A Kremenyák vallatása 
Ágó Krisztina
Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium, Zenta, Szerbia
 

Csókai csókának
Mi jutott eszébe?
Föl szeretett volna
Öltözni fehérbe..
  (A csókai csóka)
 
Ki ne ismerné, vagy legalábbis ki ne hallott volna már erről a kedves kis versről, mely Móra Ferenc tollából származik. A legtöbb ember, ha meghallja Móra nevét, egyből arra a híres és rendkívül szeretetreméltó íróra-költőre gondol, aki rengeteget írt, és az egyik legnagyobb magyar ifjúsági íróként tartják számon. Mint muzeológusról, illetve régészről nagyon keveset, vagy egyáltalán nem tudnak róla. Pedig régészeti tevékenysége is igen jelentős.

1879. július 19-én született Kiskunfél-egyházán. Szülőházának mai pontos címe: Móra Ferenc utca 19. Szegény családból származott, apja foltozó szűcs, édesanyja kenyérsütő asszony volt. Tanulmányait pont a szegénység miatt nehéz körülmények között végezte, viszont nagyon sokat tanult, mert már egész fiatalon elhatározta, hogy ő művelt, okos ember lesz. Budapesten járt egyetemre, bár akkor már 20 éves volt. Földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de mindössze egy évig tanított segédtanárként Felsőlövőn.

Pályáját versírással kezdte. Írásait kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos magyaros stílus jellemzi. A Szegedi Napló munkatársaként 1902 májusában Szegedre került, majd 1913-1919 között ő volt a lap főszerkesztője. Élete végéig a lap munkatársa maradt. 1904-től a Somogyi Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője és könyvtárosa volt. Nemsokára a Városi Múzeum szolgálatába állt. Igazgatója így Tömörkény István lett, aki barátságába fogadta. Ennél jobb főnököt, irodalmi és tudományos tanácsadót nem is kaphatott volna. Régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett. 1908-ban elvégezte a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot a kolozsvári egyetemen és Pósta Bélától elsajátította a korszerű ásatás elméletét és módszertanát, így 1908 őszétől már ő is a kor színvonalán folytathatta kutatásait. Viszont az 1950-es évek után a szakma már nem fogadta el Mórát mint régészt, mert igazából nem volt hozzá megfelelő képesítése. Ugyan hallgatott négy szemesztert az egyetemen, de diplomát nem szerzett.

Móra Ferenc épp egy csontvázat próbál meg beazonosítani

Móra gyenge testalkatú volt, régóta lappangott benne a tüdőbaj. Egyre több időt kellett gyógyhelyeken töltenie. 1933-ban már másodszor ment szanatóriumba, majd augusztus 28-án felutazott Pestre, ahol megműtötték.

1934. február 8-án reggel 7 óra után 5 perccel, mindössze ötvenöt évesen, meghalt. Életét azonban nem a már sok éve fenyegető tüdőbaj, hanem egy gyorsan kifejlődő rák miatt vesztette el.

Az ásatások helyszíne

Csóka mellett, attól nyugati irányban található a Kremenyák, melynek magyarul Tűzkőhely a neve. Valószínűleg azért nevezték el így, mert rengeteg kovaszilánkot lehetett találni. Az ott élő emberek feltehetően ide jártak kovát gyűjteni.

Mondhatjuk azonban Móra szavaival is:

 "Másfél méter kopasz halom ez a kremenyák, a Zentáról Csókara vezető országúton éktelenkedik vagy négy km-re a Tiszától. A legelő zöld gyöpéből úgy emelkedik ki, mint valami holttetem. Porhanyós földjét csak meg kell rúgni a tövében, marékszámra dől belőle a kovaszilánk meg az apró cserépdarabok."

Móra csókai élményeiből számos tudósítás, vers, elbeszélés, levél maradt fenn, melyek arról adnak tanúbizonyságot, hogy Csóka valaha nagyon sokat jelentett Mórának. Mára viszont a helyzet megfordult. Napjainkban inkább Móra az, aki rengeteget jelent Csókának. A csókai Kremenyák a régészeti szakirodalomban igen ismert lelőhely, de mégis kevesen  hallottak róla. Még a helybeliek között is akad olyan, aki nem is tud a létezéséről. Pontos helyét meghatározni szinte képtelenség. Talán még egy történelmet tanító pedagógus sem tudná betájolni, hol is van pontosan a hely, mely egykor csak úgy ontotta a több ezer évvel ezelőtt ott élő ember tárgyi hagyatékait.

A kutatás

Móra első csókai látogatása előtt már számos kutató, történész, régész sejtette, hogy a Kremenyák értékes régiségeket rejthet magában. Nem egyszer bukkantak elő csak úgy cserépdarabok, melyek igencsak felkeltették a régészettel foglalkozók figyelmét. Az előbukkanó tárgyakról a hozzáértő személynek nem volt nehéz  megállapítani, hogy több ezer évesek lehetnek.

A fennmaradt kéziratok

"Ezen a Tisza árterébe eső őstelepen már többen turkáltak előttem is." - írja Móra 1909-ben.

De kik is voltak ezek az emberek:

- Bránovácski Tódor, zentai tanító figyelt fel a helyre először 1863-ban.

- Dr. Szentkláray Jenő a Torontáli őstelepek a Tisza mentén című tanulmányában, mely a Történeti és Régészeti Értesítőben jelent meg, beszél róla.

- Dudás Gyula zentai történész 1885-ben utal arra, hogy a csókai ásatások már nem sokáig váratnak magukra.

- Perr Gyula csókai kántortanító 1900 körül néhány próbaásatást végzett a területen. Nem túl mélyen zsugorodott helyzetben eltemetett csontvázakat talált. A halottak összegörnyedt helyzete arra utal, hogy a kőkorszakban éltek, és akkor is lettek eltemetve, mert az akkori nép úgy hitte, tartozik a természetnek azzal, hogy az embert olyan helyzetben adja vissza az anyaföld méhének, amilyenben az a világra jött. Ez a kőkorszakbeli zsugorított temetkezés valószínű magyarázata.

- Dudás Andornak, Dudás Gyula testvérének is több, a  Kremenyákkal foglalkozó írása jelent meg a helyi lapokban.

- Gubitza Kálmán, monostorszegi iskolaigazgató is végzett itt ásatásokat 1904-ben.

- További kutatói a fent említett területnek Milecker Bódog és Orosz Endre voltak.

Egy edény, valószínűleg a középkorból

Móra Ferenc és Csóka közös története 1907 őszén kezdődött, amikor a szegedi múzeumba levél érkezett Csókáról, Farkas Szilárd plébánostól. Az állt benne, hogy Léderer Oszkár (valójában Léderer Arthur volt a neve, csak a szerző tévedett) nagybirtokos csókai uradalmában a Kremenyák nevű domb megásatásra alkalmas lelőhelynek mutatkozik, mert az említett területen sok a cifra cserép. A múzeum igazgatója ekkor Tömörkény István volt, aki Mórát küldte ki a terepre.

Munkálatait 1907 októberében kezdte meg a Kremenyákon. Ez volt a legjelentősebb régészeti vállalkozása. Korábban 1905-ben végzett ásatásokat, de azok nem voltak ennyire fontosak. A Kremenyákon egy 100-szor 40 méteres területet ásott fel, néhol 3 méter mélyre is lehatolt. Összesen mintegy 7000 köbméter földet forgattak át. Munkáját precízen, figyelmesen végezte. Rögtön a kiásásuk után megpróbálta beazonosítani a talált leleteket, majd rögtön le is jegyezte a hozzájuk tartozó információkat.

Az ásatások idején egy Krspogačin Vlado nevezetű ember volt Móra jobb keze, akivel még nagyon hosszú ideig tartotta a kapcsolatot levelezés útján. A derék szerb ember a háború után tovább gyűjtötte a régészeti anyagot és elraktározta őket otthonában. Sajnos halála után az utódai elégették a leveleit, az idős ember által szorgalmasan gyűjtött leletek nagy részét pedig beledobálták a szomszédságukban épülő háznak az alapjába. Az értékes leletek tehát visszakerültek a földbe.

