Csaba György

Csalások és hazugságok
az élettudományi kutatásban


A tudományos kutatás segít megismerni a természetet, feltárja az élettelen és élővilág titkait, működési mechanizmusait, elősegíti, hogy korrigáljuk e mechanizmusok hibáit és lehetővé teszi, hogy ezen felismerések alapján saját magunk vélt vagy valós érdekében beavatkozzunk a természetes mechanizmusokba. Miközben a kutatások többségének eredménye valós, előfordul, hogy a tudományos kutatás csalást vagy hazugságot takar. Ez érthető, hiszen a kutatást is emberek végzik, és a kutatók erényei és vétkei alapvetően nem különböznek a más foglalkozást űző emberekétől. Emellett a kutatókat csalásra serkentheti a "publish or perish" elve, azaz, ha nem közölsz, elpusztulsz, mert nem kapsz támogatást, kitesznek az állásodból stb.

Vegyük úgy, hogy a tudományos csalás az élettudományi kutatás fejlődési rendellenessége. Ennek megfelelően a csalások előfordulási gyakoriságát egyesek 0,04-0,1 százalékra teszik, míg mások szerint ez elérheti az 5-10 százalékot is. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy hol húzzuk meg a határt, mint ahogy - a biológiai példánál maradva - a fejlődési rendellenességek esetében is elfogadott, hogy ezek gyakorisága 1-3 százalék, de van aki szerint a 100 százalékhoz közelít. Míg előbbiek csak a születéskor már észlelhető alaki vagy biokémiai elváltozásokat, addig utóbbiak minden anyajegyet fejlődési rendellenességnek tekintenek. De anyajegye gyakorlatilag mindenkinek van, így ha ezt átvetítjük a tudományos közleményekre, akkor még az 5-10 százalékos csalás is csekélynek mondható. Nézzük meg néhány kiragadott példa segítségével, mikor van szó a biológiai kutatásokban szándékos félrevezetésről, gondatlanság szülte nagy tévedésről, vagy apró, az igazságot lényegesen el nem torzító kegyes csalásokról (anyajegyekről). Kezdjük a legismertebbekkel.

A szándékos csalás és a főnök vétke

1974-ben egy, az immunológiában áttörésnek látszó írás jelent meg a Science című vezető folyóiratban. Az írás alapján úgy tűnt, hogy lehetővé válik a nem rokon (genetikailag különböző) egyedek közötti szervátültetés, minden különleges gyógyszeres beavatkozás nélkül. A szerzők különböző törzsbe tartozó fekete és fehér bőrszínű egerek között végeztek bőrátültetést, és a cikkben látható fényképek által bizonyítottan, a fekete bőr tartósan megmaradt a fehér egerekben. A módszer lényege az volt, hogy átültetés előtt a transzplantátumot szövettenyésztési körülmények közé helyezték, és ez elegendő volt fennmaradásához. A szerzők William Summerlin és Robert Good voltak, és az utóbbi nemzetközi elismertsége bőven elegendő volt a kísérletek hitelességének bizonyítására.

Alig telt el annyi idő, ami a cikk beküldése után annak megjelentetéséhez kellett, kitört a botrány. A neves kutatóintézet egyik szemfüles állatgondozója észrevette, hogy a fekete transzplantátumok megfakultak. Az egyik ilyen foltra alkoholt cseppentett, mire a feketeség "elcsorgott", majd az alkohol lemosta a foltot. Kiderült, hogy a fekete foltokat filctollal festették a fehér bőrre. Summerlint azonnal felelősségre vonták, és eltávolították az intézetből, de Robert Good sem úszta meg az ügyet bántatlanul.

Minden új tudományos felismerésnek át kell esnie a mások által elvégzett ismétlés próbáján, mielőtt az tankönyvszerűen elfogadottá válna. Így, ha Summerlin eredményeinek utánvizsgálata megtörtént volna, fény derült volna arra, hogy a módszer nem jó. Ez esetben talán fel sem merül, hogy csalásról van szó, véletlen jelenségnek könyvelték volna el és nem hagyott volna maradandó nyomot. SelyeJános szerint - mint írja a tudományos kutatásról szóló, "Az álomtól a felfedezésig" című könyvében - előfordul, hogy ugyanannak az intézetnek a harmadik és negyedik emeletén egymástól eltérő eredményeket kapnak, mert két különböző kutató másként adja be az injekciót, vagy eltérő a hőmérséklet stb. És ez valóban - ha nem is gyakran - megtörténik, ezért lényeges a tudományos dolgozatokban a módszer részletes leírása. A Summerlin-ügyben azonban a csalási szándék nyilvánvaló volt és lelepleződött, mielőtt bárki megpróbálta volna a kísérletet megismételni.

Bár kezdetben feltételezték, hogy Good is részt vett a csalásban, szerepe később tisztázódott: nem ellenőrizte munkatársának eredményeit és mivel hinni akarta, hogy azok igazak, anélkül hogy különösebben utánanézett volna, nevét adta a kísérlethez. Good tudományos tevékenységének mintegy 50 éve alatt több mint 2000 cikket és 50 könyvet publikált szerzőként vagy társszerzőként, több kutatóintézet vezetője volt és számos bizottságban ülésezett, így nem látszik valószínűnek, hogy minden munkának alaposan utána tudott volna nézni. Megbízott a munkatársaiban, és egy közülük nem szolgált rá erre a bizalomra (persze, nem biztos, hogy csak egy, csak ez csalt akkorát, hogy annak nagyot kellett durrannia). Goodról azonban a csalásban való részvételt nem tudta lemosni az idő (utána még 29 évig élt és dolgozott), és bár korábbi és ezutáni munkássága alapján a Nobel-díj várományosaként tartották számon (elsőként ültetett át emberi csontvelőt, elkülönítette a T- és B-limfocitákat stb.), ezt nem érte el.

Volt azonban olyan világhíres kutató is, David Baltimore, aki Nobel-díjának elnyerése után került a tudományos csalás gyanújába. Baltimore a DNS-RNS-fehérje-dogma megdöntője volt, aki bebizonyította, hogy nemcsak DNS-ről RNS-re, hanem visszafelé is történik átírás, legalábbis az RNS-től a DNS felé, a reverz transzkriptáz enzim közreműködésével. Ezért a felfedezéséért 1975-ben - indokoltan - orvosi Nobel-díjat kapott. A reverz transzkriptáz felismerése ugyanis nemcsak elméleti jelentőségű, hanem gyakorlati is: az RNS-vírusok - mint amilyen a HIV (AIDS) később felismert vírusa is - ennek segítségével íródnak át DNS-re, ami szaporodásukhoz szükséges.

Baltimore 1986-ban egy, Thereza Imanishi-Karival közös immunológiai munka társszerzője lett, melyben el nem végzett kísérletek adatai szerepeltek. A csalás hamar kiderült, de Baltimore elkövette azt a hibát, hogy nem vonta vissza a kéziratot és védte munkatársát. A botrány folyamatosan dagadt, eljutott egészen az Egyesült Államok Kongresszusáig, mivel mégiscsak egy Nobel-díjasról volt szó. 1991-ben Baltimore-nak le kellett mondania a csalás miatt a Rockefeller University elnöki (rektori) székéről is, és tudományos tekintélye meggyengült. 1996-ban egy szakértőkből álló bizottság tisztára mosta Imanishi-Karit, megállapítván, hogy nem csalt, csak "nagyon hanyag" volt, így Baltimore is fellélegezhetett.


Thereza Imanishi-Kari és David Baltimore

Tanulságként megállapítható, hogy egy vezető kutatónak nem lehet tényként elfogadnia, ha egy munkatársa az ő vágyálmait teljesíti, amíg annak hitelességéről meg nem győződött. Mennél jelentősebb egy felismerés, annál inkább kétségeinek kell lennie, és ezeket csak akkor küzdheti le, ha a felismerés valódiságáról személyesen is meggyőződött.

A hosszú lejáratú tréfa

Charles Dawson, egy neves brit paleontológus 1912-ben megtalálta és ismertette az Eoanthropusdawsonit, a piltdowni embert, amely a majom és az ember közötti átmenet lett volna, mivel emberre jellemző koponyája és emberszabású majomra emlékeztető alsó állkapcsa volt. 1915-ben egy másik hasonlót találtak, ekkor vált az első lelet is teljesen elfogadottá. Az is maradt egészen 1949-ig, amikor fluorabszorpciós vizsgálatok kimutatták, hogy kapitális csalásról van szó. A koponya egy középkori emberé volt, míg az állkapocs egy orangutáné, a fogak pedig egy csimpánzé. A "régiséget" vas és krómsav keverékében történő pácolással érték el. A mikroszkópos vizsgálatok a fogakon karcolásokat is kimutattak, melyek az orangután állkapcsába való illesztéskor keletkezhettek.

A piltdowni koponya rekonstrukciója darabjaiból - és ami kiderült róla

Bár lehetségesnek tűnt, hogy maga Dawson kreálta a leletet, valószínűbb, hogy őt is, meg a többi paleontológust is a tréfacsinálók szándékosan "átverték". Így került gyanúba Sir Arthur Conan Doyle, Sherlock Holmes szellemi atyja, valamint a kiváló teológus és paleontológiai kutató, Pierre Teilhard de Chardin, mivel korábban ők is jártak a koponya lelőhelyén. Később Martin Hintont gyanúsították a kreációval, de a tényleges hamisítót máig sem találták meg. Mindenesetre a piltdowni emberről közel 40 évig hitték, hogy a majom és az ember közötti átmenet, amihez hozzájárult, hogy a többi európai nagyhatalomnak már megvolt a maga ősembere; a Neander-völgyi a németeknek, a crô-magnoni a franciáknak, csak az angoloknak nem volt, tehát a piltdowni lelet igazán jól jött a nemzeti öntudatnak és segített elleplezni a csalást.

Igaznak látszik, de lehet, hogy csalás

Vannak olyan újszerű felismerések az élettudományokban, amelyek minden addigi ismeretünknek ellentmondanak. Ezek természetesen lehetnek igazak és rendkívüli jelentőségűek, de lehetnek olyanok is, amelyek hibás kísérleteken, vagy hibás következtetéseken alapulnak. A múlt évben külföldi és a hazai újságok világgá kürtölték, hogy egy aberdeeni kutató megtalálta a hosszú élet titkát, és módszerével az emberi élet akár 30 évvel is meghosszabbítható. John Speakman a pajzsmirigy hormonjában, a tiroxinban találta meg azt a molekulát, ami az életet meghosszabbíthatja, mivel egérkísérletekben ezt észlelte. Az újságok mindjárt hozzá is tették, hogy nevezett kutató 450 000 font (mintegy 162 millió forint) támogatást kapott a tudományos tanácstól kísérletei folytatásához, ami nyomatékosította a hírt. Speakman szerint a tiroxinnak szabadgyök-fogó hatása van, és ez volna az eredmények alapja.

A sejtek öregedéséhez a szabad gyökök felszaporodása valóban hozzájárul azáltal, hogy károsítja a plazmamembrán lipidjeit, a sejtek fehérjéit (enzimek) és - nem utolsósorban - a DNS-t. A sejteknek van is saját gyökfogó mechanizmusuk ezen káros hatások kivédésére, de ez nem mindig elegendő. A gyökfogók - mint amilyenek az E-, A- és C-vitamin, valamint számos szintetikus molekula - tehát valóban ellene hatnak a sejtöregedési folyamatoknak. Ez mindeddig nem volt ismert a tiroxinról, de ha bizonyítható, akkor tényleg jelentős felismerés. Van azonban néhány olyan tény, ami ennek ellene szól.

A tiroxin anyagcsere-fokozó hormon, melynek a magzati fejlődésben is fontos szerepe van azzal, hogy az agysejtekre hat, így hiányában szellemi visszamaradottság (kretenizmus) alakul ki. Ugyanez történik jódhiányos vidékeken annak pótlása nélkül, mert jód kell a tiroxin felépítéséhez. Az anyagcsere túlzott fokozódása ugyanakkor káros (izzadás, idegfeszültség, remegés, fogyás, fokozott időszakos szívdobogás, csontritkulás stb. lép fel), melynek gyógyszeres vagy műtéti visszaszorítása szükséges. Emellett - és itt most ez a lényeges - az anyagcsere fokozódása - az eddigi tapasztalatok szerint - rövidíti az élettartamot. Az intenzív anyagcseréjű egér például 2-4 évet él, a lassú anyagcseréjű bőregér (denevér) mintegy húszat. Az ugyancsak lassú anyagcseréjű elefánt több mint 70 évig él, a nem a gyors anyagcseréjéről ismert teknős pedig akár 100-200 évet is. A 20 fokon tartott lassú anyagcseréjű gyümölcslégy élettartama 67 nap, míg 25 fokon ez 24,6 nap, és a gyors anyagcserét biztosító 30 fok esetében mindössze 8 napig él. Az anyagcsere-fokozó tiroxin tehát - az eddigi ismeretek szerint - nem látszik élettartam-hosszabbítónak, és antioxidáns hatását előbbi tulajdonsága lerontja, sőt negatívba fordíthatja.

A kérdés tehát az, hogy szabad-e az élet meghosszabbítását váró embereket csalóka ábrándokba ringatni. A 30 év ugyanis több, mint egy emberöltő. A tudományos fórumok által még nem bírált, sőt e sorok írásakor még tudományos folyóiratban nem is közölt, az eddigi nézeteknek ellentmondó egéreredmények feljogosítanak-e arra, hogy emberöltő értékű ígéreteket tegyünk? Ha az egéreredmény nem is csalás (még nem tudjuk), a 30 év nyugodtan nevezhető hazugságnak, mely a szerző és a média összekacsintásából fabrikálódott és a tudományos etikát súlyosan sérti.

Hasonlóan kétségeket ébresztő tudományos munka volt az intelligens víz esete. Jacques Benveniste neves francia immunológus a múlt század nyolcvanas éveinek végén úgy találta, hogy a homeopátiás hígítások, melyekben már a hatóanyag egyetlen molekulája sem lehet jelen, befolyásolni tudják az immunsejteket, azaz a hatóanyaggal egyszer már találkozott víz emlékezett és reprodukálta a hatást. A munkát - a bírálók közötti hosszas viták után - elfogadta a vezető tudományos folyóirat, a Nature, és a megfigyelés nagy médiavisszhangot is kiváltott. Voltak olyan munkacsoportok, amelyek meg tudták ismételni az eredményeket, de a többségnek ez nem sikerült. A legnagyobb csapást Benveniste-re az mérte, hogy a Nature főszerkesztőjének, a nagy tekintélyű John Maddoxnak és az áltudományok közismert lebuktatójának, James Randinak jelenlétében saját maga sem tudta megismételni az eredményeket. Ezzel a megfigyelés véglegesen átkerült a csalások kategóriájába és Benveniste 1991-ben elnyerte a nevetségességi (Ig) Nobel-díjat a kémia területén.

Hétköznapi csalafintaságok

Az említett kiemelkedő és példaértékű csalások mellett vannak olyanok is, amelyek a megbocsátható és többé-kevésbé elfogadott kategóriába tartoznak, mivel gyakorlatilag minden kutató "műveli" azokat. Ilyen apró csalás például a tudományos eredmények kozmetikázása. Ma már gyakorlatilag lehetetlen egy tudományos eredményt statisztikai analízis nélkül közölni. A statisztikai módszerek azonban különbözőek, és az esetek többségében meg lehet találni azt, amelyik az eredményt előnyösebb színben tünteti fel. A statisztikai analízis alá bocsátott eredmények csoportosításának módja is elősegítheti, hogy olyan legyen az eredmény, amilyet a kutató még a kísérlet elkezdése előtt megálmodott. Vannak olyan eredmények, amelyek az analízisből jó szívvel kihagyhatók, mert az állat egyéb irányú viselkedése eltérő volt, mert a kísérleti körülményekben mutatkoztak eltérések, vagy mert az egyedi eredmény a csoportból "kilógott". Ezek mind a kutató egyéni megítélése alá tartoznak és befolyásolják a következtetéseket. Az ilyen praktikáknak is megvan azonban az etikai határa, amelyet nem ajánlatos átlépni. Alfred Kinsey munkásságáról korunk szexualitásának tanulmányozásában azt mondhatnánk, hogy megrengette a világot. Többen is megvádolták azonban, hogy következtetéseit nem megfelelő mintákból merítette, mert a normális populációhoz tartozóknak tekintette a szexuális bűncselekmények miatt büntetett fegyenceket (nem keveset, mintegy 1400-at) és prostituáltakat, és ezek megváltoztatták az eredményt. A kozmetikázás és átcsoportosítás tehát annál kevésbé megengedett, mennél lényegesebbek a következtetések és mennél inkább befolyásolják az eredményt.

A következtetések rendszerint többször ismételt kísérletek eredményeiből adódnak. A testreszabott dolgozat elkészítésekor azonban nem látni, hogy az eredmények egyértelműek voltak-e, vagy éppenséggel ellentmondóak, és azokat válogatták ki, amelyek a szerző elképzeléseinek megfeleltek. Amit leírnak tehát, igaz, csak az elhallgatások fényében tekinthető manipuláltnak. Mennél többször ismételnek meg egy kísérletet, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy az eredmény elfogadható, azonban ezzel egyidejűleg nő annak valószínűsége is, hogy megjelennek a semleges, vagy éppen a következtetéssel ellentétes részeredmények is, melyeket az esetek többségében a dolgozatban nem említenek.

Egy tudományos dolgozatnak meghatározott struktúrája van. Van benne bevezetés, anyag- és módszerleírás, eredményismertetés, megbeszélés (diszkusszió) és összefoglalás, valamint az idézett irodalom jegyzéke. A szerző szándékától függően szerepel a bevezetésben és a diszkusszióban (ennek következtében az irodalomjegyzékben is) mindaz, ami a kísérlet elvégzését indokolta, alátámasztja azt, vagy ellene szól. A szerzők jó része mellőzi azt az irodalmat, ami kisebbítené az érdemeit, tehát amit mások már korábban megfigyeltek, főleg, ha ezek az adatok olyanok, amelyek csökkentik az adott munka újdonságát. A "publish or perish" elve nemcsak számszerűségben érvényesül, hanem az eredetiségben is, tehát igyekezni kell elcsalni mások érdemét, hogy a saját érdem növekedjék. Emiatt az eredmények ellen szóló irodalmat is ritkábban közlik, mint kellene, mert ez gyengíti az adott munka hitelességét.

Eléggé gyakori csalásnak tekinthető a plágium is. Az érthető, sőt dicsérendő, ha egy szerző korábban közölt dolgozatból emel ki eredményeket és azt a sajátjában közzéteszi. Alapvető követelmény azonban, hogy annak nevét, akitől az idézet (eredeti formájában, vagy módosítva) származik, megemlítsék, ez néha (gyakran?) elmarad. Itt is nehéz megvonni a határt, hogy ez mikor bocsátható meg, és mikor lépi túl az etika által még elviselt határokat. Előfordul azonban az is, hogy teljes munkát átvesznek sajátként feltüntetve, elsősorban a doktori (PhD-) disszertációknál. Az ilyenkor bemutatott kísérletek természetesen korrekt munkák eredményei és azok következtetései, csak éppen nem azé, aki azokat bemutatja.

Azonban nemcsak egy tudományos dolgozat szerzője csalhat, hanem annak bírálója is. Bírálatra ugyanis általában annak küldik a szerkesztőségbe érkezett dolgozatot, aki ugyanazzal a témával foglalkozik. Így a bíráló megirigyelheti az eredményt, beépítheti saját munkájába és azt közlési helyzetbe hozhatja, miközben hátráltatja a hozzá bírálatra érkezett munka megjelenését, "ráül" arra, kivitelezhetetlen javításokra kötelezi a szerzőt, vagy elutasítja a dolgozatot, hogy saját munkáját futtathassa be. Az eredeti dolgozat szerzője a bírálót nem ismerheti, így legfeljebb meglepődhet, hogy valaki leelőzte,és hosszadalmas és tisztességes munkája kárba veszett.

Belső csalások

Ugyancsak a nagydobra nem vert csalások közé tartozik az, ha valakit egy tudományos munka szerzői között nem említenek meg, holott annak résztvevője volt. Egy, ennél is megszokottabb eset az, ha a dolgozat első szerzője nem az értelmi, azaz érdemi szerző, hanem valaki, aki a munkahelyi hierarchiában magasabb szinten áll. A munkahelyi főnök gyakran szerepel a szerzői lista utolsó helyén (senior author), mintegy fémjelezve a dolgozatot, sokszor indokoltan, mert az ötlet tőle származik, vagy a következtetéseket ő vonta le (esetleg írta meg a dolgozatot), de nem ritkán nem is tudja, mivel foglalkozik a munka, csak nevét adja hozzá. Most már sohasem fog kiderülni, hogy Good vagy Baltimore érdemi résztvevői voltak-e a csalássá minősített dolgozatoknak, vagy csak mohóságuk áldozatai. Ugyanígy előfordul, hogy valaki azért szerepel egy dolgozat szerzői között, mert - ahogy szokták mondani - a patkány farkát fogta, de az is előfordul, hogy a szerzők kölcsönösen beveszik egymást a listára, hogy így szaporodjék dolgozataik száma.

Csalás megrendelésre

Van olyan eset is, amikor nem a "publish or perish" a csalás kiváltó oka, hanem a környezet, amiben a kutató él, az a nyomás, amit a hatalom gyakorol, az ideológia, ami mintegy kötelezővé teszi a "tudományos" alátámasztást. Ez rendszerint a diktatúrákban fordul elő.

A náci diktatúrának alapvető ideológiai bázisa volt a fajelmélet. A tudomány szerint az emberiség ugyan eltérő rasszokból áll, de egységes faj. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint a rasszok közötti eredményes párosodás, ami már a náci korszak idejében is ismert volt. Azóta a molekuláris genetikai bizonyítékok sora is rendelkezésre áll. Mivel azonban a náci vezetésnek ahhoz, hogy hitük szerint szalonképessé tegyék emberek egész populációjának rabszolgasorba hajtását, illetve kiirtását, annak alátámasztása volt szükséges, hogy vannak magasabb rendű és alacsonyabb rendű emberi fajok. Ehhez megtalálták a megfelelő (tudósnak nem nevezhető) szakembereket, akik képesek voltak csalni, hazudni és embereken kísérletezni, és akik közül a második világháború után nem egy a nürnbergi nemzetközi bíróság előtt felelt tetteiért.

A kommunista diktatúrát irritálta a génelmélet, mert ideológusaik úgy gondolták, hogy kizárólag a környezet felelős azért, amilyenné az élőlény - ebben az esetben az ember - válik. A kommunista környezet tehát kitermeli a kommunista embert, aki más, mint a többi, felelősségteljesebb, önfeláldozóbb stb. A gének ebbe nem szólhatnak bele, gyakorlatilag semmi szerepük nincs, ugyanakkor ami kialakult, az öröklődik. Megtalálták a megfelelő embert, egy mezőgazdászt, Trofim GyenyiszovicsLiszenkót, aki Micsurin megfigyeléseire alapozva megteremtette a szerzett tulajdonságok öröklődésének tanát, és a diktatúra háttéreszközeinek igénybevételével gyakorlatilag kiirtotta a szovjet genetikát, a genetikusok kiirtásától sem riadva vissza. Ebben a légkörben csak az maradhatott meg, illetve juthatott előre, aki elfogadta vagy alátámasztotta a hazugságot, az eredmények meghamisításától sem határolódva el.

Ebben a légkörben a badar csalások tömege jött létre az orvosi kutatások területén is. Izompépből állítólagos harántcsíkolt izomsejteket (rostokat) fejlesztettek ki, képeken demonstrálták, amint a vérsejtekbe idegnyúlványok hatolnak be stb. A legnagyobb karriert befutott csalás azonban OlgaBoriszovna Lepesinszkaja nevéhez fűződik, aki az ideológiának megfelelően "bizonyította", hogy a tyúktojásban a szikből (sárgája) sejtek keletkeznek, amelyek azután részt vesznek az embrió felépítésében. Ezzel - az ideológusok szerint - bizonyítást nyert, hogy élettelenből élő jön létre, amiért Lepesinszkaja, éppúgy, mint korábban Liszenko, megkapta a Lenin-díjat. Mindkettőjük csalásainak a Szovjetunió által uralt országokban is akadtak - sok esetben jobb sorsra érdemes - hívei, akik az ott szokásos "tudományos" díjak birtokosaivá váltak. A liszenkói terror nemcsak a Szovjetunió biológiai tudományának okozott nehezen helyrehozható károkat, hanem éppen az általa támogatott szerzett tulajdonságok öröklődésének (epigenetika) is, mivel a gén szitokszóvá válása - a helyzet megfordulásával - az epigenetikát helyezte évtizedekre törvényen kívüli állapotba.

A megrendelésre készült csaláshoz egyes esetekben még az adatokat sem kell meghamisítani, csak egy olyan keretbe tenni, amit a hatalom birtokosai megkívánnak. A nyiroksejtek például valóban bemennek a retikulumsejtekbe (emperipolesis), miután körbejártak a felületén (peripolesis), és előfordul, hogy ki is jönnek onnan, éppen csak ezt sejtszülésnek kellett nevezni és kapcsolatba hozni Lepesinszkaja tévtanaival, és máris megvolt a magas elismerés. Vagy egy másik példa: amikor a tablettás fogamzásgátlást felismerték, és két év után vizsgálták a hormontablettákat fogyasztó nőket, valóban nem találtak káros hatást, csak ebből nem lett volna szabad levonni azt a következtetést, hogy a módszer bizonyítottan ártalmatlan, mivel a szteroidbombázásnak a következményei később voltak várhatóak és ez be is következett. De mert a megrendelő - a puha diktatúra - úgy kívánta, nálunk az éretlen adatokat arra használták fel, hogy eltagadják a módszer akkor még a jelenleginél sokkal kifejezettebb veszélyeit, és megtalálták azokat a szakembereket, akik a téves következtetések hirdetésére vállalkoztak.

A média szerepe

A tudományos eredményeket a szakfolyóiratokban közlik. Ez a normális út, ami lehetővé teszi, hogy a témához többé-kevésbé értő szakemberek megítélhessék a munka közlésre való alkalmasságát. Természetesen ez sok időt vesz igénybe és bár vannak folyóiratok, amelyek egy-két hónapon belül megjelentetik az arra érdemes tudományos közleményt, az sem ritka, hogy akár egy év is eltelik a közlemény beérkezése és megjelenése között. Ezért számos kutató, különösen azok, akik a tudomány forró pontjain munkálkodnak és úgy érzik, nagyon fontos felismerésre jutottak, nem várják ki a közlés "hivatalos" útját, és a szenzációra amúgy is éhes napisajtóhoz (újság, rádió, tévé) fordulnak, ami beindítja a közlési láncreakciót. Itt az eredmények közlése gyors, de nincs kontroll. Éppen ezért mindent el lehet adni, akár valódi, akár hamis, a megjelenés pillanatában az értéke egyforma, és csak az idő, illetve a szaksajtóban való megjelenés, vagy meg nem jelenés mutatja meg a valódi értékét. A sajtó képviselői félrevezethetők, akár az eredmény közlőjének rangja miatt, akár azért, mert az eredmény nagyon fontosnak, a közérdeklődésre alkalmasnak látszik. Így került a napisajtóba Speakman munkássága és így kerülnek hétről hétre hírek a rákellenes anyagokról, tesztekről. Az újságíró nem élettudományi szakember, így azt sem köteles tudni, hogy egy cikk kongresszusi bejelentésének elfogadása még nem jelenti az előadás tartalmának valós voltát, és ha a szerző ezzel akarja alátámasztani igazát, megteheti. A laikus olvasó pedig elhiszi, hogy valami nagyon fontos történt. Amíg a telekommunikáció és a napisajtó nem jutott ekkora szerephez, a csalások hamarabb lelepleződtek, esetleg nem is jutottak a laikusok tudomására, és leleplezőjüknek nem kellett számolnia a laikusok által gyakorolt ellennyomással. Nem lehetett valaki nagy szenzáció felismerője, ha összesen egy egérnek adta a kísérleti anyagot és egy másik volt a kontroll (konkrét eset), miközben a média által felhergelt laikusok követelték, hogy ők is hozzájuthassanak a csodaszerhez. Mert a beteg embereknek a csalás nyújtotta a reményt, és a gonosz, kritikus tudomány elvette azt.

A csalások - mint ahogy másutt sem - a tudományban sem fognak megszűnni, sőt mennél több ember vesz részt a tudomány művelésében és mennél nagyobb az igény a gyors eredményekre, annál több alkalommal fordul elő. Mégis, a "tudományos" csalások, hazugságok az élettudományokban nem maradnak fenn tartósan, lelepleződnek, és készítőik neve - mint ebben a cikkben is - legfeljebb negatív előjellel szerepel. Úgy kell kezelni őket, mint a tudományos munka selejtjét, melynek mennyiségét igyekezni kell leszorítani, de együtt kell élni vele.

***

Woo Suk Hwang

A cikk aktualitását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a XXI. század eddigi legnagyobb tudományos botránya a cikk leadása óta robbant ki. Woo Suk Hwang dél-koreai kutató cikket közölt a Science című folyóiratban az általa előállított, paciens-specifikus őssejtvonalakról. Ennek gyakorlati jelentősége óriási lenne, mert nem kellene tartani attól, hogy az immunrendszer kilöki az átültetett őssejteket (figyelem, Summerlin is hasonló okból végezte a kísérleteit!). A cikk megelenése után röviddel azonban három, a szerzőhöz közel álló kutató közölte (az egyik maga is a cikk szerzői közé tartozott), hogy a cikkben hamis adatok vannak. Mint a későbbi vizsgálatok kiderítették, a klónok többsége nem is létezett, a cikkben két különbözőnek jelzett klón képe teljesen azonos volt (hogy nem vették ezt észre egy vezető tudományos lapban?) és egyetlen létező őssejtklón DNS-e sem volt azonos a donorként megjelölt paciens DNS-ével. Hwang bejelentette a cikk visszavonását, de a lavina már megindult. Vizsgálják ugyanis korábbi cikkeit is, például azt, amelyik ugyancsak a Science-ben jelent meg a klónozott humán embrióból előállított őssejtvonalról, illetve kétségbe vonják, hogy Snuppy, az első (szintén általa előállított) klónozott kutya valóban klón. Hwang csalása magával rántotta a neves amerikai őssejtkutatót, Gerald Schattent (ő volt az ominózus 24 szerzős cikk "senior author"-a, mint mondják, csupán azért, mert kijavította Hwang cikkének nyelvi hibáit), akinek pedig 6,4 millió dolláros támogatása volt klónmajmok (sikertelen) előállítására.
 


Természet Világa, 137. évfolyam, 2. szám, 2006. február
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez