Célkeresztben az Akadémia

Októberi számunkban Freund Tamás neurobiológus, a Kísérleti Orvostudományi Intézet igazgatója és Patkós András részecskefizikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Atomfizikai Tanszékének professzora igyekezett megvilágítani a Magyar Tudományos Akadémiát ért kritikák hátterét. A következőkben az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) elnökének írását közöljük: szerkesztőségünk kérdéseire adott válaszait, melyekkel a vita alapját világítja meg.
 

"A vita súlyos szakmai hibákkal terhes"
Makara Gábor akadémikus gondolatai

1. Véletlen-e ez a koncentrált támadás az Akadémiánk ellen?

A vitában rengeteg téves állítás és csúsztatás hangzott el (noha a pontos adatok könnyen megismerhetők és elemezhetők lennének). Még a kritikus kutatók is politikai vitát folytatnak. Sok ellenvélemény mögött kitapintható a személyes sértettség. A vitában a támadó politikusok is - természetesen - politikai véleményeket, előítéleteket fogalmaztak meg, a vitatott helyzet vagy adatok kellő ismerete nélkül.

Jól kirajzolódott a politikai szándék, miközben a vita súlyos szakmai hibákkal terhes. Nem az MTA működése, az MTA doktori cím vagy a tiszteletdíj az égető kérdés a magyar tudománypolitikában, ez a vita - füstfüggönyként - sokkal fontosabb finanszírozási és szabályozási kérdésekről, működési zavarokról tereli el a figyelmet.

2. Miben van igaza, és miben nem az ellenoldalnak?

Találtak valódi hibákat az MTA működésében, de sokszor téves, vagy félig igaz állításokat használnak érvként. Az elfogultság tetten érhető, amikor a sértődöttek azt állítják, hogy az MTA reformfolyamatát az MTA nem tudja eredményesen intézni, mert - ő definíciójuk szerint - az MTA alkalmatlan a reformra. Az észrevett változtatnivalót is diszkreditálja ez a vitahevület és prejudikálás, a vita színvonala. Csak a megfelelő módszerrel folytatott vitában érdemes azt keresni, miben van igaza az egyik félnek, és miben a másiknak.

Az MTA értékeit egyre több olvasói levél, tudományban jártas és elfogulatlan személy által írott cikk támogatja, azonban igazi többoldalú elemző vélemények a Magyar Tudomány lapjain, és az MTA reformbizottságának anyagában olvashatók. Hasonló színvonalú elemzéseket, javaslatokat kellene készíteni, több oldalról közelítve, vitatva, milyen legyen a magyar tudományos kutatás szervezete, és ebben mi legyen a helye az MTA-nak. Ennek a fóruma az MTA reformbizottsága legyen.

3. Egyetért-e azzal az állítással, miszerint

a., az MTA nem értékeli azonos súllyal a külföldi kutatás során elért, valamint a hazai eredményeket;
b., elavult intézményrendszer finanszírozására megy el a pénz?

Az első állítással így nem értek egyet, de részletesebben kifejtem árnyalt álláspontomat, a másodikkal semmiképpen nem értek egyet.

Ad 3.a. Az MTA-t, és a doktori cím ügyében folytatott eljárást támadók motívumai különbözők, de abban közösek, hogy diszkriminációt kiáltanak, miközben nem elemzik a részleteket, el sem gondolkoznak azon, hogy valóban van-e diszkrimináció, illetve indokolható-e valamilyen különbségtétel. Ironikusnak tartom, hogy az MTA egyes osztályainak éppen a minőség védelme és az esélyegyenlőség biztosítása érdekében hozott eljárási szabályait mondják diszkriminatívnak.

Leszögezhetjük: a tudományos eredmények értéke független attól, hol érték azokat el, vagy hogy hol jelentek meg, az "eredménynek nincs hazája". Az MTA nem tesz különbséget külföldi, vagy hazai tudományos eredmény között. Az MTA doktora cím azonban személyes tudományos teljesítményen alapul. Az MTA doktori szabályzatának elején jól megfogalmazva megtalálható, milyen feltételeknek kell megfelelni annak, aki az MTA doktora címre pályázik. Ebből a két legfontosabb (kiemelés MG-től):

2) tudományszakának mértékadó hazai és nemzetközi körei előtt ismert, kiemelkedő tudományos kutatói munkásságot fejt ki;
3) az általa művelt tudományszakot a tudományos fokozat megszerzését követően jelentős eredeti tudományos eredménnyel gyarapította, azzal hozzájárult a tudomány továbbfejlődéséhez;

Ehhez még hozzátehetjük a következőt is: kiemelkedő eredményeket ért el a szakmai és/vagy tudományos kutatói utánpótlás nevelésében.
Az MTA egyes osztályai ezen hármas feltételrendszer konkretizálásával foglalkoznak, és próbálnak mérhető minimum követelményeket adni a pályázók számára. A pályázónak joga van megismerni, hogy nagyjából milyen véleményre számíthat pályázatának és disszertációjának értékelésekor. A kiemelkedő, nemzetközi szinten is értékelt, saját tudományos munkásságot nehéz pontosan definiálni, de azt könnyebb megmondani, mi nem felel meg az MTA doktorától megkívánt teljesítménynek.

Több fontos oka van annak, hogy korábban különbséget kellett tenni a külföl-dön, jó technikai feltételek mellett végzett, és a Magyarországon, gyakran siralmas feltételek mellett végzett tudományos munka eredményeiből származó közlemények között. Több tudományágban a feltételek miatt a tudományos alkotóképesség nehezebben bontakozik ki Magyarországon. Van több nehézsége annak, hogy "egyszerű" paraméterekkel jellemezzük, kinek érdemes, és kinek nem érdemes az MTA doktora címre pályáznia.

(a) Több tudományágban szokás (így az általam jobban ismert orvosbiológiában is, de a fizika és a molekuláris biológia egyes területein is), hogy a nagy kutatócsapatokban a technikai munkát végzőket is a szerzők közé sorolják, valahol középen, az első és az utolsó szerző közé. Erről a jelenségről értő sorokat írt Beck Mihály az Élet és Irodalomban. Személyesen ismerek több olyan diplomás, vagy éppen egyetemet sem végzett "technikust", aki 5-10 évet külföldön töltve sok közleménnyel és azok nagy idézettségével büszkélkedhet, de a nevével megjelent közlemények lényegi részeinek megírásában nem vett részt. Az ilyen teljesítmény nem elegendő az MTA doktora címére pályázáshoz. Az alkotó kutató műveinek jelentős részében első, vagy utolsó szerző, és maga írja közleményeit. Ismerünk olyan PhD-hallgatót, aki 2-3 hónapos nyári külföldi munkával társszerzőjévé vált élvonalbeli közleménynek, melyben kicsi, nem meghatározó, de fontos munkát végzett. Két-három ilyen nyári tanulmányút nem emelhet valakit az MTA doktorai közé. Sem külföldön, sem belföldön nem nagy személyes tudományos teljesítmény a nagyszámú "társszerzőség". Akik az MTA Orvosi Osztályának feltételei között diszkriminációt feltételeznek, azok nem vették észre azt, hogy a tartósan külföldön élők közleményeire vonatkozó mondatok a gyakorlatban enyhébb feltételeket szabnak a pályázó számára, mint a "hazai" társszerzőségre vonatkozó szabályok. Érdemes végigolvasni a szöveget az MTA honlapján, és tárgyilagosan gondolkodni tartalmáról!

