Az Élet és Tudomány Magyar Örökség díjas
Négy főszerkesztő beszél

Testvérlapunk része a magyar örökségnek. Immár 60 éve kiszakíthatatlanul hozzátartozik szellemi életünkhöz, kultúránkhoz. Ezt, persze, már régóta tudjuk. 2006. június 24-én, szombaton délelőtt a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében mindez hivatalosan is kinyilvánításra került. A Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért bírálóbizottság az Élet és Tudomány folyóiratnak ítélte a Magyar Örökség kitüntető címet. E felemelően szép díjhoz szerkesztőségünk és szerkesztőbizottságunk nevében is szívből gratulálunk. Köszöntésként egy összeállítást készítettünk, melyben az Élet és Tudomány elmúlt két évtizedének főszerkesztői beszélnek szeretett lapjukról. Közülük csak Herczeg János hiányzik, aki pedig egy évtizedig irányította, formálta a hetilapot. Az ő gondolatait, a vele készített interjúból ismerhetik meg, melyet a Természet Világa 2004. augusztusi számában közöltünk.

Gózon Ákos (2004-

- Mindenekelőtt hadd gratuláljak a nem-régiben elnyert Magyar Örökség díjhoz, rajtad keresztül mindazoknak az ezreknek, akiknek a munkája hozzájárult ahhoz, hogy az Élet és Tudomány ilyen szép kort megért. Amikor néhány éve a mi lapunkat is megtisztelték ugyanezzel az elismeréssel, arra gondoltunk, hogy a munkatársakon kívül e díjban benne vannak a mindenkori olvasók is, hiszen érdeklődésükkel ők tartják életben a lapot. Nincs ez másként nálatok sem.

- Köszönjük az "idősebb testvér" elismerését és gratulációját. Abban pedig teljesen igazad van, hogy az Élet és Tudományt mindig is nagy szellemi kör vette körül. Ennek múltbeli emlékeit én csak az idősebb kollégák elbeszéléséből ismerem, de olvasóinkkal ma is aktív és élénk a kapcsolatunk. Példának említhetem a Gondolkodás Iskoláját, mely egy állandó olvasói kört mozgat meg, ezen kívül igen sok levelet kapunk, melyek közül jó párat az "ÉT-posta" rovatban meg is jelentetünk. Igen, valóban sokan vagyunk, akik ezt a díjat magunkénak érezhetjük.

- Ha jól emlékszem, valamikor 2003 vége felé beszélgettünk utoljára "hivatalosan", ugyanebben a szobában, s bár akkor még mint rádióst kérdeztelek, már tudott volt, hogy a főszerkesztői posztról visszavonuló  Herczeg János utóda leszel a lap élén. Nem voltál új fiú az Élet és Tudománynál, hiszen előtte rendszeresen publikáltál, de azért mégiscsak más az elektronikus média, mint az írott sajtó. Hogyan élted meg ezt a váltást?

- Egyrészt fel kellett elevenítenem a régi emlékeket, mert bármilyen furcsa is, előbb tanultam az írott sajtó művelését, mint a rádiózást. Egyetemista koromban, Angliában egy hetilapnál tanultam újságírást. Ami az itteni munkakezdést és beilleszkedést illeti, Herczeg János főtanácsadói minőségben továbbra is segíti a munkámat; elmondott minden apró részletet, lépésről lépésre vezetett be az itteni főszerkesztői munkába. Ennél ideálisabb átmenetet el sem tudok képzelni.

- Neked Jánossal nagy szerencséd van, mert a rádiós munkában is ő volt a tanítómestered.  Mindemellett ne feledkezzünk meg helyettesedről, Kerner Istvánról sem, aki a mindennapi teendők terén volt és van segítségedre.

- Ez így van, a leggyakorlatiasabb teendők, a nyomdával való kapcsolattartás, a létfenntartásunkhoz elengedhetetlen pályázati ügyek intézése és sok egyéb mind hozzá tartoznak. Ilyen segítség nélkül nehéz lenne nagyobb öszszefüggésekben és tervekben gondolkodni.

- Olyan időben lettél főszerkesztő, amikor a sors még nem állított olyan rendkívüli próbatétel elé, mint amilyeneket napjaikban élünk. Tettél-e főszerkesztőként a korábbiakhoz képest drasztikus változtatásokat? Amikor Herczeg Jánossal készítettem interjút, a tieddel gyakorlatilag egy időben, ő már vázolta, melyek azok a lépések, amelyeket az utódjának meg kell tennie.

