Németh Géza

Lejjebb már nem csúszhatok
Az Antarktisz

Második rész


A Déli-Shetland-szigeteknél nyélbe ütött sikeres partraszállások után még azt hittük, így megy ez majd utunk végeztéig. Szervezőink összesen nyolc parti túrát terveztek. Este délnyugat felé vettük az irányt, hogy az Antarktiszi-félsziget nyugati partvidékén folytassuk utunkat és behajózzunk a kontinens és a tőle nyugatra fekvő kisebb szigetek közti keskeny szorosokba, hogy ott gleccserekben, jéggel teli öblökben gyönyörködjünk. És persze partra is szálljunk. Nem így történt. Az éj leple alatt északi szél támadt, és a pakkjeget besodorta a szorosokba. Lehetetlen volt továbbhaladni, pedig a hajó nem is a szorosokban próbálkozott, hanem a szigetektől nyugatra. Csak a reggeli ébresztőkor derült ki, hogy immár északnak hajózunk és érzelemmentesen átaludtuk életünk legdélebbi pontját, a déli szélesség 64. fok 08. percét. A déli sarkkör "átlépése" ugyan eleve nem szerepelt a tervek között, mégis némi szomorúsággal vettem tudomásul… mit is? Először is azt, hogy ritka ronda napra virradtunk, szürke ködben kóválygott-imbolygott a hajó és voltaképp fogalmunk se volt róla, hova is tartunk. Illetve tudtuk: a Remény öble, vagyis a Hope Bay felé. Az, hogy ennél délebbre már a büdös életben nem juthatok, csöppet se zavart. Az Antarktisz fagyos, jeges, szeles, kietlen belső vidékei meg végképp nem érdekelnek, a pólusról nem is beszélve. A napot olvasással, írással, evéssel töltöm, időnként rövid fedélzeti séta, jéghegymustra, többnyire a partot se látjuk. Orosz est volt ma, ahogy kell, sóval-kenyérrel-vodkával, a lányok szépen beöltöztek népviseletbe, énekeltek, táncoltak, kis jeleneteket adtak elő, Olimpiada és Liza fergeteges cigánytáncot produkált, és láthatóan még ők is élvezték, nem csak a közönség. És ugyanezek a lányok, akik mellesleg egész délután az esti étkeket készítették elő, pár perccel a show után már visszavedlettek felszolgálóvá. Ja, igen, Colin, a kabintársam este - először az út során - megfürdött.
 

Nincs tovább! A Lyubov Orlova a pakkjégben
(A szerző felvételei)

Másnap reggelre újabb csoda történt. Kivételesen fél hatkor keltettek bennünket, meseszép virradatra ébredtünk. Föld, föld, méghozzá az igazi, a kontinens maga. Ünnepélyesen bejelentem, hogy Németh Géza 2004. november 25-én reggel negyed hét tájban a déli szélesség 63. fokának 32. percénél Brown Bluffnál az antarktiszi kontinensre lépett. Papírom is van róla, pecséttel, aláírással. Ez nem blöff (még ha a magyar így is ejti), az angolban ez a szó nem csupán ámítást, hanem szirtet is jelent. A szirt mintegy 250 méterrel magasodik a part fölé. A pleisztocénban végbement vulkánkitörések maradványa, amikor az Antarktiszt még a mainál is vastagabb és kiterjedtebb jégpáncél borította és a kitörés a jég alatt következett be. A szirt tufaszerű anyagból áll, melynek masszájába helyenként öklömnyi bazaltzárványok "sültek be", mint kalácsba a mazsola. A keskeny partsávon népes Adelie-pingvin-kolónia fészkel. Ők már előrébb járnak a szaporodási folyamatban, mint a Félhold-szigeten látott örvösök, de ne feledjük, délebbre vagyunk, nekik jobban kell igyekezniük.

Ha az ember a pingvin szót hallja, valamiféle kis apáca vagy épp egy frakkos férfi képe jelenik meg előtte. Az Adelie-pingvinek fehér hasukkal, fekete fejükkel, hátukkal és szárnyukkal tökéletesen megfelelnek ennek a képnek. Ha a neve mögött nőt sejtenek, helyes a vélekedés. 1840-ben, Jules Dumont d’Urville francia admirális az Antarktisznak Ausztráliával "szembeni" oldalán egy kopár, sziklás partot fedezett fel, melyet nyomban el is nevezett feleségéről, Adelie-ről. Nagy szerelem lehetett, mert ez a bizonyos pingvinfaj is őnagyságáról kapta a nevét. Az Adelie-pingvinek örvös társukhoz hasonlóan 4-5 kilósak és 70 centi magasak, egyebekben azonban különböznek tőlük. Például náluk dívik a válás intézménye. Egy pár 4-6 évnél nem marad együtt tovább, új partnert keresnek, addig azonban fölnevelnek néhány fiókát. Október táján érkeznek vissza a szárazföldre, a fészekhelyet a hím választja ki valamilyen sziklás helyen, rendszerint ugyanott, ahol előző évben is laktak. A fészekbe két tojás kerül, két-három napos különbséggel. Ezután a nőstény tüstént nekiindul a tengernek táplálkozni, akár tíz napra is otthagyva párját. Annak meg nagyon észen kell lennie, mert ha egy-két órára magára hagyja a tojásokat, kihűlnek, terméketlenné válnak, vagy a halfarkasok martalékává. Egy-két hét után cserélnek, akkor a hím megy hízókúrára. A két fióka együtt kel ki, ám mivel a tojások nem egyszerre kerültek a fészekbe, az idősebb fejlettebb a másiknál, túlzabálja amazt. Ha nincs elég táplálék, a fejletlenebb elpusztul.

Partraszállás Brown Bluffnál

Brown Bluffnál szamárpingvinek is fészkelnek, nevüket rikácsoló óbégatásukról kapták. Jellegzetes megkülönböztető jegyük narancsvörös csőrük, hasonló színű lábuk, meg a szemük feletti fehér, pamacsszerű folt. Ők is két tojást raknak, néhány napos különbséggel, fiókáig ugyanúgy egyszerre kelnek ki, mint Adéléknál. Ha bőven akad élelem, a szülők egyenlően látják el őket, bár ezt akkor is megpróbálják, ha nincs elegendő táplálék. Szamárék életmódja abban is eltér a többiekétől, hogy egész éven át együtt vannak párjukkal, de nem ragaszkodnak előző évi költőhelyükhöz; néha ugyanoda térnek vissza, máskor meg akár kilométerekkel is odábbállhat az egész kolónia.

Lehet, hogy a következő információ többek számára meglepetésként szolgál: az Antarktisz jelképeinek tartott pingvinek 17 fajából csupán négy olyan van, mely kizárólag az Antarktiszhoz kötődik: a három említetten kívül minden pingvinek leghatalmasabbika, a császárpingvin. Azt már előre tudtuk, hogy ilyet nem fogunk látni. A méteres magasságot is meghaladó, nemritkán 30 kilós és legszínpompásabb jószágok ugyanis a leghidegebb, legjegesebb vidékeket lakják. Csak egyetlen tojást raknak, de nem fészekbe, hanem a lábukon tartják és vastag tolltakarójukkal próbálják melengetni.

De hogyan lett a pingvin röpképtelen déli madár? Úgy vélik, akkor alakultak ki ma is élő fajaik, amikor az antarktiszi kontinens mintegy 40-50 millió éve levált a déli szárazföldeket tömörítő Gondvánaföldről. Őseik sirályszerű madarak lehettek. Eredetileg az itteninél melegebb klímán éltek, de kiválóan alkalmazkodtak a hideghez. Vastag zsírrétegük felett a bőrt finom pihés toll borítja, arra következik egy durvább tollakból álló, teljesen vízhatlan tollruha, melyet a farkuk tájékán levő zsírmirigy váladékával olajoznak. Mindez olyan melegen tartja a testüket, hogy néha felborzolják tollazatukat, hadd szellőzzön ki kicsit az a nagy meleg. Amilyen ügyefogyottak a szárazföldön, olyan csodálatos a víz alatti mozgásuk. Csökevényes szárnyukat evezőként használva áramvonalassá fejlődött testükkel száguldoznak a víz alatt, ahol 15-20 percig is elvannak egy levegővétellel. Csontjaik erősek és vastagok, úgy használják, mint a búvárok a nehezéket. Öltözékük színe sem véletlen: a fekete-fehér felülről és alulról egyaránt nehezen észrevehetővé teszi őket a ragadozók számára.