(b) Nem szokás arról beszélni, hogy azonos tudományos mű megjelenésének esélyei függenek a közlést jegyző kutatóhelytől és országtól. Ez különösen igaz volt azon művekre, amelyek az 1960-1989-es években születtek Magyarországon. Ennek okait nem elemzem, az esélyegyenlőségnek ezen hiányáról sokan kényelmesen megfeledkeznek ma is, pedig az MTA doktora címre ma pályázók egy jelentős részének tudományos életművét érintette ez a diszkrimináció. Az persze érthető, hogy a pályáját 1990 óta elkezdő, mára már kiemelkedőt alkotó fiatal magyar kutatók - szerencsére - erről keveset, vagy semmit sem tudnak. Az MTA doktora címre általában 15-20 éves tudományos múlttal rendelkezők pályáznak, ez nem elsősorban az ifjú titánok címe. Sok mai pályázó tudományos életútjának jelentős részében az 1989 előtt Magyarországon dolgozott. Ez a tényező - valószínűleg - 10 év múlva aligha lesz számottevő, ma azonban fontos és generációs problémaként is jelentkezik. A kutató értékelésekor kutatási eredményei mellett azt is kell vizsgálni, hogy ki, mikor és hol érte el azokat, és részt vett-e a tudományos utánpótlás képzésében, vannak-e, voltak-e tanítványai.

(c) Még ma is igaz, hogy a tudományos közlemény megjelenésének esélyeit befolyásolja az, honnan küldik be azt; egy jó angol, vagy amerikai egyetemről, vagy egy jó magyar egyetemről. Egy Magyarországon dolgozó kutatónak színvonalas, de átlagos érdekességű tudományos eredményt ma is nehezebb közölnie vezető angolszász folyóiratokban, mint a folyóiratot kiadó tudományos társaság egy angolszász tagjának (és esetleges külföldön élő magyar társszerzőjének). Nem ritka az, hogy közepes érdekességű művek jelennek meg vezető nyugati lapokban, de ezek ritkán, vagy soha nem származnak távoli (kelet-európai) országokból.

(d) Gyakori és elítélendő szokás, hogy "szerzőséget" kér cserébe az, aki egy érdekes reagenst, vegyületet állított elő, és tudományos kutatás céljaira, ellenőrzésre másnak átadja. Ezt a rossz szokást vezető tudományos lapok etikai oldalról elítélendőnek tartják, mégis virágzik, elsősorban a tudományos világ gazdagabb részén. Amikor az MTA doktori címére való alkalmasságot vizsgáljuk, azt is meg kell nézni, hogy - markáns fogalmazással élve - nem "finomvegyszergyártással", más szóval pénzzel és befolyással szerezte-e meg a jelölt tudományos teljesítményként bemutatott közleményeit és azok ismertségét.

Összegezve: Sok minden tartozik hozzá ahhoz a mérlegeléshez, amelynek eredményeképpen az MTA doktori címe megkapható. Az egész eljárás viszonylag kis hibaszázalékkal dolgozik. A sajtóvita kezdetét jóval megelőzően kialakított (2006. január elseje óta hatályos) eljárás véleményem szerint enyhébb a tartósan külföldön lévők számára. Az eljárás célja a minőség és az esélyegyenlőség biztosítása. Sokan szeretnének a cím birtokába kerülni, és akinek ez komoly nehézséget okoz, az gyakran megsértődik.

Ad 3.b. Ami az "elavult intézményrendszerre költött milliárdokat" illeti: az MTA milliárdjainak egy része vezető egyetemi és akadémiai kutatók fizetését egészíti ki arra a szintre, amit egy gazdagabb országban dolgozó kutató már tanársegédként megkap, és legfeljebb arra jó, hogy egy MTA doktora címmel rendelkező kutató egész nap kutathasson, és ne második műszakban, például nem tudományos munkával kelljen megkeresnie családjának fenntartásához szükséges anyagiakat. Az MTA kutatóintézeteinek nagy része pedig állandó anyagi gondok, igen gyenge finanszírozási feltételek mellett, a magyar tudományosság átlagos eredményességét jelentősen meghaladó szinten, fontos területeken dolgozik.

4. Mi az, amit feltétlenül meg kellene őrizni és mi az, amin változtatni kellene az Akadémia életében?

Érdemes megőrizni:
a. Az MTA minősítési rendszerét, a doktori címet, amit második tudományos fokozatként lenne érdemes működtetni. Ez a rendszer ma Magyarországon az egyetlen professzionálisan, sok szakember együttműködésével odaítélt, szakmai kiválóságot bizonyító cím.

b. A professzionális kutatóintézeti rendszert. Érdemes megismerni, hogyan működik ez a nagyvilágban. A legtöbb jól működő országban van ilyen rendszer. A rendelkezésemre álló "kemény" statisztikai adatok szerint (i) "statisztikusan nézve" a magyar akadémiai kutatóintézet jól és eredményesen kutat, (ii) a vezető ipari országokban az alapkutatások egyete-mi+intézeti finanszírozásából 30-50 százalék a kutatóintézetek részesedése, amíg ez a részarány nálunk nem éri el a 20 százalékot sem. A világ fejlett részéhez hasonlítva a magyar professzionális kutatóintézeti rendszer részaránya a teljes tudományos ráfordításban kisebb a kívánatosnál. A 90-es években szinte teljesen eltűnt a nem akadémiai, alkalmazott kutatóintézeti forma, amit - az arány javítása érdekében is - érdemes lenne újra létrehozni a K+F érdekében.

Meg kellene változtatni legalább két dolgot az MTA-n, legalább három dolgot egész Magyarországon.

c. Az akadémiai törvényt, benne az intézeti irányítási rendszert. El kellene választani az MTA-nak a testületi és a kutatóintézeti részét, a testületi résznek nem irányítási, hanem véleményező, szakmai szerepet biztosítani. A kutatóintézeteket önálló, korszerű vezetési struktúrában kellene működtetni. Az intézetek beolvasztása az egyetemekbe súlyos hiba lenne, tovább rontaná a magyar tudományos kutatás strukturális anomáliáit.

d. A kutatóintézeti irányítás rendszerét modernizálni kellene. Megjegyzendő, hogy a néhány ciklussal korábbi Országgyűlés hozta létre - az 1993-as akadémiai törvényben - azokat a működést akadályozó struktúrákat, melyeket ma számos politikus elítél. A politika évtizedes hibájáért az MTA-t kárhoztatják.

e. A tudományos kutatásra vonatkozó költségvetési gazdálkodási szabályokat, melyek gyakran betarthatatlanok és alkalmatlanok egy modern tudományos kutató szervezet mindennapos működtetésére. Biztosítani kellene a megfelelő szabályozási környezetet a tudományos kutatás számára, egyetemeken és kutatóintézetekben egyaránt.

f. A finanszírozás rendszerét. Ez azonban országos tudományirányítási reformot igényelne. Az intézethálózatban is meg kellene valósítani a valódi alapfinanszírozást. A pályázaton, valódi versenyben elnyert feladatot valódi finanszírozásban (nem részleges "támogatásban") kellene részesíteni. A pályázatokban a kutatás teljes költségét kellene figyelembe venni, és az alapellátáson túl minden felmerülő költséget meg kellene fizetni a pályázati finanszírozás keretében.

g. A tudománypolitikát is. Reformértékű lenne, ha az MTA közép- és hosszú távú stratégiát készítene a hatókörébe tartozó kutatások számára, persze támaszkodva a (jelenleg nem létező) országos tudománypolitikai stratégiára. Mind az MTA, mind pedig az ország tudományos stratégiáját széleskörű szakmai vitára kellene bocsátani, és itt lenne helye a sajtónak is, ahol érdemes lenne párhuzamosan szót adni sokféle véleménynek, úgy, ahogyan azt a gazdaságilag fejlett, demokratikus országok sajtójában szokásos.


Természet Világa, 137. évfolyam, 11. szám, 2006. november
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/