Célkeresztben az Akadémia

A Magyar Tudományos Akadémiát ért kritikákat mintha az ez év májusi 175. közgyűlésre koncentrálták volna a médián keresztül támadók. A hazai tudományos kutatás nem tartja szem előtt a gazdasági és a társadalmi hasznosulást, az Akadémia működési mechanizmusa elavult - mondogatták. Hiába cáfolta elnöki beszámolójában Vizi E. Szilveszter mindezt, s helyezett kilátásba Akadémiánkon reformokat, a támadások éle nem tompult. Mindennek hírértéke lett a határainkon túl is: Hungary’s science academy slammed as ‘‘obsolete" (Nature, 2006. június 9.).
Folyóiratunk néhány neves kutatót kért arra, hogy mondja el véleményét ezekről a kérdésekről. Mostani számunkban Freund Tamás neurobiológus, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatója és Patkós András részecskefizikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Atomfizikai Tanszékének professzora tárja elénk gondolatait. A következő lapszámunkban Makara Gábor kutatóprofesszornak, az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) igazgatójának véleményét adjuk közre.

Mi van a háttérben?
Beszélgetés Freund Tamás akadémikussal

- Ön egy nagy akadémiai kutatóintézet igazgatója, aki az Európai Idegtudományi Társaságok Szövetségének az elnöke is volt. Nagy áttekintése lehet a tudomány hazai és nemzetközi szerveződésére. Véleménye szerint mi erősítette fel a Magyar Tudományos Akadémiával szembeni kritikákat? Miért éppen ez év tavaszán erősödtek fel ezek a támadások?

- Mert ebben is jó pár évvel elmaradtunk Nyugat-Európától. Az Európai Unióban, de Amerikában is évekkel ezelőtt volt divatban ez a tisztán gazdasági szemlélet, mely a kutatásokra fordított összegek azonnali megtérülését szorgalmazta. Mindez oly mértékben visszafogta az alapkutatás fejlődését, hogy az már az alkalmazás, a fejlesztő kutatás szintjén is jelentősen érződött. Mára rájöttek, hogy a házépítést nem lehet a tetőnél kezdeni, ezért visszahelyezték a hangsúlyt az alapkutatásokra. Az Európai Unió most induló 7. Keretprogramjában már 1000 milliárd euró lett elkülönítve tisztán alapkutatásokra a European Research Council (Európai Tudományos Tanács) kezelésében. Bush elnök szintén hitet tett az alapkutatások kiemelt támogatása mellett. Ehhez képest mi 4-5 évvel elmaradtunk, nálunk a politika most kezdte belehajszolni a tudományt a tisztán gazdasági szemléletmódba. Remélem, nem kell 4-5 évnek eltelnie ahhoz, hogy rádöbbenjenek, rossz úton járnak.

- Csak fáziseltolódásról van itt szó?

- Jóindulatúan azt is mondhatnám, hogy kormányunk egyes minisztereinek akciói mögött csupán ez a szándék rejtőzik, egyelőre el vannak varázsolva egy-egy spin off cég sikerességétől, s még nem realizálták, hogy az alkalmazott kutatás aránytalan támogatása az alapkutatás kárára zsákutcába vezet. Nem kellene tovább folytatni a saját kárunkon való tanulást, hanem kicsit figyelni illene a fejlett Nyugaton már begyűjtött tapasztalatokra.
Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a másik, kevésbé jóindulatú feltételezést sem. El kell gondolkozni azon, mit nem sikerült még a minket támadóknak privatizálnia. Például az akadémiai kutatóintézetek hálózata mögött álló ingatlanvagyont. A Központi Fizikai Kutatóintézet csillebérci telephelyét, a Társadalomkutató Központ Várban lévő épületkomplexumát, és sorolhatnám az értékesebbnél értékesebb akadémiai ingatlanokat. Ezeket mind-mind el lehetne adni. Így azután a rosszindulatú következtetéseinkben akár odáig is eljuthatunk, hogy a kormány  és a szövetséges média szokatlan aktivitása mögött ez az elsődleges mozgatórugó. A gazdasági megtérülés, a konzervatív, elöregedett Akadémia, a fiatalok kiszorítása a vezetésből, hangzatos jelszavak csupán, melyek zászlóra tűzése eszköz ahhoz, hogy elérjék elsődleges céljukat, az akadémiai kutatóintézet-hálózat ingatlanvagyonának megszerzését, az akadémiai költségvetés jelentős lefaragását.

