PAP JÁNOS
Bravo, Monsieur Sax!


A különleges, egyedi, érzékeny és változatos hang a XX. századi ember akusztikai tükröződése.  A hangszerek hangjának, kifejezésmódjának emberszerűvé tétele azonban már a XIX. század elején elkezdődött, valamikor akkortájt, amikor Napóleon a Code Civilben betiltotta a kasztrálást (mint büntetést), és ezzel törvényileg vetett véget a sajátos énekesi feladatokra szánt kisfiúk ivartalanításának is. A XIX. század középső harmadától a természetes hangzás kívánalmához társult, hogy a hangszereknek egyre tökéletesebben kellett igazodniuk a zeneszerzői, előadói igényekhez, illetve hogy a társadalmi fejlődés következményeként a koncerttermek méretének növelésével egyre nagyobb teret kellett hangjukkal betölteniük. És talán éppen azért, hogy e feltételeknek eleget tudjanak tenni, az emberiség történetében először, általános lett az akusztikai törvényeket figyelembe vevő, tudományos alapokon nyugvó hangszertervezés.

E sikerekben és küzdelmekben gazdag korban valóságos hangszerforradalom tört ki: elnyerte végső formáját és hangzását a zongora, tökéletesedtek a fafúvós és a rézfúvós hangszerek, és még az orgona is megújult Cavaillé Coll jóvoltából. Ide sorolhatunk még két további jelentős újítást is: pedált kapott a hárfa (1810), illetve a cimbalom (1874).

Míg a hangszerek újjászülettek, a zenészek - muzsikához való "ortodox" viszonyuknál fogva, mely általában a múltban gyökerező tapasztalatokra épül - többsé-gükben elutasították az újdonságokat. A kivételt elsősorban azok jelentették, akik tevőlegesen is részt vettek a hangszerreformokban, illetve akik elégedetlenek voltak hangszereikkel.

A zenész újításokkal szembeni negatív hozzáállása tulajdonképpen nem véletlen, és kárhoztatni sem lehet érte, hiszen ha valaki  tökéletesen ura hangszerének, akkor miért térne át egy más újrendet, más játékmódot kívánó, ráadásul a megszokottól eltérő hangzásúra. A muzsikus zeneszerszáma ugyanis nem csupán munkaeszköze, hanem társa, "szeretője", családtagja, barátja, olykor ellensége is. Kapcsolatuk eltéphetetlen, olykor sírig tartó.
Radikális változás a zenélés történetében tehát csak akkor következhetett be, ha egy-egy jelentős reform kimondott zenei haszonnal járt, így az esztétikai alapon berzenkedőknek is előbb-utóbb el kellett fogadniuk. Soha nem szabad azonban elfelejteni fejlődéstörténetünk Max Planck-féle kissé szarkasztikus mottóját: nem az új dolgok győznek, hanem a régiek hívei halnak ki.

Természetesen a hatékony stratégiák mögött nem kulturális bürokraták álltak, hanem az újat, a szokatlant, a mást akaró, a világ ismeretlen arcait feltáró zeneszerzők és tudósok. Hiszen míg a zenész habitusának lényege a múlt tisztelete, addig a komponista, a felfedező tudós a genezis mámorában él.
A XIX. századi hangszeres újítások hatékonyabb, sikeresebb befogadásában, elterjesztésében talán a franciák voltak a legügyesebbek. Világkiállításokon, nyilvános zenei versenyeken, látványos koncerteken szerepeltették az új "csodákat", illetve a felsőfokú zenei intézményeikben a letesztelt reformhangszerek használatát, ha előnyeiket hozzáértők előtt bebizonyították, kötelezővé tették, megalkotójukat pedig tanári feladatokkal bízták meg. Így történt ez a szaxofon esetében is.

