KALOTÁS ZSOLT
A mözsi Kapszeg-tó


Magyarországon a védetté nyilvánítások a múlt század hetvenes éveitől - a nyolcvanas évek rövid megtorpanásától eltekintve - az ezredfordulóig fokozott ütemben folytak. Ezt a korszakot többek között ezért is nevezhetjük akár a magyar természetvédelem aranykorának!

Az eredményekkel bearanyozott három évtizednek köszönhetjük, hogy országos jelentőségű védett természeti területeink aránya mára elérte a 9 százalékot. Manapság sajnos már ritka esemény, ha új védett területtel gazdagodunk. Éppen ezért volt különösen örömteli a tavalyi évben megjelent 28/2006. (V. 22.) környezetvédelmi miniszteri rendelet, amely Tolna megyében, Mözs és Szekszárd települések között, a Sárköz északi részén elterülő Kapszeg-tó védettségét kihirdette, hiszen esélyt adott egy ősi vízjárta terület, egy napjainkra mocsárrá alakult egykori Duna-ág megőrzéséhez. A 156,2 ha nagyságú Kapszeg-tó Természetvédelmi Terület megszületése már csak azért is nagy jelentőségű, mert napjainkra apró mozaikokká váltak azok a vízállások, amelyek még magukon hordozzák a vízszabályozások előtti állapotokat. A patkó alakú Kapszeg-tó a Dél-Mezőföld és a Tolnai Sárköz határán fekszik, de földrajzilag egyértelműen a Sárközhöz tartozik. Tengerszint feletti magassága (89-92 méter) és felszínmorfológiája alapján a táj egyértelműen alföldi jellegeket hordoz, bár a Duna keletre tolódása miatt a terület már a Dunántúlon található.

A Kapszeg-tó egykor a mai Sárköz területén kalandozó Ős-Duna egyik mellékága volt, amely több száz éve, még a folyószabályozások előtti időben természetes úton fűződött le, és szakadt el a folyótól. A későbbi folyószabályozási munkálatok azonban még erre a morotvatóvá alakult egykori mellékágra is nagy hatással voltak. 1891-ben Tolnán a doromlási töltés megépülésével elrekesztették a folyótól a tolnai holtágakat, amelyekből nagy vizek idején a Kapszeg-tó is vízutánpótlást kapott, és megkezdődött a töltésen kívül rekedt területrészek kiszárítása. A Kapszeg-tó az 1956-os nagy árvíz idején kapott utoljára természetes úton Duna-vizet, amikor az áradó folyó áttörte a gátakat, és Tolna felől támadva elmosta a gátként is funkcionáló Sárbogárd-Bátaszéki vasútvonal töltését, majd elárasztotta a területet. Az ezt követő években kizárólag a mözsi belvíz-öblözetben összefolyt vizekből kapott némi utánpótlást a terület. A mezőgazdasági területről befolyó tápanya-gokban gazdag vizek vélhetően hathatósan hozzájárultak az egyébként is gyorsan mocsarasodó morotvató szukcessziójának felgyorsulásához, ezért a holtágban a szabad vízfelületek nagysága rohamosan csökkent. Mivel a közelmúltban nádat ritkán, vagy egyáltalán nem aratták, a tó növényi eredetű szerves anyagai a víz alá süllyedve elrothadtak, növelve a lágy iszapréteget.