- Az is zavarhatja őket, hogy az Akadémia kis állam az államban, s viszonylag nagy pénzek elosztása felett rendelkezik. Gondolom, ezeket szeretnék jobban felügyelni.

- A kormány jogosan várhatja el az alkalmazott kutatásba folyó pénzének megtérülését, a megbízások teljesítését. Ha alapkutatásról van szó, akkor a politika és a gazdasági szféra, mint felvevő piac meghatározhat prioritásokat az alapkutatási pályázatok kiírásakor, és ellenőrizheti a pénz megfelelő felhasználását, a kutatás eredményességét. Ez kötelessége is. De elképzelhetetlennek tartom, hogy a felfedezések kormánymegrendelésre szülessenek.

- Azért ez kortalan probléma. Mióta világ a világ, a tudósnak minduntalan meg kellett magyarázni az újabb és újabb politikusgenerációnak a tudomány működésének mechanizmusát.

- Igen, és ma mégis újra és újra elhangzik: "hogyan képzelik, hogy odaadjuk a kutatónak a pénzt és nem mondhatjuk meg, milyen határidőre milyen felfedezést várunk cserébe!" Sajnos ezzel a teljesen naiv, laikus szemlélettel kell folyamatosan megküzdenünk. Meg kell teremteni az alapkutatás számára az optimális személyi és infrastrukturális környezetet, s akkor van esély új eredmények elérésére. Bogsch Erik, a Richter gyógyszergyár vezérigazgatója mondta egyszer, hogy a gyógyszeripar számára már az is óriási haszon a mi intézetünkből, hogy egyáltalán létezünk. Gyógyszergyáruk kapcsolata a világ élvonalába tartozó Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézettel nekik nagy biztonságérzetet ad, folytonos ötlet- és visszajelzésforrást jelent.

- Megtudhatnánk kicsit többet is kutatóintézetük és a gyógyszergyár együttműködéséről?

- Az idegrendszeri betegségek patomechanizmusát kutatjuk, a normális és a kóros agyműködések feltárásával foglalkozunk. Alapkutatásunk automatikusan elvezet új gyógyszercélpontok felfedezéséhez különböző betegségekben. A mai gyógyszeriparnak erre nagy szüksége van, hiszen a világ számtalan gyógyszergyára az ismert gyógyszercélpontokra ható vegyületekben rejlő lehetőségeket már mind megvizsgálta. Milliónyi módosított molekulát találtak minden receptorra, itt már szinte lehetetlen fejleszteni, valami újdonsággal kirukkolni. A gyógyszergyár előtt egyetlen út van az előrelépésre: új gyógyszercélpontokat kell felfedezni és ennek ismeretében megelőzni a többieket az erre ható gyógyszer kifejlesztésében. Az új célpontok felfedezéséhez pedig a betegségek alapmechanizmusát molekuláris szintig feltárni képes, a világ élvonalához tartozó alapkutatók kellenek. A gyógyszergyár ezután iszonyatos összegeket fordít arra, hogy kifejlessze az alapkutatók által meghatározott új ponton szelektíven ható vegyületet, majd gyógyszerként bevezesse. A szabadalom egy vegyület lesz, esetünkben a Richter gyógyszergyár szabadalma, nem a miénk, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézeté.

- A kutató meg publikálja a tudományos eredményt.

- Igen, amikor a Richter jelzi, hogy megvan a hatóanyag, vagy szabadalom, most már nyugodtan közölhetitek az eredményeiteket.

