Németh Géza

Lejjebb már nem csúszhatok. Az Antarktisz

Első rész


Lassan már úgy leszek, mint a viccbeli paraszt bácsi, aki – miután fejre állt vele a műrepülőgép – csak ennyit szólt: ezt tényleg nem gondoltam volna! Egyszer eljutni Ushuaiába (a Föld legdélebbi városa Argentínában, a Tűzföldön), amit a helybeliek "a világ végének" (Fin del mundo) neveznek, inkább csak afféle rekord. Szép vidék, mi tagadás, a város is kellemes, de mi az ördögért menne oda az ember még egyszer. Aztán 2004. október 20-án, másfél év után megint ott sétáltam a színes házak között és néztem a kikötőt, ahol már ott horgonyzott a hajóm. Még hogy "a világ vége"? Hol van az még innen?

Őrült rohanásban száguldottam végig a fél Földet. Jókora késés Frankfurtig, épp csak beestem az Airbus–360-asba, aztán 11 és fél ezer kilométer leszállás nélkül, 13 és fél órán át, Buenos Airesig. Ismételt vágta taxival az óriási város túlsó felén fekvő másik reptérre, beesés egy újabb gépbe, s már csak 3 és fél óra Ushuaia. Amikor először itt jártam, a panziósék szerint csoportunk hozta meg a jó időt, egyhetes eső, zimankó után végre meleget, napsütést. És már megint! Ingben-gatyában grasszáltak az emberek, én meg küszködtem otthonról hozott náthámmal. Másnapra aztán olyan sarkvidéki szelek kavartak be, hogy meggebedtem, mire a kikötő mellett kivártam a csomagszállító autót. Kaptam egy bilétát a kabinom számával, ott látom viszont a hátizsákom legközelebb.

Hajónkat Lyubov Orlovának hívják, maga a megtestesült internacionalizmus. 1976-ban készült Jugoszláviában, szovjet megrendelésre, jó ideig szolgált az Északi-tengeren, 2002-ben alaposan feljavították, az utóbbi időkben a déli-sarkvidéki vizeken jár, s mivel La Vallettában jegyezték be, máltai zászló alatt közlekedik. A Quark Expeditions amerikai utazási iroda bérli a fekete-tengeri Novorosszijszkban székelő orosz Losco cégtől. Hossza kereken 100 méter, legnagyobb szélessége 12,6 méter, 6100 tonna vízkiszorítású, két, egyenként 2200 lóerős dízelmotor hajtja, utazósebessége 12 csomó (ez kereken 20 km/ó), személyzete 56 fő, utaskapacitása 124 (nagyjából 90-en voltunk). De ki a csuda az a Ljubov Orlova? Arisztokrata származású, némafilmszínésznőként kezdte pályáját, aztán a szovjet mozi egyik legragyogóbb sztárjává vált. Játszott Sztálin kedvenc zenés filmjében, a "Volga-Volgá"-ban is. Amint a társalgóban kifüggesztett képei is mutatják, igen szép nő volt. Ennyit róla, végül is nem filmmúzeumba, hanem az Antarktiszra készülünk.

Az M/V Lyubov Orlova útvonala, 2004. november 20-29.

Este hatkor (este? – 10-kor még vígan sütött a nap) fölszedjük a horgonyt és nekivágunk a Beagle-csatornának, mely a Tűzföld főszigetét a kisebbektől elválasztja. Nyolckor a kapitány, Dmitrij Pavlenko pezsgős fogadást ad tiszteletünkre. Az iroda előzetesében, hogy tudniillik milyen ruhafélét hozzunk, szerepelt az is, hogy esetleg öltönyt az ilyen ceremoniális alkalmakra. Elképzeltem, amint én, aki évente egyszer veszek fel öltönyt (diákpályázatunk díjkiosztására), begyömöszölöm a hátizsákba. Mások is így gondolhatták. Kapitányunk bemutatta a tisztikart, majd elővett egy (mű)bőr mappát és papírról felolvasott angolul két mondatot. Nem idézném, sejtik. Hogyan kommunikálhat a többi, a térségben csellengő hajóval meg a kutatóállomásokkal, el nem tudom képzelni, viszont tény, hogy az orosz tengerészeket a sarkvidéki vizek legtapasztaltabbjai között jegyzik. A ceremóniamester, reggeli ébresztőnk, mikrofonhangunk, történész szakértőnk az ír Jonathan Shackleton. Ha ismerős a név, nem véletlen, ő ugyanis a neves sarkutazó, Sir Ernest Shackleton unokaöccse. Még világosban látjuk a világ legdélebbi állandó települését, a Chiléhez tartozó Port Williamset (Ushuaiával ellentétben csak vízen közelíthető meg), a Tűzföld vége felé meg olyan parti sziklaalakzatokat, hogy mutogatni kéne. Mint egy sorház (vagy házsor), puhább és keményebb kőzetrétegekből erózió által kifaragva, aranysárgában csillogva a horizont felé hanyatló nap fényében. Közben átesünk a kötelező "riadón", vagyis adott jelre mindenkinek a kijelölt mentőcsónakhoz kell rohannia, mentőmellényestől. A rohanás enyhe túlzás, mert azt is megírták, csak az jelentkezzen az útra, aki segítség nélkül legalább 4-5 lépcsőfokon fel tud hágni (no meg le). Megjegyzem, társaságunkban szép számban akadtak, akiknek 6-7 lépcsőfok talán már soknak bizonyulna, vagyis némi malíciával mondva akár nyugdíjasotthont is nyithattunk volna. A derékhadat középkorú generációk alkották, amerikaiak, kanadaiak, britek, hollandok, ausztrálok, argentinok, akadt olasz, japán, hongkongi is. A mentőmellény mellesleg igen könnyű és praktikus; ha víz éri, magától felfújódik. De azért nem próbáltuk ki.

A mentőcsónak-akció során megtanultunk néhány hajózási szakkifejezést is. Igazából sosem érintett meg mélyen a hajózás – mostanáig. Tettem ugyan néhány 8-10 órás, 1-2 napos tengeri utat, de ezeken többnyire szenvedtem és fedélzeti lakókörülményeim sem voltak ideálisnak nevezhetők, vagy mondjuk ki egyenesen: katasztrofálisak. Ez azonban más; igazi hajó, igazi tenger, szerény, szubjektív luxussal. Kabinom a "starboard"-on, a menetirány szerinti jobb oldalon van. E kifejezés azokból az időkből származik, amikor a hajókon a kormánylapát és az azt mozgató rúd még nem középen, hanem a tat jobb oldalához közelebb volt. Az elnevezés angol félrefordítás (a vikingek nyelvéből): a steering board egyszerűen kormánylapátot jelent. A starboardot a hajókon zöld lámpa jelzi. A bal oldal neve "portside", ugyanis hajdan, hogy a kikötésnél óvják a kormánylapátot, a hajó bal oldalával próbáltak a mólóhoz simulni. Jele piros lámpa. Tudták-e, hogy a városi közlekedésben ma használatos piros-zöld lámpák is alighanem a hajózásból erednek? Ha ugyanis két hajó keresztezte egymás útját, mindig a balról jövőnek kellett elsőbbséget adnia (akárcsak ma). Ilyenkor az utóbbi a zöld lámpáival fordul az elsőbbséget élvező felé, jelezve, hogy utat ad, míg az a portside-ját, vagyis a piros lámpáit mutatja amannak. Vagy például honnan ered ez a bizonyos "csomó"? Ehhez tisztáznunk kell egy ugyancsak régi eredetű mértékegységet, a tengeri mérföldet, ami pontosan 6080 láb (egy láb kb. 30 cm). Az Egyenlítő mentén számítva egy fokperc (a földrajzi fok hatvanadrésze) felel meg egy tengeri mérföldnek, ilyenképpen az Egyenlítő hossza (360´60) 21 600 tengeri mérföld. A XVI–XVII. században már használtak a hajókon egy meglehetősen primitív sebességmérőt. Fahengerre feltekercselt vékony kötélből állt, melyet szakaszonként (47 láb 3 hüvelykenként) csomóval láttak el, nehezékkel a vízbe eresztették és a hajó húzta maga után. A tengerészek számolták, hány csomó fut le 28 másodperc alatt (homokórával mérték), így ki tudták kalkulálni a hajó sebességét, vagyis hogy hány tengeri mérföldet tesz meg egy óra alatt. A 47 láb 3 hüvelyk ugyanis úgy aránylik a 6080 lábhoz, mint 28 másodperc egy órához. Egyébként egy csomó a sebessége annak a hajónak, mely egy tengeri mérföldet (1855 méter) tesz meg egy óra alatt.

Más. Aki kicsit is tud angolul, hallhatta és talán használta is a "feeling blue", vagyis a bánatosnak, szomorúnak érzem magam kifejezést. Hogy az ördögbe lett a "kék"-ből szomorú? Hát úgy, hogy régen, ha egy hajó elveszítette kapitányát, kék zászló alatt folytatta útját, oldalára pedig kék sávot festettek, úgy érkeztek be a kikötőbe. Félreértés az is, hogy az S. O. S. eredeti jelentése Save Our Souls (mentsétek meg a lelkeinket). Azért ezt a betűkombinációt választották, mert a morzejelrendszerben semmi mással nem téveszthető össze. Filmekből tudjuk, hogy ha egy hajó vagy repülőgép bajba kerül, a rádiós a "mayday" szót kiabálja az éterbe (jelentése egyébként május elseje). Nos, a maydaynek semmi köze a májushoz; francia eredetű, a m’aidez szó azt jelenti, segítsetek, ám az angol nyelv köztudomásúlag mindent, amit lehet, a saját kiejtéséhez idomít.

Időközben bejárom a hajót. A kapitányi híd alatt ott díszeleg a felejthetetlen CCCP, fölötte a "Druzsba narodov", vagyis a népek barátsága felirat. A híd mögött van egy nyitott félfedélzetünk, afölött egy kilátófedélzet úszómedencével, melyben valahogy senkinek sem akaródzott megmártózni. Igaz, víz sem volt benne. A "felső" fedélzeten kapott helyet minden közösségi létesítmény: előadóterem, bár, étterem, irodák, ajándékbolt, társalgó, könyvtár. Kabinom, a 416-os a "főfedélzeten" van, még csak nem is a legolcsóbb, oda ugyanis már nem kaptam helyet. Ára kereken 2200 dollár, kétágyas, 11 négyzetméteres, amiből jócskán foglalnak helyet a beépített szekrények, valamint a fürdőszoba. Nem tudom, miféle extrát kaphatnak dupla árért a "felső", illetve a "kapitányi" fedélzeten lakók, legföljebb tévét. Adás amúgy nincs, videóról futnak a programok, amiket a társalgóban is éppúgy meg lehet nézni.

Kerek ablakunk alig valamivel a vízszint fölött van, ám az utóbbi, persze, a tenger állapotától függ. Ettől féltem, a tenger állapotától. A jól védett Beagle-csatornából éjszaka kifutottunk a Drake-átjáróba, amit a hajósok a világ egyik legviharosabb, többnyire hatalmas hullámokkal játszó tengerszakaszaként tartanak számon. A Horn-fokot simán átalusszuk. Nevét egyik körülhajózójától, a holland Schouten kapitánytól kapta, szülővárosa, Hoorn emlékére. Arról még ma is vitatkoznak a geológusok, hogy a közel 900 km hosszú, helyenként 3000 méter mély Drake-átjáró mikor alakult ki; ezt nagyjából 25-23 millió évvel ezelőttre teszik. Mindez klimatológiai szemszögből érdekes igazán, hiszen az átjáró kialakulásával jött létre az az áramlási rendszer, mely részben hozzájárult a kontinens eljegesedéséhez. Az Antarktisz körül északabbra állandó nyugatias szelek fújnak. Ezek egy óriási, hőmérséklet, sótartalom és irány szempontjából eltérően viselkedő, hármas rétegződésű víztömeget mozgatnak. A felső és az alsó réteg észak felé tart és hideget szállít, míg a középső, magasabb hőmérsékletű és sótartalmú réteg délnek. A legfontosabb a legfelső réteg, mely hideg, csekély sótartalmú és észak felé haladva eléri a melegebb, szubantarktikus felszíni vizeket. Itt alakul ki az ún. antarktiszi konvergencia, más néven déli-sarkvidéki front, melynek lefutása ugyan évről évre vándorol, de mindig a déli szélesség 50. és 60. foka között kanyarog. Tőle délre a víz jóval hidegebb (2-3 fokos a hőmérséklet-különbség, ami nem csekélység), kevésbé sós, teljesen más a tengeri élővilág és az itt fújó keleties szelek egy, az egész kontinenst megkerülő tengeráramlatot kergetnek. Errefelé mindennaposak a 80-100 kilométeres szelek és a két áramlási rendszer között fennálló alacsony légnyomású övben egymást érik a ciklonok. Hát ezért tartottam a Drake-átjárótól.

Második napunkon arra ébredek, hogy csakugyan dübörög a rock and roll, imbolygunk rendesen. Billegünk föl-le, meg jobbra-balra is, egyszer csupa ég, másszor csupa tenger, a kabinablakon túl meg többméteres hullámok tajtéka habzik. Minden erőmmel a reggeli magamban tartására összpontosítok és kellemes meglepetésemre különösebb nehézség nélkül sikerül is. Az étkezőig eljutni – faltól falig mandinerezve – nehezebb, pedig megéri. Felejtsük el a pirítós-vaj-lekvár kontinentális mesterhármast, ez itt igazi angolos büféreggeli, gyümölcssalátával, sült kolbásszal, baconnel, tojásrántottával, négyféle péksüteménnyel, ha meg valaki nem fél liter langyos disznózsírral egyenértékű kalóriabombával kívánja kezdeni napját, annak ott vannak a joghurtok, müzlik, miegyéb. Mármost, hogyan lehet megoldani, hogy az asztalra helyezett tányérok ne álljanak önálló röppályára a billegések során? Hát úgy, hogy enyhén megnedvesítik az abroszt, akkor a porcelán nem csúszik rajta, legföljebb az étkezők ruhaujja lesz vizes kissé. Az asztalokat és a székeket a padlóhoz rögzítették. Végszükség esetére szerte a hajón gyakorlatilag méterenként helyeztek el hányózacskókat, de amint láttam, mindenki jól viselte a megpróbáltatásokat. Reggeli általában héttől van, de ha valaki nem bírná ki addig, korábban is fölmehet a társalgóba, "early bird specialra", kávézhat, teázhat, kekszezhet, bár ezt a nap minden órájában is megteheti.

Holtidő ez bizony, látni nincs mit, ezért is szerződtettek a hajóra szakértőket. Van például tengerbiológusunk, geológusunk, ornitológusunk, klímaszakértőnk, történészünk, no meg orvosunk, akire, hál istennek, senkinek sem volt szüksége. A specialisták tartják a szakterületüknek megfelelő előadásokat. Bevallom, nem mindegyiket bírtam végigülni, mert amikor például az ornitológus immár a huszadik madárnevet mondta angolul, elvesztettem a fonalat. Azért mégiscsak van mit látni. Albatroszokat, sirályokat, viharmadarakat, mely utóbbiak (egyik alfajuk) szép fehér foltos szárnyukkal vitorlázva kötelékekben kísérik a hajót. Vajon hol lakhatnak? Két-háromszáz kilométerre járunk a legközelebbi szárazföldtől!

November 22-én a hetes ébresztőkor Shackleton úr szokás szerint közölte pontos földrajzi helyzetünket (átléptük a déli szélesség 60. fokát), időjárás-jelentést adott (4 fok, enyhén hullámos tenger). Tudják, mi van nagyjából ezen a szélességen az északi féltekén? Oslo, Stockholm, Szentpétervár, Helsinki, milliónyi lakossal. Itt meg a nagy büdös semmi, csak víz meg víz. A morcos tenger ellenére jól aludtam, csupán az zavart, hogy a billegés miatt az ember önnön bőrén csúszkál az ágyon.

A látszatát is el kívánom kerülni, hogy utunk középpontjában a folytonos zabálás áll, ám azért bemutatnám ellátórészlegünket. Az ebéd és a vacsora négyfogásos: előételek, leves, három választható főétel, valamint desszert. Az asztalokra minden főétkezéskor házilag nyomott, aznapra készült étlapot tesznek (ezek zömét lenyúltam), elején pingvin, belsején az alkalomhoz illő rajzok, fotók, dátummal, földrajzi helyzetünk megjelölésével. A főétel három néven fut: Ocean (tenger gyümölcsei, többnyire ezt választottam, kardhalat, garnélarákot, kagylót, lazacot, tintahalat), aztán az Explorer, mely tradicionális fogásokból áll, mint pl. argentin steak, magyar gulyás (pörkölt), kínai sertéssült és hasonlók. Igény esetén az efféle borzalmakat bárki kiválthatta vegetáriánus főétellel. Ha valakit még ezek ellenére is az éhhalál kerülgetne, az ínséges időszakban négyórai tea a társalgóban, tortákkal és egyéb édes ínyencségekkel. Mindezekhez vegyük figyelembe, hogy friss alapanyagokról szó sem lehet, hiszen már Ushuaiába, "a világ végére" is mindent pokoli messziről kell odahurcolni.

Idehaza röpke véleménykutatást végeztem, miféle szakácsokat szerződtetnének egy nemzetközi társulathoz. Említettek franciát, olaszt, mexikóit, kínait stb. Kiderült, hogy séfjeink ausztrálok és hollandok. Szóljon, ha valaki már hallott az ausztrál és a holland konyha világhíréről. Mi tagadás, ördögien kitanulták a szakmájukat, olyan tálakat szervíroztattak, mintha ételkiállításra készültek volna. De nem arra, hanem evésre rendeltettek, így viszont szinte minden tökéletesen íztelennek bizonyult. S végül a fénypont, a felszolgálóink. Orosz csajok, úgy 20 és 24 év között, feszes fekete nadrágban, fehér blúzban, őket is Novorosszijszkban toborozták. Többségüknek ez az első szezonja az Antarktiszon, bár már a negyedik körüket futják a mi turnusunkkal. Revideálnom kellett az orosz nőkről eddig alkotott véleményemet. Sokáig úgy képzeltem, az átlag szovjet-orosz nő negyven körüli, enyhén, de feltétlenül molett, szőkére festett, száján félkilónyi vérpiros rúzzsal. A mieink többsége fekete, karcsú, magas, ápolt, kedves arcú, tökéletes diszkrét sminkkel. A rendelésfelvételnél használt szavakat rendesen tudták és értették angolul, aztán kiderült, elég gyengécskén beszélnek. Úgy derült ki, hogy én már csak dafke oroszul szóltam hozzájuk. Egyik este szolid "buli" volt, egyik kedvencem, az örökké komoly, de amúgy kedves Olimpiada (a másik az örökké mosolygós és szintén kedves Liza) születésnapja. Kolléganői új frizurát varázsoltak neki, volt gyertyás torta, aztán ugyanúgy dolgozott tovább, mint a többiek. Vacsoránk végeztével látom, hogy a konyhában állva esznek a lányok, mint a lovak. Kihívtam, gratuláltam, kérdeztem, lefényképezhetem-e (hát persze), s mire szóba elegyedtünk oroszul, jött a többi is. Rém boldogok voltak, hogy végre valami idegennel is az anyanyelvükön társaloghatnak. Adhatok egy puszit, már csak a születésnap végett is? Adhattam. Másnap a reggelinél olyan lesütött szemekkel nézett rám, mintha legalábbis együtt töltöttük volna az éjszakát.

Gyakran csevegtem szobalányunkkal (legyen inkább stewardess), a kedves, szőke, kék szemű, tipikusan szláv Szvetlánával is, aki mindennap rendbe tette kabinunkat (nem volt velünk sok baja), ágyat vetett, a párnára helyezte a "Good night-csokit", mint valami jobb hotelben szokás és az ajtó rekeszébe betette a másnapra szóló információs anyagokat. Ő már a negyedik szezonját húzza a sarkvidéken. Kérdésemre elmondta, hogy havi ötszáz dollár a fizetésük (bár a borravalókkal szerintem ez fölmehet akár ezerre is), de itt semmire sem kell költeniük, és a szezon végeztével a cég ingyen hazarepteti őket. Napi tizennégy órát dolgoznak szinte megállás nélkül, nincs vasárnap, karácsony, semmi sincs fél éven át, csak munka, étel-előkészítés, felszolgálás, mosogatás, s ha a reggelivel végeznek, már kezdik az ebédet. Amikor a hajó kiköt Ushuaiában, pár órára kiszállhatnak, meg kisebb csoportokban az utasokkal is kimehetnek a partra, mármint az Antarktiszra. A felszolgálók két supervisorának egyike argentin, a másikat külleme, neve alapján németnek véltem, erre kiderült, hogy brazil, bár tényleg német származású. Főiskolát végzett vendéglátó menedzseri szakon, eljött világot látni. A bárpincér kínai–amerikai, a borkínáló meg egy japán lányka. Ugye, önök is hallották már a japán borok világhírét? A legtöbb japán szerintem azt se tudja, mi fán terem a bor.
 
 

Felhasadozó jéghegy (balra) és selfjégről levált óriási hegy

De ha már bor! Egy üveg kiváló francia fehérbor volt feldobva második napunkon arra, ha valaki eltalálja, mikor jelenik meg az első jéghegy. Mindenki felírhatta egy listára saját tippjét, az enyém 17 óra 26 perc volt. Alaposan mellétrafáltam. Már negyed egy körül jelentették a hídról, hogy megvan! Távoli, kicsi, szürke, de a mienk. A bort egyébként egy idős amerikai úr nyerte, ő saccolta a legközelebbi időpontot.

Két nap után, délután fél öt körül szárazföld, egyelőre a Déli-Shetland-szigetek, mely mintegy 500 kilométer hosszan nyúlik el, nagyjából az Antarktiszi-félsziget északi folytatásaként. A szigetcsoport legnagyobbika a King George (III. György király után), mely aránylag kedvező klímája és Dél-Amerikához való viszonylagos közelsége miatt jó néhány kutatóállomásnak ad otthont. Itt töltött három hónapot 2003 nyarán az első magyar Antarktisz-expedíció hét tagja. Egyik vacsoránál egy San Diegó-i lány mellett ültem, s miután magyar mivoltom kiderült, megkérdezte, ismerem-e Nagy Balázst. Hogyne ismerném, geográfus kollégám. Stacey, aki egyébként pingvinkutató, magyar szavakat kezdett sorolni, köztük olyanokat is, amiket én sosem használok. Kiderült, az amerikaiak tábora közel esett a magyarokéhoz, átjártak egymáshoz, ilyenkor kártyáztak is (én meg azt nem tudok). Szóval, Balázs, Stacey üdvözletét küldi.

Ekkorra már kellőképp be volt sózva a társaság, hiszen másnap megejtjük első partraszállásunkat. Jut eszembe, Colin immár harmadik napja nem fürdött, sőt ruhát sem cserélt. Colin a kabintársam, hatvanhoz közeledő angol. A szelíd őrültek kategóriájába sorolnám. Hatalmas bőröndjét, mely végig az ágya mellett hevert, ki se csomagolta, többnyire ruhástól (mindig ugyanabban), néha cipőstől aludt. (Rettegve vártam a pillanatot, amikor náthám múltával visszatér szagérzékelésem…) Beszélgetni vele nem volt egyszerű, egyrészt borzalmas akcentusa miatt, másrészt alighanem több ujja volt a kezén, mint fog a szájában. Az út vége felé előhalászott egy rikító narancssárga színű, legalább ötkilós kezeslábast. Az iroda azt ajánlotta, igyekezzünk feltűnő színű ruhában a terepre menni, hogy ha elkódorgunk, a szürkeségben észre lehessen venni. Colin direkt erre az alkalomra vásárolta a magáét valami ötszáz fontért, egyszer sem vette föl, s meggyőződésem, nem is fogja soha.

Eljött az első partraszállás pillanata. Arra is felhívták a figyelmünket, hogy hozzunk gumicsizmát, mert itt ugye nincs kikötő, a csónakokból egyből a jeges vízbe lépünk. Azt már nem! Tíz éve, első sarkvidéki kalandomra, a Spitzbergákra elhurcoltam a dög nehéz gumicsizmát, elég volt. Ehelyett a következő agyafúrt tervet eszeltem ki. Elviszem a Skála áruházak végkiárusításakor vásárolt vízhatlan Goretex bakancsomat, arra combig érő szemeteszsákot húzok, majd a parton leveszem. Nem így történt. Laurie, az expedíció vezetője elárulta, akinek nincs gumicsizmája, talál a raktárban jó néhány párat, melyeket az előző utasok lusták voltak hazacipelni. Bakancsom egész úton elő se került.

Az "invázió" a következőképp zajlott. Szépen sorba álltunk a főfedélzeten, egy listán bejelöltük a nevünket, vaslépcsőn leballagtunk a zodiacnak nevezett motoros gumicsónakokhoz, és tízesével elhelyezkedtünk azok peremén mint ülésen. Jó szolgálatot tett ülőfürdő ellen a Szendrő Szabolcs barátomtól kapott vízhatlan nadrág, hideg ellen meg egy kínai boltban nyári kiárusításon vásárolt polárdzseki. A zodiacok hét, önállóan felfújható rekeszre vannak osztva, ha egy-kettő kilyukad, akkor is biztonságosak.

Homályos, szürke, vigasztalan antarktiszi napra ébredtünk. Hideg éppen nem volt, 1-2 fok legföljebb, a szél is mérséklődött. Bokáig érő vízbe léptünk, majd lábaltunk ki a kavicsos partra, ahol népes pingvincsapat fogadott. Ez a Half Moon- (Félhold-) sziget, s mint a Déli-Shetland valamennyi tagja, vulkáni eredetű. A part köve pár méter után átment hóba, s immár minden okom megvolt arra, hogy örüljek a gumicsizmának. Ez ugyanis nem friss, hanem a tetején már megkérgesedett hó volt, melynek kemény burka minduntalan bokáig-térdig beszakadt alattunk. Egy meredek hólejtőn, a pingvinsztrádán közlekednek kisebb csoportokban a madarak. Időnként megállnak, lehasalnak és isznak egy-két csőrnyi havat. A lefelé jövők mellénye méltatlanul mocskos, a fölfelé tartóké immár patyolatfehér, koszos lábuk rózsaszíne is visszatért. Az a helyzet, hogy a pingvinek a sziklák között, hómentes foltokon, saját mocskukban élnek, több száz egyedből álló kolóniákban. A mintegy 3 km hosszú Félhold-szigeten kereken 3000 örvös pingvin lakik, közéjük vegyülve néhány aranybóbitás ("makaróni") pingvint is látni. Az örvösök nevüket az álluk alatt húzódó fekete csíkról kapták, mely olyan látszatot kelt, mintha folyton vigyorognának.
 
 

Örvös pingvin (balra) és szamárpingvin

A kolóniákban nagy a sürgés-forgás, párzási időszakban érkeztünk, folyik a fészekrakó program. No de miből építkezzen szegény pingvin? Amit talál. S mi egyebet találna, mint követ. A leendő fészek helyén annyi a kő, mint a tenger, de a hím képes tíz-húsz méterrel is odébb totyogni, a csőrében hurcolja a legmegfelelőbb darabot, leejti, aztán a nőstény szépen a helyére rakja. Ha lusták maguk cipelni, szemrebbenés nélkül elcsórnak egy-egy darabot a szomszédéból. Ha tehetik, ugyanarra a helyre térnek vissza fészkelni évszakváltáskor. A hím érkezik elsőnek, kiválasztja a helyet és várja előző évi párját. Ha úgy öt-hat napon belül nem érkezik meg, mást választ. Ám ha eközben mégiscsak beszédeleg a korábbi hitves, kitör a botrány, az asszonyok egymásnak esnek. Szemtanúi voltunk, hogyan készül a kis pingvin. A nőstény hasra fekszik, a hím fölküzdi magát a hátára és teszi, amit tennie kell. Valóságos akrobatamutatvánnyal billeg asszonya hátán, szárnyaival egyensúlyozva, a nőstény hátrahajtja a fejét, ura pedig csőrével a nyakát birizgálja. A művelet mintegy másfél percig tart, akkor a hím elégedett szökkenéssel a talajon terem, nyilván örül, hogy leesés nélkül megúszta a dolgot. Az örvös pingvinek két tojást raknak, 7-8 hét után kelnek ki a fiókák. Ellentétben több más pingvinfajjal (melyek a nagyobb, fejlettebb utódot részesítik előnyben), mindkét csibét egyenlően táplálják és gondozzák, már ha van mivel. A krillállomány csökkenése kihat a pingvinekre is; ha a part közelében nem találnak eleget, messzebb kell beúszniuk, nagyobb a ragadozóveszély. A nyár vége felé vedlenek, aztán útra kelnek észak felé, sokszor a sodródó jégtáblákon utazva, és az Antarktiszt övező jégpáncél peremén húzzák ki a téli hónapokat.

Ahogy megfigyeltem, a pingvinek háromféle módon közlekednek a szárazföldön. Totyognak, a kövek között szökdécselnek, a havon pedig – csökött szárnyaikat síbotként használva – időnként hason csúsznak. Apró hallal, de főleg krillel táplálkoznak, ami meg is látszik fészkelőhelyükön. Ha a guanó rózsaszínes, akkor főként krill, ha fehér, akkor elsősorban hal a fő élelmük. A hal nyilván mindenkinek "megvan", de mi az a krill? A szó norvég eredetű, apró halat jelent, ám a valóságban igen kicsiny planktonikus rákféléről van szó, melyeknek valami 85 faja ismeretes; csak a 4 foknál hidegebb vizekben élnek. Míg ők maguk fitoplanktonon (parányi lebegő növényi részeken) élnek, jószerével az egész antarktiszi tápláléklánc alapját képezik. Krillfogyasztó a kis halaktól kezdve a madarakon át az óriási bálnákon keresztül jóformán minden, ami él és mozog. Számuk százmilliárdos nagyságrendű, néhol óriási rajokba gyűlnek, a bálnák nagy örömére, hiszen így egy "harapással" tekintélyes mennyiséget kebelezhetnek be. Azt olvastam, egy kifejlett kékbálna napi 5 tonna krillt képes elfogyasztani. Hogy ezt hogyan mérték meg, elképzelni sem tudom.

De vissza a pingvinekhez! A vízben a leopárdfóka a halálos ellenségük. Láttam egy nyomorult jószágot kifeküdve, véresen, épp egy sirályféleség lakmározott rajta, nyilván megsérült a vízben, de még ki tudott kecmeregni. A szárazföldön a ragadozó madarak a felnőtteket nemigen bántják, ellenben tojásaikat, fiókáikat előszeretettel zsákmányolják. De hogyan lett a pingvin pingvin? E szót a brit tengerészek már jóval azelőtt is használták, hogy az Antarktisz közelébe kerültek volna. Élt valaha az Atlanti-óceán északi partvidékein egy, a pingvinekhez kissé hasonló röpképtelen madár, az óriás alka, melyről már az 1500-as évek végéről vannak írásos beszámolók. Walesi nyelven fehérfejűnek, vagyis "pen gwyn"-nek nevezték. Az óriás alka egyébként 1844-ben kihalt.

A kis szigeten egyéb madárfajok is élnek, így a fészküket harcosan védő antarktiszi csérek. Ellentétben arktikus rokonaikkal, melyek ott költenek, de télre lerepülnek az Antarktiszig, az itteniek nem mennek messze télire, csupán a jégmentes vizekig. Látok valami fehér, galambszerű jószágot is téblábolni, tokoscsőrű madárnak hívják. Pocsékul repülnek és úsznak, ám ők a sarkvidék hulladéktakarítói. Ami szerves, azt megeszik, legyen az guanó, fókaürülék, felöklendezett pingvinkaja, s mivel gyakorta cserkelnek a pingvinkolóniák körül, belekóstolnak a tojásokba, sőt az élő fiókákba is.
 
 
 

Fészkelő Adelie pingvin és Weddell-fóka (a szerző felvételei)

A havon négy vaskos fatörzs hever. Csak ahogy közelebb érek, fedezem föl, hogy Weddell-fókák. Nevüket felfedezőjükről, James Weddell angol kapitányról kapták, aki a maga korában, 1823-ban a legdélebbre jutott az Antarktisz-kutatás addigi története során. A Weddell-fókák a legdélebbi emlősök Földünkön, még a 78. déli szélesség környékén is élnek, sőt szaporodnak. A nőstény kicsivel méretesebb a hímnél; hosszuk úgy 3 méter, súlyuk elérheti a 400 kilót is. Weddelléknél kicsi a hárem, a hím egy víz alatti területet ellenőriz csupán, ott, a jég alatt zajlik a frigy, amit a hímek közti verekedés előz meg. Ők a sarkvidéki élethez való alkalmazkodás csodái. A sötét, hideg teleket a jég alatt töltik és erős metszőfogaikkal lyukakat vájnak a jégbe, hogy időnként kijöhessenek lélegezni. A gyors fagyás miatt a lyukak állandó "karbantartást" igényelnek. Bő egy órát is kibírnak egyetlen lélegzettel. Szeptemberben-novemberben ellenek a jégen. Képzeljük el, hogy a szerencsétlen kölykök a 37 fokos anyaméhből egyből súlyos mínuszok között találják magukat. (És még mi ordítunk, amikor napvilágra jövünk!) A Weddell-fókák igen megnyerő ábrázatú állatok. Arcuk kicsi, bajuszuk hatalmas, szemük nemkülönben; szükségük is van rá, hiszen a sötét vízben kell kiválóan tájékozódniuk. A "mieink" egykedvűen heverésznek a havon, legföljebb a fejüket fordítják felénk lustán. Bár jó ideje védettek, elég sokat megöltek közülük a múltban, főként azért, hogy a szánhúzó kutyáknak vessék húsukat. Időközben a kutyákat, a Déli-sark meghódításának hőseit már kitiltották az Antarktiszról.

Mára még egy feladatunk maradt. Továbbhajózva megközelítettük a Deception-szigetet, az antarktiszi kirándulóutak egyik legkedveltebb célpontját. A sziget egy kb. 5 millió éves múltú, andezites lávát produkáló vulkán maradványa, nagyjából kör alakú, 12 kilométer átmérőjű, robbanások, majd besüllyedés során képződött kaldera. Ráadásul bele is lehet hajózni, ugyanis az üst egyik széle kicsorbult és átjáró keletkezett, s belsejében létrejött egy kb. 5-8 km átmérőjű, tengervízzel kitöltött öböl. A behajózás meglehetősen bonyolult manőver, nem annyira a bejárat szűkössége okán, mert az 230 méter széles, hanem mert pont a közepén egy kiemelkedés miatt csupán 2,5 méter mély a víz. Azt, persze, ki kell kerülni, s akkor már nem is olyan széles a csatorna. Orosz barátaink azonban gond nélkül beszuszakolták a hajót a vörösbarna vulkáni sziklák között.

A sziget tele van beszédes nevekkel. Maga a deception csalódást jelent. Hogy ki csalódott, kiben-miben és miért, nem sikerült kiderítenem. Az öböl az egész Antarktisz legvédettebb kikötője, amire már a XIX. század tengerészei is rájöttek. Kezdetben a fókavadászok használták, majd 1914-re már tucatnyi bálnafeldolgozó hajó állomásozott itt. A bálnazsírt a hajókon nyerték ki, a parton a tetemek maradékát hatalmas vasüstökben kifőzték, és az így kapott maradék zsírt acéltartályokban tárolták. Ám a gazdasági világválság betett a bálnaolajnak, a parti üzemek bezártak. Negyvenöt embert, többségükben norvégokat helyeztek örök nyugalomra a Deception temetőjében, ám a sírhantokat az 1969 februárjában bekövetkezett vulkánkitörés nyomán támadt iszapárak betemették. A parton korábban angolok és norvégok több lakóépületet is emeltek. Az 1940–50-es években Anglia és Argentína egyaránt igényt tartott a szigetre, egymás zászlaját húzkodták le. 1944 februárjában a britek katonai bázist hoztak létre, nyilván azért, hogy védjék a náci gyilkos bálnák ellen. 1961-ben az argentin elnök is látogatást tett Deceptionon, ezzel demonstrálva országa érdekeltségét. Ilyenkor szokott jönni a viccben az erdőkerülő, aki az egész bandát kizavarta az erdőből. Itt nem jött erdőkerülő, viszont a vulkán eldurrant egypárszor. Már az 1920–21-es bálnavadászszezonban feljegyezték, hogy az öböl vize szinte forrt és lemarta a festéket a hajók oldaláról. Végül az említett 1969-es erupció jó időre kedvét szegte az embereknek ahhoz, hogy állandó bázist tartsanak fenn.

A Pendulum Cove-ban, az Inga-öbölben szállunk partra, ahol hajdan brit kutatók mágneses méréseket végeztek. A felszínt fekete törmelék borítja, foltokban latyakos hóval vegyülve. A szigeten százezres pingvinpopuláció is él, csoda, hogy egyetlen példányt sem látunk, alighanem azért, mert a külső lejtőkön fészkelnek. Van viszont bálnacsont, oszló-foszló csónaktetem, látni a hajdani bálnazsírtároló vastartályokat, meg néhány megroggyant faépületet. A hóban néhány unatkozó Weddell-fóka heverész. Túl nagy a terület, a három óra meg túl kevés, hogy mindent bejárjunk. Már csak azért is, mert fürdés következik. Deception úgyszólván elengedhetetlen programpontja ez. Az orosz tengerészek lapáttal jó méternyi mély gödröt vájtak a laza vulkáni törmelékben, mely szinte azon mód feltelt kellemesen meleg, úgy 30-35 fokos talajvízzel. Csak hogy ne legyenek kétségeink, valóban aktív vulkáni vidéken járunk. Néhányan nekivetkeznek, dagonyáznak kicsit, aztán uzsgyi, be az öböl 1-2 fokos vizébe. Hogy én? Nem őrültem meg!


Természet Világa, 136. évfolyam, 12. szám, 2005. december
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/