Ki a nagyobb tudós?


"A mai tudomány minden tekintetben messze meghaladja a korábbi mértéket. Új korszak köszöntött ránk, a régi tudománynak csak néhány alapvető hagyománya él tovább. A modern tudományos hardware monumentalitása az egyiptomi piramisokéhoz és a középkori Európa nagy katedrálisaiéhoz fogható, a munkaerő és a működési költségek nagyságrendjének ugrásszerű változásával a tudomány a nemzetgazdaság fontos szektorává lépett elő. Az új, a csillogó, az erőtől duzzadó modern tudománynak ez a monumentalitása sugallta a »Nagy Tudomány« kifejezést az új viszonyok jellemzésére...

A Kis Tudomány korának »tudósáról« a képzelet festette képen magányos, hosszú hajú zseni látható, aki műhellyé átalakított padlásszobában vagy pincehelyiségben senyved, a társadalom kivetettjeként, majdnem teljes szegénységben, s akit csak a benne élő szenvedély űz előre...

A Nagy Tudomány képviselőjét viszont a közvélemény olyan személynek látja, akit Washington kitüntetett, akit a »Bostoni körút« minden kutatóintézete igyekszik megkaparintani, és aki egy elit szellemi közösség tagjaként sorsdöntő politikai és műszaki kérdésekben hallatja szavát" – írja Derek De Solla Price a tudomány fejlődéséről és társadalmi szerepéről szóló monográfiájában [1]. Ha ez a kép kicsit eltúlzott is, tagadhatatlan, hogy ma már a tudományos kutatás megélhetést biztosító szakma, amelynek eredményes műveléséhez igen sok elszántság, kemény munka és nem utolsósorban szerencse is szükséges.

A címben feltett kérdés, ha nem is ilyen éles formában, sokszor elhangzik a gyakorlatban. Egyetemi kinevezések, különféle díjak, kitüntetések odaítélése kapcsán merül fel az igény, hogy a tudomány művelői között valamiféle rangsort állítsunk fel. A rangsor felállítása – ha úgy tetszik, a tudományos teljesítmény értékelése – csak pontosan meghatározott kritériumok alapján lehetséges. Ennek illusztrálására érdemes emlékeztetni arra, hogy az ország legokosabb emberét kereső közvélemény-kutatás, vagy a legmegbízhatóbb ember megjelölése milyen váratlan és meghökkentő eredményekre vezetett. Arra vonatkozóan, hogy a Nobel-díjak esetében a díjazottak kiválasztása milyen buktatókat rejthet magában, érdemes elolvasni Hargittai István igen érdekes könyvét [2]. Egy nemrég megjelent könyv pedig a kiválasztási folyamat szubjektív hátterét vizsgálja [3].

A tudományos kutatókat a modern társadalom tartja el, így jogosan vetődik fel az igény, hogy az adófizetők előtt rendszeresen adjanak számot teljesítményükről, bizonyítsák, hogy a kutatásra, valamint a kutatók eltartására fordított támogatás nem kidobott pénz. A tudományos teljesítmény értékelése, legyen szó egyénről, közösségről, vagy intézményről, alapvető fontosságú feladat. Nem véletlen, hogy a Tudományos Akadémia különféle szervezetei is kiterjedten foglalkoztak ezzel a kérdéssel [4–5].

Anélkül, hogy az értékelési folyamat részleteiben elmerülnénk, érdemes röviden áttekinteni, hogy miből is áll a tudományos kutató munkája. Ahogy az előbbiekben szó volt erről, a kutató már nem egyedül, elszigetelten végzi munkáját, hanem egy tudós közösség tagjaként, aki a szakterületén elért eredményeiről a szakma folyóirataiban megjelent közleményben számol be. Fontos hangsúlyozni, hogy a tudományos közvélemény tájékoztatása, a szakmai megmérettetés alapvető követelmény! Amatőr kutatók gyakran fájlalják, hogy a kutatói közösség nem vesz róluk tudomást. Ennek oka, hogy közleményeiket magánúton, interneten, bulvársajtóban, nem pedig szakmai médiumokban teszik közzé. A szakmai kontroll alapvető feltétele annak, hogy valaki kutatónak tekintse magát.

A kutató "termelékenységének" mértéke a tudományos folyóiratokban közzétett publikációk száma. Hangsúlyozni kell, hogy a szakfolyóiratok a beküldött cikkeket szigorúan megszűrik, így egy közlésre elfogadott cikk már elfogadható tudományos színvonalat garantál.

A publikáció fontossága – ha úgy tetszik, értéke – attól függ, hogy milyen visszhangot vált ki szakmai körökben. Ennek a visszhangnak a mértéke az adott dolgozatot idéző, szakfolyóiratokban megjelent más publikációk száma. Vagyis a cikk idézettsége az általa kiváltott tudományos érdeklődésnek, a cikk "szakmai minőségének" mértéke. Ha tehát egy kutatónak nincsenek tudományos publikációi, eleve nem lehet eredményes. Ugyancsak ez mondható el akkor is, ha cikkeket ugyan megjelentet, azonban azokat senki sem idézi, nincs értékük, vagyis lényegében olyanok, mintha meg sem születtek volna.

Egy kutató eredményessége tehát alapvetően publikációinak számával, valamint azok idézettségével jellemezhető. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Ennek illusztrálására gondoljuk el: ha valaki nagyon sokat publikál, de az egyes publikációk csak igen kevés idézetet gyűjtenek össze, a teljes idézettsége még mindig magas lehet. Ezzel szemben, ha valaki csak viszonylag kevés cikket ír, azonban azok igen nagy figyelmet váltanak ki, az összidézettség nem tükrözi kielégítően ezt a szakmai elismerést.

A tudományos teljesítménynek ilyen "tudománymetriai" (scientometria) módszereken alapuló értékelése számos problémát vet fel, és még a tudományos közösségen belül is számos szenvedélyes vitának volt a forrása. A viták során az az általános nézet alakult ki, hogy a tudományos teljesítményt nem lehet egyetlen, vagy csak igen kevés számú mutatóval jellemezni, és a tudománymetriai módszerek alkalmazása igen nagy gondosságot igényel. Ezzel kapcsolatban csak egy példát érdemes megemlíteni. Egy cikkre való hivatkozás nem jelent automatikusan pozitív értékítéletet. Ha ugyanis az idézett cikkben valami szakmai tévedés vagy durva hiba van, azt többen is szóvá tehetik munkájukban, az így nyert idézet azonban negatív előjelű, tehát szakmailag nem elismerést, hanem elmarasztalást jelez. Ezért egyes szakértők szerint a megbízható értékeléshez szükség van az idézetek ún. "kontextus analízisére", vagyis annak a megállapítására is, hogy az idézet pozitív vagy negatív értékítéletet hordoz.

Ebben az állóvízben keltett nagy hullámokat egy amerikai fizikus, Jorge Hirsch, a Kalifornia Egyetem (San Diego) kutatójának cikke, aki egyetlen numerikus paramétert, ún. h-indexet javasolt az egyéni tudományos teljesítmény gyors és egyszerű értékelésére [6]. A dolgozat 2005. augusztus 10-én jelent meg az interneten egy publikációs adatbázisban, a reagálások azonban már napokon belül megindultak [7–9].

A h index az egyén olyan publikációinak h száma, amelyek legalább h számú idézetet kaptak a szakirodalomban. Az összes többi publikációja értelemszerűen h-nál kevesebb idézetet kapott. Hirsch szerint ez az egyszerű számérték minden más mutatónál alkalmasabb a tudományos teljesítmény jellemzésére. Érvei szerint az eddig használt mutatók közül a publikációk száma csupán mennyiségi mutató, az egy cikkre eső idézetek átlagos száma pedig az alacsony termelékenységet részesíti előnyben és körülményes meghatározni. A "jelentős cikkek" száma, amelyek bizonyos küszöbértéknél több idézetet kapnak, bár több információt tartalmaz, azonban a küszöb megválasztása önkényes, és az eredményt nagyban befolyásolja.

A h index segítségével akkor is összehasonlítható két kutató teljesítménye, ha publikációik száma lényegesen különbözik, továbbá akkor is megmutatkozik a teljesítmények különbözősége, ha az egyének nagyjából azonos számú publikációval és idézettséggel rendelkeznek. Az egyes tudományterületek különböző publikációs és hivatkozási gyakorlata miatt azonban a h index értéke egyes tudományterületeken lényegesen eltérő lehet. Hirsch próbaképpen számításokat végzett fizikusokra és azt találta, hogy a legmagasabb h értékkel Ed Witten, a princetoni Institute for Advanced Study elméleti fizikusa rendelkezik (h=110). Az élcsoportban találhatók továbbá az elméleti fizikus Nobel-díjasok: Philip Anderson (h=91), Steven Weinberg (h=88), Frank Wilczek (h=68), valamint David Gross (h=66). A közismert brit kozmológus, elméleti fizikus S. W. Hawking h-indexének értéke 62.

A statisztika alapján Hirsch szerint (a fizikában) 20 körüli értékkel 20 éves szakmai múlttal az egyén "sikeres kutató", 40-es index "kiemelkedő kutatónak" felel meg, míg 60-as index "valóban egyedülálló kvalitást" jelez. Az egyetemi beosztásokat tekintve h=12 körül lehet valaki docens, professzori beosztáshoz h=18 körüli érték ajánlott.

Az index erősen függ a szakterülettől, így például a biológia és az orvostudomány területén a legjobbaknál a h értéke több mint kétszerese a fizikusokénak. Nagyobb eltérések várhatók más szakterületeken is.

Nos, a lecke fel van adva, a vita elkezdődött. A Stanford Egyetem könyvtárosai máris meghatározták Richard Feynman Nobel-díjas fizikus h-indexét, értéke meglepő módon "csak" 23-nak adódott. Érdekes lenne azt is tudni, hogy olyan kiemelkedő tudósok, mint Albert Einstein, Werner Heisenberg, Erwin Schrödinger, vagy Max Born "mennyit érnének" ebben az új értékelési rendszerben. Most már csak hátra kell dőlni és megvárni, hogy a tudományos közösség mire jut ennek az új értékelési módszernek a használata terén.

Befejezésül csak annyit érdemes megjegyezni, hogy a tudományos kutatók tevékenysége láthatóan teljes mértékben a nyilvánosság előtt zajlik, elismertségükért keményen meg kell dolgozniuk, és teljesítményüknek nem szabad az évek során sem lankadni, mivel azt a rendszeres időszakos értékelések során azonnal regisztrálják. Érdekes elgondolkodni azon, hogy hasonlóan tudományos igényű értékelésre vajon mikor fog sor kerülni politikusaink körében, vagy ha ez túl nehéz ügy, akkor egyetemi tanári fizetésű labdarúgóink között.

Bencze Gyula

Irodalom

1. Derek de Solla Price, Kis tudomány – Nagy tudomány, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979
2. Hargittai István: Út Stockholmba. Tudósok és Nobel-díjak, Galenus, Budapest, 2004
3. R. M. Friedman, The Politics of Excellence: Behind the Nobel Prize in Science, (A kiválóság politikája: A tudományos Nobel-díj hátterében) Freeman/Times Books, New York, 2001
4. Bencze Gyula, Berényi Dénes, Tolnai Márton, Az egyéni tudományos teljesítmény értékelésének általános szempontjai, Magyar Tudomány 1996/7
5. Bencze Gyula, Fazekas Károly, Makara Gábor, Az akadémiai kutatóintézetek 1992–1995. évi felmérése: az értékelés alapelvei, Magyar Tudomány, 1997/3
6. J. E. Hirsch, An index to quantify an individual's scientific output (Egy index az egyéni tudományos teljesítmény számszerűsítésére) arXiv:physics/0508025 v2
7. Belle Dumé, Number Theory (Számelmélet), Physicsweb, 2005. aug. 16.
8. Rating games, Nature Editorial, 436, 2005. aug. 18.
9. Philip Ball, Index aims for fair ranking of scientists (Az index célja a tudósok igazságos rangsorolása) News, Nature 436, 2005. aug. 18.
 



Természet Világa, 136. évfolyam, 11. szám, 2005. november
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/