Réffy József

(1939-2006)


Szombathelyen született, 1939-ben. 1962-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát, 44 éven át oktatott a BME Szervetlen Kémia Tanszékén. Az elemorganikus vegyületek szerkezetvizsgálatával foglalkozott. Volt tanszékvezető, dékánhelyettes, rektorhelyettes, minisztériumi főosztályvezető. Tagja volt a Magyar Mérnöki Kamarának, a Természet Világa szerkesztőbizottságának és a Professzorok Batthyány Körének. Apáczai Csere János- és Trefort Ágoston-díjjal tüntették ki; 1986-ban a Vegyészmérnöki Kar legkiválóbb oktatójának választották. Többször nyert egyetemi teniszbajnokságot, társelnöke volt a MAFC röplabda-szakosztályának. Az Európai Vegyészmérnöki Szövetség oktatási bizottságában a Magyar Kémikusok Egyesületét képviselte. 2006. augusztus 5-én hunyt el, tragikus hirtelenséggel.

Egy jótevő s a fény ösvényein vándorló szellem megidézésére vállalkozom, de hogyan találjak megfelelő szavakat dicséretére, mikor életéről és munkásságáról avatott méltatások sokaságát olvashatjuk. Mentségem és egyben indoklás a személyes hangvételre: több mint 40 évet töltöttem baráti közelében; láthattam, mily ragyogó tettekkel s válogatott, pontos szavakkal hozta létre életművét. A kitűnő emberrel szemben csak egyetlen tisztességes viselkedés lehetséges: a tiszteleté; az ostobák és a gáncsoskodók elutasításával szemben: a szereteté. Most azonban nem szellemének kiváló tulajdonságairól és tudományos, tudományszervezési, közéleti sikereiről kívánok megemlékezni - bár rendkívül művelt és intellektuálisan nagyigényű férfi volt. A hétköznapok tevékenységében minden válogatás nélkül részt vett, szolgálva-alakítva közösségét, melyhez hitében tartozott - elnyerve a legegyszerűbb emberek rokonszenvét is. ? a hitét nemcsak elméletileg vallotta, hanem aszerint élt is. Parancsoló szükségesség, hogy erről itt hangsúlyosan megemlékezzünk, hisz a mindennapokban ő erről nem szólt. Viszont a legutóbbi időben sokszor beszélt arról, hogy milyen hanyatlást, milyen ijesztő kulturális sorvadást lát. ?, aki nem kereste a hangos megnyilvánulásokat, a jobbító szándéktól indíttatva mindig a legégetőbb kérdések megoldásán munkálkodott. Fontosnak tartotta a nemzet szellemének, erkölcsének és műveltségének alakítását. Úgy látta, hogy az ő feladata megmutatni a szelíd tisztességet és a nyugalmat. Szükségesnek tartotta, hogy nem hivalkodóan, de felhívja a figyelmet az általános és a magas rendű értékek fontosságára, hogy a rendszerváltás óta megosztott világot újból a régi-új eszmék zászlója alatt egyesíthessük.

A legtisztább és a legnemesebb értelemben volt ismeretterjesztő. A Vegyészmérnöki Kar egyik legnépszerűbb oktatójává nem a mindenáron való tetszeni vágyás tette, hanem az igyekezet: kielégíteni az értők kényes ízlését s mégsem válni élvezhetetlenné a profanum vulgus számára. ? előadásaival példázta, hogyan kell pontosan szólni, nem engedve az olcsó népszerűség csábításának. Tiszteltük mértéktartó és szellemes választékosságáért, széles körből merített, sokszor idézetekkel tanúsított műveltségéért, de legfőképp beszéde tisztaságáért és minden magamutogatást nélkülöző, szelíd stílusáért. Nem volt divatos önmegvalósító; soha meg nem pihenő, szakadatlan és fölfelé törő életet élt. Példázta a motus animi continuust.

Réffy József az arisztokratikus emberiesség mélyen hívő keresztény képviselője volt. Maga volt a puritán kifinomultság és a magasabb rendű világlátás, az erőszak és a durvaság elutasítása. Az arisztokratikus szót nem születési és bárminő előjog értelmében, hanem szellemi jelentésében használom. Korunkban a közösségi élet megnyilatkozásainak színvonalát gyakran a tudatlanok és a műveletlenek igényeihez süllyesztik ahelyett, hogy a nevelés elve kormányozna és az a törekvés válna uralkodóvá, mely az embereket a kultúrához emeli fel és a jobbak színvonalát igyekszik uralkodóvá tenni. Réffy Józsefnek bármennyire is sajátja volt a nevelés és a formálás minden lehetőséget megragadó komolysága, nemes lelkű naivitással látta a manipulálók sikerességét is, de ez nem csüggesztette abbeli törekvésében, hogy közvetítse világlátását. Ehhez legfőbb eszköze a szolgálat és a szorgalom, mely mint tudta, nemcsak eszközöket ad az élethez, hanem egyedülálló értéke is az életnek. Keserűen korai távoztával sokunkban fölmerül a kérdés: ki fog az ő szelíd hangján segíteni minket kisebb-nagyobb közösségeink mindennapi problémáinak helyes megítélésében? Ki fogja pontosan adatolt érveléssel segíteni gondolkozásunkat; a kiteljesedett bolognai folyamat művelt világot elárasztó funkcionalitásával szemben ki védi meg a szellemi elit képzésének hazai egyetemeit? Ne felejtsük ki a hozzá legközelebb álló problémát sem: a magyar mérnökök érvényesülése a nyugat-európaihoz mérten háromszoros, az amerikaihoz képest ötszörös tananyag színvonalas előadásán és szigorú számonkérésén alapul. Mi lesz fiataljainkkal, ha az állandó óraszám- és tananyagcsökkentéssel csak annyit fognak tudni, mint európai vagy amerikai vetélytársaik? Mi lesz a műegyetemi képzéssel, ha megszűnik a szerves ipari fejlődés, termelés? Milyen tudású és mennyi mérnökre lesz szükség? Keserű paradoxon, hogy ebben a tudásalapúnak mondott világban egyre kevesebb tárgyi tudásra van szükség, míg az interperszonális tájékozódás szerepe fölértékelődik. Fájdalmasan korai sírba tétele után, de a feltámadás hitével vigasztalva kérjük a Történelem Urát, árasszon belénk is valamit az ő szelíd, de szívós akaratából, hogy akarjuk mi is, úgy mint ő, az igazat, a jót, a műveltséget, a belső szabadságot, a szeretetet és a békét - az embert megmentő üdvösséget!

MESTYANEK ÖDÖN


Természet Világa, 137. évfolyam, 10. szám, 2006. október
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/