- Amikor főszerkesztő lettem, az akkori kiadónak, a Magyar Hivatalos Közlönykiadónak készítettem erről egy négypontos tervet. Ezek egyike a lap szerkesztőgárdájának fiatalítása. Nem elsősorban az életkor miatt, hanem mert olyan munkatársakat akartam a laphoz hozni, akik több nyelven beszélnek, jól eligazodnak az internet világában. Ez sikerült is, három munkatárs került hozzánk: Végh Julianna, aki most éppen Angliában tartózkodik ösztöndíjjal, valamint Bánsági Éva és Darvas Anikó. Ők egy ideig párhuzamosan dolgoztak a régiekkel, akik közül többen már nyugdíjba mentek, Barabás Zoli pedig meghalt. A másik tervem az volt, hogy a nyomtatott változat mellett legyen egy mozgékony online változata is a lapnak. Önkritikusan megjegyzem, ezen a téren még csak félúton vagyunk. Azaz a formai megjelenésen és a tartalmi kínálaton is lesz még bővítenivaló. De azt már most büszkén mondhatom, hogy online változatunk havi mintegy 35-40 ezer új olvasót hoz az Élet és Tudománynak! A harmadik elképzelésem a lap külsejének megújítása. Ez a terv elkészült, az Iparművészeti Egyetem fiatal munkatársai igen színvonalas tervet tettek le az asztalra - ám két éve dobozban van. Új arculat bevezetéséhez megfelelő reklámkampány kell, amiben el tudjuk mondani, hogy a lap miért ölt új ruhát, ebben milyen tartalmi elemek változnak. Ennek anyagi hátterét, az ezzel járó marketingmunkát nem tudtuk teljesíteni, pontosabban a kiadóink, a Közlönykiadó,  illetve most már a TIT sem tudta. A negyedik célkitűzés a szerkesztőbizottság megújítása volt. A korábbi testülettel a kapcsolataink kissé formálissá váltak, ezért a bizottságot kiegészítettük, így most egy tanácsadó testület segítségére számíthatunk, s tőlük nagyságrendekkel több szak-mai ötlet, javaslat érkezik, mint korábban.

- Légy szíves, vázold legalább verbálisan, milyen új arculat hever abban a bizonyos dobozban.

- A jelenlegi arculatunk a 90-es évek elején alakult ki és azt hiszem, azzal a céllal, hogy küllemben a színes hetila-poknak a versenytársa legyen. Egy olyan színes magazin, mely a tudományról szól. Most az Iparművészeti Egyetem fiatal munkatársaival arra jutottunk, hogy talán az ÉT-nek letisztultabb, nyugodtabb arculatú, hetilapként is inkább a folyóiratok felé kacsingató, mértékadó tudományos-ismeretterjesztő műhelynek kell lennie, s ilyen külalakot terveztünk, amelyben nem sokfajta kép villódzása ad egyfajta színes külsőt, hanem inkább kevesebb kép, de azok nagyon igényes, látványos megjelenésben. Nagyobb szerepet szánunk a grafikának, mert azt tapasztalom, hogy az ismeretterjesztés egyre inkább ebbe az irányba tolódik, a fényképek szerepe a korábbiakhoz képest viszonylag hátrébb szorul.

- Tartalmilag, stílusában változott-e az ÉT, mióta átvetted?

- Ezt nehéz megmondani, mert két év egy hatvanéves hetilap életében nem hosszú idő. A változást leginkább az újonnan belépett szerkesztő kollégák egyénisége hozta.

- A lap stílusát évtizedeken át a Fenyő Béla-féle iskola határozta meg. Ez a maga idejében bizonyára jó volt, de hát más korban élünk.

- Én azt vallom, hogy maguknak az újságíróknak, szerzőknek legyen stílusuk és nem baj, ha a lapnak nincsen minden szókapcsolatban, mondatfűzésben tetten érhető egységes stílusa. Abban követjük a hat évtizedes hagyományokat, hogy a nagy cikkek terén szerzői lap vagyunk, tehát külsősök - a saját eredményeik népszerűsítését fontosnak érző és vállaló kutatók -, nem pedig profi újságírók írják a cikkeket. A lap többi, aktuális és közönségkapcsolati részét viszont főként a belső és állandó külső munkatársaink írják.

- Egyaránt vagy vezető a lapnál és a Petőfi Rádiónál is. Hogyan tudod egy fenékkel megülni a két lovat? Még szerencse, hogy a két műhely között alig tíz méter a távolság.

- Már egy nyárral korábban, hogy idekerültem, Herczeg Jánossal és a Petőfi Rádió akkori adófőszerkesztőjével, Kiss Gyöngyivel alaposan végigrágtuk, hogyan lehet ezt a két feladatkört összeegyeztetni és kellő színvonalon ellátni. Igen, ez napi kötéltánc és egyeztetés önmagammal, hogyan lehet összehozni a két munkát.

- Az ünnepnapok elmúltak és most szembe kell nézni a hétköznapok valóságával. Olvasóink előtt sem titkolhatjuk el, hogy az  egyik tulajdonos kilépése nyomán mindhárom TIT-lap nehéz helyzetbe került.

