom közkincsévé. 

Dramatis personae

A "magyar maffiózók" a századforduló körül, nagyjából egy időben születtek Budapesten (Szilárd 1898-ban, Wigner 1902-ben, Teller 1908-ban). Mindegyikük olyan családi háttérrel rendelkezett, amely ösztönözte a tanulást, az ismeretek szerzését és nagyra értékelte a tudást. Ennek megfelelően valamennyien kiváló iskolába jártak (a híres fasori Evangélikus Gimnáziumba, a Trefort utcai Mintagimnáziumba, illetve az akkoriban létesített VI. ker. Főreálgimnáziumba.) Tehetségük korán kibontakozott, hála a kiváló pedagógusoknak. Teller Ede például 1925-ben, a gimnázium utolsó évében elnyerte az Eötvös-verseny első díját mind fizikából, mind matematikából (megosztva Tisza Lászlóval és Fuchs Rudolffal) [4].

Szilárd Leó

Családi tanácsra valamennyien mérnöki tanulmányokat kezdtek, mivel az akkoriban biztos megélhetést nyújtott. Ennek ellenére mindhárman érdeklődtek a fizika és a matematika iránt. A budapesti Műegyetemen kezdték el a tanulmányokat, Teller fél év után a karlsruhei Műegyetem hallgatója lett. Egyetemi éveik egybeestek a kvantummechanika megszületésével, és nagy érdeklődéssel fordultak a kialakulóban levő új diszciplína felé. Szilárd Leó a berlini egyetemen szerzett doktori fokozatot a klasszikus termodinamika témaköréből Max von Laue mellett, disszertációját Einstein is nagyra értékelte. Teller Ede - a mérnöki tanulmányokat félbehagyva - először Münchenben, később Lipcsében folytatta tanulmányait, doktori disszertációját a  molekulák kvantumelméletéből írta Werner Heisenberg vezetése alatt. Egyedül Wigner tért haza Budapestre mérnöki diplomájával, hogy a Mauthner Bőrgyárban vegyészmérnökként dolgozzon.

Teller Ede

A hazai politikai viszonyok, a kilátástalanság és a növekvő antiszemitizmus azonban nem volt vonzó környezet a tudomány művelésére. Ez a körülmény és a fizika iránti érdeklődés szükségszerűen oda vezetett, hogy mindannyian Németországban, a tudomány akkori fellegvárában keressék a kutatómunka lehetőségét. A kvantummechanika új eredményeinek a bűvöletében éltek, és hamarosan nevet is szereztek maguknak e témakörben. Teller és Wigner az atomok kvantumelméletével kezdett foglalkozni. Wigner 1931-ben megjelent könyve - a csoportelmélet alkalmazásáról az atomok kvantumelméletében [5] - megalapozta hírnevét. Teller a molekulák szerkezetének leírására alkalmazta az új elméletet, majd egy koppenhágai ösztöndíjnak köszönhetően Niels Bohr híres intézetében, George Gamow hatására, egy új tudományterülettel, a magfizikával ismerkedett meg. Szilárd Leó briliáns képességeit több területen is kamatoztatta, és az elméleti kutatások mellett egy sor találmányra jelentett be szabadalmi igényt [6]. Említést érdemel Einsteinnel közösen megszerzett 5 szabadalma, közöttük egy hűtőgépé, amelyet az Electrolux vállalat meg is vásárolt tőlük. Kevesen tudják azonban, hogy Szilárd elsőként jelentett be szabadalmat a lineáris részecskegyorsítóra, valamint a ciklotronra. 
A németországi politikai légkör és a nácik uralomra jutása azonban emigrációba kényszerítette őket. Elsőként Wigner kapott meghívást Princetonba, majd Teller a George Washington Egyetemre. Szilárd néhány éves angliai tartózkodás után követte kollégáit az Újvilágba. A véletlen tehát úgy hozta, hogy amikor felvirradt az atomkorszak hajnala, mindhárman készen álltak arra, hogy aktív résztvevői lehessenek az eseményeknek.

Wigner Jenő

Az atomkorszak hajnala

A neutron és az atommagok erős kölcsönhatásának tanulmányozása során Enrico Fermi és munkatársai 1934-től egy sor új radio­aktív elem keletkezését figyelték meg. Hasonló kísérleteket végzett Párizsban Irene Curie és Pavle Savic. Otto Hahn, Fritz Strass­mann és Lise Meitner Berlinben már 1937-ben legalább kilenc radioaktív termék jelenlétét bizonyította, a gond ezeknek a reakciótermékeknek az azonosítása volt. A két kémikusnak, Hahnnak és Strassmann-nak sikerült a termékek között a báriumot kimutatni, amiről 1939 januárjában számoltak be a Naturwissenschaft c. folyóiratban. Néhány héttel később ezt követte a Nature hasábjain az időközben külföldre menekült Lise Meitner és unokaöccse, Otto Frisch cikke, amelyben szintén az urán szétbomlásával foglalkoztak. A "maghasadás" elnevezés valójában Lise Meitnertől és unokaöccsétől ered [7-8].

Szilárd Leó már 1934-ben felvetette a nukleáris láncreakció gondolatát. Feltételezése alapján erre a 

Be9 (n, 2n) Be8 --> 2He

reakció esetében lett volna lehetőség. Szilárd szerint "nem keltett lelkesedést" a kollégái között, amikor a nukleáris láncreakció lehetőségét kereste, habár Joliot és Curie nem sokkal korábban közölték a hírt, hogy alfa-részecskékkel sikerült mesterséges radioaktivitást előidézniük. A londoni egyetem fizikusa, P. M. S. Blackett is azt mondta Szilárdnak, hogy az angol tudomány nem fogad el "ilyen fantasztikus ötletek"-et. Ernest Rutherford még udvariatlanabb volt: Szilárd szerint "kidobták Rutherford irodájából", amikor a Cavendish Laboratóriumtól egy év szabadságot kért, és ehhez próbálta elnyerni a nagy kísérleti fizikus támogatását. Ennek ellenére Szilárd Leó 1934. március 12-én szabadalmi bejelentést tett a nukleáris láncreakció felhasználására. A kérelmet először elutasították, de 1936-ban Szilárd mégis megkapta a szabadalmat. 

Enrico Fermi  és Walter Zinn

Otto Hahn és Fritz Strassmann 1939 januárjában tette közzé felfedezését, a maghasadási reakció megfigyelését. Szilárd természetesen azonnal felismerte a hasadáson alapuló nukleáris láncreakció óriási jelentőségét, s egyben az esetleges katonai alkalmazások borzalmas következményeit is. A Columbia Egyetemen Walter Zinn-nel együtt elsőként megmérte az urán-235 hasadásánál keletkező neutronok átlagos számát, amely 2,3±0,3-nak adódott, vagyis világossá vált, hogy a hasadási láncreakciónak megvannak a fizikai feltételei [9]. Később Fermivel együttműködve az urán-víz rendszert vizsgálta [10], valamint urán-szén rácsos elrendezést javasolt egy kísérleti reaktor számára. Fermit azonban akkor nem sikerült meggyőznie, hogy szükség van a kísérletek folytatására. 

Az események további menete jól ismert: Szilárd, Wigner és Teller többször is meglátogatta Einsteint Princetonban, és igyekezett rábeszélni, hogy hívja fel az elnök figyelmét a náci atomkísérletek veszélyére, valamint a nukleáris láncreakcióban rejlő katonai lehetőségekre. Einstein 1939 augusztusában írt levelének hatására indult el az amerikai atomprogram, amely eleinte igen szűkmarkú támogatást kapott, de miután 1941 decemberében a japán légierő Pearl Harborban megtámadta az amerikai haditengerészet támaszpontját, felgyorsultak az atombomba létrehozását célzó események [3].
Szilárd Leó 1942-ben Chicagóba költözött, és 1942 februárjától 1946 júliusáig vezető fizikusként dolgozott Arthur H. Comptonnál a Chicagói Egyetem Metallurgiai Laboratóriumában. 1943-ban megkapta az amerikai állampolgárságot. A munkához természetesen csatlakozott Wigner Jenő és Teller Ede is.