A Kremenyák lakói

A Kremenyák nemzedékek egész sorának őrizte nagy hagyatékát. Móra körülbelül tízezer tárgyat tárt fel a halomból: kőeszközöket, csontszerszámokat, késeket, tűket, földmegmunkáló szerszámokat, cserépedényeket, ősbabákat, gyöngyöket. A kremenyáki ősember a csiszolt kőkorszak végén, a rézkor hajnalán élhetett ezen a területen. A fellelt tárgyak közül öt már rézből készült: egy balta és négy gyöngyszem. Móra 1907-től 1913-ig nyolc ízben, összesen 135 napon át végzett ásatásokat a Kremenyákon, amely rendkívül gazdag és tudományos szempontból igen fontos kőkorszakbeli telepnek bizonyult. Az újabb kőkorszakról van szó, amely a mi vidékeinken kb. Kr. e. 2000-ig tartott. A neolit kor embere a fémeket nem ismerte, de a kőbaltáit élesre tudta köszörülni, valamint primitív házat is tudott már építeni és értett a szövés-fonáshoz is. A csókai ősember a végén élt ennek a korszaknak, amikor már a vörösrézzel is kezdett megismerkedni, és használati tárgyakat is készített belőle.

Ilyen volt a zsugorított temetkezés

Egykor a Kremenyák valószínűleg a Tisza árteréből kiemelkedő kis sziget lehetett. A víz közelsége több szempontból is fontos szerepet játszott, mert be lehetett építeni a település védelmi rendszerébe, ivóvízhez juthattak az ott élő emberek  valamint táplálékforrásként is szolgált a halászat révén, illetve közvetett úton is, hiszen a víz közelében számos vad tanyázott. A terület tehát alkalmasnak bizonyult arra, hogy kisebb emberi csoportoknak lakhelyéül szolgáljon.

A Kremenyákon 17 őskori ház romjait sikerült feltárni. A kőkorszakbeli ház alatt nem szabad építészeti műremekre gondolni. A kőkori ember gödröt vájt a földbe, nem is valami mélyet, agyagból szélfogó falat vont köré, amit vessző- vagy nádfonásra tapasztott rá, azt azután kiégette, hogy keményebb legyen, néha valósággal téglává égette, és valószínűleg gallyakkal, szalmával és sással fedte be. A kremenyáki lakások másfél méter mélyek, tíz méter hosszúak és három-négy méter szélesek voltak. A faltapaszok között díszítetteket is találtak, ami bizonyítéka annak, hogy a kőkor embere már díszítette házának falát, ez pedig igen fejlett ízléséről tanúskodik.
A méhkas formájú kunyhók nemcsak az élőknek adtak lakást, hanem a holtaknak is. Több lakás alól ástak ki emberi csontvázat. Összesen 9 kőkorszakbeli sírt találtak 1-2 méter mélységben. A halottak mind zsugorított testhelyzetben voltak eltemetve - karjuk könyökben felhúzva a vállukig, az alsó lábszáruk pedig térdben behajlítva. Csontjaik többsége azonban a négyezer év alatt szétporladt.

Az ősember valószínűleg kedvelte a csontvelőt, ugyanis a település területén tömérdek csontot találtak feltörve. Élelmét halászat és vadászat útján teremtette meg, aminek bizonyítékául szolgálnak az előkerült hálónehezékek, amelyek a halászathoz voltak szükségesek, valamint sok őz- és szarvascsont is. Érdekes, hogy a csontok között megtalálták a ma már egész Európából kiveszett hód alsó álkapcsát is.

Meglehetősen mélyről olyan női csontvázak is előkerültek, amelyek mellé orsógombok voltak fektetve. Az ősasszony tehát, míg ura halászni-vadászni járt, a háziasszonyi tevékenységei mellett, amely alatt a sütés-főzés kezdetleges formáját kell érteni, font is. Az ősi szemétdombon találtak olyan parányi cserépedényeket, melyek nem szolgálhattak semmi egyébre, csak gyerekjátékul.

Átfúrt fenekű edények töredékei

Ami a ruházatot és annak kiegészítőit illeti, fekvő nyolcas formájú, kettős és hármas tagú csont és agancs gyűrűk készültek, amelyekre eddig nincs analógia sem a magyar, sem a külföldi régészetben. A rézkorszak gyűrűi már rég ismertek, míg a kőkorszakból a csókai gyűrűk a legelső példányok. A csókai ősember tetoválta is magát. Alátámasztja ezt egy cserépdarab, amely egy tetovált emberi arcot ábrázol, és a tetovált vonalak piros festékkel vannak kitöltve.

Az egyik előkerült rögdarabon egy tenyér helye látszik, amely az egykor tapasztó ősemberé lehet. Szakértők szerint előfordulhat, hogy ez az első daktiloszkopikus emlék a világon. (Daktiloszkópia: az ujjlenyomatnak személyazonosság megállapítására irányuló vizsgálata, illetve ennek elmélete.)

Az avarok

A Kremenyákon a rézkorban és a bronzkorban nem lakott senki. A népvándorlás idején az avarok, bolgárok, illetve a honfoglaló magyarok használták a helyet temetőként. Nem telepedtek le, hiszen lovas nomád életformát éltek. Lovaikkal együtt temetkeztek, teljes fegyverzetben. Egyesek szerint a halott mellé temették az asszonyát és a legkedvesebb szolgáját is, bár meg kell jegyezni, hogy ilyen sírra eddig még nem bukkantak ezen a területen. A csókai Kremenyákon tárták fel környékünkön az első lovas sírt, melyben egy középkorú férfi csontvázát találták meg, hosszú, egyenes karddal az oldalán, vastőrrel az övében, tőle jobbra nőcsontváz feküdt, mögötte lócsontváz, amellett pedig halomba omlott embercsont, amely nyilván a leszúrt szolgáé lehetett. A szolga csontjai mellett további lócsontok találhatók, amelyek valószínűleg a szolga lovától származnak. A vitéz, akinek a sírját feltárták, vezér lehetett, mert aranyfüggő volt a fülében, és aranytalizmán a nyakában. Lován, amely teljesen fel volt szerszámozva zablával, kengyellel, 83 darab aranyboglárt találtak, amelyek a már teljesen elkorhadt szíjakra voltak felerősítve. Az asszonynak csak bronzfüggője volt, és a vállánál a szorgalmas háziasszony szimbóluma: egy agyagból égetett orsókarika.

Összesen 10 lovas sírt ástak ki az ásatások alkalmával, s ezek többsége a halom keleti oldalából származott. A nyugati oldalon 21 népvándorlás kori sírt is feltártak, ez lehetett a jobbágyok temetője. Az ő sírjaikban mindössze egy vaskés pihent a halottak mellett.
 


A kőkorszak további nyomai

A terület nagyságához képest nagyon kevés kőkorszakbeli zsugorított csontváz került elő. Ennek oka, hogy a népvándorlások korában a nomádok temetkezéseik során, ami ásóik útjába esett, könyörtelenül megsemmisítették. Annyira összetúrták az ősemberek hagyatékát, hogy még a szakembereknek is gondot okoz a terület eredeti rétegeinek feltérképezése.

Irodalmi vonatkozások

Móra igencsak elfoglalt ember volt, sok ötlet lakozott benne, melyek közül nem mindegyiket tudta megvalósítani. Szerette volna csókai ásatásait egy összefüggő írásban összefoglalni és publikálni, valamint szeretett volna egy ifjúsági regényt is megírni, amelynek témáját az ásatások által fellelt több ezer évvel ezelőtti érdekes, kissé bizarr élet nyomai ihlették benne.

Ásatásainak eredményeiről Móra monográfiát készült írni. Felvetődik a kérdés, hogy létezett-e Mórának az a kézirata, amelyben az egész Kremenyákon való ásatása fel van dolgozva, mert szó esik róla egy magánlevélben is, de úgy, mintha már készen is lenne. Az említett kéziratról a Szegedi Naplóban is megjelent egy cikk 1918-ban, amely szerint az anyag szintén készen van. A szakemberek között vita zajlik arról, hogy ez a kézirat  létezett-e valaha, vagy pedig csak egy szép terv volt Móra Ferenc részéről. A válasz pedig az, hogy igen. A kézirat valójában a Szegedi Múzeumnak évről évre vezetett naplója, az ún. Régiségtári Napló. Az Archeológiai Értesítő volt akkoriban az egyetlen magyar tudományos régészeti  folyóirat, amelybe  Móra Ferencnek sajnos nem sikerült publikálnia. Ennek okát abban kereshetjük, hogy az egész országból, amely abban az időben lényegesen nagyobb volt, érkezett be az anyag, és Mórának már nem jutott hely benne. Ebben az időben a régészeti publikáció annyit jelentett, hogy a szerző egy üres papírra szépen saját kezűleg felrajzolta a leletanyagot, majd hozzáírta az odavágó szöveget, ezt kinyomtatták és megvolt a közlemény. Mórának már ekkor megvoltak a feljegyzései nyomdára előkészítve. Kérdés, hogy miért nem maradt ideje a szerzőnek a tökéletesítésére és a nyomtatására.

Móra mellszobra az egykori parókia romjain

Móra széles körben ismertté tette Csókát, és igazán sajnálhatjuk, hogy a kremenyáki ásatások által ihletett és tervezett ifjúsági regényének megírására, melyet könnyed, népszerű formában írt volna meg, már nem maradt ideje. Kár, mert nagyon szépen és érdekesen tudott beszélgetni a csókai koponyákkal:
"Évek óta mindennap elmegyek a csókai koponyák mellett a szegedi múzeumban, és mindennap beszélgetek velük egy kicsit:
Honnan jöttetek, hogy éltetek, mit csináltatok a Kremenyákon? Kinek fúrtad ki fülönfüggőnek az őz szemfogát, és mekkora utat tettél meg azért a márványcifraságért? Hát te hol kaptad azt a vágást, amelyik a szemöldököd közt kettéhasította a homlokodat? Te, ember, miket gondoltál addig, míg e hosszú kezek munkájával gömbölyűre csiszoltad és kifúrtad azt a kőbuzogányt, amely biztosan főnököt illet? Te, asszony, aki még évezredek múlva is csontkarodban tartottad kicsi gyereked porló tetemét, milyen nótákat dúdoltál neki, mikor virrasztottál fölötte a viskó közepén égő tűz mellett, míg kint üvöltött a havas förgeteg, vonyított az ajtóban a nádifarkas, és kísértetek árnya táncolt a Tisza vizén?"

A megíratlan ifjúsági regénynek valószínűleg A csókai rézemberek lett volna a címe, és a csókai ősember életéről, munkájáról, családjáról, mindennapjairól szólt volna.

A csókai kutatásokról tudósítások születtek, melyek többségének valószínűleg Móra a  szerzője. Ezek a tudósítások a Szegedi Naplóban jelentek meg, melynek Móra  1902-től volt a munkatársa. Az újságíró minden alkalommal hozzáértő részletességgel számol be az ásatások menetéről és eredményeiről. Nehezen képzelhető el, hogy valamelyik kollégája azért kért volna Mórától beszámolót, hogy megírja belőle a tudósítást, melyet Móra maga is meg tudott  írni. A tudósításokban Móra neve mint az ásatás irányítója csak a legutolsó mondatban szerepel, ez is arra utal, hogy saját maga szerezte, mert ha más írta volna, akkor biztosan jobban kiemelte volna az ásatás vezetőjének nevét.

Mórát ásatásai idején Farkas Szilárd, csókai plébános fogadta be, akiben az író jó barátra lelt, és akitől ásatásai során minden segítséget megkapott. Farkas Szilárd többfelé volt segédlelkész, többek között Szegeden is. Az inasiskolában ő volt a hitoktató 1903 és 1904 között, amikor Móra is ott tanított, így ismerkedtek meg. A plébános1907-ben került Csókára. Becsületes pap volt, pártolta a fiatalokat, ugyanakkor szeretett kártyázni, és igencsak kedvelte a bort is. A hívők szerették és tisztelték őt. Móra több írásában is megörökítette alakját. 

"Áldd meg Uram, áldd meg a
csókai papot,
Mennyi rá az érdeme,
Csak te tudhatod!"
  (A csókai pap)

Láthatjuk, hogy Móra ásatásai idejére sem hagyott fel az írással, bár elég elfoglalt ember volt. Egy személyben volt könyvtáros, képtáros, növényeket szárított, csigákkal, madarakkal foglakozott, írt, ásott... Nemhiába mondják, hogy személyisége még három embernek is sok lett volna sokrétűsége miatt. Ismert írásai az ásatások idejéből: A csókai csóka, A csókai pap, A csókai csata, Kisforró Zsuzsanna, A festő halála.

"Csóka... nem csak az ősök nagy temetője, hanem az én fiatal esztendeim, nagy bizakodásom, fehér arcom, fekete hajam, temetője is. Nyolc esztendeig vallattam én itt a falualji nagy kopasz halmot... Ez volt az én régészeti inasiskolám s mire a magam kárán kijártam valahogy s valamennyire ki is tanulmányoztam... akkorára kezdte lepergetni hajam az a hó, amit semmiféle kánikula el nem olvaszt többé..." - írta Móra 1932-ben, jóval csókai munkásságának befejezése után.

Jogosan nevezhetjük tehát Csókát - az egykor Torontál vármegyei, ma pedig vajdasági, pontosabban bánáti falvat - olyan településnek, amely az évezredek temetőjére épült.

A kultusz

Munkámban már szó esett arról, hogy Csóka Móra Ferencnek sokat jelentett valamikor, és hogy ma Móra jelent igen sokat Csókának. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, mint hogy a csókaiak próbálják minél jobban megőrizni az emlékét. Mellszobrot állítottak a nagyhírű írónak, illetve régésznek, emléktáblát avattak tiszteletére, valamint az évfordulók alkalmával megemlékeznek az itt végzett ásatásairól. Megalakult a Móra Ferenc Művelődési Egyesület, mely gyakran szervez különféle műsorokat, ha az alkalom azt úgy kívánja.

"Szép derült ősz volt, úgy számítottam, hogy három hét alatt készen leszünk a Kremenyákkal, de a három hétből hat esztendő lett.” - írta Móra.
Ugyanilyen szép, derült őszi nap volt 2007. szeptember 22-én, szombaton is, száz évvel később, amikor a csókaiak és vendégeik a helybeli Szentháromság katolikus templom hittantermében gyülekeztek. A megjelenteket msgr. Bogdán József törökkanizsai plébános, a Szeged-Csanád egyházmegye tiszteletbeli kanonokja köszöntötte.

A kutatások emlékének őre

A rendezvényre fotódokumentum-kiállítás nyílt, amely a csókai ásatások eredményének egy részét mutatta be. A szegedi Móra Ferenc Múzeumban található leletekről dr. Kürti Béla régész, az intézmény képviselője tartott érdekes előadást. Az emlékezők ezután megkoszorúzták Móra Ferenc mellszobrát, amelyről az író  tekintete pontosan a Kremenyák felé szegeződik. Morován Zsolt, a Magyar Köztársaság szabadkai főkonzulátusának konzulja alkalmi beszédében kötődött a már elhangzottakhoz, amikor azt hangsúlyozta, hogy mindig a jelenben kell élni, a jövőbe tekinteni, de a múltból, a gyökereinkből táplálkozni. Szerinte Móra Ferenc a magyar nemzet számára a tehetséget szimbolizálja. Beleszületett egy szegény családba, és mégis fel tudott emelkedni. Jelképezi azt is, hogy a tehetséget nem lehet megvenni, a tehetségre születni kell. A határok nélküliséget is szimbolizálja, hiszen Móra szabadon közlekedhetett Szeged és Csóka között. Ma már útlevél kell hozzá, meg adott esetben vízum is.

A valamikori Tűzkőhalom helyszínén Csipak Csaba diakónus szentelte fel az emlékoszlopot, majd alkalmi műsor következett.

Munkámat egy ideillő Cs. Simon István-verssel fejezem be, melyről esett már említés. A vers igazán magáért beszél. "Ha valami csoda folytán világútlevéllel a zsebében még egyszer Csókán járna a titkok ezeregy életűnek nevezett feltárója, Móra, már nem ismerne az általa hosszú éveken át ásatott Kremenyákra, eltűnt a tűzkőhalom, mint egy kósza felhő, mert nem kell itt a múlt, mert vérszegény a jelen és kétséges a jövendő." 

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Móra Ferenc: Írások Csókáról, Bába Kiadó, Szeged, 2004
Bori Imre: Ember, táj, történelem, Forum, Újvidék – Agapé, Szeged, 2001
Hét Nap, LIX. évf. 47. szám, LIX. évf. 49. szám, LXII. évf. 39. szám
Magyar Szó, LXIV. évf. 221. szám
Cs. Simon István: Udvaros az enyészetben, Vajdasági Magyar Művelődési intézet, Zenta, 2007
www.sk-szeged.hu
www.mek.iif.hu
www.mimi.hu
www.wikipedia.org 

A szerző a Természettudományos múltunk felkutatása kategória első díjasa


Természet Világa, 139. évfolyam, 6. szám, 2008. június
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/