Hitel és siker
Patkós András akadémikus írása


A Magyar Tudományos Akadémiát célba vevő - a külső szemlélőnek talán váratlan intenzitású - kritikát két fontos fejlemény összekapcsolása váltotta ki.

Az első egy keményedő kormányzati szándék: ez annak a büszke jelszónak az érvényesítésére igyekszik rávenni a magyar tudományos kutatói közösséget, amely szerint ,,az ország egyetlen nyersanyaga a kiemelkedő teljesítményű magyar szürkeállomány!". Az Innovációs Alapról szóló törvény elfogadását követően, a Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) előkészületei során a politika keresi a nemzetgazdasági fejlesztési folyamatokba szorosan(!) bekapcsolható kutatások intézményi és emberi hátterét. Az Innovációs Alap évi 35-40 milliárd forintos pályázati kerettel, az NFT potenciálisan euró-százmilliókkal jellemezhető.

A politika most döbbent rá, hogy ilyen léptékű felhasználásra Magyarországon nincsen elegendő, profit-maximalizálással vezérelhető kutatás-fejlesztési kapacitás. A magyar műszaki fejlesztési intézményrendszer a rendszerváltáskor összeomlott. Egyes részegységek kisvállalkozásokként élnek tovább. Némelyikük - fantasztikus erőfeszítéssel - világraszóló sikereket is elért, de európai léptékű szerepre általában még nem aspirálhatnak. Néhány betelepült nagy cég nemzetközileg is értékelhető kutatási egységeket hozott létre, illetve - egészen kivételes esetekben - továbbvitte a megvásárolt termelőegységek korábbi kutatólaboratóriumait. A legtöbb termelő cég azonban valós kutatási-fejlesztési tevékenység nélkül szeretné viszszaszerezni az Innovációs Alapba befizetett adóját.

A pályázatos kutatásirányítás ezért szükségszerűen ,,találta fel" az állami tulajdonú (MTA-hálózat, felsőoktatás) kutatóegységek és a magánvállalkozások kutatási konzorciumait. Csak ebben a két hálózatban van megfelelő számban valóban jól felkészült kutató, az élenjáró berendezések fogadására és üzemeltetésére alkalmas mérnöki-technikusi gárda és alapként használható kutatási infrastruktúra.

A meghatározó felsőoktatási intézmények sikerességét az alkalmazott, profit-vezérelt kutatásokban több tényező korlátozza. A szocialista tudománypolitika ezekbe az intézményekbe nem telepített ún. nagyberendezéseket, hiányzik a ,,nagy-üzemi" kutatás végigviteléhez szükséges kultúra, nem volt mód a színvonalas üzemeltetéshez szükséges személyzet alkalmazására sem. A tudásközpontok személyzetét a tömegképzés tanerőgondjaival küszködő egyetemek nem tudják időszakosan sem mentesíteni az oktatás alól, koncentrált kutatási erőfeszítés nem várható tőlük. Természetesen egyéneknek vagy a hagyományos mester-tanítvány kapcsolatra építő csoportoknak zseniális eredményei mindig voltak, vannak, lesznek!

Rendszeres csapatmunkában, nemzetközi tapasztalatú menedzserek vezetésével kutató csoportok szinte kizárólag ott találhatók, ahol a nemzeti kutatóhálózat szegmensei az MTA védernyője alatt működnek. Munkájukat a politika csak az MTA törvényében foglalt nagyfokú tudományos autonómia tiszteletben tartásával befolyásolhatja. Ennek köszönhető, hogy az Erdey-Grúz Tibor, Jánossy Lajos, Rényi Alfréd, Straub F. Brunó és más (impakt faktorral és egyéb tudományos tömegtermelési mutatókkal megragadhatatlan teljesítményű) klasszikus nagyságok által megteremtett hálózatnak - minden jelentős módosulás ellenére - fennmaradt az a sajátossága, amely az alapvető természeti jelenségek kutatásában és értelmezésében jelölte ki ezen intézetek helyét.

A nemzetközi tudományos nyilvánosságban való megméretésnek elsőbbséget adó, a tudományos hitelességet a gyors pia-ci sikerrel szemben preferáló kutatói magatartásnak az ethosza még azon intézetekben is meghatározó, amelyek mára teljesen alkalmazott kutatási-fejlesztési feladatokra specializálódtak. E hagyomány megőrzésének óriási a jelentősége a legélesebb alkalmazási konkurenciát mutató kutatási területeken. A nanotechnikai, a géntechnológiai és a molekuláris biológiai gyógyítási alkalmazások terén tapasztalható teljesítménykényszer tudományos csalások sorára vezetett a közelmúltban az Egyesült Államoktól Norvégián át Dél-Koreáig. A Koreai Köztársaság valószínűleg legalább egy évtizedre elvesztette a semmiből össznemzeti erőfeszítéssel kivívott meghatározó szerepét az őssejtkutatásokban. A magyar kutatást az egyetemek, az  MTA és a kormányzat egymás törekvéseit és hagyományait értő együttműködése teheti csak hitelessé és sikeressé ezeken a nagy kockázatú területeken.

A politikusi érdektelenség által elhanyagolt tudománypolitika az elmúlt húsz évben még középtávú stratégiai szerződésre sem jutott a tudományos intézményrendszerrel. Az utóbbi másfél-két évben kiéleződő viszony az MTA köztestülete és az NKTH elnöke, illetve több miniszteri szintű politikus között pozitívan úgy is értelmezhető, mint a tudománypolitikai adósságért viselt kormányzati felelősség felismerése. A bántó szándékkal megfogalmazott, erőszakos, a kutatói észjárás belső ismeretét nélkülöző kormányzati minősítések viszont kódolták a kudarcot.

A legutóbbi hónapokban az az újdonság a korábban kialakult patthelyzethez képest, hogy a politikai oldal igen sikeresen kapcsolt hozzá az intézethálózat közvetlenebb befolyásolásáért folyó játszmához egy másik nagy fontosságú fejleményt.

A fiatal kutatók-oktatók növekvő elégedetlensége - paradox módon - a modern doktorképzési rendszer vitathatatlan sikerére vezethető vissza. 1993-94-ben néhány kiváló felsőoktatási vezető létrehozta a PhD-fokozatot adó doktori iskolák rendszerét. A mai magyar tudományos teljesítmény java a kiváló kutatók és doktoranduszaik kutatásban megvalósuló, tanító-tanuló együttműködésén alapszik.

A kandidátusi fokozatra alapozott kutatói ,,jogosítvány" megszerzéséhez képest a pályára állítás 5-8 évvel lerövidült. Ezt felismerve javaslatok születtek a posztdoktori, kutatásra koncentráló álláshelyek kialakítására. A kormányzati lépéseket várva létrejött a Magyary Zoltán-ösztöndíj, majd az OTKA posztdoktori ösztöndíj, végül az MTA Bolyai-ösztöndíja. A fejlett kutatási rendszerű országok gyakorlata alapján prognosztizálható volt, hogy kb. évtizednyi idő elteltével a magyar PhD-sek legjobbjai is a professzori szintű állásokat kezdik keresni. Ez történik ma!

A kormányzati szervezésű állásteremtés elmaradt. 1997 óta egyetlen kormányzati kezdeményezés sem élt tovább 3-4 évnél. Az egymást váltó kormányzatok úgy ,,javították" elődeik kezdeményezé-seinek (Széchenyi Professzori Ösztön-  díj, Széchenyi István-ösztöndíj, Békésy György-ösztöndíj) kétségtelen hibáit, hogy a korábbi elképzeléseket - pénzkivonással - halálra ítélték.

Ennek eredményeként a nemzetközi kutatóközpontokban vándoréveiket töltő egykori tanítványaink nem számíthatnak semmiféle stabil hazai perspektívára. A magyar PhD-sek első nemzedéke teljes joggal kérdezi: hol vannak az önálló kutatócsoportok alapítására, a valódi (nem szakszervezeti-közalkalmazotti csigatempójú karriert ajánló) professzori állásokra felszólító pályázati kiírások?

Az egyetemeken alapvetően belterjes előléptetési rendszer uralkodik. Az önirányító kutatóintézetek  és meghatározó projektjeik élén is igen ritka a nem belső ranglétrán lépegető, hanem valamely világcentrumból hazahívott vezető.

Ehhez az egyre kevésbé látens konfliktushoz hozzájárul, hogy az MTA nem vizsgálta felül a köztestület működésében az elmúlt másfél évtized szervezeti és financiális ,,improvizációit":

1. Ki a magyar tudós? Van-e értelme a modern kutatás keretei között a külma-gyar-belmagyar megkülönböztetésnek, amely a ,,külső" és a ,,belső" MTA-tagság intézményében nyilvánul meg?

2. A rendszerváltás száguldó inflációja környékén kiharcolt megemelt összegű honoráriumok (a tagok és az MTA-doktorok számára) immár a teljesítményelvvel, azaz a tudomány etikájával ellentétes létszámkorlátozásokra vezetnek.

3. Az ,,MTA doktora" címhez elvárt teljesítmény értékeléséhez szükséges-e a disszertációírás és az igencsak formális tézisvita?

E kérdésekben az MTA egyes osztályai általában konzervatív álláspontot követnek, de ez a gyakorlat egyáltalán nem egységes. A Fizikai Osztály következetesen visszautasította az ,,itthon húzzuk az igát, ők meg kint Nobel-díjasokhoz dörgölőzve kerülnek rá a híres cikkek szerzőlistájára" hangulatkeltését. A tudomány egységes mércéjének alkalmazását megsértő, elfogadhatatlan gyakorlatot az érintett osztály(ok)nak azonnal meg kell szüntetniük, de ez nem jelentheti a magyar tudományos közéletbeli aktív részvétel követelményéről való lemondást!

A köztestület életének kérdésessé vált aspektusait újragondolva elkerülhető, hogy a fiatal korosztály kutatóit mozgósíthassák egy olyan korszerű autonómiával szemben, amely a gazdaságinál sokkal kevesebb hibával működő tudományos értékelési rendszer alapja.

Az MTA és az egyetemek tudományos és oktatási autonómiája a magyar társadalom értéke. Ugyanakkor mindkét intézményrendszer köteles folyamatos kölcsönhatásban dolgozni a társadalmat a demokrácia szabályai szerint képviselő kormányzattal. A jelenleg leginkább vitatott kérdéskörben az MTA-intézethálózat fokozottabb működési átláthatósága lenne a kiindulás:

Az MTA szervezetileg világosan válassza szét a köztestület tudományos közösséget reprezentáló szervezetét és az MTA keretében működtetett nemzeti kutatóintézeti szegmenst! Az előbbi számára érjük el a tudományos programok, intézmények és személyek tevékenységének értékeléséhez, valamint a nemzeti fejlesztési stratégia előkészítésében vállalandó szakértői szerephez szükséges partneri jogosítványokat, amelyek terjedjenek ki a magyar tudományosság egészére. Az utóbbiakat hozzák minél közelebb a németországi Max Planck Társaság intézetei-nek szervezetéhez, amelyben az autonómia és az állami fejlesztési stratégiában betöltött kulcsszerep gyümölcsözően működik együtt. A hálózatot vezető, tudományosan magasan kvalifikált menedzserek államigazgatási felelősségét és jogosultságait pontosan meg kell határozni!


Természet Világa, 137. évfolyam, 10. szám, 2006. október
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/