A hússzínű ujjaskosbor a mocsárrétek széleiben virít

A Kapszeg-tó északi részén kialakult fűzlápon már a múlt század hetvenes éveiben is állandó, közel 300 párból álló vegyes gémtelep alakult, amely főleg bakcsók (Nycticorax nycticorax), kis kócsagok (Egretta garzetta) és néhány üstökösgém (Ardeola ralloides) biztonságos költőhelye volt. A Magyar Madártani Egyesület Tolna megyei Helyi Csoportja rendszeresen figyelemmel kísérte a telep életét, a fiatal gémeket minden évben gyűrűzték is. A nyár végi hónapokban a szekszárdi madarászok itt rendezték meg hagyományos madárgyűrűző táborukat, mert a Kapszeg-tó a környék egyik legértékesebb gémtelepét rejtette, és mert helyenként néhány száz méter széles, és több kilométer hosszú nádasa a nádi énekesmadarak vonulásában is kiemelkedő szerepet töltött be. Már ekkor is felvetődött a terület védetté nyilvánításának a gondolata, de a helyi és a gazdasági érdekek megakadályozták a megyei védettség kimondását, az értékes természeti területek országos védelmet szervező Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal pedig akkortájt éppen más területek védettségének előkészítésével volt elfoglalva. A Kapszeg-tó még 1996-ban, a Duna-Dráva Nemzeti Park létesítésekor sem került a védett területek közé, annak ellenére, hogy a nemzeti park gemenci tájegységétől csupán néhány kilométer választja el. Pedig ezt a régi morotvatavat nemcsak a közös tájfejlődés, hanem az al-dunai területekre oly jellemző növény- és állatvilága is öszszekapcsolja Gemenccel. Nem is beszélve arról, hogy a Kapszeg-tó nádasa a Dunántúl legjelentősebb természetes ökológiai folyosójának egyik fontos állomáshelye. Ez a vizes területek sorozatából álló, szinte összekapcsolódó ökológiai lánc a Dunától Komárom és Almásfűzitő magasságából indul, és a Ferencmajori-halastavakon, a Tatai Öreg-tavon, az Oroszlányi Hőerőmű hűtőtaván keresztül jut el a Móri-árokhoz, ahonnan a pleisztocén kori vetődések nyomán kialakult északnyugat-délkelet irányú völgyben létrejött vízfolyások mentén vezet tovább a vonuló vízimadarak útvonala. A Csíkvarsai-rét a Vértes lábánál, a Zámolyi- és a Pátkai-víztározók, a Székesfehérvári-halastavak, a Velencei-tó, a Dinnyési-Fertő, a Felső-Sárréti szikes tavak, a Soponyai-halastavak, a Káloz környéki rétek vizei, a Sárkeresztúr és Sár-szentágota híressé vált szikes-sós tavai, a Sárhatvani- és a Rétszilasi-halastavak láncolata, majd a Sárvíz és a Sió által közrezárt vizes élőhelyek egyenesen a Kapszeg-tó irányába vezetik az északi irányból érkező madártömegeket, hogy azok az itteni nádasokban megpihenjenek, zavartalanul táplálkozhassanak, majd folytathassák útjukat a Duna-völgy irányába.

A part menti fűzeken építi fészkét a függőcinege

Bár a védetté nyilvánítás 30 évet késett, szerencsére ez alatt nem történtek olyan visszafordíthatatlan, emberi tevékenységre visszavezethető folyamatok, amelyek létében fenyegetnék ezt az értékes vízi világot. Időnként ugyan gyújtogatás következtében többször leégett a nádas, de ezek a tüzek nem okoztak maradandó károkat, sőt talán még azt is meg lehet kockáztatni, hogy bizonyos mértékig lassították a szukcessziós folyamatokat. A Kapszeg-tavat nyugati irányból a 6-os főút, illetve a régi szekszárdi főút határolja. Azt gondolhatnánk, hogy a tó könnyen megközelíthető, és bárki határ nélkül kószálhat benne, de ez egyáltalán nincs így. A terület egy részére ugyanis csak traktorral, terepjáróval vagy csak gyalogszerrel lehet eljutni, mert a legértékesebb belső részek a kemény telek kivételével szinte megközelíthetetlenek, ugyanis nincsenek járható utak, a lápos, mocsaras dágványnak pedig nyáron még gyalogosan sem ajánlatos nekivágni, mert a vastag, híg iszap alatt ismeretlen mélységek rejtőzhetnek.

A Kapszeg-tó élővilágának felmérése napjainkban még korántsem fejeződött be, de a légifotók és az űrfelvételek alapján elkészült a terület vegetációs térképe. A legjellemzőbb társulás az egykori Duna mellékág jó részét beborító nádas, (Phragmitetum communis) szegélyeiben széles-levelű gyékénnyel (Typha latifolia). A morotvató északi részén rekettyés fűzláp (Calamagrosti-Salicetum cinerea) alakult ki. A terület északi csücskét átszelő sárbogárd-bátaszéki vasútvonal töltésétől északra állandó vízállás alatt álló zsombékokkal tarkított mocsár, és időnként kiszáradó mocsárréti vegetáció található, amelyek időszakosan nedves gyepekben folytatódnak egészen a művelt szántó területekig. A gyepeket lassan már több évtizede nem legeltetik, és nem is kaszálják, ezért sok helyen özönnövények, magas aranyvessző és kanadai aranyvessző (Solidago gigantea, S. canadensis) összefüggő állományai borítják. A védett terület vegetációja azonban ennek ellenére önmagában is egyedülálló, de nem igazán bővelkedik ritka növényfajokban. A legjelentősebb botanikai értéke a békaliliom (Hottonia palustris), melynek néhány százas állománya a Vörös keresztnek nevezett közlekedési csomóponttól induló észak-nyugati bejárat melletti árokban található. Ugyanitt fedezték fel a lápi csalán (Urtica kioviensis) néhány töves populációját, amely a nádasban elszórtan tengődik. Utóbbi fajról a botanikusok úgy tartják, hogy ősi vízfolyások jelzőnövénye, és ez a minősítés ez esetben tökéletesen meg is állja a helyét. A morotvató szegélyeiben kisebb ligeterdők díszlenek, amelyek kivétel nélkül telepítettek. Bár ezekben az erdőfoltokban néhány tájra jellemző fafaj is - különböző hazai fűzek, fehér és a szürke nyár (Populus alba, P. canescens) is - található, mégis tájidegen fafajok; olasz nyár, nemesnyárklónok alkotják ezeket a puhafás ligeteket. Az erdők aljnövényzetében két orchideafaj előfordulását bizonyították. Május elején néhány tő védett békakonty (Listera ovata) és fehér madársisak (Cephalanthera damasonium) bontja itt szirmait. A vízállások szegélyében levő kaszálóréteken több helyen még nyílik a Duna mentén elterjedt nyári tőzike (Leucojum aestivalis), és a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata). Megjósolható, hogy a jövőben még több védett növényfaj is előkerül majd, hiszen a tó belső részei még egyáltalán nem feltártak. A védett rucaöröm (Salvinia natans) és tündérfátyol (Nymphoides peltata) megléte például nem is lenne meglepetés, hiszen a közeli gemenci morotvatavakban e két növény helyenként állományalkotó.

A kékbegy a nádas szélén hagyott
nádkúpok közelében keres fészkelő helyet

A terület állatvilága sokkal jobban ismert. A mocsár nyílt vizeiben jelentős állománya él az országosan megritkult, veszélyeztetett helyzetben levő széles kárásznak (Carassius auratus), de előfordul a védett réti csík (Misgurnus fossilis) is, és a szakemberek a fokozottan védett lápi póc (Umbra kramerii) meglétét is valószínűsítik. A terület a kétéltűek és a hüllők igazi paradicsoma. A legnagyobb természetvédelmi érték a kárpát-medencei benn-szülött dunai gőte (Triturus dobrogicus), de nagy tömegben fordul elő a pettyes gőte (Triturus vulgaris), valamennyi zöld tavibékánk (Rana ridibunda, R. lessonae, R. esculenta.), a vöröshasú unka (Bombina bombina). Gyakori a mocsári béka (Rana arvalis), a zöld levelibéka (Hyla arborea), de a barna ásóbéka (Pelobates fuscus) és két varangyfajunk (Bufo bufo, B. viridis) is általánosan elterjedt. A vonulásuk során a főutat keresztező kétéltűek komoly veszteséget szenvednének, ha a nemzeti park igazgatóság munkatársai és a helyi természetvédő aktivisták az őszi hónapokban nem szerveznének mentőakciókat a közúti forgalom által a veszélyeztetett egyedek mentése érdekében. Egy-egy szezonban több tízezer békát és gőtét segítenek át a biztonságos telelőhelyekre, illetve a szaporodást biztosító sekély vizekbe. Nyáron az itt sétáló gyakran láthat nádtorzsákon napozó vízisiklókat (Natrix natrix) és a közeledő zajától rémülten vízbe csusszanó mocsári teknősöket (Emys orbicularis).

A védett terület madárvilága különösen értékes. A Duna mentén sehol sem találunk ehhez hasonló nádas, vizes élőhelyet, ahol gémeknek ilyen fajgazdag fészkelő együttese élne. A Kapszeg-tó északi részén, évente változó helyen, hol a reketytyefűz-bokrokon, hol a nádban közel 200-as bakcsótelep alakult ki, amelyhez rendszeresen 10-20 pár kis kócsag is társul. A patkó alakú tó nyugati ágában, nádasban 15 éve 40-50 pár nagy kócsag (Egretta alba) és 15-20 pár szürke gém (Ardea cinerea) telepedett meg, de az utóbbi években 2-3 pár kanalasgém (Platelea leucorodia) is csatlakozott hozzájuk. Ezek a gémek a védett területen költenek, de táplálkozni általában a közeli Sióhoz, valamint a gemenci tájegység sekély, halban és kétéltűekben gazdag vizeihez járnak, mivel nagyon kevés a nyílt víz a területen. A vörös gémek (Ardea ferruginea) és a bölömbikák (Botaurus stellaris) a nádasban elszórtan 5-6 párban költenek, és nem csatlakoznak más gémfajok telepeihez. Fészkel még a törpegém (Ixobrychus minutus) is, de terület nagyságához mérten aránylag kis számban. A tavaszi hónapokban a nyílt vizek tükrén tőkés récéket (Anas platyrhynchos), böjti récéket (Anas querquedula) és cigányrécéket (Aythya nyroca) figyelhetünk meg, és ezek a párok rendszeresen itt is költenek. A récék, vizityúkok (Gallinula chloropus), szárcsák (Fulica atra) fiókáira és tojásos fészkeire jelent veszélyt az a 4-5 pár barna rétihéja (Circus aeruginosus), amely a Kapszeg-tó nádasában épít magának fészket. Bár meg kell hagyni, hogy a rétihéják arányaiban jóval több káros rágcsálót zsákmányolnak, mint tojást vagy madárfiókát. A ligeterdőkben néhány pár egerészölyv (Buteo buteo) is költ, de ők a mezőgazdasági területekről hordanak fiókáiknak mezei pockokat. Gyakran megfigyelhetők a terület felett fehér és fekete gólyák (Ciconia ciconia, C. nigra), sőt békászó sas (Aquila pomarina), kabasólyom (Falco subbuteo) és télen rétisas (Haliaetus albicilla) is, de ezek a madarak csak átrepülnek, ritkán szállnak le pihenni vagy táplálkozni.

A mocsári békák a sekély vízű, nyílt részeket kedvelik

A nádas énekesmadár-faunája különösen gazdag. Legkorábban a fülemülesitke (Lusciniola melanopogon) érkezik meg költőhelyére, gyakran már március közepén hallhatjuk a fülemüle énekére emlékeztető kezdő strófáit. Ez az apró énekesmadár a gyékénnyel vegyes nádasok lakója. Elterjedési területén sehol sem számít gyakori fajnak, sőt Európában a Kárpát-medence a legészakibb költőterülete, ezért a nyugati madarászok gyakran csupán az ő kedvéért zarándokolnak el Pannóniába. A Kapszeg-tó leggyakoribb nádi énekese a foltos- és a cserregő nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus, A. scirpaceus), de a nádirigó (Acrocephalus arundinaceus) karicsoló hangja is jellemzője a verőfényes tavaszi délelőttöknek. A nádi sármány (Emberiza schoeniclus) és az énekes nádiposzáta (Acrocephalus palustris) is elterjedt költőfaj, de inkább a nádszegélyeket, illetve a sűrű növényzettel fedett ruderáliás helyeket kedvelik. A babásodó nádasok adnak otthont a csengettyűszavú barkóscinegéknek (Panurus biarmicus), akik télen-nyáron családi kötelékben járják a nádast, gyakran hallatott, kedvesen csengő hangjuk már messziről elárulja őket. Néhány éve a csodálatos hangú kékbegy (Luscinia svecica) is megtelepedett a levágott nádkévék deponálására használt területeken. A holtág menti füzek koronájába építi művészi fészkét a függőcinege (Remiz pendulinus). A téli hónapokban sem költözik el, ilyenkor a nádas sűrűjében keresi magvakból és rovarlárvákból álló táplálékát. Nyár végére a nádas funkciója a madarak szempontjából jelentősen átalakul. Már nem költőhely, hiszen a fészkelés befejeződött, hanem madárszálló, amely az éhes vándoroknak terített asztalt és zavartalan pihenőhelyet nyújt. Ebben az időszakban több ezres seregély- (Sturnus vulgaris) és füstifecske- (Hirundo rustica) csapatok húznak be esténként a nádasba éjszakázni.

