Fizikusok a vészkorból

"…1944. december 9-től 1945. január 13-ig, a szovjet csapatok megérkezéséig katonaszökevényként bujkáltam… Amint felszabadultunk, megpróbáltam megkeresni a menyasszonyomat. Őt, több más üldözöttel együtt, egy ezredes rejtett el házában, Rákosfalván."

Beszélgetés Kovács Istvánnal 1982-ben.
(Staar Gyula: Fizikusok az aranykorból, Vince Kiadó, 2006)


1944 az interregnum éve volt a Műegyetem Fizika Tanszékén. 1943 karácsonyán meghalt Pogány Béla professzor, s bár utódját kinevezték, Gombás Pál, a Kolozsvári Egyetem addigi tanára még nem tudta elfoglalni a helyét. 1944. március 19-én a németek megszállták az országot, s ezután a budapesti egyetemeken gyakorlatilag leállt az élet.

Nem így a Műegyetem Fizika Tanszékén. Az igaz, hogy nem oktatás folyt, hanem valami egészen más… Sorsom úgy hozta, hogy azon a nyáron és őszön majdnem mindennap ott jártam a tanszéken, s tanúja lehettem az eseményeknek. Bár rendes ifjú leányhoz illően naplót vezettem, sajnos, nem tudok minden adatot a feljegyzések alapján idézni. A napló egy részét ugyanis akkor téptem ki és égettem el, amikor a németek bejöttek, más részét pedig amikor az oroszok elfoglalták a pesti oldalt. Így csak az emlékezetemre és a napló maradékára támaszkodva idézhetem fel a régmúltakat.
Pogány professzor ifjú tanársegédje, Farkass Imre a Műegyetem közelében lakott, és feleségével, Piroskával együtt naponta bejárt a tanszékre, ahol barátaival és tanítványaival, elapátlanodott fizikusokkal és mérnökhallgatókkal találkozott. Közöttük volt Kovács István, aki a BME Elméleti Fizikai Tanszékének gyakornoka volt.

Két héttel a németek bejövetele után, április elején rendelték el a sárga csillag viselését. A zsidók közül aki tehette, hamis papírokat szerzett és elhagyta lakását. Kovács István menyasszonya is zsidó volt; neki és családjának sikerült nem is hamis, hanem valódi papírokat szerezni egy erdélyi családtól - de nem volt hova menniük. Farkass Imre szemináriumi tanítványa és barátja, Ozoray Imre felajánlotta, hogy költözzenek "arra a kis időre" hozzájuk, Rákosfalvára.

Miután a szülők is beleegyeztek, Kovács menyasszonya és nővére a férjével és kicsi gyerekével együtt - hivatalosan mint erdélyi menekültek - kiköltöztek Rákosfalvára. Hamarosan az egyik legígéretesebb tehetségnek tartott Singer István fizikusnak a felesége is követte őket.
A hatalmas, elvadult kert közepén álló, majdnemhogy düledező házat Ozo-ray Imre nyugalmazott ezredes bérelte feleségével, hat gyermekével és édesanyjával. Bár hivatásos katonatiszt volt, sokkal erősebb volt benne a tudományos érdeklődés, mint a harci szellem. 1940-ben történt nyugdíjazásáig a Ludovika Akadémián tanított matematikát. Rendkívül művelt, és minden ízében emberséges, egyszerűen szólva: jó ember volt. A kockázatot teljes felelősséggel vállalta, felesége - bár súlyosan beteg volt már akkor - mindenben mellette állt. Egyik lányával, Máriával egy osztályba jártunk a Deák téri Evangélikus Leánygimnáziumban. Jó barátok voltunk, így megismertem a család többi tagját is. Rajtuk kívül még egy-két kutya és egy macska is élt a házban, bundájukban számtalan bolhával.

