Csalás és ámítás - hamis kövületek

FŐZY ISTVÁN


Nemcsak a márkás fogyasztási cikkeket, az értékes festményeket és a fűszerpaprikát hamisítják, hanem az ősmaradványokat is. A kövületekkel való kereskedés ugyanis jó üzlet. A hamis ősmaradványok azonban nem csak a haszon reményében készülnek. Voltak, akik csak tréfának tekintették az álkövületek készítését, megint mások tudományos babérokra pályáznak a hamis ősmaradványok leírása révén. A piltdowni embernek és a kínai Archaeoraptornak komoly sajtóvisszhangja volt, ám arról kevesebb szó esik, hogy néhány isten háta mögötti helyen valóságos iparággá fejlődött a hamisítványok készítése…

Az első "hazugságkövek"

Híresek azok az "álkövületek", amelyeket egy Beringer nevű würzburgi professzor diákjai készítettek és rejtettek el a terepen. A dolog - amely csínytevésnek indult, de botránnyá dagadt - az 1700-as évek elején esett meg. A kőből faragott "ősmaradványokat" a diákok úgy helyezték el a terepen, hogy azokat Beringer megtalálhassa. A professzor lelkesen gyűjtögette a kagyló és csiga alakú köveket, amelyeket hallgatói farigcsáltak ki a kőzetből. A diákok vérszemet kaptak, újabb és újabb műkövületek készültek: százlábú, rák, kígyó, béka, majd vadabb dolgok következtek: virágra szálló méh és pók a hálójában. Beringer kezdetben nem gyanakodott, a különös tárgyakat valójában nem is kövületeknek (egykor élt állatok maradványainak) tekintette, hanem a korszellemnek megfelelően csupán a természet játékát (lusus naturae) látta bennük. Még a Nap és a Hold képe s az előkerülő katonai rendjelek, latin és zsidó betűk látványa sem ingatták meg hitét a játékos természetben. Csak amikor saját nevét olvasta egy kőlapon, akkor döbbent rá, hogy csúnyán felültették. De akkor már késő volt, mert időközben a professzor publikálta a meglepő "eredményeket" és a különös leletekről készített metszetek megjelentek egy akkoriban tudományosnak számító kiadványban, amely olyan népszerű volt, hogy állítólag két kiadást is megért. Ez a híres Beringer-féle "hazugságkövek" esete. A "leletek" ma értékes darabjai a tudománytörténeti gyűjteményeknek és a kínos helyzetbe került professzor emlékét egy szakfolyóirat, a Beringeria őrzi.

Egy Beringer-féle álkövület képe

Kövületek és hiedelmek

Megmosolyoghatjuk a würzburgi professzort, de azt tudnunk kell, hogy abban az időben kevesen voltak tisztában a kövületek tényleges jelentésével. Angliában pl. az alsó-jura rétegekből előkerülő Dactylioceras nemzetségbe tartozó ammoniteszeket "kígyóköveknek" (snake stones) nevezték, s úgy tartották, hogy az egykor élt hüllőket Szent Hilda varázsolta kővé, hogy megtisztítsa a környéket a templomot építő mesteremberek számára. A valóban felcsavarodott kígyóra emlékeztető Dactyliocerasokról éppen csak a fej hiányzott, ezért azt gyakran szépen ki is faragták. Ez esetben még nem a csalást, legfeljebb az elszánt buzgalmat értük tetten, hiszen a kövületeket éppen csak, hogy hozzáigazították a legendához.

Mindez még akkor történt, amikor a - szintén a lábasfejűekhez tartozó - belemniteszek lövedékre emlékeztető kövületeit megkövesedett istennyilának, a fosszilis halfogakat békák fejében kifejlődő, varázserejű kavicsoknak gondolták. A kövült cápafogakat egykori kígyók nyelvének hitték, és egy sajátosan görbült jura kagylóról, a Grypheáról pedig azt tartották, hogy az nem más, mint magának az ördögnek a patája…

Minősített esetek - nevezetes csalások

A piltdowni majomember koponyája körül már tetten érhető volt a csalás. A leletről azonban - amelyet a majom és az ember közötti hiányzó láncszemnek tekintettek - csak negyven év elteltével derült ki, hogy egy majom állkapcsából és egy ember koponyacsontjából barkácsolták össze. A szenzációsnak kikiáltott maradvány tehát közönséges hamisítvány volt. A dolog annál érdekesebb, mert az a legvalószínűbb, hogy a csalást maga Charles Dawson, a lelet leírója, korának jó nevű ügyvédje követte el. Dawson sokat tett a sussexi polgárokért, közösségének megbecsült tagja volt, ám ő többre vágyott. Mint amatőr paleontológus és archeológus ásatásokat végzett, s keze alól sorra kerültek ki az érdekesebbnél érdekesebb maradványok. Dawson arra számított, hogy tudományos munkájának elismeréséül beválasztják a Royal Societybe, s abban is reménykedett, hogy végül lovaggá ütik. Merész álmai azonban nem váltak valóra; noha a nevezetes angol földtani társaságnak már nagyon fiatalon (21 évesen!) tagja lett, a társadalmi megbecsülés áhított csúcsaira soha sem jutott fel. Pedig ő "mindent" megtett. Mint utólag kiderült, nemcsak fő "találmánya", a piltdowni ember, hanem legalább még három tucat felfedezése is csalásnak tekinthető.

A közelmúlt szenzációja egy kínai ősmadárlelet volt, amelyről csak utólag derült ki, hogy két különböző maradványból állították össze. Az eset kínosan érintette a nagy hírű National Geographic Társaságot is, amelynek folyóiratában közzétették az egyébként illegálisan beszerzett (határokon átcsempészett) és "preparált" leletet. Szokatlan, hogy egy fontosnak látszó új fajt egy népszerű magazinban ismertessenek, hiszen az ilyen leírásokat a szaklapokban szokták megjelentetni. Az Archaeoraptornak elkeresztelt őslény leírását azonban a vezető szakfolyóiratok korábban már elutasították - éppen a lelet ellenőrizhetetlen eredetére hivatkozva.

Kínánál és a tollas dinoszauruszoknál maradva elmondható, hogy a "piltdown madárként" is emlegetett Archaeoraptor csak a jéghegy csúcsa. A Liaoning területéről leírt tollas hüllők és madarak kapcsán gyakoriak a kisebb-nagyobb csalások. Számos alkalommal előfordult, hogy a leleteket - a várhatóan magasabb vételár reményében - a megtalálók vagy a kereskedők manipulálták, ill. meghamísították. A Magyar Természettudományi Múzeum új, Ludovika téri kiállításépületében most bemutatott "Kínai tollas dinoszauruszok" című kiállításában is szerepelt egy Sinosauropteryx (két lábon járó theropoda dinoszaurusz), amelynek a farka tollbokrétában végződött. A Sinosauropteryx azonban nem viselt tollat hosszú csontos farkán. Az egyébként valódinak tekinthető tollak egy Caudipteryx nevű másik állattól származnak. A tollakat viselő kődarab beillesztését láthatóan gondosan végezték el, ennek ellenére nem nehéz észrevenni a betoldást.

Olyan is előfordul persze, hogy a hamisítvány "átmegy a vizsgán", s a hamisító nem bukik le, vagy csak később derül ki a csalás. (Ki tudja, hány eredetiként számon tartott hamis kép lóg a neves galériák falain?) Nevezetes pl. az a szép halgyík-"kövület", amelyet a jó megtartású kövületeiről híres holzmadeni (Németország) Posidonia-palából írt le a kiváló paleontológus, a fosszilis őshüllők nemzetközi szaktekintélye, F. von Huene. A mindössze 1 méter hosszú "csontvázat" Huene bébihalgyíknak, azaz Ichthyosaurusnak hitte, és a Leptopterygius nemzetségbe sorolta. A kőlap eredeti (mint utóbb kiderült, hosszú évekig egy holzmadeni kocsma asztallapjaként szolgált), de a "bébicsontvázat" úgy faragták bele a részben mesterségesen kikevert cementbe, amely vékony rétegként borítja a Posidonia-palát. A "leletet" szépen ki is festették, a fogakat barnásra, az ujjperceket szürkére. Mikroszkóp kell hozzá, hogy biztosan megállapítsuk a csalást. S hogy nem vette észre Huene? Tévedésében bizonyára az is szerepet játszott, hogy a bébi leírásakor, 1966-ban 91 éves volt…

Tömeges hamisítványok

A piltdowni ember, az Archaeoraptor kirívó, egyedi esetnek számít, hiszen a "felfedezők" "hiányzó láncszemként" írták le őket, s a tudományos közélet is ennek megfelelő - fokozott - érdeklődéssel tekintett a rájuk. Vannak azonban futószalagon készülő hamis kövületek is, amelyeket a kereslet-kínálat törvényei szerint tömegével készítenek és forgalmaznak.

Virágra szálló méhecske - álkövület Beringer munkájából. A középkori naivitással megfaragott kődarabról ma már könnyű kijelenteni, hogy nem valódi ősmaradvány. A napjainkban készülő hamisítványokat azonban már nehezebb leleplezni

A http://www.saharaoverland.com/faking_it.asp cím alatt pl. bárki meggyőződhet arról, hogy Marokkóban, bizonyos falvakban miként készülnek azok a sorozatban gyártott (formába öntött) háromkaréjú ősrák- (trilobita-) "maradványok", amelyeket azután a turistáknak adnak el. Marokkó egyébként valóban híres a szebbnél szebb paleozoós kövületekről, így az onnan származó szép - gyakran különösen szép - trilobitákról. A kereskedők éppen ezt használják ki, amikor hamisítványokkal üzletelnek. A másolatok nagyon rafináltak, rendszerint az eredeti kőzetanyag felhasználásával készülnek az öntvények, néha valóban nehéz (de soha sem lehetetlen!) megkülönböztetni a hamist az eredetitől. Gyenge mentség, de igaz, hogy a műkövületek készítse sokak számára megélhetési forrás, és a kereskedők talán maguk sem tudják mindig, hogy mit is árulnak: valódi ősmaradványokat, vagy közönséges hamisítványokat.

Sosem volt lelőhelyek

A sosem volt élőlények mellett akadnak sosem volt lelőhelyek is. Ilyenkor nem a kövület hamis, hanem az információ: a maradvány nem onnan származik, ahonnan állítják. 1904. november 2-án egy fiatalember - ifj. Aradi Viktor - a Magyarhoni Földtani Társulat szakülésén figyelemre méltó előadást tartott. Aradi arról számolt be, hogy a Budai-hegység területén, nevezetesen a Szép-völgy és a Farkas-völgy szaruköves mészkövében és dolomitjában jura időszaki ammoniteszeket, belemniteszeket, brachiopodákat, kagylókat és tengerisün-tüskéket talált. A bejelentés azért volt érdekes, mert korábban senkinek sem sikerült jura időszaki képződményeket kimutatni a Budai-hegységben. Aradi írásban is számot adott eredményeiről a Földtani Közlöny hasábjain, 1905-ben. A dolgozat Liás és dogger a Budai hegységben címmel jelent meg. A kor szokásának megfelelően a cikk hosszú és udvarias mondattal zárul: "Midőn… ezen előzetes jelentést befejezem, legkedvesebb kötelességemet teljesítem, midőn Böckh János min. tanácsos, dr. Schafarzik Ferencz műegyetemi tanár, dr. Krenner J. Sándor udvari tanácsos, dr. Koch Antal és Lörenthey Imre egyetemi tanár uraknak ez úton is hálás köszönetet mondok szíves támogatásukért."

A dolog azonban nem maradt ennyiben. A köszönetben is idézett nagy tudású és alapos Lörenthey gyanakodni kezdett. Felkereste - többször is - az Aradi-féle lelőhelyeket, személyesen vizsgálódott a Szép-völgyben és a Farkas-völgyben. Javasolta, hogy akár robbantással is gyűjtsenek a helyszínen. A robbantás végül elmaradt, de a Földtani Társulat kirándulást szervezett a lelőhelyekre. Számos kövületet gyűjtöttek, a legtöbb maradvány a Lingula nemzetségbe tartozó brachiopodától származott. Jura ősmaradvány azonban nem került elő, csak triász kövületeket sikerült azonosítani. Ráadásul az Aradi-féle ősmaradványok kőzetanyaga is eltért a helyszínen találtakétól.

A kétes eredetű példányok közül a kormeghatározás szempontjából perdöntő ammonitesz időközben elkallódott. Azt beszélik, az Aradi-féle "hazugságkövek" egyikén-másikán még a leltári szám is látszott. Állítólag múzeumi példányok voltak, de ezt ma már nem lehet ellenőrizni. A csalás azonban bebizonyosodott. Lörenthey éles hangú cikket írt Vannek-e juraidőszaki rétegek Budapesten? címmel a Földtani Közlönybe, amelyben tisztázta a kérdéses lelőhelyek korát. A köztiszteletben álló professzor nagyvonalúan és udvariasan "tévedésnek" minősítette az ifjú titán megállapításait, de határozottan kijelentette, hogy "...az irodalomból az egész Aradi-féle fauna ... így a budapesti jura törlendő".

A Gupta-bukta

A farkas-völgyi jura lelőhely esete vitatéma volt a hazai szakemberek körében, de valljuk be, nemzetközi kavarodást nem okozott. Nem így az indiai V. J. Gupta esete, aki 25 éven át világszerte vezette orránál fogva a földtani szakembereket. Gupta (e magyarul különösen csengő név nagyon gyakorinak számít Indiában) az egyetemi és akadémiai körök ismert tagjaként eddig mintegy 458 (!) publikációt, köztük 5 könyvet írt. Ez akkor sem csekélység, ha figyelembe vesszük, hogy a dolgozatoknak kb. 60 indiai és további 60 külföldi társszerzője van. Gupta munkái szinte minden korra és ősmaradványcsoportra kiterjedtek. E szakcikkek legtöbbje meglepő, új, a korábbi adatoknak ellentmondó megállapításokkal állt elő a Himalája területéről. Kiderült azonban, hogy a sok szenzációs megállapítás legtöbbje, alighanem mindegyike, minden tudományos alapot nélkülözött. Sok dolgozat távoli, a zavaros politikai helyzet miatt rendszerint el nem érhető területtel, azok rétegtanával foglalkozott.

Ha valaki mégis eljutott a Gupta által említett eldugott völgyekbe, akkor ott mindent talált, csak azt nem, amit várt: az adatok ellenőrizhetetlensége számos esetben bebizonyosodott. A cikkekben leírt és ábrázolt kövületekről kiderült, hogy azok sok esetben nem is a Himalájából, hanem más gyűjteményekből származnak. A nagy szenzációnak kikiáltott leleteket innen-onnan szedték össze. A fosszíliák egy része ősmaradványokat árusító boltokból, illetve olyan gyűjteményekből származnak, amelyeket oktatási céllal tettek közszemlére egyetemi tanszékeken. Az ábrázolt kövületek között akadtak szabályosan lopott példányok is, amelyek a kollégák gyűjteményeiből tűntek el. Mr. Guptát egy bizonyos J. A. Talent (még egy érdekes név!) buktatta le. Talent, a sydney-i Macquaire Egyetem munkatársa, maga is dolgozott a Himalájában, s feltűnt neki a sok ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen, meglepő adat. Vitát (afféle vádiratot) kezdeményezett a vezető brit tudományos magazinban, a Nature-ben. A gúnyos hangú cikkben egyetlenegy helyen sem említi név szerint az indiai kollégát, de a hivatkozások listájában mindenütt ott szerepelt Gupta neve. Az indirekt módon megszólított Gupta kénytelen volt reagálni a vádakra. Pimasz válaszát olvasva a szűkebb szakmában kevéssé jártas olvasó még el is bizonytalanodhat. Messziről jött ember azt mond, amit akar - s a Himalája tényleg nagyon messze van… De ugyanabban a Nature-számban, amelyik lehozta Gupta válaszát, megjelentek további cikkek is, amelyeket Gupta korábbi munka- és szerzőtársai írtak, s amelyekben a kollégák elhatárolódtak Guptától, s közösen publikált állításaikat visszavonták. A hosszú ideig űzött csalás bebizonyosodott.

De hogy vezethet valaki félre 25 éven át 120 munkatársat? - kérdezheti az olvasó. Nagyon egyszerűen. Az egyes cikkekben megfogalmazott állítások rendszerint csak a specialisták szűk csoportját hökkentették meg, külön-külön. A lelőhelyek valóban hozzáférhetetlenek, az adatok ellenőrizhetetlenek voltak. És van itt még valami. A nemzetközi tudományos munka természetes közege a bizalom: az egyik szakember kikéri a másik specialista véleményét olyan kérdésekben, amelyekhez ő maga nem, vagy csak kevéssé ért. És a közös munkában való részvételre felkért kolléga nem is sejti, hogy az anyag, amelynek vizsgálatával oly sok időt eltöltött, nem a jegyzőkönyvek szerinti lelőhelyekről származnak.

Érdekes az a jelenség is, hogy vannak, akik - a hamisítványok és csalások leleplezése kapcsán - minden őslénytani adat és felfedezés jelentőségét kisebbíteni igyekeznek. Elsősorban az evolúció tényét vadul támadó kreacionisták működéséről van itt szó. Olyan jól ismert és alaposan vizsgált kövületek kapcsán is csalást kiáltanak, mint pl. a németországi ősmadár, az Archaeopteryx leletei. A csalások és hamis kövületek kapcsán nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a hatalmas tény- és kövületanyagot, amelyet az elmúlt mintegy 150 év alatt halmoztak fel és gyűjtöttek be a geológusok és a paleontológusok.
 


Természet Világa, 136. évfolyam, 2. szám, 2005. február
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/