1. ábra. Adolphe Sax támogatói körében

Feltalálója, Adolphe Sax Dinantban, egy parányi belga városban, apjától tanulta a hangszerész mesterséget (1. ábra). 15 évesen már elefántcsontból készített hangszereivel (két fuvola és egy klarinét) nemzeti hangszerkiállításon szerepelt. A brüsszeli Konzervatóriumban kiválóan megtanult fuvolázni, majd klarinétozni. Ezért nem csoda, hogy huszonnégy évesen a mai hangszerek etalonjának számító basszusklarinétot épített (lásd a Hangszerlélek sorozat előző írását folyóiratunk 2005. szeptemberi számában). Az életét, munkáját megrontó szakmai féltékenykedés, rosszindulat elől Párizsba ment "szerencsét próbálni". (1841-ben a belga nemzeti kiállításon azért nem kapott díjat a hangszereire, mert 27 évesen túl fiatalnak találtatott.) Pénz nélkül, de már megalapozott szakmai hírnévvel érkezett ide. A zeneszerzők (Meyerbeer, Berlioz, Rossini, Halévy) messiásként várták: "Az erőfeszítése minden zeneszerző érdeklődését felkeltené. Ön megnövelné a zenekari effektusok számát és erejét. A párizsi Konzervatóriumban már volt alkalmunk az ön új és kiváló hangkombinációit kipróbálni. Remélem, hamarosan befejezi új hangszercsaládja építését. Az újdonságok után kutató szegény komponistáknak nagy segítség lesz és a közönség is igényelni fogja őket, még ha semmi új sincs a nap alatt."  Részlet Halévy leveléből 1841-ből (www.saxgourmet.com). Odaadó támogatója volt a neves karmester,  Habeneck is.

Brüsszelhez hasonlóan, Párizs sem volt mentes a szakmai irigységtől és gáncsoskodástól. A dolgok hátterében a gyarmatbirodalom katonazenekarainak hangszerekkel való ellátása, azaz hatalmas üzleti hasznokat sejtető verseny állt. Ezt egészítette ki Sax temperamentumossága, nehéz természete (a kreatív emberek sajátosságai!).

Hasznos tanácsadó lehetne kezdő hangszeres vállalkozóknak, ha Sax életét, küzdelmeit elemeznék, de esetünkben sokkal érdekesebb út az, amit a "Nagy Találmány", a réztestű, kúpos furatú, szimplanádas, billentyűs hangszercsoda, a SZAXOFON járt be.
Sax eredetileg a fúvós zenekar "vonós" karakterét akarta erősíteni. Részlet az 1846-os találmányi beadványából: "…a fagott az egyetlen hangszer, amely a vonósok közé beilleszthető. Szabadtérben csak a rézfúvós hangszereknek elegendő a hangja. Mindenki tudja, hogy a vonósok hatása gyenge hangjuk miatt szabadtérben megközelítőleg nulla. A használatuk ilyen körülmények között lehetetlen. Találkozván ezekkel az elégtelenségekkel, megoldásukhoz olyan eszközt kerestem, olyan hangszert kívántam létrehozni, amely a vonósok hangkarakteréhez közelít, de több erővel és intenzitással rendelkezik" (Ventzke et al, 1994).

Sax hamar felismerte, hogy a katonaság lesz a legalkalmasabb intézmény hangszereinek gyors elterjesztésére, merthogy ott parancsra akár az összes hangszert lecserélik.

Sax több évig kísérletezett a szaxofonon. Először a bariton változatot készítette el. Öt évvel a találmány elfogadása előtt, 1841-ben szerepelni akart vele egy brüsszeli kiállításon. Azonban a becsomagolt hangszer megsérült (valaki megböködte a botjával).

1842-ben már Berlioz is hallotta a szaxofont. Az újításokért lelkesedő zeneszerző és zenetudós, akit kritikusként is nagyra becsültek, a Paris Journal des Débats-ban ezt írta Saxról és hangszereiről: "Forradalom történik a készítésben és Adolphe Sax úr Brüsszelből, akinek munkáját éppen most vizsgáltuk meg, ebben igencsak közreműködik. Íme egy ember tiszta elmével, a távolbalátás képességével, kitartó, állhatatos és gyakorlott… Egyszerre számításokat végző szakember, akusztikus, és ha szükséges - öntőmunkás, esztergályos, ötvös mester; tud gondolkodni és cselekedni, feltalál és megvalósít."

2. ábra. Részlet Sax egyik katalógusából

A romantikus stílus adta túlzásokat leszámítva, talán még sohasem írtak hangszerészről ilyen elismerő szavakkal. De nem túlzott Berlioz. Saxnak hosszú életéből több mint 30 neves hangszeres találmányát ismerjük (2. ábra). Tüdőgimnasztikai gépet talált föl. Kísérletezett a kátránnyal és antiszeptikus szerekkel - meggyógyította magát súlyos szájbetegségéből. Új koncertteremformát dolgozott ki, mechanikus jeladókat tervezett a vasútnak. Az 1851-es londoni kiállításra kb. 3 m magas, 17 méter csőhosszúságú Sax-horn bourdont épített, és hogy a zsűri belenézhessen, lépcsőt is kreált hozzá.
A cikkben Berlioz még megemlíti, hogy elkészült egy nád - basszusklarinét-fúvókás ophikleidra [ophicle?de-á-bec, francia, 1817-ből származó tölcséres fúvókás, azaz rézfúvós, billentyűs hangszer] emlékeztető zeneszerszám, amelynek a hangja egyetlen basszushangszer hangjára sem hasonlít: "Telt, rezgő, különösen erőteljes, és könnyű lehalkítani … Gyors passage-okra és komplikált arpeggiókra nem alkalmas, de a basszus hangszereket nem is erre tervezték" (Ventzke et al, 1994).

Sokan éppen azzal támadták Saxot, hogy semmi újat nem talált fel, csupán ráhelyezett a meglévő ophikleidra (a neve görögül kígyót jelent) egy klarinétfúvókát.

"..a szaxofon sohasem létezett, nem létezhet, és csupán egy olcsó sarlatán trükk (acte de charlatanisme) Sax részéről." - szólt a beadvány, amit a francia Egyesült Hangszerkészítők Szövetségének tanácsadója készített.

A vetélytársaknak az sem tetszett, hogy Sax akusztikusan gondolkodva épített hangszert: gyárában az összes munkafolyamatot egyszerre akarta áttekinteni, hogy az egyes mesterek ne a már kész elemeket szereljék össze teljes hangszerré, hanem nyomon követve, a teljes hangszer leendő tulajdonságait szem előtt tartva, együtt, egyszerre kell kialakítani a végső formát.

Sax szaxofonjának két alapvető jellegzetessége is a telt hangzást szolgálta. Ezek a mai hangszereknél már nem találhatók meg. Az egyik az öblös fúvóka, amit zsákosnak is szokás nevezni (3. ábra). Az ilyen típusú fúvókákkal zengő, búgó, telt basszusregiszter szólal meg, szemben a mai tendenciával, a dzsesszben, szólójátéknál oly fontos diszkant fekvés hangjaira hangsúlyt tevő építési stílussal. Hiszen napjaink hangszere a dzsessz szaxofonja és nem a katonazenekarok "vonóspótléka".

3. ábra. Sax-féle zsákos fúvóka (Ventzke és munkatársai, 1994)

A korai Sax-féle szaxofonok másik akusztikai különlegessége a speciális menzuraszerkesztési mód.  Sax a kúpos hangtölcsérnek "parabolikus" profilt adott - találmányában "cône parabolique"-ról beszélt. A kiöblösödési csúcspontot a felső egyharmadba helyezte, kb. 10%-kal növelve meg itt a furatot. Ez a kiöblösödés befolyásolja az állóhullám rendszert, ami nyomásmaximumnál mélyít, minimumnál magasít és módosítja a hangszínt.
Ezek a jellegzetességek akusztikusan abba az irányba mozdítják el a hangszer tulajdonságait, hogy állandó tagja lehessen a szimfonikus zenekarnak, és hangja elkeveredhessen a vonósokéval és a fúvósokéval. Fortéban a hang azonban túlságosan nazálisra sikerült (Ventzke et al, 1994).

A szaxofonok napjainkban már más zenei céllal készülnek - a szólókaraktert hangsúlyozzák. A mai mesterek a hangszert szinte mindig kúpos menzúrával építik, kiöblösödéssel az alsó harmadban.

Glazunov orosz zeneszerző, aki szaxofonkvartettet, illetve szaxofon concertót komponált a ’30-as években, arról írt egyik levelében, hogy a  "A hangszer gazdag hangszíne miatt kiemelkedik a vonóskíséretből", sőt azt is megemlíti, hogy "…ezek a hangszerek kihallatszanak; sőt még a zenekarban hangjukkal lefedik a hagyományos fafúvósokat" (www.dornpub.com).

Míg zeneszerzőink (előítéletektől sem mentesen) a hagyományos zenekari felállásból kihagyják a szaxofont, mert véleményük szerint kihallatszik a darabból, Dés László egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a játékoson és a hangszerelésen múlik, hogy kiemelkedik-e a szaxofonhang a zenei környezetből vagy sem (4. ábra).

4. ábra. Férfi énekes kvartett átlagspektruma (-), és tenorszaxofon átlagspektruma (- - -) visszafogott játéknál

A bő furat miatt a hangszer öblös hangon, nagy dinamikákkal szólaltatható meg. A zenekar egyéb kúpos nádsípjainak kúpszöge jóval kisebb a szaxofonok 3-4 fokos szögeinél. Nagy intenzitással fújva tehát, esetenként penetráns hang keletkezhet. (Emlékeimben tolakodó élmény egy hajdan volt esküvő tánckísérete bányász fújta szaxofonnal és csörgő-zörgő dobbal.)

Sax idejében professzionális klarinétosok szólaltatták meg a hangszereket, akik birtokában voltak a halk játék tudásának is, noha megjegyzendő, hogy a kúpos, bő furatú hangszeren a nagy levegőmennyiség miatt gikszeresebbek a halk hangok. Ehhez járul még a diminuendo-effektus (fokozatosan csökkentett dinamikánál a piano szint elérésekor a hang oktávot ugrik felfelé - a jelenségre a reform-tárogatónál még visszatérünk).

Különleges zenei csemegének számít a szaxofon és az énekhang kapcsolata. Figyelmesen hallgatva a nádsípok hangját, felfedezhető bennük az emberi karakter, hisz a hangszalagok is a duplanádasokhoz hasonlóan rezegnek. Auber francia zeneszerző már 1844-ben így örvendezett: "Micsoda kedves hang, és milyen jótékony lenne, ha az emberi hanggal kombinálnánk össze." Auber tapasztalata is még a Sax-féle összeolvadás-centrikus hangszertípusra vonatkozott.

Az énekhang és a szaxofonhang legtökéletesebb szimbiózisára napjainkban került sor. 1994-ben Jan Garbarek norvég szaxofonos, a világ egyik legjobbja, és a hasonló kvalitásokkal rendelkező The Hilliard énekkvartett produceri ötletre, eljátszotta-énekelte a XVI. században élt Cristóbal de Morales "Officium de functorumját". A lemez hatalmas siker lett, milliós példányszámban adták el.

Garbarek tenor- és szopránszaxofon közül választhatott. "Az énekhanghoz jobban illett a szopránszaxofon"- nyilatkozta egy interjúban. Természetesen hallani a lemezen tenorkíséretes darabokat is, de ott a hangszerhang szinte beleolvad az énekhangokba (4. ábra). A szopránszaxofon azonban önálló szólammá válhatott, a négy énekes fölé emelkedve ötödik szólamként éteri magasságokban és hihetetlen erővel hasít bele a hallgatóba az érzékszervei közölte felismerés: szívébe markoló zenét hall (5. ábra). Tulajdonképpen ugyanazt éljük át, amit a kasztráltak, illetve Caruso, Gigli, Pavarotti és mások hangjánál: transzcendens, de nagyon is érzéki hang szólít meg bennünket a legcsodálatosabb harmóniákkal az utánozhatatlan magasságban, valahonnan a "tudat feletti" régiókból. Nem történik ilyenkor más - Liszt "Faust szimfóniájának" tenor szólamát hallgatva Goethe szövegét énekelve - csak "az Örök Asszonyi emel magához".

5. ábra. Férfi énekes kvartett átlagspektruma (-), énekes kvartett plusz szopránszaxofon átlagspektruma (- - -). (Hilliard és Jan Garbarek: "Parce mihi domine" (Officium)

A szaxofon különlegessége tehát énekszerűsége. Ha fellapozzák az énekhangról korábban írtakat, mely Canto ergo sum címmel jelent meg a Természet Világa 2001. júniusi számában, egy átlagos énekhang sajátossága, hogy általában 5-8000 Hz felett nincsenek vagy gyengék a felhangjai. Természetesen jól képzett kontratenor énekeseknél találni magasabb felhangokat is (5. ábra).

Kellett azonban még valami, ami a XX. század második felében a szaxofon rendkívüli népszerűségét okozta. És ez nem más, mint a dzsessz. Pernye András (1981) hívta fel rá a figyelmünket, hogy a dzsessz egyik fő ereje éppen abban leledzik, hogy a hangszert "újból jogaiba juttatja, kiaknázza annak minden technikai lehetőségét, …alkalmat nyújt arra, hogy a játékos a muzsikával közvetlen, minden áttételtől mentes viszonyát revelálja.".

Minden zenei műfaj bizonyos fokig hangszereken is alapszik. Az improvizáció modern művészete, mely alapanyagul gyakran választ könnyebben emészthető tánczenét, tökéletes hangforrást talált a szaxofonban. A szaxofon, ha akarom, recseg, mint a trombita, sivít, ahogy az oboa, klarinétként simogat, énekel, zihál, hörög, kiabál, üvölt és sírdogál, és még számtalan más módon emberszerűen szenvedélyes. Fő különlegessége, hogy hangja hajlítható, variálható, alkalmas a beszédszerűségre. Ráadásul a hangszernek nincs előadásmód története, nem kötődnek hozzá zenei tradíciók: "szabad, mint a madár".

A különböző hangkarakterekhez számos hangszerformát terveztek (ma már létezik parányi soprillo és hatalmas kontrabasszus hangszer is). Különféle lemezvastagságokkal, lemezfajtákból és számtalan változatban lehetséges a fúvókát és a hozzá a nádat, illetve az átvezető csövet - pipát - kialakítani. Minden változat új hangzást jelent, némi túlzással: új stílust. Így beszélt erről Jan Garbarek 2005-ben: "…kb. 35 éve ugyanazt a hangszert, fúvókát, nádakat használtam. És a legcsekélyebb mértékben sem gondolkodtam el róla! … Egy este begépeltem a keresőbe: "szaxofon" és "fúvóka"… És abban a pillanatban kinyílt előttem egy egész világ, tele elgondolkodtató információkkal… Egy idő után megállapítottam, hogy létezik valaki, aki majd elkészíti nekem a legjobb alkatrészeket; nyilvánvalóan pontosan meg is fogja érteni, mit is gondolok. …Theo Wanne-nak hívják, Phiadelphiá-ban él… rajta keresztül sikerült két nagyon jó öreg szaxofont is rendbe hozni. …

Ezzel párhuzamosan nagyon intenzíven, az interneten keresztül Vintage szaxofonokkal és fúvókákkal foglalkozom. Elmondható, hogy szaxofon és szaxofon- alkatrészek gyűjtője lettem. Egész sor hangszerem van, öreg fúvókáim, amelyeket a példaképeim használtak: egyszerűen szeretném kipróbálni, mit tudtak ezeknek a fúvókáknak a segítségével másként csinálni, és milyen módon adtak így a játékuknak gazdagabb formát, alakot. Az utóbbi két évben a szaxofon tényleg a hobbim lett. (nevet) Korábban ez soha nem volt így, az egész teljesen lényegtelennek tűnt" (www.jazzdimensions.de).

Ha például az oboa vagy a fagott hangszíngazdagságát összehasonlítjuk a szaxofonéval, azonnal feltűnnek a különbségek. Nem kérdés tehát, miért olyan ritka ez a két hangszer a dzsessz világában. A másik fontos indok, ami a szaxofon mellett szól, hogy oktávváltós (két kis hangnyílás segíti a regiszterváltást), billentyűzetének kezelése egyszerű, a hangnyílások "akusztikusan tervezettek", ami azt jelenti, hogy kb. ott vannak, ahol a nyomás-hanghullámoknak minimumhelye van.

Sax tulajdonképpen nem is gondolhatott arra, ami a hangszerrel bekövetkezett. Csak annyit tudott, jó hangszert készített, ami képes a klarinétok és a tenor rezesek közötti hangűrt kitölteni és igazodni tud a vonóshangzáshoz.

A történelem ismeretében nem meglepő, hogy a francia hangszer a német katonazenekarokban nem terjedt el. A német hang-szerészek szaxofonpótló hangszereket találtak ki, például Wilhelm Heckel a heckel-clarinát (1888), egy fémtestű, német billentyűzetű szaxofonszerűséget, illetve a heckel-klarinétot (1906), ami fából, de bő kúpos testtel készült, illetve Oskar Adler (1893) az octavint, egy U-alakban megtört csövű, szimplanádas hangszert (Pap, 1994).

Miközben Stowasser János Budapesten azon kísérletezett, milyen módon helyettesíthetné a francia szaxofont német rendszerű hangszerrel (bevallása szerint a kutatást 1888-ban kezdte el [Pap, 1997]), a cimbalomkészítő Schunda Venczel József a kuruckori magyar tárogatót akarta megreformálni, ami 1891-re teszi az első próbálkozások idejét. A két mester és műhelyeik nagy háborúságban álltak egymással, hogy ki is találta fel tulajdonképpen a reform-tárogatót. Ugyanis Stowasser a szabadalmi jogot a "Javított tárogató"-ra 1897. szeptember 15-én adta be, míg Schunda szeptember 17-én, és már csak Stowasser hangszerének módosítását kérhette. Schunda szerint ellopták az ötletét.

A hangszert néhányan schundaphonnak akarták nevezni, és talán szerencsés is lett volna (Lajtha László is elégedett lett volna vele), mivel nagyon kevés a felépítésbeli hasonlóság a történeti tárogató és a reformhangszer között, hacsak annyi nem, hogy mind a kettő fából készül és nádsíp. Ki figyelt azonban oda erre az apró hiányosságra a milleniumi ünnepségek mámorában?

Függetlenül a történelmi hűségtől, a mesterek a korabeli hangszerészet tudásának teljes birtokában remek hangszert készítettek. A reformtárogató a zengő terekben csodálatosan szól, bár Kodály Zoltán kissé megrovóan "csokoládénak" tartotta a hangszínét.

A B-tárogató furata a szopránszaxofonra hasonlít. Billentyűzete azonban a német klarinét és oboa ötvözete. Mivel fából készült, a billentyűk közötti kölcsönhatás minimális, a hang megszólalása stabil, a szaxofonnál kevésbé gikszeres (Keefe, 1983). Stowasser is zsákos fúvókákat készített hozzá, ahogy Sax is az első hangszereihez. Ennek következtében mély regisztere búgó és telt lett. Különösen ezt a karakterét kedvelik a nótajátékosok. Kissé nehézkes rajta tetszőleges hangnemben a gyors játék, de a billentyű nélküli és a gyűrűs hangnyílásain egyszerűen játszható a C-dúr skála. Különlegessége, melyet a fafúvós akusztika amerikai tudósa, A. H. Benade 1978-ban megjelent könyvében külön kiemelt; a hangolónyílások.
Wilhelm Heckel is átvette heckelphonjánál, melyet 1905-ben szabadalmaztatott, a tárogató hangolónyílásainak ötletét. Schunda három mindig nyitott nyílást helyezett a tölcsérrészre, Stowasser pedig két sorban összesen tízet (6. ábra).


6. ábra. Stowasser B-tárogató lyukrendszere (Pap, 1997)

A hangolónyílások gyengítik a kellemetlen diminuendo effektust (ahogy már említettem korábban, csonka kúp testű hangszereknél gyakori a levágott rész és a megmaradó rész arányának függvényében, hogy az alaphanghoz képest az első felhang amplitúdója a cső belsejében túl erős, és a hang diminuendónál oktávot ugrik).

A mindig nyitott hangolónyílásoknak köszönhetően javul a legmélyebb hangok oldalirányú sugárzása. Kiegyenlítettebb a teljes skála hangszíne, a lyuksor vágási frekvenciája a legalsó hangra csökken (Pap, 1997).

Schunda a Wagner "Trisztán és Izoldájában" felcsendülő "Alte Weise"-hoz alt tárogatót épített, melynek különlegessége, hogy a furata szűkebb, a hangja ennek következtében kevésbé öblös, penetráns. Egyébként ez a mű hozta meg a szoprántárogatónak is a zenei áttörést, mert a "Lustige Weise"-t Rich-ter János karmester javaslatára a világ több operaházában is B-tárogatón játszották el.

7. ábra. Rákóczi-tárogatók

Stowasserék a Rákóczi tárogatócsaládban alt- és tenorhangszert is építettek (7. ábra). Ez utóbbit ők basszustárogatónak nevezték el. Eisenhoffer János diófából készített hangszere ma is a Zeneakadémia hangszergyűjteményének "oszlopos" tagja (már hatalmas mérete, egyenes formája miatt is).
Nagyon nagy balgaság a kísérletezések ezrein kiérlelt mai szaxofont a századfordulós reformtárogatóval összehasonlítani. Ugyan a modernebb változatokra automata oktávváltó került, de a hangszer applikatúrája nem sokat fejlődött. A professzionális hazai muzsikusok, de a világ különböző helyein tárogatózó dzsessz-zenészek már modern szopránszaxofon fúvókát használnak hozzá, amivel a hangterjedelem felfelé bővíthető, de az alaphangzás, a telt, átható "csokoládé"-karakter alapjában véve változatlan marad.

Amikor a rendszerváltás után a hangszer nagyobb figyelmet kapott, olykor talán túl nagyot is, a kritikus szemlélődők így kiáltottak fel: "Már megint tárogatózunk?!" És ebben a kérdőjeles kiáltásban benne van a hangszer vitézavatásos, Rákosi Mátyásos, turulista, lekanásztülközött, de közben valódi értékeket teremtő, továbbfejlődésre apelláló  nagyon furcsa, nagyon magyar története. Sokan nem értik, főként a külföldi zenészek, zenebarátok, hogyan válhat egy hangszer nemzeti mozgalmak jelképévé. Mert ők csak azt hallják, milyen csodálatosan szólalhatna meg ez a reformtárogató egy jó akusztikájú templomban spanyoltrombita-regiszteres orgonától kísérve. Helmut Eisel német klarinétos pedig azt bizonyította be, hogy a klezmer is remekül, ízesen játszható rajta.

Hangszerkészítőink, -gyűjtőink pénzt és időt nem sajnálva elevenítik fel az egykori hangszerépítészeti hagyományokat. Muzsikusaink: Nagy Csaba, Mali István, Kiss Gy. László, illetve Dresch Mihály és Borbély Mihály új és csodálatos tárogatós zenei világot hoztak létre. (Elnézést kérek, hogy mindenki nevét nem említhetem.)

Már többször leírtam, előadásokban elmondtam, és itt is megteszem: a tárogató, a megreformált hangszer nagyon gazdag felhangokban. Nincs szüksége politikai felhangokra, sem pro, sem kontra. Jó zenékre és remek előadókra lenne szüksége, de azokra nagyon.

IRODALOM
Benade, A. H. (1978): Fundamentals of Musical Acoustics. Oxford Univ.Press, New York
Benade, A. H.-Lutgen, S. I. (1988): The Saxophone Spectrum. JASA. 83(5)
Keefe, D. H. (1983): Acoustic streaming, dimensional analysisof nonlinearities and tone hole mutual interactions in woodwinds. JASA. 73(5)
Pap János (1994): Hirtenpfeifen (akustische Analyse einer Idee von R.Wagner). Systematische  Musik-wissenschaft II/2. 347-352
Pap János (1994): A hangszerakusztika alapjai. Liszt F. Zeneművészeti Főiskola Hangszerészképző Iskolája, Budapest
Pap János (1997): A tárogató és a cimbalom akusztikai tulajdonságai. Kandidátusi értekezés, MTA
Pernye András (1981):  A dzsesszről. In Pernye A.: A nyilvánosság. Zeneműkiadó, Bp.
Ventzke, K.-Raumberger, C.-Hilkenbach, D. (1994): Die Saxophone. Verlag E.Bochinsky, Frankfurt am Main, 3.kiadás
http://www.saxgourmet.com/adolph-sax.html
http://www.dornpub.com/SaxjPDF/glazounov.pdf
http://www.jazzdimensions.de/interviews/port-raits/2005/jan_garbarek.html


Természet Világa, 138. évfolyam, 9. szám, 2007. szeptember
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/