A műegyetemi Fizika Tanszéken valóságos okmányhamisító gyár alakult ki. Bevált trükk volt, hogy miközben valaki születési bizonyítványt kért magának a hivatalban, kileste a neveket és adatokat az anyakönyvből. Akinek módjában állt, lopott űrlapot, pecsétet, feliratos levélpapírt, mindent, amivel valamiféle igazolványt lehetett hamisítani. A tanszéken rendszerint jó néhány bejelentőlapot, katonai eltávozási engedélyt, alkalmatlansági bizonyítványt és egyéb okiratot tett elénk Farkass Imre azzal, hogy írjuk alá mint X.Y. százados, orvos, anyakönyvvezető stb.
Május 16-án a szokásos társaságon kívül egy sötét szemüveges, dús bajszú urat mutatott be nekünk mint X. Elemér középiskolai tanárt. Csak a hangjáról ismerték fel: Major Tamás volt. Majornak óriási nimbusza volt azokban az években. Gobbi Hildával és Várkonyi Zoltánnal olyan verseket szavaltak József Attilától, Adytól és más magyar költőktől, amelyekről úgy éreztük: ezt most írták és személyesen nekünk szólnak. A németek bejövetele után igencsak forró lett lábuk alatt a talaj, s a közismerten baloldali művészeknek - ahogy később mondani szokták - illegalitásba kellett vonulniuk.

A két Imre aznap este elindult Major Tamással Ozorára (így keresztelték át a gyerekek a rákosfalvi "birtokot"). Az állomáson Major összetalálkozott pályatársával, Baló Elemérrel (ő igazán Ele-mér volt), és mivel nagyon régóta nem látták egymást, a váratlan találkozás örömére betértek a restibe és lehajtottak néhány pohárkával. Mire elváltak, Majorról minden gátlás lehullt, az óvatossággal együtt. Jellegzetes hangján, harsányan szavalta egymás után a József Attila-verseket; a hév peronján jutott el oda, hogy "…a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember csillagát". A két Imre egymást túlkiabálva igyekezett elnyomni a hangot. Szerencséjük volt. Épségben megérkeztek, és nagy nehezen sikerült ágyba vonszolniuk Majort.
Június elején már nemcsak az utcákon razziáztak, hanem a lakóházakban is. A zsidóknak csillagos házakba kellett költözniük, ahol összezsúfolódva, jó esetben családonként egy-egy szobában szorongtak. Június 25-től csak délután 2 és 5 óra közt mehettek ki a házból. És megkezdődtek a súlyos bombázások is.

Az Ozoray-sarjaknak nem egyszer égő romok között, gyalogosan kellett hazamenni Rákosfalvára. Anyámmal albérletben laktunk egy kétszobás lakásban a Báthory utcában, s amikor a főbérlőknek gettóba kellett menniük, Imre és Mária a megürült szobába költözött. Szeptember közepén történt, hogy Mária minden zsidó származású osztálytársát és egyetemi évfolyamtársát felkereste, és felajánlotta menedékhelyül "Ozorát".
A Fizika Tanszéken megnőtt a forgalom. Farkass Imre egy szép napon egy magas, szőke, álmatag tekintetű fiúval jelent meg, akit - mint mondta - már három országban köröz a Gestapo. Lengyel katonatisztként harcolt a németek ellen, amikor elfogták, de sikerült megszöknie. Magyar fonetikával írom, mert nem tudom, lengyelül hogy lenne helyes: Dobzsánszki Richárdnak - házi használatra Risunak - hívták. Valahogy előkerült menyasszonya is, egy pici, sötét hajú szlovák kislány; Imre kettőjüket a hangszigetelő fülkébe szállásolta be. Ez a két termen át síneken gördíthető, vastagon párnázott kocsi volt a süketszoba. A meglehetősen elnyűtt bélés szakadásaiból kikandikált a töltelék, benne nyüzsögtek a poloskák.

Risu nagy vagány volt, sokat kószált a városban, és amikor hazaért, mindenféle érdekes holmit szedett ki a tarsolyából. Emlékszem rá, amint ártatlan, arccal egymás után rakott az asztalra néhány doboz konzervet, ragacsos fekete kenyeret és egy pisztolyt. Szabad idejében célba lőni tanított minket; egy szép nagy céltáblán két légpuskával gyakoroltunk.

A nyár folyamán a tanszéken is, "Ozorán" is igencsak megszaporodtak a bennlakók. Nemcsak fizikusok, hanem gépész- és egyéb mérnökök hozzátartozói is kaptak a tanszéken átmeneti menedéket, amíg jobb helyet nem találtak nekik (a fiúk munkaszolgálaton voltak), de Risuékon kívül más állandó lakók is voltak. Az egyik jóbarátnak, Kun Istvánnak a húga például Imre feleségének, Farkass Piroskának az irataival élt ott. Emlékszem még Bródy Évára, az Egyesült Izzó nevezetes kutatójának, Bródy Imrének a lányára; azt hiszem, ő csak futó vendég lehetett, mert csupán egyszer találkoztam vele. Egy ízben nagy izgalmat okozott egy váratlan razzia: Imrének perceken belül el kellett tüntetnie az illegális vendégeket. A padlásra vitte őket, és amikor tűzvédelmi szemlére oda is fel akartak menni az egyenruhások, csak hajszálon múlt, hogy ki tudta csempészni őket.
A nagy bombázások alatt természetesen nem mehettek le az egyetem óvóhelyére. Aki ott bujkált, annak még az ostromot is fönn kellett átvészelnie. "Ozorán" még rosszabb volt a helyzet, mert egyáltalán nem volt pince. Csak egy veremféle volt a kertben, s ott Kovácsné nővére és családja lakott. A többiek a szabadban nézték, hogy ég egy sarokkal odább a Lardolin olajvállalat telepe, vagy a házban maradtak, ami persze semmi védelmet nem nyújtott a bombák ellen. Egy repesztől Mária meg is sérült.


Ozoray Imre

A nyár legemlékezetesebb napja augusztus 23-a, Párizs felszabadulásának napja volt. A rákosfalvai ház tágas halljában gyűltünk össze mindnyájan, az egész Ozoray család, a veremlakók és az emeleti szobákba zsúfolt nép. Vidáman, reményekkel telve, emelkedett hangulatban ünnepeltünk, Major Tamás pedig egymás után szavalta József Attila verseit.

Ő egyébként egész nyáron a III. Richárdot tanulta; mindig úgy láttam, ahogy a kertben sétál, kezében a Shakespeare-szöveggel. Nem tudom, meddig bujkált Rákosfalván, de szeptemberben még ott volt. (Később csak annyit jegyzett meg minderről, hogy egy ideig egy ezredes házában is rejtőzött, ahol nagyon sok volt a bolha.)

Októberben, amikor már Makónál jártak az oroszok, Imre bácsit reaktiválták, és 70 munkaszolgálatos század és a vecsési gyűjtőtábor parancsnokává nevezték ki. Most már nemcsak a gyerekei hozták haza az üldözötteket, hanem ő is kiemelt néhányat a foglyok közül, és kis katonai terepjáróján Rákosfalvára csempészte őket. Közöttük volt Beck András szobrász is, aki mellesleg Major Tamás sógora volt. Ekkor már zsúfolásig megtelt "Ozora" minden zuga. Utólag 26 embert számoltam össze, aki hosszabb-rövidebb időn át ott húzódtak meg.

Rejtély, hogyan tudtak ennyi embert etetni akkor, amikor csak jegyre lehetett kapni néhány deka kenyeret, zsírt és más élelmiszert. A hatalmasra duzzadt háztartás vezetését Kovács István menyasszonya vette kezébe. Ő, hiteles papírjaival, szabadon mozoghatott is a környékbeli üzletekben, s bár innen-onnan sikerült élelmiszerjegyeket és némi élelmet is szerezni, mégis mindnyájan egyfolytában éheztek. A mélypont az volt, amikor csak kukacos lótáplisztet tudtak főzni.

November elején egyik ott lévő volt osztálytársunkat, D. Zsuzsát elfogták. Azonnal riasztottuk Imre bácsit a parancsnokságon, s ő még aznap a kis katonai terepjáróval széthordta a népet. Csak azok maradtak Rákosfalván, akiknek valódi papírjaik voltak.

Farkass Imre mindenkinek talált új búvóhelyet, sőt többeknek munkahelyet is. "Erdélyi menekülteket" helyezett el olyan irodákban, ahol űrlapokat lehetett lopni, a legnagyobb fogás pedig az volt, hogy Singer Évát egy vésnöki műhelybe szervezte be, ahol éjszakánként mindenféle hivatalos pecsétet tudtak készíteni, még Gestapo-pecsétet is! (Az űrlapok, levélpapírok és pecsétek lopása nálam valósággal betegséggé vált; automatikusan loptam akkor is, amikor már nem kellett. 14 évvel a háború után éreztem úgy, hogy ennek véget kell vetni: egy fióknyi papírt és egy cipősdoboznyi pecsétet dobtam a szemétbe.)

December elején elrendelték a Műegyetem kitelepítését Németországba. Minden hallgatót és mozdítható, értékes felszerelést ki akartak vinni - nagy részét vitték is. Az ifjabbik Ozoray Imrét orvos nővére  bújtatta el a pestújhelyi kórházban.

A Műegyetemen december 11-én voltam utoljára. Azt már csak hallomásból tudom, hogy Major Róbert közgazdászt és feleségét egy másik házaspárral együtt, némi élelem kíséretében, befalaztak egy mosdóba, így úszták meg a háborút, és hogy Farkass Imre 12 tanársegéddel együtt részt vett az ellenállásban.

Az 1944-45-ben történtekről a három Imre közül soha egyikük sem volt hajlandó beszélni. A Jad Vasem Intézet "Világ Igaza" kitüntetését az Ozoray család négy tagja posztumusz kapta meg, Farkass Imre pedig (aki akkor már Amerikában élt) megtagadott minden felvilágosítást. Az összelőtt rákosfalvai ház helyett a család kapott egy budai lakást, és Imre bácsit kinevezték a Honvéd Levéltár vezetőjévé, onnan ment nyugdíjba. Fia egy kutatóintézetben dolgozott, és évek múlva feleségül vette Farkass Imre elvált feleségét, Piroskát. Mária a Műegyetemen tanított matematikát; őrá bizonyára sokan emlékeznek. Nevüket - Farkass Imre, Ozoray Imre és gyermekei: Mária és Imre, Ozoray Piroska - a Világ Igaza kitüntetettjei között olvashatjuk a nemrég felállított emlékművön, a Pilinszky Jánostól idézett felirat alatt: "Egy egész örökkévalóság őrzi mindannyiunknak sorsát."
 

Neukum Lea



 

Farkass Imre

A világháború utolsó évében Farkass Imre, mint a Műegyetem elméleti fizikai tanszékének tanársegédje, 13 embert (köztük 9 zsidót) rejtett el a fizikai laboratóriumban és az egyetem félreeső zugaiban. Hosszú hónapokon át védte, etette őket, és mellesleg valóságos okirathamisító üzemet szervezett, amivel sok ember életét mentette meg. Gyűjtött és osztott illegális politikai írásokat, sőt fegyvereket is.
A történtekről nagyon sokáig nem volt hajlandó beszélni, és csak 1998-ban vette át a Világ Igaza kitüntetést az amerikai Drew Egyetem holokauszt konferenciáján.
- Honnan vette a bátorságot? - kérdezték tőle.
- Huszonnégy éves voltam mindössze - válaszolta, aki egy mélységesen humanista családban született. Fiatal és erős voltam, óriási önbizalommal, sőt önteltséggel. A nácikat ostoba, szadista hódítóknak tartottam. Úgy gondoltam, túl tudok járni az eszükön. És ezt meg is tettem. Igaz, hogy nagy szerencsém is volt.
 


 


Természet Világa, 137. évfolyam, 9. szám, 2006. szeptember
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez