SCHEURING ISTVÁN
Az önzetlen lény: az emberi együttműködés evolúciója


Oly korban éltem én a földön,
mikor az ember egy fotelben ülve
rágcsált, sörözött, lazított, butult,
s mint akit magába új vízözön nyel,
bámulta saját vesztét mély közönnyel.
 
                Orbán Ottó: Töredék (részlet)

Autóval utazva bizonyára legtöbbünkkel megesett már, hogy baleset vagy útépítés miatt hosszú időre dugóba keveredtünk. Ilyenkor magunk előtt látjuk az autók végeláthatatlanul kígyózó sorát, araszolgatunk, és fogalmunk sincs arról, mennyi ideig tart majd gyötrődésünk. Az autósok többsége, bár igen nehezen viseli ezt a megpróbáltatást, együtt halad a sorral, nem szabálytalankodik. Előbb-utóbb azonban néhányan a sort balról - vagy autópályán jobbról - előzni kezdik, így furakodnak előre.

Mi köze van e mindennapi történetnek az emberi együttműködést fenntartó mechanizmusokhoz? Ha kicsit is belegondolunk, és felidézzük érzéseinket, kiderül, hogy a példa számos tanulsággal szolgál. Az egyik az, hogy a dugóban a szabályos várakozást egyfajta együttműködésnek tekinthetjük, hiszen betartjuk a szabályokat, s így mindannyian közel azonos ideig várakozunk. Akik furakodnak, önző módon viselkednek, maguknak sokszor jelentős előnyt szereznek, nekünk viszont csekély hátrányt okoznak. Ha előnnyel jár az önző viselkedés, akkor miért nem választja ezt a megoldást az autósok többsége? Nyilván azért, mert visszatartja őket a büntetéstől való félelem, hiszen könnyen megeshet, hogy a sor végén ott áll egy rendőr "áldozataira" várva. De nemcsak ez tartja vissza legtöbbünket az önzéstől, hanem az is, hogy pontosan tudjuk, az önző furakodókat a többiek igencsak utálják. Elevenítsük csak fel emlékeinket, hogy milyen elemi dühöt érzünk ilyen autóstársaink iránt, pedig olyan nagy kárt nem okoznak nekünk. Miért ez az erős negatív érzelem? Nyilván az emberi faj közel százezer éves történetének csak az utóbbi néhány száz évében beszélhetünk "rendfenntartó szervekről", míg az emberi együttműködés, a kölcsönös segítség valószínűleg egyidős az emberiséggel. A társas vadászat, a megszerzett javak szétosztása, továbbá a bajba jutottak, betegek segítése valamennyi természeti népre jellemző. Az állatvilágban azonban az együttműködés, az önzetlenség elsősorban a közel rokon egyedek között alakul ki, míg az embernél ez a viselkedés sokkal szélesebb körű. Az ember, - a közhiedelemmel ellentétben - rendkívül önzetlen, együttműködő lény.

Izgalmas kérdés tehát, hogy milyen evolúciós háttere lehet az emberi együttműködésnek? Milyen mechanizmusok tartják fenn e viselkedést, és miért csak az emberre jellemző ez a nagyfokú önzetlenség? A írásomban ezekre a kérdésekre keresem a választ.

Az együttműködés csapdája: a "közlegelők dilemmája"

Az emberi együttműködés fenntartásának jellegzetes problémáját ragadja meg Garret Hardin úgynevezett "közlegelők dilemmája" modellje (Hardin, 1963), amihez a következő történetet társíthatjuk. A falu legelőjén minden gazda szabadon legeltethet. Az egyszerűség kedvéért legyen a faluban 100 gazda, s mindnek legyen     1 tehene. A legelő 100 tehenet éppen eltart, így minden gazda naponta 20 liter   tejet tud lefejni. Vagyis a legelő (a tehenek közvetítésével) naponta 100•20=2000 liter tejet szolgáltat. Önző Ödön gazdának egy téli estén nagyszerű ötlete támad: vesz még egy tehenet, s azt is kicsapja a legelőre. Így a 2000 liter tej már 101 tehén között fog megoszlani, tehát egy tehén naponta 19,8 liter tejet fog adni. Nem nagy veszteség a többieknek, ezzel szemben Ödön gazdának ennek kétszerese, 39,6 liter tej fog jutni! Nosza, látják ezt a többiek is, és ők is kihajtanak még egy tehenet a legelőre. A 2000 liter tejet 200 tehén adja, azaz tehenenként 10 liter tej, s gazdánként 20 liter a hozam, ahogy a történet kezdetén is volt. Nem jó ez így, gondolja Önző Ödön, s kihajt a legelőre egy harmadik tehenet is. Tehát már 201 tehén lesz a legelőn, s ezért egy tehén csupán 9,95 liter tejet fog adni. Ödönnek már 3 tehene van, így 29,85 liter tejet fejhet naponta, a többiek viszont csak 19,9 litert. Na, a többiek sem hagyják ezt annyiban, ezután ők is 3 tehenet hajtanak ki a legelőre, s ez így megy (menne) mindaddig, míg a tehenek éhen nem halnak, s tönkre nem teszik teljesen a legelőt.
A cikk elején leírt autós példa igencsak hasonlít a "közlegelők dilemmája" helyzetre. Aki elkezd előzgetni, nyomakodni, mindenképpen jobban jár, mint a türelmesek, bár a türelmetlen, önző vezetők számának növekedésével azok előnye is csökken. Ha mindenki tolakodik, akkor sokkal lassabban lehet túljutni az útszűkületen, mintha mindenki türelmesen várna a sorára.

Hasonló módon a klímaváltozás megakadályozásáért tett lépések (pl. a CO2-kibocsátás mérséklése) is tipikusan "közlegelők dilemmája" problémának felel meg, ahogyan a tengerek túlhalászásának kérdése is. Ezekben a helyzetekben általában igaz az, hogy a felek együttműködő viselkedése minden érintett számára (többé-kevésbé) egyenlően szétosztható hasznot hoz, s ezért egy kevésbé együttműködő egyed (vagy ország) előnyhöz jut a többiekhez képest. Hogyan akadályozzuk meg, hogy az önző viselkedés felülkerekedjék?

Az utóbbi években számos izgalmas kísérletben vizsgálták az emberi együttműködést fenntartó mechanizmusokat, hogy segítségükkel feltárják e viselkedés evolúciós hátterét. A következő fejezetekben e kísérletekből emeltünk ki néhányat.

I. A "közlegelők dilemmája" játék, és a potyázók büntetése

A vizsgálatban önként jelentkező (általában egyetemistákból álló) kísérleti személyeket csoportokra osztják. A játék kezdetén mindenki azonos mennyiségű pénzegységet (PE) kap a kísérlet vezetőjétől. (Természetesen minden kísérletben az adott ország nemzeti valutájában játsszák a játékot.) A kapott pénzből a csoport bármelyik tagja tetszőleges mennyiségű pénzt fektethet be egy közös alapba, illetve tarthat meg magának. A közös befektetés valamilyen hasznot hoz, melyet egyenlően osztanak szét a résztvevők között. A szabályokat a kísérlet elején minden esetben ismertetik a játékosokkal. Legyen például négy személy egy csoportban, és mindenki kapjon 20 PE-t kezdetben. Tegyük fel, hogy minden befektetett pénzegység 0,4 pénzegység hasznot hoz mindenkinek. Tehát, ha mindenki befekteti a pénzét, akkor a nyereség 80•0,4=32 PE lesz. Tehát a felek jobban járnak, mintha mind megtartanák a 20 PE-t. Azonban, ha csak hárman fektetnek be, akkor egyaránt 60•0,4=24 PE-hez jutnak, míg a potyázó negyedik tag, mely egyetlen fillért sem fektet be, 20+24=44 PE nyereségre tesz szert. Megéri tehát önző módon potyázni! És ha minden résztvevő ésszerűen a saját nyereségét szeretné maximalizálni, akkor potyázni fog. Így senki sem fog a közösbe tenni, s nyereségük csupán 20 PE lesz, szemben a 32 PE-el, amit együttműködve el tudtak volna érni. A kísérletben tehát pénzt lehet nyerni, esetenként nem is keveset. A kísérleti személyek általában nem tudják, hogy kivel kerültek egy csoportba, mert nem látják egymást és csak sorszám vagy álnév alapján azonosíthatóak. A többiek befektetési hajlandóságát sem ismerik, egymástól függetlenül döntenek. Ezt követően azonban már tudják, hogy a többiek mekkora befektetést vállaltak, és ki-ki milyen nyereséget könyvelhet el.

Számos vizsgálat alapján megállapítható, hogy - ebben a kísérleti beállításban - kezdetben viszonylag nagy összeget fektetnek be a játékosok, ám ha többször is játszanak (akár úgy, hogy a csoport tagjai nem változnak, akár úgy, hogy minden körben új játékosokkal kerülnek egy csoportba), a befektetési hajlandóság folyamatosan csökken. Mivel potyázni minden esetben érdemes, 8-10 kör után már gyakorlatilag senki sem fog befektetni. Az együttműködés megszűnik.

A kísérleti beállítás módosításának egyik lehetősége, hogy a befektetések és a nyereségek ismerete után az egy csoportban játszó egyedek megbüntessék egymást. Például úgy, hogy minden egyes büntetésül felajánlott pénzegység három pénzegység levonását jelenti a büntetett társ számára. Mivel a büntetést vállalni költséges, azok, akik nem büntetnek, jobban járnak, mint a büntetők. Egy újabb, hasonló dilemmába ütközünk. Megakadályozható-e így a potyázók elterjedése, hiszen - vélhetnénk jogosan - senki sem fogja vállalni a büntetést? A kísérletek tanulsága alapján azonban nem ez történik. A potyázókat bizony határozottan megbüntetik az együttműködők, s minél arcátlanabbul próbálja valaki a többieket kihasználni, annál szigorúbb büntetésben részesítik a többiek. A büntetés eredménye természetesen az, hogy a potyázók - a korábbiakkal ellentétben - kevés pénzhez fognak jutni. Ezt fölismerve, igen gyorsan elkezdenek együttműködni, s úgy 10 kör után már a játékosok számára kiosztott összeg csaknem 100%-át a közösben helyezik el. Mivel a résztvevők együttműködnek, büntetésre ettől kezdve alig-alig van szükség.

E két kísérlet alapján fontos észrevételeket tehetünk. Az első az, hogy a játékban résztvevők kezdetben viszonylag nagy, 40-60%-os befektetést vállaltak, annak ellenére, hogy pontosan megértették a játékban rejlő csapdahelyzetet. Ennek alapján gyanítható, hogy az emberben van valamilyen hajlam vagy késztetés az együttműködésre. A második kísérlet eredménye talán még meglepőbb, a résztvevők (illetve egy részük) vállalják a büntetés költségét, pedig ahogy kezdetben együttműködésre kísérletet tenni kockázatos lépés, úgy a potyázók büntetése sem optimális viselkedés. Ez a büntető viselkedésmintázat is valahogy része az emberi természetnek.

Özgür Gürerk és munkatársai (Gürerk és mtsai, 2006) a közelmúltban az imént bemutatott kísérleti elrendezések szellemes kombinációjában tanulmányozták az emberek viselkedését. Adott volt a "közlegelők dilemmája" játék a korábban ismertetett szabályokkal, de itt különböző csoportok közül lehetett választani. Az egyik csoportban lehetőség volt a potyázók büntetésére és egyúttal az együttműködők jutalmazására is. A másik csoportban erre nem volt lehetőség. A jutalmazás a büntetéstől kicsit eltérően működött: a jutalmazó 1 PE felajánlása 1 PE nyereséget jelentett a jutalmazottnak. Erre azért volt szükség, hogy kölcsönös jutalmazással ne lehessen további nyereséghez jutni. A kísérlet kezdetén a résztvevők szabadon választhatták meg, hogy melyik csoporthoz csatlakoznak. Majd minden lejátszott kör után lehetőségük volt arra, hogy újra csoportot válasszanak. Kezdetben több mint 60%-uk választotta a "nem büntető-jutalmazó" csoportot (1. ábra). Ahogyan az várható volt, kezdetben a potyázók nagy nyereségre tettek szert a "nem büntető" csoportban, de nyereségük igen gyorsan csökkent, mivel egyre többen alkalmazták ezt a stratégiát. A "büntető-jutalmazó" csoportban az átlagos nyereség nagyobb volt, mint a büntetésmentesben. Mivel a játékosok minden kör után látták saját és a többiek nyereségét, elég gyorsan felismerték, hogy érdemesebb a "büntető-jutalmazó" csoportban játszani, s kezdtek átvándorolni oda. A 15-ik kör után már csak 30%-uk maradt a "nem büntető" csoportban, s a 30. kör után arányuk 10% alá csökkent (1. ábra). Eközben a "büntető-jutalmazó" csoportban a játékosok a rendelkezésre álló összeg csaknem 100%-át befektették, míg a nem büntető csoportban maradottak alig, vagy egyáltalán nem fektettek be (1. ábra).

1. ábra. A büntető és nem büntető csoportokban a befektetés mértékének változása a lejátszott játékok számának függvényében. Az ábrán az egyes csoportok méretének változása is látható az idő folyamán (Gürerk és munkatársai nyomán)

A kutatók azt is észrevették, hogy átlépve a büntető-jutalmazó csoportba, a játékosok több mint 80%-a azonnal növelte a befektetését. Sőt azt is igen gyakran tapasztalták, hogy a büntetésmentes környezetben maximálisan potyázásra törekvő játékos (azaz aki 0 PE-t helyez el a közösben), átlépve a büntető-jutalmazó csoportba, azonnal a maximális 20 PE-t ajánlottak fel! A büntető-jutalmazó csoportba átlépők nemcsak az együttműködési hajlandóságukat növelték meg azonnal, hanem jó részük a potyázók büntetését is felvállalta! Érdekes, hogy a kísérletben a jutalmazásnak az együttműködés fenntartásában elhanyagolható szerepe volt a büntetéshez képest.

A kísérlet megerősíti azt az általános érzésünket, hogy az ember igen hatékonyan és gyorsan alkalmazkodik azokhoz a (társadalmi) szabályokhoz, amelyet a többség követ. ahol pedig nincs büntetés, ott megpróbálja kihasználni a többieket, ahol viszont van, ott azonnal együttműködőbbé válik, és bünteti a potyázókat.

Ernst Fehr és Simon Gächter (Fehr és Gächter, 2002) azt a kérdést kívánták megvizsgálni, hogy a kísérleti személyek hajlandók-e büntetni akkor is, ha ez számukra később sem hoz semmilyen közvetlen nyereséget. A kísérleti személyek négyes csoportokban játszották a "közlegelők dilemmája" játékot, de minden kör után új csoportok alakultak, és ugyanazzal a játékossal senki sem találkozott kétszer. A játékosok a befektetést követően látták a csoport többi tagjának befektetését és nyereségét is. Ezután lehetőség volt arra, hogy büntessék játékostársaikat. A játékosok pontosan tudták, hogy a játék során az általuk büntetett játékossal többé nem fognak együtt játszani, mégis büntettek. A büntetés hatására a potyázók "megszeppentek", és növelték befektetésüket, így az együttműködés tartósan igen magas szinten maradt (2. ábra). A szerzők e büntetési viselkedést önzetlen büntetésnek nevezték el, hiszen ez a büntetők számára költséges cselekedet, és hatására egy potyázó megregulázásával mások jutnak előnyhöz. Nem csak arra vagyunk hajlamosak, hogy a költségeket vállalva büntessük a csoport potyázóit, hiszen megtesszük ezt akkor is, ha a potyázó már többé nem okozhat nekünk veszteséget - érvel Fehr és Gächter.

2. ábra. A büntetésmentes és a (önzetlenül) büntető csoportokban az átlagosan felajánlott összegek a kísérlet során alkalmazott pénzegységben. A büntetésmentes csoportban 6 játék után gyakorlatilag megszűnik az együttműködés, a büntetés azonban fenntartja azt (Fehr és Gächter nyomán)

A vizsgálatokat követően a kísérletben résztvevő személyekkel tesztet töltöttek ki, hogy kiderítsék, milyen érzéseket vált ki a potyázó játékos az együttműködőkben. Egyértelműen kiderült, hogy a potyázók heves negatív érzéseket indítanak el az együttműködőkben. Ez az a harag, ami működésbe lépteti a büntetést! A kísérlet értelmezése heves vitát váltott ki szakmai körökben. Sokan érveltek úgy, hogy a kísérleti beállítás természetellenes, mivel az ember evolúciós története során viszonylag stabil csoportokban élt, ahol a büntetett társ viselkedése később nyereséget hozhat a büntetőnek. Éppen ezért az önzők felé irányuló negatív érzelem természetes helyzetben a közvetlen büntetés kiváltására alakult ki.

Az a gyanúm, hogy a kritikusoknak igazuk van, mindenesetre a kísérlet igen fontos tanulsága, hogy a negatív érzelem a normaszegő önzőkkel szemben automatikusan működésbe lép, s a harag büntetésre késztet még akkor is, ha ez a viselkedés nem racionális az adott kísérleti helyzetben!

II. "Ultimátum" játék, hírnév és önzetlenség

Van a "közlegelők dilemmája" játéknál egy lényegesen egyszerűbb játék, ahol az ember önzetlen viselkedése könnyen tetten érhető. Ez a játék az "ultimátum" játék. A játékvezető egy előre meghatározott összeget, mondjuk 100 PE-t ajánl fel az 1. játékosnak. Az 1. játékos saját belátása szerint eldönti, hogy a 100 PE-ből menynyit szán a 2. játékosnak, és mennyit tart meg magának. A 2. játékos két dolgot tehet: vagy elfogadja a felajánlott összeget, vagy elutasítja a felajánlást, ez utóbbi esetben azonban senki sem kap egy fillért sem. Gondolja végig a kedves olvasó, hogy mi az optimális, legnagyobb hasznot hozó stratégia, ha az 1. játékos szerepében vagyunk? Természetesen az, ha a 2. játékosnak az elképzelhető legkisebb részt, mondjuk 1 PE-t ajánlunk fel, s magunknak tartjuk meg a 99 PE-t. A 2. játékosnak viszont bármilyen kicsi összeget érdemes elfogadnia, hiszen az elutasítással nem jut egy garasnyi nyereséghez sem. Vajon így viselkedünk-e kísérleti helyzetben is? Egyáltalán nem! E kísérletet nagyon sokszor, egymástól igen távoli kultúrákban is elvégezték, és bár vannak némi kulturális különbségek, a következő általános eredményre jutottak. Az 1. játékos legtöbbször az összeg több mint 30%-át felajánlja a 2. játékosnak, de egyáltalán nem ritka az összeg 50-50%-os felosztása sem. Ugyanakkor a 2. játékos elutasítja 20-25%-nál kisebb felajánlásokat. Nem fogadja el a nagyon önző viselkedést, bár ezzel magának is kárt okoz.

Ismét azt tapasztaljuk tehát, hogy az emberben általános belső késztetés van az önzetlenségre (1. játékos viselkedése), ezzel együtt elutasítjuk, büntetjük azokat, akikben ez a késztetés nem működik kellőképpen (2. játékos viselkedése).

Továbbra sem világos azonban, hogy milyen evolúciós folyamatok alakították ki ezt a viselkedésmintázatot. Az a gyanú, hogy az "ultimátum" játékban megfigyelt önzetlen viselkedés oka az, hogy az evolúció során az ember egy a kísérlettől eltérő helyzethez alkalmazkodott; az ember természetes életkörülményei között az önzetlen viselkedés az optimális, a kísérletben azonban e viselkedés nehezen érthető. A következőkben megmagyarázom, miért is gondolom így.

Szinte mindenki álmodozott már arról, hogy ötös találata van a lottón. Meggyőződésem, hogy képzeletében el is ajándékozza a nyert összeg elég jelentős részét. A nagyobb részt általában a gyerekeinek, rokonoknak szánja, de "jut belőle" a barátoknak, ismerősöknek és egyes karitatív szervezeteknek is. Mikor képzelegve így teszünk, jó érzés támad bennünk, érezzük, hogy rokonszenves lenne mások számára, amit tennénk. Ugye úgy érezzük, hogy nőne ezzel a megbecsülésünk, hírnevünk? Valószínűleg az "ultimátum" játék önzetlen 1. játékosa öntudatlanul is erre a hírnévnövekedésre számít. Ezt a feltevést erősíti meg a következő néhány kísérlet is.

Az "ultimátum" játék egy változatában, melyet "diktátor" játéknak nevezünk, az 1. játékosnak a számítógépen keresztül kellett felajánlásokat tennie a 2. játékosnak, azonban a 2. játékosnak ebben az esetben nem volt lehetősége a felajánlás visszautasítására. A 2. játékos valójában nem is létezett, a kutatók csupán a felajánló viselkedését akarták tanulmányozni. Az egyik beállításban ugyanis egyszínű háttér volt a képernyőn, a másik beállításban pedig egy emberi szempár volt látható. Annak ellenére, hogy a kísérleti alanyok pontosan tudták, nem valódi szempár nézi őket, mégis lényegesen adakozóbbak voltak, ha a monitoron valaki "figyelte" őket. Hasonló eredményre vezettek azok a kísérletek is, ahol egy becsületkasszás italautomatára helyeztek ki szemeket, illetve virágokat (3. ábra). A befolyt összeg közel háromszor nagyobb volt a szempárral ellátott automatáknál (Bateson és munkatársai, 2006)! A szempár jelenléte kiváltja a "valaki néz" érzést, ez eredményezi a szabálykövető, adakozó viselkedést.

3. ábra. A becsületkasszával működő italautomatában átlagosan egy liter tejért fizetett összeg angol fontban a különböző kísérleti helyzetekben. Látható, hogy ha az automatára szemeket ragasztottak, a befizetett összeg lényegesen nagyobb volt, mint a virágokkal díszített automaták esetén (Bateson és munkatársai nyomán)

Az tehát a feltevés, hogy egy valódi emberi közösségben az önzetlen (vagy önző) viselkedést a többiek figyelik és számon tartják. Az önzetlen (önző) viselkedés később előnyös (hátrányos) lehet, ha az általunk mutatott önzetlenség felénk irányuló önzetlen segítséget vált ki a többiekből. A nagyobb elismertségnek örvendő önzetlen embereket a társaik hajlamosabbak segíteni, mint a kevésbé önzetleneket. A felvetést a múlt század 90-es éveinek végén a matematikai modellek megerősítették. Kísérletileg Claus Wedekind és Manfred Milinski igazolta először az ezredfordulón (Wedekind, Milinski, 2000). Az önként jelentkező egyetemisták 10 fős csoportokban játszottak. Ebben az úgynevezett "közvetett kölcsönösségi" játékban a játékvezető véletlenszerűen kiválaszt egy játékost, aki támogató szerepkörben lesz. A játékvezető egy másik játékost is kiválaszt, akit a támogató támogathat, ha akar. A játék kezdetén mindenki 7 PE induló tőkét kapott. A támogató 1 PE-t ajánlhatott fel a támogatottnak, mely a támogatottnak 4 PE nyereséget jelentett, s nyilván 1 PE költséget jelentett a támogatónak. Azonban a támogató megtagadhatta a támogatást. A játékosokat személy szerint beazonosítani nem lehetett, azt viszont mindenki tudta, hogy a sorszámmal jelölt társak korábban mikor és kivel szemben voltak adakozók. A játék során mindenki többször került támogató és támogatott szerepkörbe, de az soha nem fordult elő, hogy egy támogató-támogatott pár később fordított szerepkörben újra találkozzon. A kísérletből egyértelműen kimutatható volt, hogy az adakozó önzetlen egyedeket sokkal szívesebben támogatták a többiek, mint az önzőket. Az adakozó viselkedés hosszú távon előnyös, hiszen a befektetett támogatást mások önzetlenül jutalmazzák. A "te segítettél másokon, én ezért most segíteni foglak téged" elv fenntartja ezt a közvetett önzetlen viselkedést.

Az erős kölcsönösség hipotézise

Foglaljuk össze, hogy a kísérletek milyen általános viselkedési szabállyal (szociális normával) magyarázhatók, és próbáljuk kideríteni, hogy az evolúció során hogyan tudott ez a szabály elterjedni. Megállapíthatjuk, hogy (1) az emberek többsége új helyzetben először együttműködést kezdeményez, még akkor is, ha az önző vi-selkedés lenne az optimális viselkedés. (2) Az emberek többsége saját költségén bünteti azokat, akik nem eléggé együtt-működőek. (3) Az emberek ügyelnek arra, hogy önzetlennek mutatkozzanak, hiszen az önzetleneket mások önzetlenséggel jutalmazhatják, az önzőket viszont nem segítik. Ennek alapján fogalmazta meg Herbert Gintis (Gintis, 2000) az erős kölcsönösség hipotézisét: erős kölcsönösség viselkedés-mintázatát követi az az egyed, akiben hajlam van az együttműködésre, és bünteti azokat, akik az együttműködési hajlam normáját nem követik, még akkor is, ha ezzel a büntetéssel egy soha meg nem térülő költséget vállalnak.

Valóban, a Gintis által javasolt viselkedés összhangban van a kísérleti eredményekkel, azonban látszólag ellentmondásban van a darwini elvvel. A természetes szelekció következménye, hogy azok a viselkedés-mintázatok rögzülnek, amelyek az adott helyzetben hordozójának a lehető legnagyobb rátermettséget (túlélési esélyt és/vagy szaporodási sikert) biztosítják. Akik nem vállalják a büntetés költségét, nagyobb rátermettségre tesznek szert, mint az erős kölcsönösséget követők, így előbb-utóbb kiszorítják azokat. A nem büntető együttműködőket pedig egyszerűen az önzők fogják kiszorítani, ahogy a "közlegelők dilemmája" játékban láttuk. Akkor valami gond van Gintis hipotézisével?!

Nincs vele semmi baj, csak a vázolt gondolatmenet nem számol azzal, hogy az emberi faj evolúciós története során viszonylag kicsiny, 50-100 fős csoportokba szerveződött populációkból állt. Ezek a csoportok igen intenzíven versengtek egymással, csetepatékat folytattak, elrabolták egymás állatait, asszonyait stb. Ilyen helyzetben az olyan csoportok, amelyek a védekezést és támadást jobban összehangolták, a megszerzett javakat egyenletesebben osztották el, és általában a csoporton belüli konfliktusok mérséklésére törekedtek, előnybe kerültek azokkal a csoportokkal szemben, amelyekben az egyedek önzőbb viselkedést folytattak. A sikertelenebb csoportokat legyőzték, vagy felbomlottak, eltűntek, esetleg beolvadtak a sikeresebbekbe. A sikeresebbek pedig azok a csoportok voltak, amelyekben a csoporton belüli versengést és egyenlőtlenséget hatékonyabban csökkentő, a kooperációs hajlandóságot növelő szabályrendszer (norma) volt jelen. Az ilyen csoportokban az emberek hajlamosabbak voltak együttműködni a munkában, a harcban, a vadászatban, a gyereknevelésben, segítették a bajba jutott társaikat stb. Különösen hatékony volt minden olyan normarendszer, mely az erős kölcsönösségre buzdította tagjait: legyél együttműködő, és büntesd azt, aki nem követi ezt a szabályt. (Természetesen fel kell tételeznünk, hogy a normarendszerek megjelenését valamilyen kezdetleges, ún. protonyelv kialakulása előzte meg, hiszen fejlett kommunikációra volt szükség egy normarendszer kialakításához és fenntartásához.)

És valóban, megfigyelhető, hogy az emberek többsége normakövető, vagyis azokat a viselkedési szabályokat követi, amit a környezetében élő, számára referenciát jelentő többség alkalmaz. A normarendszer követése csökkenti a konfliktusokat a többiekkel, továbbá legtöbbször igen hasznos eligazodást is ad a világban. Ezért a normakövetés olyan sikeres stratégia, ami valószínűleg már az emberi evolúció korai szakaszában rögzült.
Az imént elmondottak segítségével egységes képet alakíthatunk ki az erős kölcsönösség evolúciójáról. Az emberi csoportok közötti versengés következtében a természetes szelekció a csoporton belüli versengést csökkentő, és az együttműködést növelő normarendszereket támogatta. Továbbá a csoportos életmód miatt a természetes szelekció a csoporton belüli normakövetést is támogatta. Ezért a sikeres normarendszerek hatékonyan terjedtek, annak ellenére, hogy a csoportok gyakran összeolvadtak, szétváltak, vagyis a versengő emberi csoportok közötti genetikai elkülönülés viszonylag csekély volt. Ez a hajtóerő vezetett az erős kölcsönösség megjelenéséhez és tartós fennmaradásához az emberi fajban. Az ilyen, főleg emberi társadalmakban megfigyelhető evolúciós folyamatokat, ahol egy tulajdonság, viselkedésmintázat terjedésének és rögzülésének nem genetikai oka van, kulturális evolúciónak nevezzük. Azonban szinte biztos, hogy az emberi fajban rengeteg genetikai változást is okozott a csoportos életmód és a fejlett értelmi képességek következtében működő kulturális evolúció. A sikeres normarendszerek bizonyos viselkedésmintázatokra hajlamosító gének terjedését előnyben részesítették: például az olyan gének terjedtek és rögzültek, amelyek hatására csökkent az agresszió a csoporton belül, a csalók, önzők figyelése intenzívebbé vált, vagy amely gének hatására erős indulatok lépnek működésbe a csalókkal, önzőkkel szemben. Ahogy azt a következő fejezetben látni fogjuk, az erős kölcsönösségre való hajlam genetikai hátterét ma már kísérletek is megerősítik.

Az erős kölcsönösség jutalma

Emlékezzünk csak arra a már bemutatott vizsgálatra, amelyben a kísérleti személyek saját beszámolóik szerint heves negatív érzelmekkel reagáltak a potyázókra.

Néhány éve egy svájci kutatócsoport olyan kísérletsorozatot hajtott végre, ahol a büntetés közben a büntető egyed agyterületeinek aktivitását is mérték (de Que-vain és mtsai, 2004). Anélkül, hogy a kísérleti beállítást részletesen elmondanánk, a lényeg az, hogy két játékos (A és B) egymást nem látva és nem ismerve játszot- ták a következő játékot. Kezdetben mindketten kaptak 10 PE-t. Először A játékos léphet akcióba. Ha megbízik B-ben, akkor átadja neki a 10 PE-t, amit a játékvezető megnégyszerez. Így B játékosnál 10 + 40 = 50 PE lesz. Ezek után B dönthet, hogy a felét visszaadja-e A-nak (együttműködő), vagy megtartja magának az egészet (önző). Ha A nem bízik meg B-ben, akkor megtartja a 10 PE-t magának, és ugyanezt a nyereséget kapja B is. Az A szerepben lévő játékosok döntő többsége (14-en 15-ből) átadta B-nek a 10 PE-t, tehát megbízott B-ben. A B szerepben lévők azonban nem voltak minden esetben együttműködők, hét esetből úgy négyszer megtartották maguknak az 50 PE-t. A-nak, akinek az agytevékenységét B döntését követően pozitron emissziós tomográffal vizsgálták, lehetősége volt az önző B-t büntetni.

A kísérletben többféle büntetési módot is kipróbáltak: volt olyan beállítás, hogy a büntetés költséges volt A számára, más esetekben a büntetés költségmentes volt, és volt olyan kísérleti elrendezés is, ahol a büntetés csak szimbolikus volt; A csak azt tudta jelezni, hogy mennyire büntetné B-t, ha tehetné. Kimutatták, hogy valódi büntetés esetén a büntető egy jól körülhatárolt agyterülete, a striatum elülső része aktiválódott. A neurobiológusok tapasztalatai szerint ez az agyi terület akkor lép működésbe, ha olyan döntést hozunk, vagy olyan cselekvést hajtunk végre, amelynek eredményeként jutalmat várunk, vagyis a striatum egyfajta "jutalomközpont". Megkockáztathatjuk tehát az állítást: a normaszegő önző egyedek büntetésének van genetikai alapja is, ezt a cselekvéssorozatot az agyi jutalmazó rendszer működteti. Édes a bosszú, mondja a magyar, s e mögött a kifejezés mögött ott lapul az agyi jutalmazó rendszer, mely megerősíti a büntetést.

Összegzés helyett: hírnév és a környezetvédelem

"Az emberi tevékenység érezhetően megváltoztatta a klímát. Az évszázad folyamán még jelentősebb változások várhatóak. A CO2 és más üvegházhatást okozó gázok kibocsátása tovább fogják gyorsítani a globális felmelegedés ütemét…. Az emberi tevékenységből származó CO2-kibocsátás hatására például meg fog emelkedni az óceánok szintje, mely változáshoz az emberiségnek alkalmazkodni kell. Más következmények azonban valószínűleg megakadályozhatóak a CO2-kibocsátás csökkentésével. A klíma védelméhez hozzátartozik, hogy rendszeresen méréseket végzünk."

Jochem Marutzke
Max Plank Meteorológiai Intézet, Hamburg

Ezzel a szöveggel jelent meg fizetett hirdetés a Hamburger Abendblatt 2006. március 9-i számában. Igen komoly problémáról van szó, maga az intézet igazgatója írta alá a hirdetést. De hogyan kerül most e kérdés ide? - kérdezheti joggal az olvasó. Nem teljesen szokványos hirdetésről van szó, mivel a hirdetés költségét egy "klíma" játékkal fedezték (Milinski és mtsai, 2006).

Ahogy erre korábban már utaltunk, a klímaváltozás megakadályozása tipikus "közlegelők dilemmája" játék. A résztvevők közös befektetéséből származó haszon (ami például a CO2-kibocsátás csökkenése) egyenletesen oszlik el minden résztvevő között, tehát az önző jár a legjobban. Ezért is olyan nehéz nemzetközi környezetvédelmi megállapodásokat kötni.

Kiemelkedően fontos kérdés tehát, hogy a klímaváltozás megakadályozása érdekében hogyan lehet növelni az emberek közötti együttműködési hajlandóságot. Az imént említett német kutatócsoport nagyon érdekes ötlettel állt elő. A kísérletben szereplő egyetemistáknak elmondták, hogy egy általuk létrehozott közös alapból fogják a fejezet elején bemutatott felhívást közzétenni. Az alapba egy "közlegelők dilemmája" játék keretében lehetett befizetni. A játékosokat 6-os csoportokba osztották, és egymástól függetlenül 0,1 vagy  2 PE-t ajánlhattak fel. A játékosok által felajánlott összeget a játékvezető megkétszerezte, majd elhelyezte az alapban. Tehát a játékosoknak közvetlen nyereségük ebben a játékban nem volt. Azonban egy ilyen "klíma" játékot megelőzött egy "közvetett kölcsönösségi" játék. Minden játékos lehetőséget kapott egyszer arra, hogy valakit támogasson. A felajánlható 1,5 PE támogatás 3 PE nyereséget jelentett a támogatottnak, de támogatni a társat nyilván nem volt kötelező. Természetesen egy körben egyszer minden játékos potenciális támogatott is volt. A játékosok tudták, hogy közvetlen kölcsönösség nem léphet fel, ugyanaz a két játékos nem kerülhet egy körben egymással kapcsolatba fordított szerepkörben. Azt is tudták, hogy ki mennyire volt adakozó egy ilyen "közvetlen kölcsönösségi" játékban az előző körökben. Ezt azután egy "klíma" játék követte, majd egy "közvetett kölcsönös-ségi" játék, felváltva 10 alkalommal. Az egyik kísérletsorozatban a játékosok a "közvetett kölcsönösségi" játékot megelőzően azt is tudták, hogy a többiek a "klíma" játékban milyen összegeket ajánlottak fel (mindenki álnéven szerepelt, hogy ne lehessen felismerni senkit), majd ezután döntöttek a támogatások mértékéről. A másik beállításban erről nem volt információjuk. A kísérletből egyértelműen bebizonyosodott, hogy a játékosok átlagosan több mint kétszer annyi pénzt voltak hajlandók a klímaváltozást megakadályozó pénzalapba befektetni, ha döntésük nyilvános volt. A pénzalapba fektetés mértéke növeli az elismertséget, növeli annak esélyét, hogy a "közvetett kölcsönösségi" játékban támogatni fogják őket.

A gyakorlatra lefordítva ez azt jelenti, hogy a nyilvánosság igencsak segít abban, hogy a szereplők hajlandóak legyenek a közjóért tenni. Nem lehet hatástalan, ha közzé teszik az újságokban azoknak a vállalatoknak a listáját, amelyek a legnagyobb összegeket fizetik be a környezetvédelmi alapokba, vagy éppen azokét, akik a legnagyobb környezetszennyezők. Nem hatástalan, ha köztudomású, hogy a közszereplők, a helyi és az országos politika meghatározó személyiségei menyire élnek környezettudatosan (lásd http://www.origo.hu/itthon/20070514sardagaszton.html).

Úgy tűnik, a klímaváltozás megakadályozása a XXI. század egyik legnagyobb "játszmája"; ha önző módon játsszuk, nagyon rosszul fogunk járni! Törekedjünk hát az együttműködő megoldásokra!

Köszönetnyilvánítás
A szerző köszöni az OTKA T049692-es számú pályázatának támogatását.

IRODALOM
Bateson, M., Nettle, D., Roberts, G. 2006. Cues of  being watched enhance cooperation in a real-world setting. Biology Letters 2, 412-414.
Hardin, G. 1968. The tragedy of the commons. Science 168, 1243-1248
Fehr, E., Gächter S. Altruistic punishment in humans Nature 415, 137-140.
Gürerk, Ö., Irlenbusch, B., Rockenbach, B. 2006. The competitive advantage of sanctioning institutions. Science 312, 108-111.
Gintis, H. 2000. Strong reciprocity and human socia-lity J. of Theor. Biol. 206, 169-179
Milinski, M., Semmann, D., Krambeck, H., Marotzke, J. 2006. Stabilizing the Earth’s climate is not losing game: supporting evidence from public goods experiments Proc. Natl. Acad. Sci. USA. 103, 3994-3998.
de Quervain, Fischbacher, U., Treyer, V., Schellham-mer, M., Schnyder, U., Buck, A., Fehr, E. 2004. The neural basis of altruistic punishment. Science 305, 1254-1258.
Wedekind, C., Milinski, M. 2000. Cooperation through image scoring in humans. Science 288, 850-852.


Természet Világa, 138. évfolyam, 8. szám, 2007. augusztus
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/