- A helyzetet eltitkolni nem akarjuk, a napilapok is többször foglalkoztak vele, de azt szeretném, hogy ebből az olvasó semmit se vegyen észre. Nagyon komolyan mondom, addig szeretnék itt főszerkesztő lenni, amíg az anyagi nehézségek nem mutatkoznak meg a lapon. Az Élet és Tudomány jövőjét csak úgy tudom elképzelni, hogy egy tőkeerős,  markenting- és terjesztőkapacitással rendelkező kiadóhoz kerül a lap, mert bár minden tiszteletem a tulajdonosunké, de a TIT nonprofit szervezetként nem képes egy hetilap huzamosabb ideig való fenntartására, tudniillik nekik sincs erre a későbbi megtérülés reményében befektethető pénzük. Egy ideig úgy volt, hogy a Közlönykiadótól való távozásunk után ugyanazon lendülettel egy másik kiadóhoz, a Mindentudás Egyeteme Kht-hoz kerülünk. Ez a megállapodás egyelőre húzódik, de vannak más érdeklődők is. Egy fejlődni akaró lap kiadása szervezetileg nem nyugodhat csupán egy civil szervezetnek a vállán. Az persze jogos, hogy a lap tulajdonlását, a szakmai irányítását a TIT a saját kezében akarja tartani, de ami a kiadói részt illeti, abba a mai hetilappiacot ismerő, a kiadás csínját-bínját ismerő partnert kell bevonnia - záros határidőn belül.

- Ez azt jelentené, hogy az ÉT-nek, életében először, ki kellene lépnie a piacra, hiszen egy veszteséges lapot miért venne át bármilyen kiadó is.

- Itt az a kérdés, mit értünk piaci alapon működő lapon. Ha én pénzes kiadó lennék, biztosan azonnal vinném az Élet és Tudományt, mert a lapban sok a fantázia. A piaci viszony nem abban áll, hogy az eladott példányokból éljen meg a lap. Nagyon fontos pillért jelenthetnek a lap fenntartásában a különböző szponzori és reklámbevételek. Én nem vagyok merketingszakember, se reklámszervező, úgyhogy ezekhez a feladatokhoz kell egy olyan lapmenedzser, akivel együtt végeznénk a munkát. Ha ez sikerül, szerintem van esélyünk a piacon. Ettől tehát nem tartok, attól viszont inkább, hogy ez az átállás nem történhet meg egyik pillanatról a másikra. Egy most befektető kiadónak adnia kellene egy-két éves türelmi időt és tőkét kell befektetnie a lapkiadásba. Akkor meg tudom ígérni, hogy kb. két év múlva olyan szellemi produkciót leszünk képesek létrehozni és olyan gazdaságosan, hogy megálljuk a helyünket a piacon. Ezt azért is merem mondani, mert 2007-től az EU-tól nagyobb mennyiségű pénz várható a tudomány kommunikációjára, úgyhogy nemzetközi pályázatok elnyerésére is számíthatunk, ha addig kihúzzuk.

- Én valamit nem értek. Másfél évtizeden át a Magyar Hivatalos Közlönykiadó és annak jogelődje adta ki a három TIT-lapot. Csak köszönettel tartozunk azért, hogy átvállalták a veszteségeinket, de ha valakinek, akkor ennek a kiadónak minden eszköze megvolt ahhoz, hogy az általad említetteket - legalább az ÉT esetében - meglépje. Egymás sarkát tapossák a marketingesek, de nem tudok róla, hogy a TIT-lapok promóciója érdekében bárki bármit is tett volna.

- Azt hiszem, ők ezt úgy fogták fel, hogy bevételeik révén az ismeretterjesztés mecénásaként lépnek fel. Ez nagyon elegáns gesztus volt, amíg ennek megvolt a háttere és tényleg elmondhatjuk, hogy ezt a nyugodt másfél évtizedet nekik köszönhetjük. Más kérdés, hogy ha úgy két évvel ezelőtt felhívják a figyelmünket arra, hogy évről évre ennyit kell lefaragni, akkor mi is másként gondolkoztunk volna, s nem hirtelen szembesülünk egy új, tőkehiányos nehéz helyzettel.

- Végül még egy kérdés: mit üzensz általunk az olvasóknak?

- Ilyenkor azt a kérdést teszem fel: miért van szükség Élet és Tudományra, Természet Világára, és egyáltalán, ismeretterjesztésre, kultúrára? Nos, többek között azért, mert tíz-húsz év múlva is kell majd az embereknek értelmes beszélgetéseket folytatniuk egymással. Ehhez szükség lesz olyan műveltségbeli alapokra, amelyek egy nemzetet, egy ugyanazon a nyelven beszélő közösséget eggyé tesznek. Ehhez kell új ismereteket megszerezni a szellem világából. Ez az üzenete az Élet és Tudománynak.
 