A védett terület emlősfaunájának legértékesebb tagja a vidra (Lutra lutra). A holtág járhatatlan rengetegében megtelepedett nőstények itt is ellenek, de a vizek országútján vándorló példányok is rendszeresen felkeresik a Kapszeg-tó zavartalan, halban gazdag vizeit. A terület leggyakoribb ragadozója a vörös róka (Vulpes vulpes), de az elmúlt években a hazánkba visszatelepült aranysakál (Canis aureus) hangját is hallani vélték a tó emberek által ritkán járt belső területén. Ha szerencsénk van, a tocsogós vizes területeken még nappal is megfigyelhetjük a rágcsálók után kutató, vagy vízipocok- (Arvicola terrestris) zsákmányát üldöző hermelint (Mustela erminea). Közeli rokona, a menyét (Mustela nivalis) is előfordul itt, de legkisebb menyétfélénk kerüli a vízborításos részeket, inkább a magasabban fekvő, száraz gyepeket és mezőgazdasági területeket kedveli. Meglepő, hogy milyen gazdag a nádas kisemlős faunája is. A vízpart és a sekélyebb vizek a közönséges vízicickány (Neomy anomalus) birodalmának számítanak, a szárazabb, de üde magaslatokon a törpecickány (Sorex minutus), az erdei cickány, (Sorex araneus), és a keleti cickány (Crocidura suaveolens) osztja meg az élőhelyet az itt közönségesek minősülő pirók egérrel (Apodemus agrarius) és erdei pocokkal (Cletrionomys glareolus). A sással benőtt részek és a magaskórós növénytársulások a csinos kis törpeegér (Micromys minutus) számára nyújtanak ideális élőhelyet. A növények szárain ügyesen mászó apró rágcsáló gömbölyű kis fészkét a növények száraira erősíti. A száraz gyepekben már inkább a mezei pocok (Microtus arvalis) és a mezei cickány (Crocidura leucodon) előfordulása jellemző.

Az endemikus dunai gőte a terület leggyakoribb farkos kétéltű faja

A védett terület fele eleve állami tulajdonban van, ami megkönnyíti a természetvédelmi kezelő, a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság dolgát, de hosszú távon a megnyugtató megoldás az lenne, ha a jelenleg magántulajdonban levő nádas is állami tulajdonba kerülhetne.

A természetvédelmi kezelőnek hosszú távon csak az lehet az elsődleges célja, hogy megállítsa az elöregedett holtág szukcesszióját. Ha ez nem történik meg, a feltöltődés olyan fokúvá válik, hogy a terület megszűnik madárparadicsom lenni. A holtág revitalizációjához elsődleges, hogy élőhely-rekonstrukciós munkákkal meg kell teremteni a rendszeres vízutánpótlást. Szerencsére a Kapszeg-tó északi határán megépített csatorna és zsilip lehetővé teszi a vízkormányzást a védett területre is, de kb. 1,5 km hosszú csatorna megépítésével a Fekete-éri zsilipen keresztül a duzzasztott Sióból gravitációs úton is lehetséges vizet juttatni a holtágba. Nagyon fontos, hogy a szinte teljesen benádasodott Kapszeg-tavon mederkotrásokkal több nyílt vizű foltot hozzanak létre. Ez elősegítené a terület mozaikosságának növekedését a szegélyhatások növelése útján, és segítené a madárvilág sokféleségének a növekedését is. A nyílt vízfelületek növelésével el lehetne érni, hogy a gémtelepen fészkelő madárfajok táplálékukat ne a költőhelytől távol, hanem helyben találják meg.