- Addig visszatartják a publikációt?

- Vissza. Legalábbis az esetek többségében, ha erre a gyár megkér bennünket. Ha a gyár által támogatott, szerződés keretében végzett kutatásról van szó, akkor addig nem is közölhetjük az eredményeket, amíg a gyár hozzá nem járul.

- Nem izgulnak, hogy valaki közben megelőzheti önöket?

- Dehogynem! Ezért ha nem gyári szerződés keretében elért eredményről van szó, akkor azt nagyon kockázatos visszatartani. Viszont ha már a cikk beadása előtt tudatjuk a felfedezés lényegét a gyógyszergyárral, akkor így is nyernek vetélytársaikkal szemben közel egy évet, amíg a publikáció megjelenik. Ha ezek a felfedezések amerikai kutatóhelyeken történnek, akkor a velük kapcsolatban álló gyógyszergyáraik kapják meg az előnyt jelentő, még nem publikált információt.

- Egyesek erre azt mondhatják, hogy gyógyszergyárunkat, a Richtert közpénzen végzett kutatások juttatják helyzeti előnybe.

- Igen, azok! De hát nem ezt akarja a kormányunk? Azt, hogy a közpénzt olyan kutatásokra fordítsuk, melyek a hazai gazdaság szekerét tolják, az innovációt elősegítik.

- A Richter pedig az így szerzett nyereségből, gondolom, újabb összegeket fordít az alapkutatás támogatására.

- Pontosan így van. Újabb megbízásokat kapunk, a Richter a közös konzorciumi pályázatainkba is jelentős összegeket tesz be saját részként. Tehát a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetnek megtérül az együttműködés, azzal együtt is, hogy nem mi vagyunk a szabadalom tulajdonosai.

- Térjünk vissza az Akadémiát ért kritikákhoz. Két irányból támadják az Akadémiát. Egyfelől bírálják, hogy az intézmény és képviselői elöregedtek, a pénz szétfolyik az elavult intézményrendszerben. Másfelől azt vetik a szemére, hogy a hazai viszonyok nem segítik elő a tehetséges fiatalok érvényesülését. Kezdjük az elöregedéssel.

- Élesen szét kell választanunk, hogy az akadémikusok, vagy az Akadémia intézethálózatának elöregedéséről beszélünk. Ezt kormányunk is igyekszik összemosni. Nem az akadémikusok testülete mondja meg, hogy mi történjék az akadémiai kutatóhálózatban. Az igazgató és az ott dolgozó kutatók alakítják ki az intézet kutatási profilját, összhangban az intézet küldetési nyilatkozatával. Az intézetirányítás legfelsőbb testülete az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa (AKT), amelyben felerészt akadémikusok ülnek, a másik felét a kutatói fórum delegálja az intézeti kutatók, elsősorban a nagydoktorok közül. Úgy gondolom, hogy ez még mindig túl sok hatalmat ad az akadémikusoknak, de ez érthető is, hiszen ha az intézethálózat egy köztestülethez tartozik, akkor nem tehetjük meg, hogy annak képviselőit, az akadémikusokat kirekesztjük az irányításból. A kormány akkor teljes joggal mondhatná, hogy minek tartozik a kutatóhálózat az Akadémiához, alapítsunk egy közalapítványt, rakjuk oda a kutatóintézeteket. Ha ezt megengedjük, akkor viszont fennáll a veszélye annak, hogy a kormány bármikor egy tollvonással megszüntetheti a közalapítványt. A 175 éves Akadémiánk olyan védőszárnyként óvhatja a kutatóintézeteket, amit soha nem helyettesíthet egy közalapítvány. Ezért én arra szavazok, hogy tartsuk meg az Akadémián az intézethálózatot, de alakítsuk át a központi irányítási mechanizmusokat.

- Konkrétabban mire gondol?

- Arra, hogy az akadémikusok testületének adjunk véleményezési jogkört, betekintést az intézetek munkájába, de ne legyen olyan akadémikusokból álló fórum, amelynek döntési jogköre van az intézethálózattal kapcsolatban. A Max Planck Intézet mintájára megszervezett kuratóriumot képzelek el. Többségében külföldi, nagy hírnevű, befolyásos tudósokból állna, kiegészülve hazai, széles látókörű, általánosan elismert, de még aktív kutatóinkkal. Az Akadémia főtitkára maradhatna továbbra is a kuratórium elnöke. E testületnek a kormányt képviselő tagja is lehetne, mégiscsak a Parlament szavazza meg a mindenkori támogatást, valamint a gazdasági szférának is képviseltetnie kellene magát. Kis gondolkodással nagyon jól összeállíthatnánk ezt a kuratóriumot.

- Mi lenne a feladata?

- Kuratóriumként működve a kutatóhálózat legfelsőbb döntéshozó szerve lenne, hasonló feladatokkal és jogkörökkel, mint a mai AKT. Természetesen lennének tudományterületenként szervezett, illetve egyes intézetek mellé rendelt tanácsadó testületei is, de mindenképpen az Akadémia égisze alatt kellene működnie. Ez az egyetlen garancia arra - sajnos, ez sem bombabiztos -, hogy a különböző politikai kurzusok ne verjék szét könnyelműen azt, amit generációk építettek, s amit egy emberöltő alatt sem lehet újrateremteni, sem személyi állományában, sem infrastruktúrájában.

- A kritizálók szájából az is elhangzott, hogy az Akadémia tulajdonképpen egyfajta szociális intézmény, ahol az idős, már nem aktív tudósok sokasága kap jelentős havi juttatást. Akik még azt is ügyesen elintézték, hogy az inflációval arányosan emeljék juttatásukat. Ezzel azért, különösen a mai helyzetünkben, jól megosztható a közvélemény.

- Erről csak azt mondhatom, hogy amíg olyan neves hazai tudósoknak, akik egész életüket  a hazai kutatás, fejlesztés és felsőoktatás szolgálatának szentelték, havi 350 dollár körül van a nyugdíja, egy Royal Society-tagnak pedig, mondjuk, 3500 dollár, addig senki ne jöjjön elő azzal, hogy bezzeg a Royal Society tagjai nem kapnak tiszteletdíjat, sőt, tagdíjat kell fizetniük! Úgy gondolom, ha az a tudós, aki egész élete munkájával nagy mértékben hozzájárult országunk szellemi, tudományos, avagy gazdasági fejlődéséhez, s a tudós közösség méltónak találta arra, hogy a 360 akadémikus közé bekerüljön, az megérdemel annyit, hogy élete végéig tiszteletdíjat kapjon, amiből méltó módon élhet. Nevezhetjük ezt szociális intézkedésnek, de vélekedhetünk róla úgy is, hogy méltó megbecsülése azoknak a tudósoknak, akik talán a legtöbbet tették országunkért.

- Sorolhatnánk számos tudóst, akik kivételezettségéhez kétség sem fér. Ugyanakkor abban a rendszerben, ahol a bennlévők választanak új tagokat, kialakulhatnak érdekcsoportok, melyek saját erősségüket így mindörökre konzerválhatják. S mivel a rendszeres pénzjuttatás nagy vonzerő, ilyen szabályok mellett ez meg is történhetett.

- Az biztos, hogy az előző rendszerben csak azok válhattak akadémikussá, akik megfelelő politikai háttérrel rendelkeztek. A rendszerváltozás után, véleményem szerint, helyesen döntött úgy az Akadémia, hogy nem kezd a kommunistákéhoz hasonló boszorkányüldözésbe, akik 1947-1948-ban eltávolították az akadémikusok közül a nekik nem tetsző tudósokat. Inkább arra kellett figyelni, hogy a rendszerváltozást követő tagválasztások során a politika többé ne szólhasson bele az objektív tudományos értékrendbe. Ez, úgy gondolom, sikerült.

Kérdés, hogy a továbbiakban a régi kapcsolatok rendszere képes lesz-e reprodukálni önmagát. Ez ellen egyetlen védekezési lehetőségünk van, a lehető legnagyobb nyilvánosság. Nyilvánosságot kell adni minden döntésnek. A tagválasztáskor a honlapokon mindenki számára nyilvánvalóvá kell tenni az illető életművének értékeit, publikációit, szabadalmait, idézettségét, oktatási tevékenységét, pályázati sikerességét, és hogy általánosságban mit tett a hazai tudományosságért. S akkor majd az az osztály, amelyik egy nem megfelelő tagválasztással nevetségessé teszi az Akadémiát, a következő alkalommal majd egy-két hellyel kevesebbet kap, sőt létszámát be is lehet fagyasztani.

A személyes kapcsolatokat azonban lehetetlen ellenőrizni, és eltörölni sem tudjuk. Az Akadémiát képtelenség nulláról újraindítani. Mindennek van történelme, ami kihat az akadémikusaink választására napjainkban is. Csak a nyilvánosság segíthet abban, hogy ezeket a hatásokat minimalizáljuk.

- Nézzük most a fiatalok érvényesülésének kérdését. Az indulatokat egy konkrét eset erősítette fel. Az Amerikából hazatért fiatal kutatót, Szabó Csabát nem nevezték ki egyetemi tanárnak a Semmelweis Egyetemen, pedig külföldön elismert szakember, a hazai kutatók közül neki a legnagyobb az idézettsége. Az idősebb korosztály valóban gátolja a fiatal elmét az előrehaladásban?

- Minden eset különböző. Szét kell választani a Szabó Csaba-effektust a nagyobb számú, de halkabb szavú olyan fiataloktól, akik hazajöttek és érvényesültek. Én például hazajöttem és minden lehetőséget megkaptam egy gyors karrierhez.

- Ehhez azonban sok mindennek össze kellett jönnie. Egy jó hazai kutatóintézetnek, egy bölcs vezetőnek, és persze egy ilyen habitusú és kvalitású fiatalembernek. Nem tudom, a Freund Tamás-jelenség mennyire mondható tipikusnak nálunk.

- Tény, hogy amikor hazajöttem, még nem volt annyira telítve a "piac". Megürültek kutatóhelyek, a nyugdíjba vonuló munkatársak helyett nem igazán volt helyben képzett utánpótlás, többségük kiment külföldre. Tehát szerencsés időpillanatban érkeztem haza. Osztályvezetői állást kaptam, az akkori igazgató, Vizi E. Szilveszter professzor lehetőséget teremtett arra, hogy felépítsek egy komoly létszámú kutatócsoportot. Ehhez, persze, kellettek a sikeres külföldi pályázatok is. Meggyőződésem, ha valaki tényleg jó, és ezt nem csak ő gondolja magáról, akkor neki ma is vannak itthon lehetőségei. A saját szakmámnál maradva, több olyan neurobiológust ismerek, aki komoly eredményekkel büszkélkedhet, és itthon akar dolgozni. Mindegyiküknél sikerült megtalálni a módját annak, hogy hazajöjjenek és itthon is maradjanak. Itt van például Nusser Zoltán, aki a legjobb kaliforniai állások között válogathatott, vagy Tamás Gábor, akinek oxfordi állásajánlatai voltak. Mégis mindketten hazajöttek és magyar kutatóként megkapták az Európai Fiatal Kutatói Díjat (European Young Investigator Award), ami igen nagy (több mint 1 millió euró kutatási pénzzel honorált) nemzetközi elismerés. Erre a díjra egyébként az OTKA bizottság első alkalommal Szabó Csaba pályázatát juttatta tovább az európai zsűrihez, neki azonban szép idézettségi és publikációs mutatói ellenére nem sikerült nyernie.

- Miért jöttek haza? Hiszen kinn nagyobbak a lehetőségek.

- Ez nem olyan biztos! A felszínes szemlélődő talán így látja. Mert lehet, hogy idehaza jóval kisebbek a pályázat útján elnyerhető összegek, viszont azokból ritkán kell a munkatársak bérére költeni. Nyugaton a hatalmas nagy grantekből igen jelentős összegek elmennek a munkatársak bérére, és a saját bérét egészíti ki az ember: 2-3 postdoc, egy asszisztens, és már el is ment a grant háromnegyed része. Itt viszont az akadémiai intézetekben központilag finanszírozott álláson van a munkatársak jelentős része, éppen azért, mert hiányoznak az olyan méretű pályázatok, amelyekből lehetne állásokat létesíteni. Bár itt is van fejlődés, 2000-ben indított az Oktatási Minisztérium olyan nagyobb pályázatokat, amelyekben jelentős bérkeretet is lehetett tervezni. Jómagam, hála Istennek, eleget voltam külföldön ahhoz, hogy szerteágazó nemzetközi együttműködéseket alakítsak ki, melyek segítségével a legnívósabb külföldi pályázatokat is elnyerhetjük. Ezekből aztán újabb állásokat lehet létesíteni. Igaz, hogy Magyarországon élek és kutatok, de teljesen beépülve a világ idegtudományának vérkeringésébe, így haza tudok hozni jelentős külföldi pályázati pénzeket.

Ugyanez a helyzet Nusser Zoltánnal és Tamás Gáborral. Amire pályáznak, azt gyakorlatilag meg is nyerik. Magyarországnak két European Young Investigator díjasa van - ők azok -, míg például Svédország eggyel sem dicsekedhet! Az a tény pedig, hogy mindkét magyar díjazott neurobiológus, azért elárul valamit a mai magyar idegtudomány nemzetközi helyzetéről, megbecsüléséről. Nemcsak a múltból élünk, abból, hogy micsoda hagyományai vannak Magyarországon az agykutatásnak, hanem tovább visszük, és magasra tartjuk a zászlót.

A kérdésében említett negatív példa előtt értetlenül állok. Szabó Csaba itthon is fürödhetett a lehetőségekben. Olyan összegű pályázati pénzeket kapott, többek között a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivataltól, amiről eddig nálunk ritkán lehetett hallani. Nagyon fontos, felelős megbízatást kapott a Semmelweis Egyetem rektorától. Nem tudom elképzelni, ha valakit ily mértékben felkapnak, akkor neki miért pont egy olyan egyetemi tanári kinevezés hiányzik a boldogságához, amit az egyetem alapszabálya bizonyos feltételekhez köt, egy bizonyos számú évet kell eltölteni a hazai oktatásban. Töltse el itthon a még hiányzó 1-2 évet, oktasson, s akkor automatikusan megkapja az egyetemi tanári kinevezését.

- Megoszlanak a vélemények a tudományos eredmények mérésének módszereiről is. Újabb és újabb mérőszámokat találnak ki, de igazán hatásos módszer erre nem létezik. Hogyan kell megítélnünk az idézettségi számokat oly korban, amikor egy-egy tudományterületen nem ritka a csaknem száz szerzős publikáció?

- A számok mögé is kell nézni, erre jók a szakterületi bizottságok. A molekuláris biológiában sem ritka a 20-30 szerzős publikáció. Ezeknél az első helyen a munka dandárját elvégző kutatónak a neve, az utolsón a koncepció kiagyalójának vagy a laboratórium vezetőjének a neve áll. A többiek zöme kisebb részfeladatokat végzett. A közöttük szereplők már nem tekinthetik ugyanolyan mértékben sajátjuknak az elért eredményt, gyakran át sem látják az egésznek a lényegét, jelentőségét (például ha csak egy anyagot adtak a kísérletek lebonyolításához). Vigyázni kell tehát a számokkal, mert ha valakinek, mondjuk, 2100 idézete van, riválisának meg 3200, akkor még nem biztos, hogy az utóbbi az alkalmasabb az akadémikusságra, vagy a nagydoktori címre. De ha ötezer áll szemben ötvennel azonos szakterületen, ez a különbség már önmagáért beszél. A számok tehát segíthetnek, de nem helyettesíthetik az alapos vizsgálódást.

- Mit gondol, az akadémiai intézethálózaton belül szükség van prioritásokra?

- Kellenek prioritások, de nem azon az áron, hogy emiatt bizonyos kutatási területeket elsorvasztunk. Még olyant sem, amiben nem tartozunk a világ élvonalába. A kutatóhálózaton belül (az egyetemi és az akadémiai kutatóhelyek összességét tekintve) minden tudományterületnek a lehető legmagasabb szinten kell képviseltetnie magát. Jelen kell lennie kultúrájának, magas szintű oktatása lehetőségének, hiszen ha az adott területen előbukkan néhány tehetség, azok kibontakozását segítenünk kell. Viszont vannak erős hazai hagyományokkal rendelkező területek, vagy olyanok, melyeket a nemzetközi trendek, az új világméretű kihívások, a különleges gazdasági megtérülési lehetőségek miatt érdemes prioritásként megjelölni, és ide összpontosítani a támogatásokat.

- Az Akadémián belül helyén vannak az arányok?

- Gyakran a fejünkhöz vágják, a Magyar Tudományos Akadémia intézethálózatának szerkezete szovjet mintára jött létre, a fegyverkezési versenynek köszönhetően messze túlfejlesztve a fizika és a kémia tudományterületeit. A mai tudományterületi arányokon valóban változtatni kellene. Mindenki tudja és mondja, hogy a biológia forradalmát éljük, ma itt nézünk szembe a legnagyobb kihívásokkal, itt várhatók a legfontosabb eredmények. Az élettudományok kutatói joggal várhatják, hogy szakterületük a jelentőségének megfelelő teret nyerjen az akadémiai intézethálózaton belül. Ezzel szemben a mai arány több mint 2:1 az élettelen természettudományok javára, radikálisan különbözve attól, amit Nyugat-Európában vagy Amerikában tapasztalhatunk. Ezen bizony változtatnunk kellene.

- A tudomány kapcsolja össze a kettőnk világát, a kutatást és az ismeretterjesztést. Fontos dolognak tartja a tudományos eredmények közkinccsé tételét?

- Alapvetőnek tartom! A kutatás közpénzből folyik, az adófizetőnek jogában áll tájékozódnia arról, hogy a tudósok mire költötték a pénzét. Ezért is kell a kutatóknak nagyon odafigyelniük arra, hogy az embereket közérthetően tájékoztassák elért eredményeikről. Az egyetemek és a kutatóintézetek ezzel elnyerhetik a tömegek bizalmát és támogatását, ami elrettentheti a rövidlátó politikai elitet a tudományellenes lépésektől. Ezen kívül is kötelességünk az emberek természettudományos nevelése. Ez az egyik küldetése a tudósnak, aki nem vonulhat vissza a maga kis elefántcsonttornyába azon elmélkedni, hogy micsoda nagy tudás birtokába jutott.

- Ki finanszírozza a tudományos eredmények terjesztését az országban?

- Nehéz kérdés. Szerintem az állam kötelessége lenne, ezen belül az Oktatási Minisztériumé. És ha belátjuk, hogy a tudományos utánpótlás nevelése, a fiatalok megnyerése a tudományos pálya számára fontos az innovációhoz, akkor miért ne lehetne az innovációs alapból is segíteni a tudományos ismeretterjesztő műhelyek munkáját? A keretek, az anyagi lehetőségek biztosítása az ő feladatuk, a tartalommal való megtöltés pedig minden kutató kutyakötelessége.

- Ugye, tudja, hogy mindez ma még csupán szép álom?

- Ezt őszintén sajnálom.

Az interjút készítette:
STAAR GYULA


Természet Világa, 137. évfolyam, 10. szám, 2006. október
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/