Ludas M. László (1978-1990)

- Mikor és milyen szakmai előzmények után kerültél az Élet és Tudományhoz?

- 1966-ban, rögtön az egyetem befejezése után, ahol biológia-kémia szakon végeztem. Pályázat útján kerültem a laphoz gyakornoknak, azután a MÚOSZ egyéves újságíró iskoláját is elvégeztem, ahogy ez akkoriban szokásos volt. A hetvenes évek elején szereztem meg harmadik diplomámat filozófiából a bölcsész karon.

- Fenyő Béla, az akkori főszerkesztő egyből a szárnyai alá vett?

- Eleinte csak közvetetten. Ács Lászlóné Manyikára hárult a betanításom feladata. Mély humanizmusára, szakmaszeretetére és hozzáértésére ma is nagy tisztelettel, szeretettel és hálás köszönettel emlékezem vissza.

- Fenyő Béláról szakmai berkekben köztudott volt, hogy mindenen és mindenkin rajta tartotta szemét. Ő az etalon az ÉT korábbi történetében, a "kályha", akitől el lehet indulni. Te milyenek láttad őt mint főszerkesztőt?

- Béla rendkívül igényes főszerkesztő volt. Nem természettudományi végzettségű ugyan, de minden érdekelte, nyitott volt a világra. Rendkívül széles ismeretei voltak, hihetetlen munkabírású, művelt és precíz. Az volt a szerkesztői alapállása, hogy minden újat, ami a tudományban születik, be kell mutatni, transzformálni a nagyközönség számára.  Lehet, hogy a transzformálás eszközeit néha  kissé túlzásba is vitte, de azt hiszem, erre egy ilyen lap esetében szükség is volt. Ettől vált Ő etalonná, a közérthetőségre való nemes törekvés se`vres-i mércéjévé, számomra a szakmánk utolérhetetlen és felejthetetlen mesterévé.

- Jó, hogy ezt említed, hiszen azokban az időkben a példányszám nem járt messze a 200 ezertől, nemzedékek nevelkedtek az ÉT cikkein, köztük jómagam is.

- Emlékezzél rá, hogy a 60-70-es években a tudomány igazi nagy korszakát élte, szenzációs, máig ható erejű eredmények születtek akkoriban a tudomány szinte minden ágában az űrkutatástól a mezőgazdaságig, a biológiától a fizikán át a földtudományokig. Ebből adódott, hogy az embereknek szükségük volt valamiféle eligazodásra az új ismeretek özönében és az Élet és Tudomány e vállalt feladatát be is töltötte. De nem csak a tudományban zajlottak korszakos változások. Magyarországon a gazdaságban is a hatvanas évek végén indult el a reformfolyamat, és ez nem maradt hatás nélkül az  emberek gondolkodására, társadalmi, kulturális elvárásaira sem az azt követő években, évtizedekben: egyre kevésbé akartak a régi módon élni.

- Mikor lettél főszerkesztő és hogyan?

- 1978 nyarán, az akkori szokásoknak megfelelően…

- Bocsánat, hogy félbeszakítlak. Fenyő Béla szemelt ki utódjául és módszeresen készített fel az előtted álló feladatokra?

- Pontosan így történt. Előtte, még a hetvenes évek közepétől  főszerkesztő-helyettes voltam mellette, egyszóval végigjártam a szamárlétrát, kezdve a gyakornokoskodástól.

- Ezek szerint nagyon fiatalon, ha jól számolom, 36 évesen lettél főszerkesztő. Ez manapság nem feltűnő, hiszen egyetemről frissen kikerülő fiatal emberek igen hamar kerülnek vezetői pozíciókba, de akkoriban ez rendkívüli kivételnek számított. Vezetőnek a 70-es években még zömmel idősebb embereket neveztek csak ki, az "elhalálozási sorrendet" be kellett tartani.

- Ha jól emlékszem, a Heti Világgazdasághoz akkoriban kinevezett, hozzám hasonló korú Vince Mátyással mi voltunk az akkori idők legfiatalabb főszerkesztői.

-  Mit gondolsz, Béla miért pont téged szemelt ki utódjául?

- Nem tudom, erről sosem beszélgettünk, legföljebb elképzeléseim vannak. Nyilván közrejátszott, hogy helyetteseként évekig dolgoztam a keze alá, tisztában volt vele, mit tudok és mit nem, de talán a személyes szimpátia, a kettőnk között kialakult emberi és szakmai jó viszony is közrejátszhatott.

- Olvasóink körében talán nem köztudott, de az ÉT-nél mindig is elsősorban a helyettes cipelte a zongorát, magyarán az ő vállán nyugszik a napi ügymenet kezelése. Utódod e poszton Németh Ferenc lett, s attól kezdve rá hárult ez a nemes és küzdelmes feladat. Emlékszem, én az idő tájt kezdtem írni a  lapotokba és ha valami konfliktusom támadt a rovatszerkesztővel, perceken belül megjelent Feri és elsimította a dolgot.

- Ő valóban kiválóan végezte ezt a munkát, ráadásul neki nemcsak a tudományos ismeretterjesztésben voltak tapasztalatai, hanem másutt, többek között napilapnál is dolgozott. Az Élet és Tudományért végzett munkájáért ma is köszönettel tartozom neki.

- A te főszerkesztői munkád a maihoz képest nyugalmas időszakra esett, túl nagy harcokat, legalábbis eleinte, még nem kellett megvívnod.

- Ez nem egészen így van. Ha viszszagondolsz az akkori társadalmi, gazdasági, kulturális folyamatokra, a hetvenes éveket - miként említettem - nem tekinthetjük állóvíznek:  folytonos húzd meg-ereszd meg állapotban éltünk. Ezt a sajtóbeli struktúraváltozások is tükrözték. Míg a hatvanas években az Élet és Tudomány volt azon nagyon kevés lapok egyike, amelyek kielégítették az emberek igényét a változások nyomon követésében, a 70-es évek végétől, később még inkább, egy sor új lap jelent meg a piacon. Az új igények új lapokat hívtak életre. Akkortájt indult az Inter-press Magazin vagy a História és mások. Mindez úgy hatott ki az ÉT-re, hogy a példányszámunk már a 70-80-as évek fordulójától csökkenni kezdett. Ma bármelyik napilap boldog lenne a fénykorunkban elért stabil, 180 ezer körüli példányszámmal, de ez fokozatosan csök-kent. Mindemellett a lap az akkori árviszonyokhoz képest is rendkívül olcsó volt. Érkezett egy figyelmeztető jel. Elvégeztettünk egy véleménykutatást, melyből az derült ki, hogy kezd elöregedni a lap olvasótábora, pontosabban ijesztő mértékben csökkent a fiatal olvasók részaránya. Elgondolkodtató volt az előfizetők igen magas aránya is. Ez egyik oldalról persze örvendetes, másrészt viszont nem tudtunk kellő mértékben hétről hétre új, nem a törzsközönséghez tartozó olvasókat bekapcsolni.

- Amikor mindezt észleltétek, mit próbáltatok tenni e hanyatló trend megállítása érdekében?

- Először az okokat próbáltuk kideríteni. Már érintettem, hogy sok új lap indult, de említhetem azt is, hogy a 80-as évek elejére a tudományoknak az a fantasztikus felfelé ívelése megállt.. Az emberekben élt bizonyos eufória a tudományok iránt, nevezetesen az, hogy a tudomány meg fogja változtatni az életüket pozitív irányban, vagyis megoldja a gondjaikat-bajaikat. A 80-as évekre döbbentek rá igazán, hogy a tudományok önmagukban nem fogják megoldani a problémákat, mi több, lábra kapott bizonyos tudományellenesség is. Ekkortájt kezdtek visszaütni a tudományos eredmények felhasználásának negatív következményei. Hogyan válaszolhattunk ezekre a kihívásokra? Felvetődött a kérdés, hogy a tudomány és a nagyközönség közötti közvetítésben szükség van-e a hagyományokhoz való merev ragaszkodáshoz. Ez a ragaszkodás legalább két alapvető értéket hordozott magában. Az egyik, mely még a felvilágosodás racionalizmusában gyökerezik, hogy a világ "működését" meg lehet ismerni és meg lehet érteni. A másik érték az emberközpontú szemlélet: az érték maga az ember. Ezeket mindenképpen folytatni akartuk, csak akkor mit tegyünk a népszerűségvesztés megállítása érdekében? A helyzet akkor vált igazán kritikussá, amikor a 80-as évek legvégére kiderült, hogy e klasszikus feladatok betöltéséhez nincs meg a megfelelő anyagi háttér. Hiszen a tulajdonosnak, a TIT-nek rajtunk kívül akkor még négy másik lapot is el kellett volna tartania, kiadónk, a Hírlapkiadó Vállalat pedig  nem tudta finanszírozni a veszteségeinket.

- 1990 áprilisáig voltál főszerkesztő. Akarsz róla beszélni, miért váltál meg a laptól?

- Ha kérdezel, válaszolok.

- Légy szíves. Tehát miért?

- Ha tényszerű akarok lenni, azt mondhatom, hogy nem én hagytam ott az Élet és Tudományt, hanem a szerkesztőség egy belső választáson mást választott főszerkesztőnek. A nem tényszerű válaszom az, hogy az előbb említett dilemmával nem tudtam megbirkózni. Mit lehetett volna tenni? Például másik tulajdonost keresni, abból kiindulva, hogy az ÉT által hordozott értékeket meg kell fizetni a társadalomnak. Ezek minden piacon túlmutató értékek, és ha ezt az állami kultúrpolitika a TIT-en keresztül nem tudja állni, akkor keressünk valakit, aki hajlandó és képes rá, vagyis próbáljuk meg eladni a lapot. Érdekes módon a TIT vezetése is keresett ilyen megoldást. Akkoriban én is megpróbálkoztam puhatolózni, hátha akad vevő, de nem volt ilyen. A másik megoldás, hogy készítsünk olyan lapot, mely el tudja önmagát tartani. No, de milyen legyen ez a lap? Felvetődött több elképzelés, például a spórolás bizonyos technikai visszafejlesztések révén, mint kisebb formátum, fekete-fehér, kétheti megjelenés stb. Ebben az időben azonban, amikor a piacon megjelenő lapok épp az ellenkezőjét lépték, ez öngyilkosság, ráadásul csekély megtakarítással járt volna. Ha viszont olyan lapot készítünk, amely az akkori körülmények között eladja önmagát, olyan megalkuvásokkal járt volna, hogy az eredmény már vajmi kevéssé emlékeztetett volna az Élet és Tudományra, akár magasabbra emeljük a mércét, akár leszállítjuk a bulvár szintjére.

- Most, tizenöt nyugalmas év elteltével ugyanabban a cipőben járunk.

- Amennyire ismerem a helyzetet, határozottan déja`  vu érzéseim vannak.

- Figyelemmel kíséred-e manapság a lapot?

- Azóta nem, bár néha-néha egy-egy számba belenézek. Ezért nem biztos, hogy a benyomásom helytálló: rendszert váltott világunkban az Élet és Tudomány színesebb és drágább lett ugyan, de mintha mégsem  változott volna semmit. Miként sok minden más sem.
 

Oláh Tamás (1990—1991)

- Mielőtt főszerkesztő lettél, már jó ide-je dolgoztál a lapnál. Mikor kerültél oda és milyen előzmények után?

- 1973 vége felé lettem a lap munkatársa. Előtte nem sokkal végeztem pszichológia szakon, és pályakezdőként egy fiatalkorúak számára létesített javító-nevelő intézetben kezdtem dolgozni pszichológusként. A gyerekkel való foglalkozáson kívül az is a feladataim közé tartozott, hogy valamiféle pszichológiai portrét készítsek róluk. Nagy lelkesedéssel vágtam neki, és amikor már úgy az ötvenediknél tartottam, megkérdeztem, mi lesz ezeknek a dossziéknak a sorsa. Azt felelték, az igazgatói titkárságon van egy nagy szekrény, annak a tetejére betesszük. És aztán? Ott marad. Attól kezdve alábbhagyott a lelkesedésem. A laphoz úgy kerültem, hogy az akkori főszerkesztőnek, Fenyő Bélának a lányával együtt végeztem az egyetemen és Béla szólt neki, hogy kellene valaki, aki az Élet és Tudománynál a pszichológia rovatot gondozná. Addig egy már nyugdíjas korú kolléganőm foglalkozott ilyesmivel is, Ács Manyikának hívták és tulajdonképpen ő vezetett be a szerkesztői munka rejtelmeibe. Persze, Fenyő Béla volt a tanítómester, mint valamenynyiünknek. Arra törekedett, hogy fiatal munkatársakkal, saját nevelésekkel vegye körül magát, és ez így is történt.

- Fenyő Bélával, igaz, rövid ideig, én is dolgoztam együtt. Kérlek, röviden mutasd be a munkamódszerét olvasóinknak is.

- Ő volt az a főszerkesztő, aki az utolsó betűig mindent elolvasott, rendkívüli igényességgel és alapossággal. Elsődleges célja a közérthetőség volt, hogy a nem képzett emberek számára is képet adjunk minden tudományterületről. Már a megrendelt kéziratokat is látni akarta, már arra ráírt egy-két megjegyzést. Megtörtént a szerkesztés a saját elvárásainknak megfelelően, a cikkeket "szőkéztettük" nyelvi lektorunkkal, Szőke Istvánnal, aztán Bélával is végigmentünk rajtuk, végül egyeztettünk a szerzővel, aki addigra már nem ismert rá a kéziratára.

- Ettől aztán úgy nézett ki a lap, mintha az egészet egyetlen ember írta volna. Megvallom, ha valami, akkor nekem ez nem tetszett benne.

- Tulajdonképpen ez így volt, de azt nem mondhatnám, hogy indokolatlanul bárki átírta volna a szövegeket. Nem azért lett olyan egy-egy cikk, mert Béla a saját képére formálta, hanem inkább azért, mert az általa megkövetelt módszer ezt az eredményt hozta ki. Szerintem ez nem volt baj, adott egy jól körülhatárolt színvonalat, nem voltak nagyobb kilengések a cikkek nívója, közérthetősége között.

- A lap mindezek mellett a hetvenes években ma már elképzelhetetlenül magas, 170-180 ezer körüli példányszámban jelent meg.

- Amit én ebből a magam érdemének tudok, az elsősorban a szexualitásról szóló sorozat volt, amit még kollégám, Ludas M. László kezdett el. A példányszám egy időre fölszökött 200 ezer fölé is. Már szóltak a Hírlapkiadónál, hogy ennyit nem bírnak el, mert minden számmal nagyobb a veszteség. Persze, akkor még nem piacgazdaságban éltünk, az Élet és Tudomány ára is nagyon alacsony volt, bárki megvásárolhatta pár forintért. Csak a nyolcvanas évek vége felé kezdett drasztikusan csökkeni a példányszám. Amikor főszerkesztő lettem, fölmerült bennem, hogy talán nem kellene ragaszkodnunk ahhoz, hogy ilyen olcsó legyen a lap; inkább egy kicsit drágább, de elegánsabb. E téren voltak vitáim a kollégákkal, és végül is nem mertük meglépni.

- Te voltaképpen "történelmet" írtál a lapnál azzal, hogy a rendszerváltozás körül te voltál az első főszerkesztő, akit nem úgy neveztek ki, hanem a kollégák választottak meg.

- Ez 1990 elején történt. Forrongó idők voltak a sajtón belül is. A MÚOSZ-ból kihívtunk egy megbízottat, aki felügyelte a választást, a Hírlapkiadótól szintén. Amikor megválasztottak, szinte néhány perc múlva felhívott a TIT akkori elnöke, Ádám György professzor és gratulált.

- Olyan időszakban lettél főszerkesztő, amikor a korábbi sajtóstruktúra teljesen felborult, kezdődtek a privatizálások, sok lap alakult, sok megszűnt. Ez milyen kihívások elé állított?

- Azonnal fölmerült a lap finanszírozásának kérdése. A TIT-nek nem volt elég pénze, a Hírlapkiadót és a Pallast akkortájt vonták össze, és tényleg indokolt volt a félelem, hogy megszűnünk. Felvetődött a privatizáció is, de igazán értékelhető jelentkező nem akadt. Megpróbáltunk mindenfelől, főként az OTKÁ-tól pénzt szerezni, ami részben sikerült is. Még ezt megelőzően Horti József lett az összevont kiadó vezetője, ő találta ki azt a megoldást, hogy a két kiadóból alakult Magyar Hivatalos Közlönykiadóhoz kerüljön mindhárom még létező TIT-lap. Így konszolidálódott a helyzetünk.

Igazság szerint amikor a választás megtörtént, megmondtam, hogy csak átmeneti időre vállalom a főszerkesztőséget. Mások nem tülekedtek. Akkor már nagyban gondolkoztam azon, hogy más területen kívánok működni, az üzleti életben. Ez az átmenet nem egészen két évig tartott.

- Történt-e főszerkesztői működésed során érdemi változás a lapnál?

- Apró változások ilyenkor mindig zajlanak, de alapvető struktúraváltás nem történt és ez jó, mert ez képviseli a folytonosságot. A témaválasztásban, a cikkek feldolgozásmódjában, ahogy az idő megkövetelte, természetesen végrehajtottunk némi módosításokat. Amikor még szerkesztő voltam, több olyan rovatot is ösztönöztem, mint például az interjúk, amelyek még élőbbé teszik a lapot.

- Szerinted a mai világban elbír egy ilyen kis ország egy ismeretterjesztő hetilapot, amikor az a követelmény, hogy legalább részben piaci alapon működjön?

- Teljesen piaci alapon ez elképzelhetetlen. Ez legföljebb akkor válhatna lehetségessé, ha olyan csokrát teremtenék meg az ismeretterjesztő lapoknak, mely a teljes spektrumot lefedi és egy kézben van az egész. Akkor könnyebben lehetne reklámokat szerezni, megosztani a témákat és más-más tudományos színvonalat képviselni, különféle igényeknek megfelelni.

- Milyen a mai kapcsolatod az Élet és Tudománnyal?

- Amikor áttértem az üzleti életre, eleinte nagyon hiányzott a szerkesztőségi hangulat, a megszokott életmód, a feladatok. Mindazt, amit a lapnál megtanultam, az üzletben nem tudtam használni. Egyébként az utóbbi években újra írtam néhány cikket, s közben figyelemmel kísérem a lap sorsát, drukkolok a volt kollégáknak és az utódaimnak.
 

Wolfner András (1991-1994)

- Amikor elődöddel, Oláh Tamással be-szélgettem, nem emlékezett rá pontosan, mikor lett főszerkesztő. Amennyire a precízségedet ismerem, lefogadom, Te a magad kinevezésére, napra  emlékszel. Akkoriban, a kilencvenes évek elején még javában egyetemi oktató voltál.