Miután a terület védetté nyilvánítása hangsúlyozottan madárvédelmi célból történt, a horgászatot, a halászati hasznosítást és a vízivad vadászatát a potenciális zavaró hatások elkerülésnek érdekében a kezelési terv kategorikusan tiltja. A természetvédelmi kezelés nagy próbatétele lesz az, hogyan sikerül megoldani a Kapszeg-tó nádasainak aratását. A madarak védelme érdekében a fészektelepek környékén meg kell hagyni az avas nádat, viszont a felesleges szerves anyag eltávolítása érdekében a nádas területének kétharmad részét minden évben le kell aratni. Ugyancsak nehéz feladatnak ígérkezik a kaszálásra, legeltetésre váró gyepek rendbetétele. A legjobb megoldás az lenne, ha a nemzeti park igazgatóság a terület nagyságával arányos számban magyar szürke marhákat tartana itt, hiszen csak ez a fajta alkalmas az aranyvessző eredményes visszaszorítására. A későbbiekben már lehetőség nyílna legeltetés és a kaszálás igény szerinti váltogatására, ami végső soron a gyepek állapotának jelentős javulását eredményezhetné. A patkó alakú holtág által körbezárt szántóterületek visszagyepesítése, és rendszeres kaszálása, legeltetése, ma még csak a jövő zenéje, de a Kapszeg-tó ennek a távlati tervnek a megvalósítása útján kaphatná vissza régi fényét, ez jelenthetné az extenzív gazdálkodási formák meghonosodását. Tekintettel arra, hogy a Kapszeg-tó is bekerült az Natura 2000 hálózatba, mint különleges jelentőségű élőhelyvédelmi terület, az itt folytatott természetszerű gyepgazdálkodás európai uniós támogatásra is igényt tarthat a jövőben. Egyenlőre azonban vannak sürgetőbb feladatok. A tervezett M6-os gyorsforgalmi út nyomvonala a védett természeti területtől alig 1 km-re északra fog elhaladni. Az autópálya környezetvédelmi engedélyében, és az építési engedélyekben nagy figyelmet kell fordítani arra, hogy a tervezett gyorsforgalmi út ne képezzen a védett terület irányába ökológiai gátat, mert akkor fennáll a veszélye annak, hogy az utak és a vasút teljesen körülzárják, elszigetelik a vizes élőhelyet, és csupán a madarak lesznek képesek kitörni ebből az ember által épített gyűrűből, a kétéltűek, a hüllők és a kisemlősök csak nagy veszteségekkel lesznek képesek áthatolni a mesterséges akadályokon, ami végül a populációk genetikai sorvadásához, pusztulásához vezethet.

A természetvédelmi kezelő előtt áll még az a feladat is, hogy megteremtse a terület szakszerű, zavarásmentes bemutatásának feltételrendszerét. Ha sikerült a nád- és a gyepgazdálkodás természetbarát rendszerét beindítani, és a Kapszeg-tó fennmaradása szempontjából égetőnek számító élőhely-rekonstrukció is megvalósul, a terület északi részén célszerű lesz egy madármegfigyelő torony felállítása, és szükségessé válik egy tanösvény megépítése is, amely végigvezeti a látogatót a különböző típusú vizes élőhelyeken. A védett terület kutatását addig sem szabad hanyagolni, hiszen ma még nagyon kevés információval rendelkezünk ennek a természeti értékekben gazdag vizes élőhelynek a növény- és állatvilágáról.
 
 
 

Címlapképünkhöz

A fülemülesitkének (Acrocephalus melanopogon) Európában szinte csak a mediterráneum északi szegélyén, valamint Kis-Ázsiában vannak összefüggő költőállományai. A kontinens belsejében nagyon szórványos, illetve lokális előfordulású faj. A Kárpát-medence a fülemülesitke elterjedésének északi határa, tőlünk nyugatra és északra már nem költ, ezért a Nyugat-Európából hazánkba érkező madármegfigyelők egyik legáhítottabb célpontja ez az alig kék cinke nagyságú, szerény tollruhájú madár. Vonuló faj, de már március elején - nádi énekeseink közül elsőként - visszaérkezik afrikai telelőhelyéről. Március végén már hallhatjuk a fülemüle énekéhez hasonlóan kezdődő dalát, amely jellemzően lágy "huj, huj, huj-okkal indul (valószínűleg innen kapta a faj magyar nevének előtagját is), majd ezt követően a crescendo már változatos, más madárfajok énekének strófáival tűzdelt egyéni és markáns nádiposzáta-ének. 

A fülemülesitke élőhelyigénye egészen speciális, a gyékényesek és a nádasok találkozási zónáját lakja, ezért nem fordul elő tömegesen a faj, még a számára optimális vizes élőhelyeken sem. Fészkét rejtetten az előző évi avas nád vagy gyékény tövéhez építi. Mivel mocsaraink legnehezebben járható részein költ, és azt ritkán hagyja el, nagyon nehezen fotózható madár. A címlapon látható kép hazánkban az első olyan közeli kép a fajról, amely nem a fészkénél készült.
 


Természet Világa, 138. évfolyam, 4. szám, 2007. április
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/