Egy kisebb csoporttal már "hazafelé" tartunk a hajóra, amikor Stacey (tudják, a pingvin- és kártyaszakértő) megkérdezi, nincs-e kedvünk közelről is szemrevételezni néhány jéghegyet. Volt. Brown Bluff partjainál ugyan nem úszkálnak óriási jéghegyek, csak olyan 10-20 méter átmérőjűek, pár méter magasak, de épp ez a jó benne: kockázat nélkül megközelíthetők, egyik se fog a nyakunkba omlani (l. címképünket). Némi meglepetéssel tapasztaltam, hogy éppúgy erodálódnak a hullámverés hatására, mint a lágy kőzetekből felépülő tengerpartok, vagyis a víz úgynevezett abráziós fülkéket váj beléjük. A kis jéghegyek alját kimossa, a tetejük meg szinte gombakalapszerűen borul rájuk. A kalapról jégcsapok lógnak alá, jelezvén, hogy az antarktiszi nyárban a nap melegétől is olvadnak.

Bő óra múlva újabb partraszállás a Remény öblében, az argentin Esperanza (szintén remény, csak spanyolul) kutatóállomáson. Végre egy hely, ahol fotón is dokumentálhatjuk antarktiszi jelenlétünket. Egy táblánál, melyen ott a felirat: Antartida, pontos földrajzi helyzet (63. fok 24. perc déli szélesség), meg hogy nagyjából 3000 kilométerre vagyunk a Déli-sarktól. Tudják, mi van 3000 kilométerre az Északi-sarktól? Európában mondjuk Reykjavík jó százezer lakossal, Oroszországban Arhangelszk, legalább ekkora, ha nem nagyobb népességgel. A kutatóállomást 1975-ben kezdték építeni, ma már 43 különféle célú épület áll itt és 52 ember telel ki családostól. A 21 gyerek számára iskola is van, két tanárral, plusz rádióállomás, műholdvevő. Bizonyára nem túl sok honfitársamat érinti, de közzéteszem: ha az Antarktiszra akar telefonálni, a kontinens nemzetközi hívószáma 672.

Esperanzán látta meg a napvilágot az első olyan gyermek, aki az Antarktiszon született, egy argentin fiúcska, bizonyos Emilio Marcos Palma 1978. január 7-én. Ezzel a tettével bekerült a Guinness-rekordok könyvébe mint az első olyan személy, akiről bizonyosan tudni lehet, hogy egy kontinens első szülötte.

Amit a következő órákban az Antarktisz-öböl vizein hajózva látunk, egész sarkvidéki utazásom legfantasztikusabb élményét adta. Iszonyú mennyiségű és méretű jéghegyet. E téren eddig se nagyon panaszkodhattunk, de az itteniek méreteikben, formavilágukban mindegyiket verik. Az Arktisz és az Antarktisz jégvilága között van egy óriási különbség. Mivel ott fönn, északon, legalábbis Grönland "fölött", nincs érdemleges szárazföld, csak maga a tenger, így annak vize fagy be, de csupán pár méteres vastagságban. Nyaranta persze felhasadozik, óriási hasadékok nyílnak benne, s a sokezernyi jégtáblából álló jégtömeg az áramlatokkal sodródik. Amikor Nansenék történelmi útjukat megtették a XIX. század végén és hajójukat elhagyván kutyaszánokkal akartak közelíteni a pólushoz, hiába haladtak északnak akár napi több tíz kilométert is, amikor esténként megmérték a földrajzi helyzetüket, gyakran derült ki, hogy délebbre sodródtak, mint ahonnan reggel elindultak. Itt van ezzel szemben az Antarktisz, mely a szó valódi értelmében igazi kontinens, kereken 14 millió négyzetkilométeres területével (s ebből csupán 280 ezer négyzetkilométer jégmentes). De lássuk, hogyan kezdődött, miképpen lett a jég birodalma. Magvát ugyanúgy ősmasszívum alkotja, mint valamennyi ma létező kontinensét. Annyival tartozunk az igazságnak, hogy nem az egész területét. A Kelet-Antarktisz nevű nagyobb részén 3 milliárd éves kőzeteket is találtak, a Nyugat-Antarktiszon azonban a legidősebb kőzetek kora sem haladja meg a 700 millió évet, de akadnak sokkalta fiatalabb vulkáni kőzetei is. A nyugati rész több kisebb kéregblokkból forrt össze, illetve hozzá az ősmasszívumhoz. A kettő között egy hatalmas hegytömeg, a Transzantarktiszi-hegység húzódik kb. 4000 kilométer hosszan, mely csupán az utóbbi 35-40 millió évben, az Alpokkal nagyjából egy időben emelkedett ki, és főként homokkövekből áll, vulkáni benyomulások kőzeteivel tarkítva. Úgy 200 millió éve a déli kontinensek még egyetlen hatalmas szárazföldet alkottak, a Gondvánát, mely lassan elkezdett felhasadozni. Egy a százmillió évvel ezelőtti állapotokat ábrázoló térképen az Antarktisz őse még együtt "úszott" a földköpeny magmatengerén Ausztráliával, mely kb. 70 millió éve levált és északkeletnek vette az irányt, az Antarktisz meg délnek. Akkoriban errefelé még javában lombhullató erdők tenyésztek. Hogy mikor és miért kezdődött meg a kontinens eljegesedése, pontosan még ma sem tisztázott. A köztudatban (már akinek van köztudata) az a kifejezés él, hogy "pleisztocén jégkorszak", ami arra is utal, hogy a földtörténet során máskor, korábban is többször sújtotta bolygónkat erős eljegesedés. Ezek a hosszú jeges időszakok a leginkább elfogadott magyarázat szerint bolygónk bizonyos pályaelemeinek megváltozása miatt kezdődtek. Jégkorszakról a kutatók egy része akkor beszél, ha legalább az egyik pólus el volt (van) jegesedve, mások akkor, ha mindkettő. Mármost, a pleisztocén korszakot a legnagyobb jóakarattal sem tolhatjuk kifelé az időben 2-3 millió évnél korábbra. Az Antarktiszon viszont már 30 millió éve kiterjedt jégmezők trónoltak, de eljegesedése valószínűleg már 4-5 millió évvel korábban, az eocén/oligocén korszakok határán megkezdődött. Ezt a tengeraljzatról vett kőzetminták elég egyértelműen bizonyítják. S hogy miért jegesedett el ennyire, hogy egyes vidékein a jégvastagság az 5 kilométert is megközelíti (az átlag "csak" 2 km)? Ahhoz, hogy egy jégtakaró, vagy akár gleccser keletkezzék és fenn is maradjon, elsősorban hideg kell. Olyan hideg, hogy a csapadék nyáron ne tudjon teljesen elolvadni. Az Északi-sarkvidék földrajzi és klimatológiai helyzete egészen más, mint az Antarktiszé. Ahhoz sokkal közelebb esnek a nagy kiterjedésű szárazföldek, melyekről nyaranta a magas nyomású légköri rendszerek enyhébb levegője északra áramlik és "fűti" az Arktiszt. A déli kontinens viszont elszigetelt, s ehhez jön még hozzá a Drake-átjáró kinyílásának következtében kialakuló cirkumpoláris áramlás, mely éghajlattani szempontból is elszigeteli. Ide enyhébb légáramlatok nem hatolhatnak be. Az Antarktiszon jóval hidegebb van, mint a másik pólus környékén; télen rendszeresek a mínusz 60 fok alatti hőmérsékletek, de a belsejében nyáron sincs mínusz 30-nál "melegebb". Az Északi-sarkvidék ugyebár a tengerszinten fekszik, vagyis hát maga a tenger, a Déli ellenben eleve elég magas volt még jég nélkül is. Ha ezek után valaki azt hinné, hogy errefelé szinte trópusi mennyiségű csapadék hull, óriásit téved; ellenkezőleg, nagyjából annyi, mint a Szaharában, évi átlagban úgy 50 milliméter (az Antarktiszi-félsziget és környéke ennél jóval több csapadékot kap). Elolvadni meg nem tud, tehát csak gyűlik, gyűlik. A végtelenségig persze nem halmozódhat; a gravitációt mintha direkt azért találták volna föl, hogy a fölöslegtől megszabaduljon, mégpedig a tengerig lenyúló jégmezők és gleccserek peremén. Itt képződnek a jéghegyek. Van az Antarktisznak egy másik jellegzetessége: az óriási kiterjedésű selfjégmezők. A self a szárazföldeket sok helyütt körülvevő sekély, legföljebb 200-250 méter mély tenger. Az Antarktisz környékén e tengerszakaszokra (egyébként mélyebbek a Föld egyéb selftengereihez képest) ráhúzódott a jég, mely egyik oldalán a kontinenshez kapcsolódik, főtömege pedig vagy lebeg a tengeraljzat fölött, vagy éppen rajta ül. Ez a jéghegyek másik forrása, méghozzá a legnagyobbaké.

Az Antarktisz iszonyatos jégtömege ugyanúgy belepasszírozta a kontinens kérgét a mélybe, mint a pleisztocén idején Skandináviát az ottani jégtakaró. Becslések szerint a keleti rész 1000, a nyugati úgy 500 méterrel emelkedne meg, ha az összes jég elolvadna. E hatalmas jégnyomás másik érdekes következménye, hogy az itteni jégmentes selfek kissé a kontinens belseje felé lejtenek. Normális körülmények között a lejtés iránya a kontinentális lejtő, mely a selfeket elválasztja a mélyóceántól.

Orosz est. Liza és Olimpiada cigánytánca

Időnként hátborzongató híreket kapunk arról, hogy a selfekről óriási kiterjedésű, kisebb európai ország területéhez hasonlatos jéghegyek válnak le. Óvnám a tisztelt olvasót attól, hogy e mögött mindjárt a gonosz emberiség éghajlatot melegítő hatását sejtse. Ilyen jelenség mindig volt és lesz is. Természetes folyamat, így távozik a jégfölösleg. Említettem már, hogy a lehullott csapadék nem tud elolvadni, egyrészt a borzalmas hideg miatt, másrészt azért, mert az állandó hó- és jégtakaró fehérsége a beeső napsugárzásnak több mint 80 százalékát visszaveri a légkörbe. Ha tehát a gonosz emberiség pillanatok alatt elégetné teljes fosszilis tüzelőanyag-készletét, az Antarktisz jégtakarója akkor sem olvadna el a megnövekedett üvegházhatás következtében. Valószínű, hogy a selfjég némi veszteséget szenvedne, esetleg zsugorodna a kontinenst télen körülvevő jégtakaró kiterjedése, ám az sem kizárt, hogy visszacsatolási mechanizmusok révén nőne a csapadékmennyiség. Mértékadó szakmai körök szerint az Antarktisz jégtakarója még sokáig egyensúlyban marad, s ebből az állapotból csak valami drasztikus globális - ember által nem befolyásolható - éghajlati változás zökkenthetné ki. Számos példát ismerünk a földtörténeti múltból, amikor a pólusok egyikén sem volt jégsapka. Ha ez bekövetkezne, érdekes antarktiszi tájkép tárulna a jövőbeni szemlélő elé. A kontinens egy része ugyanis - részben a jégtakaró nyomása miatt, részben eleve - a tenger szintje alatt fekszik. Az utóbbi évek radarmérései során közel nyolcvan szubglaciális (jég alatti) tavat fedeztek fel. Ezek legnagyobbika a kereken 250 kilométer hosszú, csaknem 50 kilométer széles Vosztok-tó. Feltevések szerint a tó medencéje ugyanolyan szerkezeti árok (rift) lehet, mint például a Bajkál, vagy Kelet-Afrika hosszú, keskeny és mély tavai. Hogyan lehetséges, hogy a jó 3 kilométer vastag jégtakaró alatt cseppfolyós állapotban maradjon a víz? Lehetnek-e élőlények, melyek alkalmazkodtak a sötéthez, a hideghez, a teljes, immár legalább 15 millió éve tartó elzártsághoz, és ha igen, milyenek? Ezekre a kérdésekre egyelőre nincs válasz, de talán rövidesen lesz. Évek óta tervezik, hogy belefúrnak a Vosztok-tóba és vízmintákat vesznek. Egy kutatófúrással már majdnem elérték a tó "tükrét", ám biztonsági okokból leálltak. Nincs ugyanis olyan kifinomult fúrási technika, mellyel teljesen kizárható volna, hogy a felszínről "beszennyezzék" a tó érintetlen vizét.

A jeges vagy éppen sziklás partokkal azonban még nem ér véget az Antarktisz. A kontinenst télen saját területénél is nagyobb, mintegy 17-19 millió négyzetkilométeres tengeri jég övezi. Voltaképpen ezt nevezhetjük Déli-sarkvidéknek. Néhai geográfus és utazó kollégám, Balázs Dénes komoly küzdelmet vívott azért, hogy a magyar nyelvben elkülönítse a Déli-sarkvidéket, az Antarktiszt, illetve magát a kontinenst Antarktika néven, sajnos, nem sok eredménnyel. A kontinenst körülölelő tengerek befagyása aprócska, egyelőre még önálló, leginkább a hópehelyhez hasonló jégkristályok képződésével indul, nagyjából -1,8 Celsius-fokos vízhőmérsékletnél. Ahogy hűl a levegő, a kristályok jégkásaszerű anyaggá állnak össze. Ezt követi a palacsintajég-fázis, amikor a jég 1-2 méter ármérőjű, de még önállóan lebegő körszerű alakzatokba tömörül. Még további hőmérséklet-csökkenéssel a palacsinták mérete megnő, egymásra torlódnak, összeforrnak, megnyugtatják a háborgó tengert, így kialakulhat az összefüggő tengeri jégtakaró, mely közben alulról is hízik. Miután eléri a kb. 30 centis vastagságot, a tenger teljesen beáll és a jégtakaró legföljebb 1-2,5 méter vastagságot ölt. Ez az állapot azonban múlékony, mert az óceáni áramlatok és az erős szél megbontják a jégtakarót. Ekkor kezdődik a korábban már említett pakkjég születése. Ez lényegében az elmúlt tél tengeri jegének összetöredezett, néhány méter átmérőjű blokkokból álló maradványa, mely helyenként összefüggően sodródik az áramlatokkal és a hullámzással, néhol nagy nyílt vízfelületek, a nemzetközi szakirodalomban is orosz szóval jelölt polinyják tarkítják. A pakkjeget a kontinens közelében a szelek és az áramlatok nyugati, a 65. szélességtől északra viszont keleti irányba mozgatják.

Mindeme felsorolt jégtípusok tehát a többé-kevésbé sós tengervíz megfagyásával keletkeznek, ellentétben a jéghegyekkel, melyeknek alapanyaga csapadék, tehát édesvíz. Hajónk radarja aránylag pontosan be tudta mérni az általunk látott jéghegyek hosszúságát. Nem mondom, hogy minden pillanatban közölték is velünk, de két kilométeresnél hosszabbak közelében is elhajóztunk. Látásra is elég jól megkülönböztethetőek a selfekről, illetve a kisebb gleccserekről levált jéghegyek. A legnagyobbak táblaszerűek, felszínük többnyire lapos, szembetűnő a jég nagyjából vízszintes rétegződése. Egyesek hófehérek, másokon, különösen az alsó részeiken már kék jég látszik, ami annak a következménye, hogy a jéggé válás során a levegőbuborékok többsége a nagy nyomás miatt már kiszorult belőlük. Némelyik táblahegyet óriási vertikális hasadékok tagolnak. Ez azt mutatja, hogy jégtakaró korukban nem vízszintes terepen haladtak, hanem átbucskáztak a felszín egyenetlenségein, meghajlottak, feltöredeztek. E hasadékok mentén szakadoznak aztán kisebb darabokra. A kisebb gleccserekről leváló jéghegyek kevésbé méretesek, rétegeik sokszor erősen meghajlottak, általában erősen kékek és a rétegeket sötét sávok (por, vulkáni lerakódások, kőzettörmelék) tagolják. A nyári hóból keletkező rétegek sötétebbek, a téliek világosak. A nagyobb, több négyzetkilométernyi felszínű jéghegyek úgy 20-30 méterre emelkednek ki a tengerből. Az iskolában úgy tanultuk, hogy a jéghegyeknek 1/9-ed része áll ki a vízből. Ez akkor lenne igaz, ha mondjuk megfagyasztanánk egy köbdeciméternyi csapvizet, a jeget betennénk egy vízzel feltöltött akváriumba és megmérnénk, mennyi van a vízszint fölött és alatt. A természetben azonban másképpen működnek a dolgok. Egyrészt a jégtakarókból a tengerbe kerülő jég nem egynemű, nem egyenletesen fagyott meg, az alja jóval nagyobb fajsúlyú, mint a teteje, melyen ráadásul még jókora hótömeg, vagy jéggé még nem teljesen átalakult firn ül. A jég tömérdek kőzetdarabot is hurcol magával, melyek jórészt az aljába fagytak be. Ha ezek kiolvadnak, megváltozhat egy jéghegy súlyeloszlása és az oldalukra fordulhatnak, vagy ha az említett hasadékok mentén válik le nagyobb tömb, az akár a feje tetejére is állhat. Előfordulhat tehát, hogy akár 20-25 százaléka is a vízfelszín fölött lehet.

Tagadhatatlanul legeseménydúsabb napunk végéhez közeledtünk, ám még hátravolt az ünnepi vacsora. Ma van a hálaadás napja, s minthogy a társaság tekintélyes része amerikai, no meg az utazásszervező cég is, ez nem maradhat el. Nem vennék rá mérget, hogy minden magyar olvasó tisztában van a hálaadás napjának (Thanksgiving Day) mibenlétével, hát elmondom. Ősi amerikai ünnep ez, már amennyiben a koloniális Amerikában bármi is lehet ősi. Amikor még csak gyarmatok léteztek Új-Anglia néven, már ünnepelték. Valószínűleg a világ legtöbb részén szokásos terménybetakarítást hivatott lezárni. Először 1661-ben ülték meg a massachusettsi Plymouth környékének lakói, és ami igazán szép benne, a gyarmatosítók együtt ünnepeltek a környékbeli indián őslakókkal. Az idők során az ünnepnap ide-oda került a naptárban, végül F. D. Roosevelt elnök november negyedik csütörtökére módosította, mely immár egész Amerikában munkaszüneti nap. Ilyenkor összejönnek az egymástól távol élő családtagok, rokonok, és pulykát esznek. Miért éppen pulykát? Ennek az a története, hogy egy másik híres amerikai, Benjamin Franklin erőltette, hogy a vadpulyka legyen Amerika nemzeti madara, ám végül a fehér fejű rétisasra esett a választás. Abból viszont kevés volt, alighanem a húsa se valami ízletes, így a pulyka lett a hálaadás áldozata.

Hálaadás napi vacsora a nyitott fedélzeten. Jobbra a mi "hajléktakanunk"

A mi hálaadás napi vacsoránkat a kapitányi fedélzet mögötti nyílt térségben fogyasztottuk el, meglehetősen cudar hidegben és szélben. Tiszta őrültek vagyunk, gondoltam, és még élvezzük is. Forralt borral nyitottunk (azt hittem, ez csak valami német-osztrák-magyar ital), szegfűszeg például nem is volt benne, meg persze a pulyka is elmaradt. Helyettesíteni a steak volt hivatott. Nem tudom, ettek-e már amerikai steaket. A marhahúst lehet kérni véresen, félig, illetve jól átsütve. A vérestől kifordul a belem, a félig sütött félig még véres is, a jól átsütött meg kőkemény és néha szénné ég. Szerencsére remek grillkolbászokat sütöttek szakácsaink, kellemes saláták kíséretében, meg jéghideg sörökkel végül magam is hálát adhattam mindennek és mindenkinek, ami és aki hozzásegített, hogy itt lehetek. Egy abból a közel húszezer turistából, aki manapság évente az Antarktiszra látogat.

Utastársaink között már korábban is feltűnt egy idősebb amerikai pasas, aki majdhogynem úgy festett, mint aki épp a híd alól ruccant ki antarktiszi kirándulásra. Rongyos ugyan nem volt, csak olyan szakadtforma, borostás, ráncos, most meg, ahogy ott ült az asztalnál és remegő kézzel kanalazta a forró gulyáslevest, tisztára úgy nézett ki, mint egy szerencsétlen pesti hajléktalan karácsony idején a Blaha Lujza téri ingyenkonyhán. Aztán lehet, hogy még nálam is többet fizetett az útért.

Felvirradt november 26-a, utolsó két esélyünk a partraszállásra. Napsütésben, de erős szélben közelítjük meg a Devil- (Ördög-) szigetet, mely csupán úgy másfél kilométer hosszú és igen keskeny. Nordenskjöld svéd sarkkutató fedezte fel és nevezte el 1901-04-es antarktiszi expedíciója során. Adelie-pingvinek várnak a parton, meg állítólag szép kilátás. A partraszállásunkat elfújta a szél. A hajónak ugyan meg se kottyannak a hullámok, ám ha a zodiacokat vízre tennék, biztosan be-becsapna a víz. Így aztán navigáltunk tovább a Paulet-sziget felé, változatlanul káprázatos jéghegyek között. Nem győztem a hajó egyik oldaláról a másikra rohangálni. Ott horgonyoztunk három óra hosszat a sziget partjaitól úgy 300 méterre, szabad szemmel is kiválóan látszott, hogy a kopár domboldalakat szinte összefüggően lepik el az Adelie-pingvinek. Kereken 200 ezer példány él itt, nem akármilyen mutatvány lett volna közöttük bóklászni. Volna. A mérések szerint ugyanis 50 csomós, vagyis nagyjából 90 kilométeres szél tombolt. Kiszállás kilőve, ám a stáb még mindig nem adta föl, megpróbáltak másutt szélvédettebb helyet keresni, vagy legalább imádkozni, hogy a süvöltés alábbhagyjon. Nem hagyott. Nemcsak a hajó, hanem még a kisebb jéghegyek is dülöngéltek a cudar tengertáncban, az átbukó hullámtarajokról meg tömény permet formájában szórta a szél a parányivá porlasztott cseppecskéket.

Utunk antarktiszi része ezzel gyakorlatilag le is zárult. Jonathan még bejelentette, hogy éjjel három körül haladunk el az Elefánt-sziget mellett, a fedélzetről megnézhetjük. Csakugyan, az éj folyamán tényleg megszólalt a rádió, ám nem hiszem, hogy sokan fölkeltek volna. Jonathan, bácsikája, Ernest Shackleton révén, persze, érthető módon kötődött e kis szigethez. Az "öreg" négyszer veselkedett neki az Antarktisznak. Először 1901-ben Robert Scott és Edward Wilson társaságában a 82. déli szélességig jutottak kutyaszánokkal. Másodszor 1908-09-ben saját hajóval, a Nimroddal vágott neki, hogy csapata egyik része a Déli-sarkot, a másik pedig a déli mágneses pólust érje el. Utóbbiak sikerrel jártak, Shackletonék pedig, rekordot döntve, mindössze 180 kilométerre a céltól kénytelenek voltak visszafordulni. Harmadszor 1914-ben próbálkozott, azzal a merész céllal, hogy miközben érintik a pólust, keresztül is gyalogolnak a kontinensen. Ez a Weddell-tengertől a Ross-tengerig 2900 kilométer. Már az indulás is balul ütött ki. Egyik hajójuk, az Endurance 1915 januárjában beragadt a pakkjégbe. Októberben hagyták el a hajót, mely rövidesen elsüllyedt, ők maguk pedig csak hónapokkal később tudták vízre tenni mentőcsónakjaikat és felszerelésüket, majd nagy keservesen elérték az Elefánt-szigetet, valami 250 kilométerre északra az Antarktiszi-félszigettől. Egy darabig kihúzták fóka- és pingvinhúson, aztán a legnagyobb csónakkal hatan elindultak, hogy hátramaradt társaiknak segítséget hozzanak Dél-Georgiáról, egy norvég bálnavadász-állomásról. 1280 kilométert tettek meg 16 nap alatt a nyitott csónakban, de odaértek! A negyedik kísérletre sikerült élve kimentenie valamennyi társát. Utolsó antarktiszi útjára már betegen indult 1921 decemberében. Már semmit sem akart elérni, a Déli-sarkot Amundsen tíz évvel korábban "felfedezte", csupán tudományos méréseket kívánt végezni. Hajója, a Quest 1922. január 4-én futott be Dél-Georgiára, Grytvikenbe, ahol másnap a nagy kutató szíve felmondta a szolgálatot. Később ott is temették el. S hogy miért pont Shackleton pályafutását taglaltam ily részletesen a sok sarkkutató közül? Oka csupán annyi, hogy nem Amundsen, Scott, Peary, Nobile, Nordenskjöld unokaöccse utazott a társaságunkban, hanem az övé.

A természet kitombolta magát, immár csaknem sima vízen, többnyire ragyogó napsütésben szeljük a habokat a Drake-átjáróban. Öreg tengerészek sem igen emlékeztek ilyen pazar időre ezen a tengerszakaszon. Utolsó esténken jön a szokásos rituálé: a kapitány pohárköszöntője, búcsúszavai a fekete műbőr mappából angolul felolvasva. S miközben utolsó vacsoránkat fogyasztjuk, behajózunk a Beagle-csatornába. Először és utoljára megengedtem magamnak egy pohár dél-afrikai vörösbort; az volt a legolcsóbb, "csak" öt dollárba került.

Másnap reggel hétkor már ott horgonyoztunk Ushuaia jól ismert kikötőjében. Céltalanul kódorogtam a városban ama pár óra alatt, ami még gépem indulásáig adatott. Telefon haza, túléltem. Nem éreztem semmit, megvolt, ez is megvan. A hegymászók szokták mondani, a csúcsérzés szinte sosem a csúcson jön el. Majd valamikor utána. Talán amikor majd megírom. Remélem, érezték.


Természet Világa, 137. évfolyam, 1. szám, 2006. január
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez