KORDOS LÁSZLÓ
A klímaváltozás hasznáról és káráról

A klímaváltozás és az invazív emberi faj az emlősállatok szemével


Herman Ottó nevezetes, "A madarak hasznáról és káráról" című, 1901-ben megjelent könyve azt sugallja, amit a mai természetvédelemi szemlélet már régen túlhaladott - vagy mégsem? Mitől káros vagy hasznos valami, azt Herman Ottó az ember szempontjából ítélte meg. Nehéz tudomásul venni, hogy az ember az élővilág evolúciójának terméke, ráadásul földtörténeti mértékkel szemlélve igencsak fiatal invazív faj. A kérdés mai logikával úgy vetődik fel, hogy az ember miként hat az élővilágra, és az őt meghatározó környezetre, és emiatt milyen károsodás éri magát az embert. A nevezetes Riói Nyilatkozat, a "Feladatok a XXI. századra", vagyis a fenntartható fejlődés filozófiáját dogmává emelő "Agenda 21" első elve kimondja, hogy "A fenntartható fejlődés érdekeinek középpontjában az emberek állnak. Ők jogosultak - a természettel összhangban - egészséges és termékeny életre". Ezt a gondolatot valószínűleg a termeszek is leírhatták volna, de ezt nem tudván, életük fenntartásához csak más élőlények hasznára vagy kárára, valamint környezetük megváltoztatásával, annak hatásával mit sem törődve élik életüket.

Az ember is felépítette a maga globális termeszvárát, és szembekerült két felismeréssel. Igen, mi tudjuk, hogy károsak vagyunk és kiírtjuk a természetes élővilág fajait, és arról egyes kutatók ijesztő víziókat vetítettek elénk. A hírhedt Norman Myers-féle, 1979. évi első jelentés alapján Al Gore korábbi egyesült államokbeli alelnök (most Nobel-békedíjas) a "Global 2000" című hivatalos jelentésében megismételte, miszerint a Földön évente 40 ezer fajt veszítünk el, vagyis naponta 109-et. Mások ezt licitálva arra a következtetésre jutottak, hogy évente 100 ezer, vagy éppen 250 ezer faj is eltűnik a bolygónkról, és emiatt a Földön élő fajok fele 2000-re a felére fog csökkenni, és 2010-2025-re mindegyik kihal. Az előrejelzéseknél valósabb adatok szerint a kb. 1,6 millióra tehető növény- és állatfajok közül 1600-óta 1033 faj halt ki (tízévente 25), vagy a kutatók nem erősítették meg előfordulását. Természetesen ennek emberi és embertől független okai is vannak. És akkor itt jön az újabb hidegzuhany, a globális felmelegedés.

A múltbeli klímaváltozásokkal foglalkozók tudományterületük több mint évszázados kutatási tapasztalataik alapján tudták és mondták, hogy az emberi mértékkel mérhető évszázadokban is voltak jelentős következményekkel járó klímaingadozások, amelyek létrejöttében semmilyen emberi hatást sem feltételeztek. Mintegy húsz éve tudjuk, és ma már gazdasági-politikai érdek annak hangoztatása, hogy az 1850-es évektől kezdve ismét gyenge felmelegedés tapasztalható. Annak ellenére, hogy sokan ezt is kétségbe vonják, higgyük el a kollekív konklúziót. Mit kezdjünk vele? Józan paraszti ésszel gondolkozva elfogadjuk, hogy a klímaingadozás az embertől függetlenül is bekövetkezik (csakúgy, mint a múltban), de most bűnösök vagyunk, mert a melegházhatású gázok kibocsátásával soha nem látott módon felgyorsítottuk ezt a folyamatot. Természetesen jó néhány katasztrofális példát tudunk mondani a klímaváltozás emberiségre és az egyénre gyakorolt hatásáról. Mégis, az óriásplakátnak higgyünk, miszerint "Akadályozd meg a klímaváltozást!" - a folyókat is megpróbálták már megfordítani! Lehet, hogy a Homo sapiensnek az ideális az, hogy semmi se változzon, de akkor nem veszi tudomásul, hogy minden folyamatban, az evolúcióban, ha úgy tetszik a fejlődésben a változás, az újhoz történő kegyetlen, vagy eredményes alkalmazkodás a legfőbb mozgató hatás. A magyarországi VAHAVA-jelentés, és minden más megfontolt elgondolás is tudomásul veszi a klímaváltozás tényét, és arra biztat mindenkit, hogy készüljön rá fel, éljen vele, és ha tényleg köze van hozzá, akkor belátása szerint ne fokozza azt.

Mindezek fényében most arra keressük a választ, hogy az állatvilág, és azon belül is leginkább a kárpát-medencei emlősfauna átalakulásában, milyen mértékű klímaváltozás mit okozott. Az elmúlt 150 év felmelegedésétől mit várhatunk? És elgondolkodtunk-e azon, hogy a klímaváltozás és az invazív Homo sapiens miként hatott a faji diverzitás alakulására?

Az elmúlt évszázadok során az ember tizedelte meg az európai hód állományát
(Haarberg Orsolya felvétele)

Az alábbiakban néhány, a földtörténeti múltból és a jelenkorból vett példa, valamint az aktuális kutatási eredmények áttekintésével kívánunk rövid áttekintést nyújtani a klímaváltozásoknak a szárazföldi növény- és állatvilágra gyakorolt hatásáról.

A klímaváltozás és a növényzet
A Kárpát-medencében az utolsó eljegesedési csúcstól (18-20 ezer évvel ezelőtt) napjainkig, az évi középhőmérséklet 6-8 oC-os emelkedése mellett a legfeljebb néhány ezer évig tartó klímakilengések hatására legalább 5-6 vegetációtípus váltotta egymást. A glaciális maximum idején, egészen 15 ezer évvel ezelőttig, a Kárpát-medence vegetációját a boreális erdőfoltokkal tarkított sztyepp-tundra jellemezte. A viszonylag gyér erdőkben az erdei-, a cirbolya-, a luc-, és a vörösfenyő, valamint a nyír, és a fűz fordult elő. A pollenvizsgálatok szerint ebben az időszakban a boreális erdőfoltok kiterjedésében és visszahúzódásában 1000-2000 éves, a klímaváltozásokkal összefüggésbe hozható fluktuáció mutatható ki. A glaciális időszakot követően, a 15 és 11,5 ezer évekkel ezelőtti időszakban, a Kárpát-medencében - Európa más területeihez hasonlóan - fokozatos beerdősülés következett be, de az időszakos hideg időszakokban, különösen a Dunántúlon, Artemisiában és fűfélékben (Gramineae) gazdag hideg kontinentális sztyeppvegetáció terjedt el az erdős sztyepp rovására. A földtörténeti jelenkorban, az elmúlt tízezer évben a fokozódó felmelegedés hatására a Kárpát-medencében változatos erdőszukceszziók alakultak ki. Az Alföldön az erdei fenyő mellett a szil és a tölgy, valamint kisebb mértékben a mogyoró terjedt el. Az Alföld észak-keleti részén, valamint az Északi-középhegységben továbbra is fennmaradtak a zömmel tűlevelű fákból (luc-, vörös-, erdei fenyő) álló erdők, amelyekben már megjelentek a lombhullató fafajok (tölgy, mogyoró, szil, juhar, hárs). A tűlevelű/lomblevelű erdőváltás az Alföld északi részén kb. 11,4, míg az Északi-középhegységben kb. 9,3 ezer évvel ezelőttre tehető. A Dunántúlon ugyanekkor továbbra is fennmaradtak az erdei fenyővel jellemzett erdők, amelyekben korán megjelent a bükk. A Kárpát-medence erdeiben a bükk, a gyertyán és a komlógyertyán csak kb. 7 ezer évvel ezelőttől, a holocén hőmérsékleti és csapadékmaximumának idejétől terjedt el olyan mértékben, hogy később egyes erdők domináns fajaivá váltak. A további 6-7 ezer évben bekövetkezett klímaingadozások, és különösen az elmúlt 150 év globális felmelegedése önmagában nem, csak az erőteljes emberi hatás változtatta meg az így kialakult vegetációt.

A nagyrészt a múltbeli pollenadatokra támaszkodva készített, és a klímaváltozásokra, mint okokra visszavezethető számítások szerint, Észak-Amerika és Európa növényzetében a környezettől függően 200-100 év szükséges a vegetáció fajösszetételének megváltozásához. Emiatt lehetséges, hogy az elmúlt 150 év felmelegedése a növényfajok között a közeljövőben jelentősebb eltolódást fog okozni.

A gímszarvasoknak nagy szerepük van a növények elterjedésében
(Kalotás Zsolt felvétele)

A XIX. század közepe óta tartó felmelegedés hatására egyes növények elterjedése a hegységekben magasabbra, illetve a sarkok felé mozdult el. Az Alpokban a magasabbra vándorlás mértéke tízévenként kevesebb, mint egy méter, és a sarkok felé történő kiterjeszkedés sem haladja meg a 8-60 métert évtizedenként. Ugyanakkor Svédországban a magasabb területek elfoglalásának mértéke 20-75 méter egy évtizedben. Más, az ősnövénytani és molekuláris adatok alapján végzett számítások szerint Észak-Amerika keleti részén a vándorlás mértéke elérheti az évenkénti 100-1000 méteres sebességet is. Modellszámítások szerint 2080-ig a jelenlegi globális felmelegedés hatására az európai növényfajok mintegy 60 %-a érzékeny a klímaváltozásra, és a fajok 6-11%-át veszélyezteti az eltűnés. A fajszámcsökkenésnek és a flórakicserélődésnek a boreális területek a legkevésbé kitettek, míg a legjelentősebb változásokra a magas hegységekben, a Pannon régióban és a mediterrán vidéken lehet számítani. Egyértelmű azonban, hogy a terjeszkedést nemcsak a klíma megváltozása, hanem a nagy távolságokra vándorló emlősök és madarak, valamint az antropogén hatásra elősegített magszétterjedés is kiváltotta. A vizsgálatok szerint a hangyák évente néhány métertől akár 70 méterrel is kiterjeszthetik egyes növények elterjedését, míg a szarvasok több száz méterre, esetenként akár három kilométerre is. A növények között egyaránt megtalálni a gyorsabban terjeszkedőket, és olyanokat is, amelyek nem változtatták meg áreájukat. Azok a növények, amelyek a sarkok irányába különböző sebességgel képesek kiterjeszteni elterjedésüket, viszonylag rövid idő alatt meg tudják változtatni a biológiai közösség szerkezetét. Olyan fajokkal és társulásokkal kerülhetnek közelségbe, amelyekkel korábban sohasem találkoztak. Az ilyen átalakulások mértékét nehéz megbecsülni, de a jelenség már kimutatható. A még viszonylag ritka, klimatikus okokra visszavezethető migrációk mellett a növények a korai levélbontással, virágzással és terméshozással, valamint a későbbre tolódó levélhullással reagálnak a klíma melegebbé válására. Az ősnövénytani vizsgálatok szerint az európai melegkedvelő növényzet ugyan az interglaciálisok idején a sarkok felé vándorol, azonban a felmelegedés végén nem figyelhető meg az ezzel ellentétes folyamat. A lehűlés bekövetkeztével az északi populációk eltűnnek, kihalnak, a déli populációk pedig izolált refúgiumokban maradnak fenn. Ily módon a dél-európai refúgium-területek bizonyos értelemben a mérsékelt övi flóra motorjának tekinthetők: a hideg fázisokban fenntartják a fajdiverzitást, és a meleg szakaszokban biztosítják a növényzet északabbi elterjedését. Ezt a folyamatot azonban - az elmúlt 140 ezer évre kiterjedő pollenvizsgálatok szerint - a magas hegységek, így Európában az Alpok és a Kárpátok erősen lassíthatják, vagy megakadályozhatják.

Klímaváltozás és szárazföldi emlősfauna
A klímaváltozás a szárazföldi faunára, és különösen az emlősökre különböző, egymástól közvetlenül nem függő, vagy éppen függőségi viszonyban álló folyamatokból áll. A klíma-élőlény-élővilág kapcsolat mértékét az adott időszak hatásmechanizmusai határozzák meg. Ily módon a klíma egyes elemei (évszakok eltolódása, szárazság-vízbőség stb.) közvetlenül is hatnak az egyes egyedekre és a populációkra, míg más esetekben az ökoszisztéma szintű faunaváltás a primér táplálékul szolgáló, klimatikus okokból bekövetkezett flóraváltáshoz és más környezeti tényezőkhöz köthető. A különböző szintű kölcsönhatások szélső eredményei (kihalás-alkalmazkodás) a reprodukciós időtől, és a szezonalitástól függően különböző intervallumokon át több tízezer, vagy millió évet is felölelhetnek.

A paleocén-eocén határán, 55 millió évvel ezelőtt, 10-20 ezer év alatt a Föld középső, magasabb szélességein a hőmérséklet 4-8 oC-kal megemelkedett, ami együtt járt a szénizotóparány változásával, majd az ezt követő kb. 200 ezer év alatt ismét lehűlés következett be. Ez a gyorsan lezajló felmelegedés, majd lehűlés a kainozoikum egyik legnagyobb emlősfauna-váltását idézte elő, nagy részben a testtömegek 50-60%-os növekedésével, amelyben valószínűleg a légköri CO2 felszaporodásának volt a legnagyobb szerepe. A vegetáció összetételében eközben csak kisebb változások következtek be. Emiatt valószínűsíthető, hogy ebben az időszakban a szárazföldi élővilág egy részének változásában a hőmérsékleti tényezők nem kaptak közvetlenül szerepet, a faunaváltás inkább egyes kontinensek összekapcsolódása és elkülönülése miatti migrációkra vezethető vissza.

Európa vadon élő emlősfaja, a pézsmapocok behurcolt faj
(Máté Bence felvétele)

Észak-Amerikában a 30 és 9 millió évekkel ezelőtti időszak (oligocéntől a késő-miocénig) különböző földrajzi-geográfiai helyzetben élt emlősfaunáinak fajgazdagságát összevetve, a kutatók (Barnosky és Carrasco, 2002) három független módszert alkalmazva arra a következtetésre jutottak, hogy a faji diverzitás változásával nem mutatható ki globális hőmérsékleti összefüggés. A Sziklás-hegység 15 millió évvel ezelőtti diverzitás és hőmérséklet növekedésének egybeesése inkább a hegyvonulat kiemelkedésével, és az így létrejött endemizmusok számának növekedésével magyarázható.
Mintegy 10 és 8 millió évvekkel ezelőtt (késő-miocén eleje) Afrikában és Eurázsiában a korábbi meleg trópusi-szubtrópusi vegetációt, az alapvetően arid növényzet, a C3-as asszimilációs tevékenységet a C4-es váltotta fel. Eközben az adott területeken igen jelentős, 60-90 %-os faj- és ökoszisztéma-kicserélődés , valamint a nyílt füves vegetációhoz történő adaptációs folyamatok (testméret, táplálkozási szokás, fogkorona magasság növekedés stb.) játszódtak le.

A 24 és 2 millió évekkel ezelőtt élt eurázsiai emlősfaunák (miocéntől a pleisztocénig) ökomorfológiai vizsgálatai is kimutatták az ariditás növekedését. A korábbi esőerdőkkel jellemezhető terület 8 millió évvel ezelőtt globálisan felbomlott. Növekedett a C4-es fotoszintézist végző fűfélék mennyisége a trópusi és szub-trópusi területeken. A nedvességviszonyok 2-3 millió éven belüli drasztikus, csaknem globális, és alapvető flóra- és faunaváltozását elsősorban a Himalája magasabb részeinek 10 millió évvel ezelőtti gyors felemelkedésével, és más, az Eurázsiai-hegységrendszerben az indiai és az afrikai kontinensek Eurázsia felé történő mozgásával létrejött klimatikus hatással magyarázzák (Fortelius és mts., 2002). A Kárpát-medencében is kimutatható a 10 és 8 millió évekkel ezelőtti, majd az azt követő 4-5 millió éven keresztül ez az eurázsiai hatás, amelyet egy igen jelentős helyi tényező is felerősített, a 11-12 millió évvel ezelőtt a Paratethystől szeparálódott Pannon-tó vízfelületének és tömegének 4-5 millió évvel ezelőttre történő visszahúzódása, majd eltűnése (Kordos, 2005).

Az emberré válás afrikai történetében a nagy klimatikus változásoknak - a szárazabb és a nedvesebb időszakok váltakozásának, mint alkalmazkodási kényszernek - alapvető jelentőséget tulajdonítanak (Trauth és mts., 2006). Afrikában, a Turkana-tó medencéjének területén 3 és 1,8 millió évek között az emlősfauna 58-77%-a cserélődött ki. A különböző hipotézisek megegyeznek abban, hogy 8 és 2 millió évek között általános ariditási folyamat zajlott le. A mérvadó paleoklimatológiai vizsgálatok szerint az emlősfauna változékonyságára a földi pályaelemek változását követő, eltérő amplitúdójú és időtartamú, nedves-száraz ciklusokat kiváltó hatásának környezeti instabilitása volt a legnagyobb hatással (Potts, 1996; deMenocal, 2004).
Az elmúlt 2 millió év, és különösen annak a legutolsó 800-900 ezer évében bekövetkezett, nagyrészt az orbitális ciklusok által ismétlődő glaciális és interglaciális jelenségeinek élővilágra gyakorolt elsődleges hatása már régóta evidenciának számít. Az akár 10 ezer éven belüli intervallumban is bekövetkező szélsőséges klímaváltozások gyors ökoszisztéma-átalakulást, migrációkat, adaptációs változásokat, fajok létrejöttét vagy kihalását okozhatták. A Kárpát-medencében a 150 ezer évvel ezelőttre kialakult glaciális emlősfauna (a denevérek kivételével) 49 fajból állt, és a 15 ezer évvel később létrejött 6-8 oC-os évi átlaghőmérséklet-növekedés hatására 22 faj tűnt el (45%). Ugyanez az érték az utolsó, 18 ezer évvel ezelőtti hidegcsúcs 50 fajából napjainkig klimatikus okokból 18-al (36%) csökkent. Ezek nagy része már a jelenkor, a holocén kezdetére, 10 ezer évvel ezelőttre, 5-6 oC-os hőmérséklet-növekedés hatására eltűnt és részben ki is halt. A további jelentős felmelegedés hatására, a 2-3 ezer év alatt végbement újabb 3-4 oC-os évi középhőmérséklet-növekedés hatására a hideghez alkalmazkodott fauna fajszáma a holocén klímaoptimum tetőzéséig további 5-6 fajjal csökkent. A megcsappant diverzitású emlősfauna helyébe a napjainktól számított 5-6 ezer évvel ezelőtti klímaoptiumum idején 15-16 új bevándorló fajjal gyarapodott a Kárpát-medence emlősfaunája, miközben klimatikus okokból fajok nem képződtek és nem is haltak ki. Tehát 10-12 ezer évre és 10-11 oC-os középhőmérséklet-növekedésre volt szükség az eredeti emlősfauna kétharmadának kicserélődésére, miközben új ökoszisztéma és új emlősfauna alakult ki. Az őslénytani adatok alapján megállapítható, hogy klimatikus csúcshelyzetekben már 2-3 ezer évig tartó 3-4 oC-os évi középhőmérséklet-változás elegendő volt ahhoz, hogy egyes túlspecializált fajok kihaljanak, vagy populációjuk marginális helyzetéből annyira elvándoroljanak, hogy egy újabb klímaváltozás alkalmával már ne térjenek oda vissza. A negyedidőszaki gerinces faunák vizsgálati tapasztalata szerint a felmelegedési csúcsoknak nagyobb hatása van, mint a hidegcsúcsoknak. A magyarországi holocén klímaoptimum idején az elszegényedett pleisztocén gerinces fauna kiegészüléséhez elegendő volt 1 oC-os évi középhőmérséklet-növekedés, valamint egy-másfélezer év. Az ennél rövidebb ideig ható, és kisebb mértékű klímaváltozások önmagukban csak csekélyebb és időszakos dominancia és populációs területváltozást, valamint néhány időszakosan bevándorló faj megjelenését okozták (Kordos, 1981).

A rendelkezésre álló múltbeli adatokból levont, az emberiség kultúrtörténetének időszakában, a klímaváltozások hatására adandó válasz szerint a természetben különböző okok miatt, az emberi közreműködés nélkül lezajlott, több ezer évig tartó, legalább 1 oC-os évi középhőmérséklet-eltérések okoznak lényeges faunaösszetétel-változást, ennél hosszabb idő és jelentősen nagyobb mértékű változás esetében pedig 30-50 %-os faji diverzitás-átalakulás következik be (Kordos, 1981). Egyes számítások és modellek szerint (Barnosky és mts., 2003), amennyiben a következő 100 évben a globális hőmérséklet 1 oC-kal emelkedik, és az legalább 400 évig fenn is marad, akkor az egyedekben és a populációkban morfológiai, táplálkozási, elterjedési folyamatok kezdődnek, és genetikai változások is bekövetkeznek. Amennyiben a globális felmelegedés legalább 5000 évig tart, és eléri az 5 oC-os értéket, akkor kihalások, vándorlások következtében faunaösszetétel-változások következnek be, amelyeknek valószínűleg fajszámcsökkenés lesz az eredménye. Az így elkülönített első, másod, és a millió években mérhető harmadrendű klimatikus változások közül a jelenlegi hatás az elsőrendű hatáson belülire tehető. Ennek során, a klímával közvetlenül összefüggő folyamatokban számolni kell az elsődleges produktivitásnak a következő száz évben az atmoszferikus CO2-kibocsátás miatt fokozódó hatásával, a növényi táplálékok kémiai és táplálék-összetevőinek változásával, szezonalitás eltolódásával és a szélsőséges időjárási események gyakoriságának növekedésével, a tengerszint emelkedésével, a hóval, jéggel borított és permafrost területek csökkenésével, az invazív fajok, és a betegségek fokozott előretörésével. A Marshall Intézet által közzétett jelentés (Idso és mts., 2003) szerint - ami a globális felmelegedésnek a földi bioszféra gyakorolt hatását értékeli - egyetlen biztos tény rögzíthető, miszerint a XIX. század közepétől tartó felmelegedés során a növények és az állatok egy része különböző módokon kiterjesztette elterjedését a sarkok és a magasabb területek irányába.

Mi várható?
Az elmúlt másfélszáz év alatt bekövetkezett globális klímaváltozás hatására a Földön nem haltak ki és nem jöttek lére új ökoszisztémák és új fajok. Ugyanakkor az emberi tevékenységgel együtt különböző okok miatt megnőtt az egyes fajok és társulások érzékenysége, ami magában hordozza a fajok kihalásának és az ökoszisztémák átrendeződésének a lehetőségét.

A klímaváltozás következtében a korábbiakhoz képest átrendeződő évszakok közvetlenül befolyásolják az élőlények élettevékenységét, ami fokozza az élővilág átalakulásának lehetőségét. Ez megnyilvánulhat az élőlény morfológiájában, méretében, élettani folyamataiban, szaporodásában, elterjedésében, és nem utolsó sorban alkalmazkodási képességében. Ugyanakkor - nagyrészt emberi közvetítéssel - a történelmi időkben rendkívül megnövekedett a behurcolt és betelepített fajok száma. Az invazív fajok igen gyorsan szaporodnak, széles ökológiai tűrőképességük miatt hamar elterjednek, és az új környezetükben nincsenek versenytársaik. Egyes számítások szerint Észak-Amerikában a fajok 10-15%-át is alkothatják (National Invasive Species Council, USA, 2001). Európa vadon élő emlősfaunájában a behurcolt és elvadult fajok aránya már eléri a 10-14%-ot. Itt él az amerikai pézsmapocok, az észak-amerikai mosómedve, a nyestkutya, a kanadai hód,  a brit szigeteken szabadon ugrál a bennett kenguru, elvadult az üregi nyúl stb. Vadjaink között közönséges a többszörösen betelepített és tenyésztett dámvad, a muflon, és a klasszikus gímszarvas, vagy az őz is inkább ridegen tartott háziállatnak tekinthető. Kétségtelen, hogy az elmúlt évszázadok során az ember irtotta ki az európai bölényt, az őstulkot, megtizedelte a farkasok és az európai hód állományát. Nincs kimutatás arról, hogy az ember hány háziasított fajjal és fajtával gyarapította környezetét.
Tényként kell elfogadnunk, hogy az emberi tevékenység és a történelmi időkben bekövetkezett klímaváltozások emlősök közötti fajpusztító hatása eltörpül az ember által globálisan elterjesztettek fajszáma mellett. Mindezek után feltehetjük a kérdést az emberek hasznáról és káráról - vagy nem?
 

Irodalom

Barnosky, A.D. and M.A. Carrasco (2002): Effects of Oligo-Miocene global climate changes on mammalian species richness in the northwestern quarter of the USA.- Evolutionary Ecology Research, 4: 811-841.
Barnosky,. A.D., Hadly, E.A. and Bell, C.J. (2003): Mammalian Response to Global Warming on Varied Temporal Scales.- Journal of Mammology, 84(2): 354-368.
Fortelius, M., Eronen, J., Jernvall, J., Liu, L., Pushkina, D., Rinne, J., Tesakov, A., Vislobovka, I., Zhang, Z. and L. Zhou (2002): Fossil mammals resolve regional patterns of Eurasian climate change over 20 million years.- Evolutionary Ecology Research, 4: 1005-1016.
Idso, S.B., Idso, C.D. and Idso, K.E. (2003): The Specter of Species Extinction. Will Global Warming Decimate Earth’s Biosphere?- The George Marshall Institute, Tempe, pp.1-50.
Kordos, L. (1981): Éghajlatváltozás és környezetfejlődés.- MTA X. Osztályának Közleményei, 14(2-4): 209-222.
Kordos, L. (2005): Egy globális környezetváltozás, ami megváltoztatta a világot.- Természet Világa, 136(8): 353-356.
deMenocal, P.B. (2004): African climate change and faunal evolution during the Pliocene-Pleistocene.- Earth and Planetary Science Letters, 220: 3-24.
Potts, R. (1996): Variability and climate variability.- Science, 273: 922-923.
Trauth, M.H., M.A. Maslin, A. Deino and M.R. Strecker (2006): A better climate for human evolution.- PAGES News, 14(2): 32-34.


Természet Világa, 139. évfolyam, 2. szám, 2008. február
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/