A megfeszített munka sikerrel járt: 1942. december 2-án Fermi, Szilárd és munkatársaik létrehozták az első nukleáris láncreakciót abban a grafit reaktorblokkban, amelyet az egyetem Stagg Field stadionjának egyik lelátója alatt építettek fel egy teremben. A reaktor méretei óriásiak voltak, a hatméteres atommáglya 45 000 grafittéglából és a beleágyazott uránlabdacsokból állt. Ez a sikeres kísérlet fényesen igazolta Szilárd igazát Rutherforddal szemben. Kissé hatásvadászóan fogalmazva "a szellem kiszabadult a palackból".

Végszóként érdemes megemlíteni, hogy 1944 decemberében született meg az atomreaktorra vonatkozó, szigorúan titkosított szabadalmi kérelem. Feltalálói Enrico Fermi és Szilárd Leó voltak, és a bejelentés részletesen ismertette a módszert, amellyel önfenntartó nukleáris láncreakciót lehet létrehozni. A szabadalmat végül 1955. május 18-án jegyezték be, majd’ 11 évvel az igény bejelentése, és 13 évvel a CP1 jelű első reaktor sikeres beindítása után. Sajnos Fermi nem érhette meg ezt az eseményt, mivel hat hónappal korábban elhunyt.

Versenyfutás az atombombáért

A chicagói atommáglya sikere megnyitotta az utat az atomfegyver létrehozása előtt. 1942. június 18-án hivatalosan megszületett az atombomba kifejlesztését célzó program Manhattan Engi­neering District kódnévvel, amely Manhattan Project (Manhattan-terv) néven vált általánosan ismertté. Valójában azonban csak 1942. szeptember 17-én indult meg, amikor Leslie Richard Groves ezredest megbízták a projekt vezetésével, és a megbízással egyidejűleg tábornokká léptették elő. Korábban Groves volt a Pentagon építésének felelős vezetője, és nagy határozottsággal látott neki a különleges, új feladatnak.

Az Új-Mexikó állambeli Los Alamosban titkos laboratórium létesült a fegyver kifejlesztésére. Tenessee államban, egy Oak Ridge nevű kis településen, Knoxville-től 30 kilométerre nyugatra létrejött a Clinton Engineering Works, amely gázdiffúziós módszerrel urán-235 izotópot választott ki természetes uránból. A létesítmény nevét egy év múlva Oak Ridge-re változtatták, ez lett később az Oak Ridge-i Nemzeti Laboratórium. Arról is döntöttek, hogy a Washington állambeli Hanfordban új reaktort építenek, amelynek feladata a plutóniumtermelés.

Wigner volt az egyetlen ember az egész programban, aki tisztában volt a reaktorfizikával (ő tudta, hogy az optimalizált vízhűtésű grafitmoderátoros reaktor képes a láncreakcióra), és mérnöki szemléletmóddal is rendelkezett. Wigner nemcsak megtervezte az 500 megawattos hanfordi reaktort (később a DuPont cég 250 megawattra csökkentette a teljesítményt), hanem meggyőzte a Metallurgiai Laboratóriumot, a DuPont céget és Groves tábornokot is arról, hogy a héliumhűtés helyett vízhűtést kell használni. 

"Fenn a dombon" - ahogy Santa Fében emlegették a Los Alamos-i titkos létesítményt - hamarosan megszületett a bomba első példánya, amelynek kísérleti robbantására Alamogordo mellett, a Jornada del Muerto-völgyben került sor 1945. július 16-án, helyi idő szerint reggel 5 óra 29 perc 45 másodperckor. Sokan ezt az időpontot tekintik az atomkorszak kezdetének. 
Los Alamosban ezután a kutatók megfeszített munkával két bombát hoztak létre. A "Little Boy" becenevű bomba hasadóanyaga urán-235 volt. A második bomba, a "Fat Man" becenevű konstrukció már plutónium hasadóanyagot tartalmazott. 

Az atombombáért való versenyfutás, azaz a Manhattan-terv sikeresen befejeződött, fináléját két dátummal lehet röviden összegezni:
•  1945. augusztus 6.,  Hirosima: "Little Boy",  az első uránbomba bevetése;
•  1945. augusztus 9., Nagaszaki: "Fat Man",  az első plutóniumbomba bevetése. 

Teller és a "szuper"

A II. világháború után a Los Alamosban dolgozó kutatók nagy része - az atombomba sikeres létrehozása után - visszatért az egyetemi életbe. Sokan közülük úgy tartották, hogy az Egyesült Államoknak nem kellene több tömegpusztító fegyvert kifejleszteni, és ezzel példát kellene mutatni a Szovjetuniónak is. 

A helyzet gyökeresen megváltozott, amikor 1949-ben a Szovjetunió végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását. Az eredmény felkészületlenül érte a nyugati politikai köröket. Truman elnök késedelem nélkül reagált az eseményre és 1950. január 31-én kiadta az utasítást a "szuper" kifejlesztésére. 

1950-ben Teller visszatért Los Alamosba és újult erővel kezdett dolgozni a "szuper" megvalósításán. Hasonló problémák foglalkoztatták Stanislaw Ulam lengyel emigráns matematikust is. A lembergi származású Ulam a híres Stefan Banach tanítványa volt. Neumann János meghívására utazott ki Princetonba, később az ő ajánlására kezdett dolgozni a Manhattan-tervben és került Los Alamosba [11].

Stanislaw Ulam

A Teller által megálmodott "klasszikus szuper" elve azon alapul, hogy a hidrogén nehéz izotópjai között végbemenő fúziós reakciók valószínűsége a részecskék közötti Coulomb-taszítás miatt igen kicsi, ezért az ütközés energiáját - más szóval a fúziós üzemanyag (deutérium és trícium) hőmérsékletét - nagymértékben meg kell növelni. Ezt a célt valósítaná meg egy hagyományos hasadási bomba, amely gyutacsként begyújtaná makroszkopikus méretekben a fúziós reakciót. Ulam és munkatársa, Cornelius Everett számításai, amelyeket Fermi is megerősített, azonban azt mutatták ki, hogy Teller eredeti elképzelése hibás, a becsült trícium mennyiségénél lényegesen többre van szükség, de még ebben az esetben is akkora lenne a fúziós energiaveszteség, hogy önfenntartó folyamat nem indulna be. 

A nehézségekből a kiutat az az ötlet teremtette meg, hogy a hasadási bomba által keltett robbanás következtében a fúziós üzemanyag óriási mértékben összenyomódik, és ezáltal begyújtása jóval könnyebben megvalósítható. A megoldás kulcsa a primer és szekunder fokozat különválasztásában rejlik. Bár Ulam eredeti ötlete a primer bomba által keltett lökéshullámot használná fel kompresszióra, Teller hamar felismerte, hogy ezt a primer robbanás keltette elektromágneses sugárzás jóval hatékonyabban megvalósítja. Ennek alapján született meg az ún. Teller-Ulam-design (terv), amely aztán az amerikai hidrogénbomba alapját képezte. Természetesen a részletek ma is szigorúan titkosak, ezért a témával foglalkozó irodalom csak találgatásokra hagyatkozhat.

Hans Bethe

A "szuper" ötlete, a Teller-Ulam-design szerzőségére vonatkozóan megoszlanak a vélemények. Teller 1955 februárjában a Science folyóiratban megjelent hosszú cikkben ("The Work of Many People") ismertette a hidrogénbomba megszületésének körülményeit, és azt hangsúlyozta, hogy a hidrogénbomba sok ember munkájának az eredménye [12]. Mások szerint a működő hidrogénbomba ötlete Ulamtól ered, de ezt Teller határozottan cáfolta, sőt visszaemlékezéseiben az ötletet teljes mértékben a sajátjának tekintette.
Hans Bethe, aki szintén résztvevője volt a hidrogénbomba-projektnek, ezzel szemben mértéktartó objektivitással nyilatkozott: "A történeti hűség kedvéért, azt hiszem, pontosabb úgy fogalmazni, hogy Ulam volt (a hidrogénbomba) atya, mivel ő adta a megtermékenyítő ötletet, Teller volt az anya, mert ő maradt a gyerekkel. Ami engem illet, azt hiszem, én voltam a bábaasszony." A tényekhez tartozik, hogy Hans Bethe már 1954-ben megkísérelte eloszlatni a hidrogénbomba története körüli félreértéseket, és "Comments on the History of the H-Bomb" címmel írt cikkében igyekezett fényt deríteni számos tévhitre. A cikk tényleges publikálására a titkosítás feloldása miatt azonban csak 1982-ben kerülhetett sor, amikor végre megjelenhetett a Los Alamos Science című folyóiratban [13]. A Teller-Ulam vitának az lett a következménye, hogy a szerzőségre vonatkozó megegyezés hiányában a hidrogénbombára végül nem adtak ki szabadalmat [4].

A Teller-Ulam-design sikerrel állta ki a próbát. Az első, 1951 tavaszán végrehajtott "Greenhouse" nevű teszt után, az Eniwetok korallzátonyon végrehajtott "Mike" nevű első kísérleti robbantás 1952. november 1-jén sikerrel járt, és a sajtó Teller Edét kezdte ünnepelni mint "a hidrogénbomba atyját". 

Atomreaktorok: az első atomkorszak

Az első atomreaktor, a CP1 ("Chicago Pile 1") sikeres beindulása után világossá vált, hogy az atombomba mellett a jövőben igen fontos szerep jut az atomreaktoroknak. A CP1 atommáglyát ezért leszerelték és elszállították a Chicago melletti argonne-i erdőbe. Az összeszerelt reaktor, most már CP2 néven, 1943. március 20-án lett kritikussá és kezdte meg működését. A következő évben aztán működésbe lépett a CP3, a világ első nehézvíz moderátorú reaktora. 1946. július 1-jén a "Manhattan Engineering District Metallurgical Laboratory" nevet hivatalosan is Argonne-i Nemzeti Laboratóriummá változtatták, igazgatójává Walter Zinnt, Szilárd Leó munkatársát nevezték ki a Columbia Egyetemről. Az új laboratórium működtetésével a Chicagói Egyetemet bízták meg, 1948-ban az Atomenergia Bizottság pedig reaktorfejlesztési központnak nyilvánította a létesítményt. Walter Zinn még ugyanebben az évben Haditengerészeti Reaktor Osztályt állított fel.

Wigner Jenő a CP1 sikere után folytatta az új reaktorok tervezését, és mérnöki tevékenységének koronája Hanford volt. A háború hátralévő ideje alatt - és utána még néhány évig - ezen a területen dolgozott. Összesen 37 szabadalma volt. Ezek a szabadalmak magukban foglalják a legtöbb reaktortípust, amelyek az azóta eltelt ötven évben kereskedelmi sikereket értek el, és azokat is, amelyek a széles skálájú mérnöki fejlesztés bázisai voltak.

Alvin Weinberg és Wigner Jenő

Wignert Alvin Weinberg "a nyomottvizes reaktorok nagypapájának" nevezte [15]. Wigner felismerései alapján született meg az első nagy fluxusú kutatóreaktor, az Anyagvizsgáló Reaktor (Materials Testing Reactor, MTR). Az MTR-t, amit Idahóban épített meg az Oak Ridge-i és argonne-i kutatócsoport 1952-ben, Wigner fejlesztette ki 1946-ban, amikor az Oak Ridge-i Nemzeti Laboratórium kutatási igazgatója volt. Az első vízmoderátoros erőművi reaktor -  Rick­over NAUTILUS prototípusa  -  az MTR nyomás alatt működő változata volt. Az eltelt ötven évben a nyomottvizes reaktor uralkodóvá vált a kereskedelmi energiatermelésben és a tengerészeti hajtóművek között, mindez pedig elsősorban Wigner érdeme.

Wigner életéből - 1940-től 1947-ig - hét évet töltött a reaktorok fizikájának és technikájának fejlesztésével, 37 szabadalom is fűződik a nevéhez. 1958-ban jelentette meg Alvin Weinberggel közösen "A neutronos láncreaktorok fizikai elmélete" című munkát, amelyben összefoglalták mindazt az ismeretet és tapasztalatot, amit a témában összegyűjtöttek [15]. A könyv máig a témakör alapműve maradt annak ellenére, hogy a számítógépek megjelenése előtt keletkezett. Az első hat fejezet, amit Wigner írt, még ma is kiválóan használható összefoglalását alkotja az atomreaktorok fizikájának. 
Az atommeghajtású tengeralattjáró kifejlesztését 1949-ben határozták el az Egyesült Államokban. Ehhez a feladathoz olyan, elsősorban biztonságos működésű reaktort kellett megépíteni, amely tengeralattjáróban is elhelyezhető. A Nautilus nevű nukleáris tengeralattjárót 1952 júniusában kezdték építeni, és két év múlva, 1954-ben bocsátották vízre. Nemrég került csak nyilvánosságra Alvin Weinberg visszaemlékezéseiből, hogy ennek a prototípusnak a fejlesztésében Wigner Jenő is részt vett. A Nautilust 1983-ban vonták ki a szolgálatból. 

Bár Teller Ede munkásságában az alapkutatás mellett a nemzetbiztonsági kérdések domináltak, pályafutásának második részében többek között az atomenergia alkalmazásának egyik támogatójává is vált, és alapvető fontosságú szerepet játszott az atomerőművek biztonsági kérdéseinek minél szélesebb körű ismertetésében. Alvin Weinberg, az Oak Ridge-i Laboratórium egykori igazgatója, az atomreaktorok elméletének kiemelkedő kutatója a következőképpen összegezte Teller szerepét e fontos kérdésben [16]: "Teller Ede volt az első ember, aki hangoztatta, hogy a reaktorbiztonság abszolút követelmény, mert anélkül az atomenergia nem terjedhet el, és Reaktorellenőrző Bizottság megszervezését javasolta, aminek ő lett az első elnöke. Teller egy összefüggés elfogadását ajánlotta a reaktor teljesítménye és a reaktor körüli biztonsági zóna kiterjesztése között. Hogy a Teller által lefektetett biztonsági elvek szerint épült reaktorok közül egy sem követelt emberáldozatot, az nagy megelégedéssel töltheti el az atomenergia ma már öreg úttörőit." 

Sokak szerint az első atomkor végét a csernobili reaktorbaleset jelentette, amelynek nyomán megrendült a bizalom az atomenergiában, és az atomerőművek biztonságosságában. Erre vonatkozóan Alvin Weinberg John Wheeler szavait idézte [16]: "Az atomenergia újjászületéséhez a nukleáris közösség szigorú és aprólékos figyelmére van szükség a minőségi és biztonsági követelmények tekintetében és arra az intellektuális felelősségérzetre, ami az atommérnöki szakma megalapítóját, Wigner Jenőt jellemezte."

A rendszerváltás után Teller többször is hazalátogatott, és az ilyen alkalmakat felhasználva mindig megosztotta véleményét a hazai szakemberekkel a reaktorok biztonsága, illetve az atomenergia felhasználása terén [17-18]. Fontos még megemlíteni, hogy Teller szószólója volt a színvonalas természettudományos oktatásnak is. Már 1957-ben a Time magazinnak adott egyik interjújában hangsúlyozta, hogy a modern társadalmakban alapvető fontosságú a tudomány alapjainak az ismerete, és kemény kritikával illette az amerikai társadalmat [19]: "Nem tudok olyan középiskoláról az országunkban, ahol a tanuló alapos matematikai és tudományos alapképzésben részesülhet - akkor sem, ha ő akarja,  akkor sem, ha egy esetleges Einsteinről lenne szó."  Az amerikai viszonyok ismeretében Teller azt is hozzátette: "A baseball szurkolók nélkül nem tudna létezni, de hol vannak a tudomány szurkolói?" Érdemes lenne elgondolkodni erről napjainkban is.

Epilógus

Az atomenergetika három úttörője mindvégig jelen volt az amerikai atomprogram legfontosabb eseményeinél és a különböző helyszíneken. A chicagói atommáglya létrehozásában fontos szerepe volt Fermi mellett Szilárdnak, Wignernek és Tellernek is. A hanfordi reaktor tervezésében, majd később Oak Ridge-ben, a további reaktorok megalkotásában Wigner Jenő játszott alapvető szerepet. Teller Ede pedig Los Alamosban kísérte végig a bombaprogram valamennyi fejleményét, különös tekintettel a "szuperre", amely nélküle talán nem jöhetett volna létre. 

Vajon a véletlenek különös egybeesése, hogy e három, azonos környezetből származó, igen hasonló szakmai pályafutással rendelkező, kiemelkedő tudós ilyen fontos szerephez jutott nemcsak a magfizika, hanem az Amerikai Egyesült Államok történetének alakulásában is? Mi lehetett sikerük titka? Ezzel a kérdéssel sokan foglalkoztak, és többféle magyarázattal is előálltak. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni két külföldön élő és kiemelkedően sikeres magyar tudós véleményét. Békésy György Nobel-díjas biofizikus szerint: "Ha egy utazóról külföldön kiderül, hogy magyar (hiszen különleges kiejtésünket egy bizonyos életkoron túl nem tudjuk levetkőzni), majdnem mindig fölteszik a kérdést: «Hogy lehet, hogy egy ilyen kicsiny ország annyi intellektuálisan kimagasló tudóst adott az emberiségnek?» Vannak olyan magyarok, akik erre megpróbáltak felelni. Magam részéről nem tudok választ, de valamit azért megemlítek. Amikor Svájcban éltem, ott minden békés volt, nyugodt és biztonságos. Magyarországon más az élet. Mindnyájan folyamatos harcot vívtunk majd’ mindenért, amit el kívántunk érni. Volt, amikor nyertünk; volt, hogy vesztettünk, de végül is túléltük. Nem vetett véget életünknek, legalábbis az én esetemben nem. Az embereknek szükségük van az ilyen kihívásokra, és ez mindig megadatott Magyarország hosszú történelme során."
Teller Ede maga a következőkben látta sikerük titkát: "Mindannyian a magyar középosztályból, közelebbről zsidó családokból származunk. Mi tett bennünket képessé arra, hogy hozzájáruljunk az eredményekhez? Részben az, hogy korán megtanultuk az életben, a magyar környezetben, hogy csak akkor lehetünk sikeresek, ha kiválóak vagyunk. Emigrálnunk kellett. Egy másik jelentős szempont: már gyermekkorunkban tapasztaltuk, hogy mi az igazi veszély Európában, és mindnyájunknak volt elképzelésünk arról, hogyan érjünk el tudományos eredményeket."

Anélkül, hogy megkísérelnénk válaszolni a fenti kérdésre, észre kell venni a három tudós pályafutásában a közös tényezőket:
• a tanulást ösztönző, a tudást nagyra értékelő családi háttér;
• kiváló iskola, kiváló pedagógusok;
• lehetőség neves felsőoktatási intézményben való továbbtanulásra;
• pályakezdés kiemelkedő tudósok irányításával;
• a képességet próbára tevő kihívások.
Nem véletlenül hangsúlyozta Teller tehát már 1957-ben a színvonalas természettudományi oktatás fontosságát.
Befejezésképpen érdemes feltenni a kérdést, van-e a "marslakóknak" utánpótlása ma hazánkban? Erre a kérdésre nehéz optimizmust sugárzó választ adni. Ma a fiatalok nagy része a médiában látja a nagy lehetőséget képességeinek megmutatására, a "sztárrá válásra".  A középiskolákban egyre csökken a természettudományos tárgyak óraszáma, és a fiatalok tudományos alapismeretei csupán a kereskedelmi tv-csatornák valóságshow-iban való részvételhez elegendőek. Míg politikusaink szüntelenül hangoztatják, hogy tudásalapú társadalmat építünk, ennek drámai ellenpontja az a tragikomikus tény, hogy az egyik népszerű tv-személyiség kvízműsorában a jelen lévő több száz fős nézőközönségből senki nem tudta, ki volt Enrico Fermi! Úgy tűnik, 2008-ban hazánkban már feledésbe merült, hogy a magyaroknak köszönhetően 1942. december 2-án megkezdődött az atomkor. Teller Edét követve mi is megkérdezhetjük: Hol vannak a tudomány szurkolói

Irodalom

1. Alvin M. Weinberg: A magyar maffia Chicagóban, Fizikai Szemle, 40 (1990) 93.
2. Alvin M. Weinberg: Atomenergia - magyar találmány?, Fizikai Szemle, 42 (1992) 413.
3. Hargittai István: The Martians of Science,  Five Physicists Who Changed the Twentieth Century, Oxford Univerity Press, Oxford, 2006. (Magyarul: Az öt világformáló marslakó, Vince Kiadó, Budapest,  2006.)
4. Edward Teller with Judith Shoolery: Memoirs: A Twentieth-Century Journey in Science and Politics, Perseus Publishing, Cambridge, Massa­chussetts, 2001. (Magyarul: Huszadik századi utazás tudományban és politikában. Huszadik Század Intézet/Kairosz, Budapest, 2002.)
5. E. P. Wigner: Gruppentheorie und Ihre Anwendung auf die Quantenmechanik der Atomspektren, Braunschweig, F. Vieweg und Sohn, 1931. (Magyarul: Csoportelméleti módszer a kvantummechanikában, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.) 
6. V. L. Telegdi: Szilard as Inventor: Accelerators and More, Physics Today, October, 2000., David Grandy: Szilárd Leó és szabadalmai, Fizikai Szemle (91) 1997/3.
7. Otto Hahn, Fritz Strassmann: Über den Nachweis und das Verhalten der bei der Bestrahlung des Urans mittels Neutronen enstehenden Erdalkalimetalle, Naturwissenschaften, 27 (1939) 11-15.
8. Lise Meitner, Otto Frisch: Disintegration of uranium by neutrons: a new type of nuclear reaction, Nature, 143 (1939) 239-240.
9. W. N. Zinn, Leo Szilard: Emission of neutrons by uranium, Phys. Rev., 56 (1939) 619.
10. H. L. Anderson, E. Fermi, Leo Szilard: Neutron production and absorption in uranium, Phys. Rev., 56 (1939) 284.
11. Bencze Gyula: Teller Ede, a magfizikus és a "megatonna ember", Magyar Tudomány, 2008/3.
12. Teller E.: The work of many people, Science, February 25, 1955, 267-275.
13. Bethe, Hans A.: Comments on The History of the H-Bomb, Los Alamos Science,  No. 6,  Fall 1982.
14. Alvin M. Weinberg: Wigner Jenő, az első nukleáris mérnök, Fizikai Szemle, 45 (1995) 191.
15. A. M. Weinberg, E. P. Wigner: The Physical Theory of Neutron Chain Reactors, University of Chicago Press, Chicago, 1958.
16. A. M. Weinberg: A második atomkor, Fizikai Szemle, 1990/3, 65-70.
17. Teller Ede: A reaktoroknak jól kell működni, Fizikai Szemle, 1992/4, 13.
18. Teller Ede: Veszedelem és alkalom, Fizikai Szemle, 1993/1, 1.
19. Teller Ede: A tudás hatalom, Time, 1957. nov. 18.


Természet Világa, 139. évfolyam, 9. szám, 2008. szeptember
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/