"Engem az emberek is érdekelnek"

Beszélgetés Peter Agre kémiai Nobel-díjassal

Peter Agre, a sejtekben működő vízcsatornák felfedezője* 2005 nyarán Budapesten tartott előadást A fehérjék világa című nemzetközi biokémiai konferencián. Több ezer résztvevő, köztük számos nemzetközi hírű szakember töltötte meg az ELTE lágymányosi épületeit és a konferencia idejére felállított sátrat. Esténként néhány neves tudós egy kávéházban is válaszolt a fiatalok kérdéseire. Peter Agre számára csak a helyszín volt új, a szituáció nem. Elfoglalt emberhez illően Lindauból érkezett hozzánk, a Nobel-díjasok évente megrendezett konferenciájáról, amelyet tehetséges, fiatal kutatók és diákok számára tartanak azzal a céllal, hogy személyesen is találkozhassanak a kitüntetett tudósokkal.
 

- Milyen tapasztalatokkal érkezett Lindauból, professzor úr?

- Az idén vettem részt először ezen a konferencián, és kitűnően éreztem magam. Nemcsak a többi Nobel-díjas kutató előadását hallottam, hanem sokat beszélgettem tehetséges fiatalokkal is, akik a világ minden tájáról érkeztek. Együtt ebédeltünk, rengeteg alkalom nyílt a találkozásra. Az idei volt az 55. konferencia Lindauban, 44 Nobel-díjas és 700 fiatal vett rajta részt. A kitüntetettek közül most a természettudósokat és az orvosokat együtt hívták meg. Kitűnő helyszín volt ez a csendes, gyönyörű kis város Dél-Németországban.

- Saját fiatalkori élményei sem mindennapiak. Világéletében vonzotta a természet, bejárta Ázsia és Amerika vad vidékeit. Befolyásolja ez a háttér kutatási stratégiáját, elsősorban azt a technikát, ahogyan megfigyeli a jelenségeket munkája során?

- Nem tervezem előre az életemet: fegyelmezetlen alkat vagyok - azzal foglalkozom, ami épp megtetszik és érdekel. Valóban szívesen járok kempingezni a vadonba a családommal, még Észak-Kanadába is a Hudson-öbölhöz, ahol jéghideg van. Ezeken a portyákon ott a kíváncsiság és a felfedezés öröme. Persze, nemcsak a természet érdekel, a kultúrákra legalább olyan kíváncsi vagyok. Sok helyen jártam a világban, de ez az első utam Budapesten. Régóta szerettem volna eljönni; különösen örülök, hogy egy ekkora konferencia alkalmából nyílt rá lehetőség. Jövőre újra Magyarországon leszek, mert a pécsi egyetem Doctor Honoris Causa címmel tüntet ki. Kollégáim is vannak Magyarországon, közéjük tartozik Vajda Zsolt és Gresz Veronika.

- Terveznek újabb együttműködést?

- Igen, de a látogatás apropója most a tiszteletbeli doktori cím átvétele, amit Soren Nielsen dán barátommal kapunk.

- Szinte egyetlen előadásán sem feledkezik meg arról, hogy említést tegyen John C. Parkerről, korábbi kollégájáról, aki sokat segített a munkájában. Mesélne róla?

- John hematológiaprofesszorként a laborvezetőm volt az Észak-karolinai Egyetemen. A gyakorlati időm alatt csak rövid ideig dolgoztunk együtt a klinikán, de utána is tartottuk a kapcsolatot. Amikor felfedeztük az új fehérjét, nem tudtuk, mi lehet a funkciója. Tucatnyi kollégával beszéltem, kérdeztem őket, van-e valami sejtésük, de senki sem tudott segíteni. John nagyon nagy tudású ember volt, különösen jól ismerte a membrántranszport-folyamatokat. Mélyen elgondolkozott, amikor meghallotta, hogy vörösvérsejtekből és a vesetubulusok sejtjeiből izoláltuk a fehérjét. Rájött, hogy mindkét sejttípusnak erősen vízáteresztő membránja van és felvetette, hogy vízcsatornákról lehet szó.

Nemcsak ötletet adott, hanem sokat biztatott is. Amikor arról kellett döntenem, hogy maradjak-e az Észak-karolinai Egyetemen, vagy fogadjak el egy anyagilag kedvezőtlenebb, de szakmailag ígéretes állást a Johns Hopkins Egyetemen, John azt tanácsolta, fogadjam el, mert úgy látja, hogy számomra most ez a jó döntés. Igaza lett. Az ő példája nagyon jól illusztrálja, hogyan segíthet az idősebb kutató a fiatalabbnak, jó szándékkal és jó tanácsokkal.

Sajnos, korán elment, nem sokkal azután, hogy felfedeztük a vízcsatornákat. 58 évesen tüdőrákot kapott - alig volt idősebb, mint most én. Örülök, hogy olvasta az első közleményeket a vízcsatornákról, és látta a kezdeti lelkesedést, úgyhogy részese lett az eredményeknek.

- Bizonyára azért fordult hozzá, mert tudta, hogy megbízhat benne. A tudományos életben sokszor nehéz összeegyeztetni az együttműködést és a versengést.

- Nem szeretem a titkolózást a munkában. Ezt majdnem meg is jártuk: akadt olyan vetélytársunk, aki ki akarta használni az ebből adódó előnyt. Az esetek nagy részében mégis hasznunkra vált a nyitottság. A fiataloknak is azt mondom, ne tartsák titokban az eredményeiket. Ha a téma túlságosan hasonló egy versenytárséhoz, inkább keressenek más kutatási területet.

Azért a vízcsatornák felfedezésekor aludni sem tudtam hosszú ideig, amikor megtudtam, hogy egy nálunk jóval nagyobb csoport dolgozik ugyanezen a témán. Arra gondoltam, mindent letarolnak előttünk. Végül sikerrel jártunk, a téma is halad tovább - hiszen senki nem sajátíthatja ki a tudományt. Visszatekintve úgy látom, helyesen tettük, hogy nyitottak voltunk.

- Többgyermekes családban nőtt fel; amint életrajzában írja, sokat jelentettek önnek a testvérei. Kémiatanár édesapját bizonyos távolságból, példaképként tisztelte, bár nyaranta ő is sokat kísérletezett a gyerekek örömére. Hasonlóan nevelte saját gyermekeit?

- Nem, édesapám konzervatívabb volt, mint én. Megmondta, mit kell tennünk, mi pedig többé-kevésbé követtük őt. Arra ösztönzött minket, hogy orvosok vagy tudósok legyünk. Két öcsém ma praktizáló orvos. A nővérem és a húgom számára - a hagyományoknak megfelelően - nem volt ilyen megkötés. A saját gyermekeim közül egy sem ment tudományos pályára, sokkal inkább a művészet érdekli őket, abban sikeresek is. Úgy látszik, tőlem a természet szeretetét vették át: ők is remekül érzik magukat a vadonban, a kirándulásokon.

Mi hatan vagyunk testvérek, ritkán adódott alkalom nagyobb utazásokra. Máig emlékszem arra a nyárra, amikor egy lakókocsival, nagyon kevés pénzből bejártuk Kaliforniát. Megtapasztaltuk, hogy az az igazi öröm, ha együtt vagyunk. Több évtized távlatából ma már megállapíthatom, hogy a család a legfontosabb.

- Budapestről hazatérve a Duke Egyetem egyik irányítójaként folytatja munkáját. Milyen feladatok várják?

- Úgy gondolom, hogy a vízcsatornákkal kapcsolatban számos alapvető kérdést megválaszoltunk. Természetesen még sok új eredmény várható, ezen a területen többen dolgoznak. Elérkezettnek látom az időt, hogy váltsak, új tapasztalatokat szerezzek. Ismert kutatóként megpróbálok fellépni a tudomány népszerűsítése érdekében, igyekszem segíteni az alapképzésben részt vevő tanárokat és az amerikai tudománypolitikát. A Duke Egyetemen ezzel foglalkozhatom. Az Egyesült Államokban a tudomány és az oktatás meglehetősen sok gonddal küzd, ezek megoldásához szeretnék hozzájárulni. Persze, lehet, hogy nem járok sikerrel, de megpróbálom. Egy kis kutatócsoportom továbbra is megmarad. A következő tíz évben szeretném az alapkutatási eredményeket az alkalmazás felé fordítani.

Sosem szerettem egy témánál leragadni. A laboratóriumban csak a kémcsövekkel találkozom, de engem az emberek is érdekelnek, ez is egyfajta tapasztalatszerzés.

- A tavaly díjazott tudósokhoz hasonlóan önt is meglepetésként érte, hogy orvosként kémiából kap Nobel-díjat. Elképzelhető, hogy a kémia lassan beolvad más tudományágakba?

- A kémia nagyon tág terület, s a díjak ezt tükrözik. Az évek során hol biokémiai, hol fizikai-kémiai, hol szerves kémiai eredmény kap díjat. Azt hiszem, a Nobel-díj Bizottság nagy figyelmet fordít az élettudományra, ami a kémia és az orvostudomány határán helyezkedik el. Az élettudományi felfedezések akár kémiai, akár orvosi Nobel-díjban is részesülhetnek. Roderick MacKinnonnal együtt orvosok vagyunk, mégis kémiából díjaztak bennünket.

A tudományterületek ma már nem határolódnak szorosan el. Nem csak fizikus dolgozhat fizikai problémán, nem csak közgazdász oldhat meg közgazdasági kérdéseket. Előfordulhat, hogy az élettudományban kutatók fejlesztenek ki egy új kémiai vagy fizikai módszert. A reneszánszhoz hasonló kort élünk, ahol az egyes tudományágak művelői más téren is kiemelkedőt alkothatnak.

A kémiai díj nagy megtiszteltetés. Édesapám mindig figyelemmel kísérte, ki kap Nobel-díjat. Rendkívül büszke volt arra, hogy barátja Linus Pauling, aki kétszer is részesült Nobel-díjban. Kémiából 1954-ben tüntették ki, 49 évvel korábban, mint engem.

Édesanyám szerint apám a halála előtt megjósolta, hogy kémiai Nobel-díjat fogok kapni, de azt hiszem, ő túl romantikus. Amikor a feleségem felhívta telefonon és elújságolta a hírt, anyám mégis azt mondta: Vigyázzatok Peterre, nehogy a fejébe szálljon a dicsőség!


Az interjút készítette: SIMON ÁGNES


 
 
 

A sejtbeli vízcsatornák

Az élő sejteket határoló kettős lipidréteg, a sejtmembrán önmagában nem engedi át a vízmolekulákat, mégis jól tudjuk, hogy sejtjeink belső tere és külső környezetük között víz áramlik. Az átjárhatóság kulcsa, hogy a sejtmembránba ágyazottan vízcsatornákat találunk, melyek gondos szabályozás szerint engedik át a vízmolekulákat. A vízcsatornákat Peter Agre kutatóorvos izolálta először, és ő volt az, aki a szerkezet meghatározásával a csatorna működésére is fényt derített. Ezeket az eredményeket a felfedezést követően szinte azonnal, 2003-ban Nobel-díjjal jutalmazták. Agre vörösvérsejteken dolgozott, a vércsoportokra specifikus Rh-antigéneket vizsgálta. Az Rh-fehérjéket molekulatömegük alapján választotta el a többi fehérjétől, mikor felfigyelt arra, hogy a vörösvérsejtekben egy közel azonos molekulatömegű, ismeretlen fehérje is jelen van. Hamarosan ugyanezt a fehérjét a vesetubulusokból is izolálni tudta. John C. Parker professzor segítségével világossá vált számára, hogy a mások által régóta keresett vízcsatornákra bukkant rá. Mikor a fehérjét nehezen duzzadó sejtek membránjába ültette, már nem volt kétséges, hogy a víz bejutásához szükséges csatornákat találta meg: a csatornák beültetését követően a sejtek meggyőzően gyors duzzadásnak indultak. A membránba ágyazott fehérjék szerkezetmeghatározását kísérő nehézségek ellenére kollégáival együtt sikerült kristályosítania az első vízcsatornát. Megállapította, hogy a csatorna belsejében található aminosavak épp akkora gyűrűt képeznek, melyen a vízmolekula átfér, de a cukrok és más nagyobb méretű molekulák nem jutnak át. 
 

 
Skandináv gyökerek, egzotikus kultúrák

Peter Agre dédszülei az 1800-as évek végén fiatal földművelőként vándoroltak Minnesotába és Dél-Dakotába, ahol megalapozták a következő generációk életét is. Az apai ágon norvég, anyai ágon svéd-norvég származású Agre egy XIX. századi Norvégiát idéző városrészben született a Minnesota állambeli Northfieldben. A konzervatív értékeket örző vidéken norvég hagyományok szerint teltek az ünnepek, az osztálytársak közül többen északi hangzású keresztnevet viseltek, sőt egy alkalommal még a norvég király is meglátogatta a közösséget. Egy Kaliforniában töltött év után, ahol Agre kémikus édesapja a Berkeley Egyetemen tanított, újra Minnesotába költöztek. Nyaranta Agre öccsével a cserkészetábor farmján dolgozott, a téli kempingezéseken pedig megtanulta, hogyan vészelje át  a minnesotai fagyokat. Agre-t középiskolás éveiben ragadta meg a síelés, a kerékpározás és a világjárás élménye, a gimnáziummal még egy szovjetunióbeli kempingtúrára is eljutott. A szabad diákélet nem hatott jótékonyan a tanulmányi eredményekre, Agre mégis bekerült a neves Johns Hopkins Egyetemre. Mielőtt orvosi tanulmányait megkezdte, Japántól Törökországig tartó körutazást tett Ázsiában autóstoppal, motorbiciklivel és gyalogszerrel. Az egyetem elvégzése után Ohióban és az Észak-Karolinai Egyetemen dolgozott, majd néhány év múlva visszatért a Johns Hopkins Egyetem laboratóriumába. A vörösvérsejtek Rh antigénjeinek vizsgálata során itt talált rá az először szennyező mellékterméknek vélt fehérjékre, melyek később vízcsatornáknak bizonyultak. 

* L. Simon Ágnes: Megtalálták a kiskaput. Nobel-díj a membráncsatornák felfedezéséért. Természet Világa, 2004. február.
 

Természet Világa, 136. évfolyam, 10. szám, 2005. október
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/