- Tényleg pontosan emlékszem. 1991. június 21-én déltájban visszajöttünk az ebédből és az asztalomon találtam egy cédulát Horti József, a Pallas vezérigazgatója üzenetével, hogy hívjam vissza. Megtörtént. Fogalmam sem volt, mit akar, azt hittem, talán valami kémiai témakörben érdeklődik. Másnap találkoztunk a szobájában, s egy perc nyájaskodás után nekem szögezte a kérdést, hogy elvállalnám-e az Élet és Tudomány főszerkesztői állását. Teljesen meg voltam döbbenve. Kértem egy nap gondolkodási időt, de azonnal tudtam, hogy ez életem nagy lehetősége.

- Tegyük hozzá, nem voltál kezdő ismeretterjesztő, hiszen rengeteget publikáltál a legkülönfélébb lapokban, az ÉT-ben éppúgy, mint a Természet Világában.

- Valóban, és annak idején igen sokat írtam a hajdani Magyarország című hetilapba is, ahol Nyárády Gábor rovatvezető gondozta az írásaimat. Egyszer meg is kérdezte tőlem, miért nem lettem újságíró. Azt feleltem, kicsit későn jutott eszembe és negyven éves fejjel már nem akartam beállni slapajnak, főszerkesztőnek meg nem hívnak. Aztán sok évvel később ez a csoda is megtörtént. Június közepén vettem át a lapot. Sokat nyüzsögtem, a legfőbb célom persze az volt, hogy a lap megmaradjon és ez sikerült is, bár ez elsősorban nem az én dicsőségem. Horti Jóskára mondhat bárki bármit, de kijelentette, hogy amíg ő a vezérigazgató, addig a TIT-lapokat nem engedi megszűnni, és ezt be is tartotta.

Az én időmben indult be a diákmelléklet, igaz, ennek a konkrét munkálatait helyettesem, Kerner István végezte. Közben persze nekem is fájt, hogy a lap példányszáma monoton csökken. A másik, ami erre a korszakra esett, a műszaki átalakulás, a számítógépek megjelenése. Szegény Barabás Zoli, az örök lázadó egyik informatikus barátja hatására kierőszakolta a számítógép bevezetését a lapnál. Eleinte elég mulatságos volt, mert annak, aki megtanulta a használatát és egyből abba írt vagy szerkesztett, külön kis prémiumot tűztem ki. A tervezés, a tördelés akkor még hagyományos módon történt, a teljes átalakulás csak az 1994. december 31-ei távozásomat követően történt meg. Egyébként én magam is akkor kaptam rá a számítógépre, ami elég nevetséges, mert a fiam akkor már informatikusnak tanult.

- Az összes egykori főszerkesztő közül te voltál az egyetlen nem professzionális újságíró,  bár tekintélyes ismeretterjesztői múlt állt a hátad mögött. Hogyan fogadott a kollektíva? Nyilván ismertek.

- Előbb elmondok egy különös történetet. Sokkal korábban, már a hatvanas évek elején kis híján az ÉT-hez kerültem. Már egy ideje írtam nekik, még Pető Gábor Pál szerkesztette a cikkeimet. Egyszer később behívott Fenyő Béla, az akkori főszerkesztő és fölajánlotta, hogy menjek oda szerkesztőnek. Csakhogy akkor én még friss ember voltam az egyetemen, s azt mondtam, hogy nagyon szívesen, de csak félállásban. Ja, úgy nem.

- Annak idején mi vonzott az  ismeretterjesztéshez? Felkértek?

- Ez saját ötlet volt. Amikor a kezdet kezdetén még kutatóként dolgoztam, arra gondoltam, milyen jó lenne az új eredményeket, ismereteket másokkal is megosztani. Azóta is az az elvem, hogy ami nekem új, az valószínűleg másnak is érdekes lehet.

Visszatérve az eredeti kérdésre, a szerkesztő kollégák kíváncsian fogadtak. Nem éreztem semmi olyant, hogy egy kívülről jött embert ültetnek a nyakukra. Akadt, aki nem igazán kedvelt, elsősorban azok, akik pályáztak a főszerkesztői posztra, de nem nyerték el. Általában segítőkészek voltak.

- Mit szerettél a főszerkesztői munkában? Jól hangzik, de nem leányálom.

- Nézd, közel három évtizeden át az egyetemen nyugodalmas munkám volt, nagyjából ugyanazokat a tárgyakat tanítottam, persze, más hallgatóknak, közben kutatgattam. Itt pedig minden nap hozott valami újat, meglepetést, feladatot, legyen az akármilyen apróság is. Életemnek egyik legtermékenyebb, legérdekesebb időszaka volt.

Az interjúkat készítette: Németh Géza


Természet Világa, 137. évfolyam, 9. szám, 2006. szeptember
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez