Hála József
Az agyagpala bányászata és felhasználása Magyarországon


A pall igéből származó pala szavunk feltehetően a XVII. században Erdélyben alakult ki, szabályos magyar képzéssel. Onnan terjedhetett a természettudományi és a bányászati szakirodalom segítségével az egész magyar nyelvterületre, sőt a szomszédos népekhez is (például szlovének).
A köznyelvi pala szót a magyar földtani szaknyelvben önmagában csak elvétve használják. Mivel a palakőzetek ásványi összetétele, genetikája (ezekből eredően színe, szövete, keménysége stb.) és kialakulásának földtörténeti kora sokféle, már a legkorábbi magyar nyelvű, címükben ásványtani, tartalmukban azonban ásvány- és kőzettani művek szerzői (pl. Benkő Ferenc, 1786; Zay Sámuel, 1791) is megkülönböztették egyes változatait. A mai szaknyelv általában a nemzetközi irodalomból átvett kifejezéseket (pl. gneisz, fillit), összetett főneveket (pl. diatomapala, csillámpala, kloritpala, kvarcitpala, agyagpala) és jelzős főneveket (pl. kristályos palák) használ a köztük lévő különbségek érzékeltetésére. Közös jellemzőjük a palásság (vagy levelesség), a nagy nyomás hatására kialakult szövetelváltozás, amelynek következtében e kőzetek vékony lapokra válnak szét.
Schafarzik Ferenc a magyarországi kőbányászatot tárgyaló nagy, összefoglaló művében (A Magyar Korona területén létező kőbányák részletes ismertetése. Bp., 1904) hazánk 10 megyéjéből 13 agyagpalabányát sorolt fel. Ebből és más munkákból kiderült, hogy e kőzet bányászata Magyarországon a XVIII. század végétől kezdődően a Bükk hegységben, a Heves megyei Felsőtárkányban, a Borsod megyei Bükkzsércen, Nagyvisnyón és Kisgyőrben (fekete, feketésszürke karbon agyagpala), valamint a Pozsony megyei Máriavölgyön (ma: Marianka, szürkésfehér, kissé meszes liász agyagpala) volt a legjelentősebb.

Palabányák és palatetejű épületek a Bükkben és környékén
a XIX-XX. század fordulóján

A felsőtárkányi agyagpalát a Würzburgból 1758-ban Egerbe érkezett Fazola Henrik 1767 körül fedezte fel, aki ásványi nyersanyagok után kutatva 1765 és 1769 között járta be a Bükköt és a Mátrát. Az első kőfejtőt gróf Eszterházy Károly egri érsek nyittatta meg 1793-ban. Az anyag tetőfedésre hamar kedvelt lett, több kis bányában termelték ki, amelyekben néhány ember dolgozott kézi erővel és eszközökkel. A nagyobb mérvű bányászkodás 1868-ban indult meg, amikor az érsekség Máriavölgyből négy szakmunkást hívott Felsőtárkányba, akiknek az irányításával már 1869-ben hetente 40 bécsi mázsa "közönséges palakőzsindely"-t készítettek tízféle minőségben és számos méretben. A kőzet kitermelése a XX. század első évtizedében szűnt meg.

Bükkzsércen az egri érseki uradalom 1788-ban nyitott bányát, miután  az agyagpalát megvizsgáltatta egy, e téren külföldön is gyakorlatot szerzett szakemberrel, Pongrác parádi mesterrel. A "kősindel"-nek, illetve "fedőkő"-nek nevezett anyagot abban az évben egy, az érsekség egri "Bauschreiberség"-ének udvarán lévő épületen próbálták ki, a munkálatokat a Németországban tanult kőművesmester, Alberth végezte. A kipróbálás évében három-négy munkás dolgozott a bányában, majd miután azt a következő évben bővítették, sok bükkzsércinek adott munkát, akik 1789-1790-ben több tízezer "kőzsindely"-t készítettek. A falu határában feltehetően a XIX. század folyamán is volt (valószínűleg időszakos) fejtés, amelyről a ma is látható bányagödrök és hányók tanúskodnak.
 

A máriavölgyi palabánya 1865-ben

Magyarország egyik legjelentősebb agyagpalája a nagyvisnyói volt, amelyet a XVIII-XIX. században három nagy kőfejtőben termeltek ki. A nagyvisnyói agyagpalát Hoch Pongrác egri "bányafaktor" fedezte fel az 1780-as évek elején, amelynek bányászatára 1784-ben kért privilégiumot II. Józseftől. Mivel az engedélyt nem győzte kivárni, 1787 körül elment a parádi timsófőzdébe igazgatónak. A privilégiumot 1791-ben kapta meg és felajánlotta Farkas Jánosnak, az egri érseki építési iroda vezetőjének. Ő ugyanabban az évben Schuch Jakab parádi német bányásszal végeztetett próbafejtést, majd 1792-ben néhány munkással, a saját költségén, megkezdte a bányászkodást. A visnyói agyagpala-bányászat a XIX. század első két évtizedében visszaesett, majd az 1820-as években lendült fel újra. 1821 és 1849 között három és ötvenegy fő között változott a bányáikban dolgozó munkások száma. A XX. század elején gróf Erdődy Rezső bányájából még 200-800 mázsa agyagpalát termeltek ki évente, majd fejtése 1910 táján megszűnt. Legtovább a Bán-völgyben bányászkodtak, idős helybeliek szerint mindvégig kézi erővel és eszközökkel.

Kisgyőrben a tetőfedésre és iskolai palatáblák készítésére felhasznált agyagpala kitermelése a XIX. században indult meg a településtől északnyugatra lévő Palabánya-völgyben. A kezdetektől a Magyar Király Erdőkincstár tulajdonában lévő bányá(k)ban a XIX. században külszíni fejtésekben termelték ki az anyagot, a XIX-XX. század fordulóján az Engel Ignác és Társai miskolci cég mintegy 200m3/év mennyiségét. A bányászkodás ezt követően visszaesett, majd 1927-ben indult újra Pfeiffer Gyulának, a Földművelődésügyi Minisztérium Erdészeti Főosztálya vezetőjének a jóvoltából, aki Németországból szakembereket hívott a helybeliek betanítására és a munkálatok irányítására. A kőzet kitermelése a felszín alatt, táróban folyt, ahol robbantással fejtették az anyagot. A darabolás is robbantással, illetve fűrészeléssel és ékeléssel, a feldolgozás hasítóházakban, kézi erővel és kézi eszközökkel történt. Az agyagpala bányászata és feldolgozása hamarosan, 1929-ben megszűnt és a bánya egyik épületét 1932-ben turistaszállássá alakították át.

Tetőfedő pala készítése az egyik kisgyőri hasítóban az 1920-as években

A Pozsony közelében lévő Máriavölgyön 1838-ban indult meg az agyagpala bányászata, herceg Schwarzenberg Frigyes birtokán. A terület a bányával együtt később a gróf Stockau  család tulajdonába került, a XIX. század végéről Fischer József és fia, valamint Tomschay Károly bányáiról tudunk. A kezdetben feltehetően csak helyi jelentőségű palabányászat 1862-ben egy részvénytársaság (Első Magyar Máriavölgyi Palabányaság) megalakulásával indult nagy fejlődésnek. A külfejtésben és tárókban folyó termelést gépesítették, a bányákból két gőzgép segítségével emelték, illetve szállították a felszínre az anyagot, amelyet vassíneket mozgó "talyigák"-on juttattak a műhelyekbe. Ott a hasítást, valamint a forma és a nagyság kijelölését fiatal szlovák napszámosok kézi erővel és eszközökkel végezték, a metszés, vágás, köszörülés és simítás gőzgépekkel történt. A részvénytársaság az 1870-es években mintegy 150 munkást foglalkoztatott. Máriavölgyön a XIX. század második felében és a XX. század elején különféle méretű tetőfedő palákat, asztallapokat, padlóburkolatokat, padokat, dísztárgyakat stb. készítettek. Az anyag alkalmas volt falazásra és utcakövezésre és 1863-tól a század végéig fontos termékeik voltak az iskolai palatáblák és palavesszők is. Az egyes készítmények távolsági szállítása vasúton, illetve Pozsonyból a Dunán hajóval történt. Az Első Magyar Máriavölgyi Palabányaság megalakulásától kezdve nagy propagandát fejtett ki. Ennek is volt köszönhető, hogy a máriavölgyi agyagpala külföldön is keresett volt. Tetőfedő palát például Szerbiába szállítottak, az iskolai palatábla pedig Ausztriába, Németországba, Egyiptomba, Angliába, Észak- és Dél-Amerikába is eljutott. A hazánk legjelentősebb agyagpala-bányájában készített termékek az első világháborúig voltak jelen a piacon.

Palatábla szivaccsal és palavesszővel

A Magyarországon előforduló anyagpalákat többféle célra, például útalapozásra, útfedésre, útfenntartásra, járdaburkolásra lehetett hasznosítani. Az Arad megyei Kuvinban bányászott kőzet alkalmas volt kútkövek előállítására,, sőt, mint a Csík megyei Szépvízen, "finom olajos fenőkövek"-et is faragtak belőle. Leginkább azonban tetőfedő anyagok és iskolai segédeszközök készítésére használták fel.

A bükki agyagpalából készített tetőfedő anyag legnagyobb felhasználója Eger volt. A felsőtárkányi kőzetet ebben a városban is értékesítették, a vásárlók onnan szállították tovább. Ezzel középületeket és polgárházakat fedtek és tárkányi pala került az 1763 és 1780 között Fellner Jakab által épített, először fazsindellyel fedett líceum épületére is 1830 táján. A líceumnak bükkzsérci palával való befedését Farkas János már 1795-ben javasolta, azt az anyagot ajánlotta felhasználásra, amellyel 1790-ben a püspöki szeminárium "kamrá"-it és istállóit is bezsindelyezték. Az Egerben szintén felhasznált és Miskolcon is előszeretettel alkalmazott nagyvisnyói pala a XVIII-XIX. század fordulóján távoli településekre is eljutott. Minőségét Budán a nádor "nyári laká"-n próbálták ki, majd ezzel fedték be például az oroszlányi templomot, a pozsonyi sörfőzdét, a pesti evangélikus templomot, a debreceni Református Kollégiumot és több más pesti és pozsonyi épületet is. Kisgyőrből már az 1850-es években nagy mennyiségű palát szállítottak Pestre, az ezzel az anyaggal a XX. században (az 1920-as években) fedett legnevezetesebb épület a lillafüredi Palota Szálló volt. A máriavölgyi agyagpalát részben külföldön, elsősorban azonban Pozsonyban és környékén használták fel. Ezzel fedték be a XIX. században például a "budai indóház főépületé"-t és a várpalotai templomot.

Nagyvisnyói lakóház palával fedett teteje (A szerző felvétele)

A népi építészetben a hagyományos, nagy múltú és széles körben használt nád, szalma és fazsindely mellett a természetes palát elsősorban a bányák környékén alkalmazták és ott sem töltött be az előzőekhez hasonló fontos szerepet, annak ellenére, hogy a gyúlékony növényi anyagok használatát a különböző rendeletek már a XIX. században tiltották, sőt a század közepétől egyes közigazgatási utasítások ennek a használatát ajánlották. E tűzbiztos tetőfedő anyag elterjedését akadályozta nagy súlya, magas ára, szállításának drágasága, valamint az, hogy erős, ezért költséges tetőszerkezetet igényelt. Alkalmazásának költségeit növelte, hogy deszkákra kellett felszegezni. Hátrányos volt az is, hogy a különféle méretű darabokat nehézkes és szaporátlan volt feltenni a tetőre. A természetes pala használata, a fentiek ellenére, hazánk egy vidékén, a Bükk hegységben és környékén viszonylag elterjedt volt. E tájon köz-, lakó-, mellék- és gazdasági épületeken egyaránt alkalmazták, elsősorban módos parasztok házain és főként az egykori egri érsekségi birtok falvaiban. Ezzel az anyaggal fedték be a nagyvisnyói, a pétervásári, a borsodnádasdi, a kisgyőri és a maklári templomot, valamint a felnémeti és hámori iskolát. A természetes pala parasztházakon, például Heves megye hegyvidéki területein már a XIX. század közepe táján megjelent, nagyobb arányú alkalmazására azonban csak a század utolsó évtizedében és a XX. század elején került sor, de sehol sem vált általánossá. A kőzsindellyel fedett épületeknek napjainkra már a Bükk vidékén is csak néhány hírmondója maradt, például Nagyvisnyón.

Amíg a bükki agyagpala felhasználását viszonylag jól ismerjük, addig a Máriavölgyben bányászott és készített tetőfedő anyag falusi alkalmazásáról alig tudunk valamit. Gesell Sándor és Schafarzik Ferenc azon közlése, amely szerint "Eddig főleg Pozsonyban és környékén használtatott fel" (1885), azt sejteti, hogy azon a vidéken a népi építészetben is szerepet játszhatott.

A magyar iskolákban a XVI. századtól az írás és a számolás megtanulására, gyakorlására írótáblát használtak, amelyet általában viasszal, ritkábban ónnal vontak be. A XVIII. század végéig nem ismerünk olyan adatot, amely a gyermekek más anyagból készült táblájáról adna hírt. A pala táblaként való alkalmazásának legkorábbi említése Molnár János művében olvasható: "A’ tábla-kő=Schistus fekete vagy más színű írásra, födésre való." (A’ Természet Három Országinak rövid ismertetése, Kezdet gyanánt. Magyar Könyv-Ház, 1783). Ettől kezdve egyre több feljegyzést ismerünk, amelyekből az is kiderül, hogy az írótáblát a magyar nyelvterület egyes részein kőtáblának is nevezték.

A palatábla magyarországi gyártásáról a legtöbb adattal Máriavölgyből rendelkezünk. Schafarzik Ferenc művében olvasható, hogy ott már a XIX. század közepén készítettek palatáblát és palavesszőt. Ezeket még exportálták is, például Ausztriába, Németországba, sőt Amerikába is. A bányát 1862-ben átvevő részvénytársaság nagy lendülettel szinte egy egész hegyet bontott ki, ahonnan hatalmas palakőtáblákat tudtak nyerni. Abban az időben 400-500 darab iskolai tábla készült ott naponta, később a termelés ennek többszörösét is elérte. A bükki palabányák írótábla gyártásáról kevés adatunk van. Arra van utalás, hogy a kisgyőri agyagpalából készítettek iskolai táblákat is. Az első világháború után ezeket főleg nyugatról, elsősorban Németországból hoztuk be.

A palatáblát körülbelül egy évszázadon át, az 1940-es évekig használták a magyarországi iskolákban. Nem a papírkéregtábla szorította ki,  hanem a papír, amely a korábbinál olcsóbbá vált. Az irka, amely szónak első feljegyzése 1857-ből való, előbb lassan, majd a XX. században egyre gyorsabban hódított és a század közepére véglegesen feleslegessé tette a palatáblát és a palavesszőt.
 


Természet Világa, 138. évfolyam, 12. szám, 2007. december
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez