|
…
tévednek azok, akik szerint a matematikai tudományok
semmit sem mondanak a szépről vagy a jóról. Arisztotelész Schiller Róbert Kísértetek járták be Európát "Soha semmi okom nem volt arra, hogy ebben a tárgykörben megváltoztassam a véleményemet." Egy nagy természettudós írta ezt az öntudatos mondatot már öregkorában, kevéssel halála előtt. William Crookes (1832-1919) nevét bizonyára kevesebben ismerik, mint amennyien legfontosabb találmányát naponta használják. Ő építette ugyanis az első katódsugárcsövet, minden mai, elektronoptikai elven működő képernyő és monitor ősét. Ez azonban csak egy ennek a nagy megfigyelőnek és experimentátornak az eredményei közül. Felfedezett egy addig ismeretlen elemet is, a talliumot, méghozzá egy rendkívül korszerűnek számító módszer segítségével. Bunsen és Kirchhoff akkoriban tették közzé a színképelemzéssel kapcsolatos első eredményeiket; Crookes azonnal felismerte az új eljárás erejét - a talliumot optikai spektruma alapján találta meg. Ő konstruálta azt a ma inkább gyermekjátékként vagy íróasztaldíszként használatos eszközt is, amelyet radiométernek nevezett: ez egy kis nyomású gáztérben elhelyezett, függőleges tengelye körül könnyen forgó lapátkerék, a fémlapátok egyik oldala fényes, a másik homályos. Ha napfény éri a lapátokat, forog a kerék. Crookes azt hitte, a sugárnyomás forgatja - ebben, mint sok egyéb magyarázatában is, tévedett. Amint Hinshelwood írja a róla szóló lexikoncikkben, "sikeresebbek voltak a kísérletei, mint a magyarázatai … erősebb volt új tények felkutatásában, mint azok elemzésében". Kísérletező kedve öregségében se hagyta el. Hetven felé járt már a radioaktivitás felfedezése idején, amikor észrevette, hogy az akkor még "p-részecskéknek" nevezett a-részek, ha cink-szulfid ernyőbe csapódnak, egyenként felvillanást okoznak. Ezen a megfigyelésen alapszik azóta is az egyik legfontosabb radioaktív mérési módszer. Később még azt is megsejtette, hogy az a-sugárzás töltött részecskékből áll, pedig az akkoriban alkalmazott gyenge mágneses terekkel még nem tudták eltéríteni a sugarakat. Élete nagy részében a saját vagyonából élt, magánlaboratóriumában dolgozott. A magántudósnak ez a fajtája mára persze kiveszett (tudomásom szerint Lovelock az utolsó, kései képviselője, aki sok fontos eredménye mellett a Gaia-elméletet is megalkotta), a XIX. század második felének Angliája azonban még elismerte az ilyen munkát. Crookes "befolyásos személyiség, szakmájának nagyja" volt kortársai szemében. A királynő lovaggá ütötte, elnöke volt az angol kémikusegyesületnek, egy sor más tudományos társaságnak, két éven át a Royal Societynek és a tudományos ismeretterjesztésben Davy és Faraday kora óta nagy szerepet játszó British Associationnak is. Ebben a társaságban tartott 1879-ben egy fontos előadást a "sugárzó anyagról vagy a negyedik halmazállapotról". A cím alapján nem várnánk, hogy a nagyszerű kísérletekkel alátámasztott, világosan megírt szöveg lényegében a gázkisülési csövekről szól. Az ábrák és a megfigyelt jelenségek jó része egy mai tankönyvben is megállná a helyét, van berendezése, amelyet középiskolai fizikai szertárainkból mi is ismerhetünk. Nagyon alaposan vizsgálta, hogy a csökkenő gáznyomás hogyan hat mindarra, amit puszta szemmel, elemi módszerekkel fel lehet ismerni. Ezekből a szép kísérletekből és megfigyelésekből aztán azt a következtetést vonta le, hogy a kis sűrűségű gázok, akármi is a kémiai összetételük, egy eddig ismeretlen "negyedik halmazállapotba" mennek át, "sugárzó anyaggá" alakulnak. Ez persze tévedés volt, de Crookes nem igazán hibáztatható érte. A jelenségeket csak Röntgen, Lénárd Fülöp és az elektront felfedező Thomson eredményei alapján lehetett megérteni - ezek pedig az 1890-es években születtek meg. Ami elgondolkodtatja a mai olvasót, az előadás végső összefoglalása. "A sugárzó anyag egyes tulajdonságaiban éppen olyan anyagi természetű, mint ez az asztal, míg más tulajdonságaiban majdnem a sugárzó energia tulajdonságait ölti fel" - írja Crookes. Ez még elmegy ebben a korban, Ostwald is sokat értekezik anyag és energia kettősségéről, mert ők csak azt tekintették anyagnak, aminek (nyugalmi) tömege van. De a folytatást már nehéz megszelídíteni. "Elértük azt a határvidéket, ahol - úgy tetszik - anyag és erő egymásba alakul, az árnyékvilágot az ismert és az ismeretlen között … úgy vélem, itt találhatjuk a végső realitásokat." Árnyékvilág és realitás - jó lenne, ha jóra tudnánk érteni, de sajnos nem megy. Tudjuk, Crookes már öt évvel korábban elkötelezett híve és hívője lett a spiritizmusnak. Nem volt egyedül és nem is volt éppenséggel rossz társaságban. Maga a mozgalom, hiedelem, téveszmerendszer, vagy minek hívjuk, akkor már néhány évtizede virágzott. Úgy tudjuk, 1847-ben, Amerikában, Hydesville-ben (New York) született. Két kislány, Margaret és Kate Fox furcsa zajokat, kopogtatásokat hallott a házukban. Kate, aki akkor tizenkét éves volt, megkérte a zajt csapó láthatatlan hatalmakat, hogy úgy kopogjanak, ahogyan ő az ujját csattogtatja, amit ezek a hatalmak engedelmesen meg is cselekedtek. Ezután a két kislány társalkodni kezdett a szellemekkel, a kopogtatások számából értve meg a válaszokat. A szellemjárta ház és a szellemekkel társalkodó csitrik rövidesen országos hírre tettek szert. Harminc évvel később már több tízezernyi spiritiszta élt az Egyesült Államokban és Európában. Országos spiritisztamozgalmak alakultak, 1855-ben megjelent Angliában az első spiritiszta újság, 1866-ban Amerikában országos konferenciát tartottak, ahol úgy döntöttek, el kell vetni a keresztény vallások előírásait és be kell zárni a vasárnapi iskolákat. A mozgalom a társadalom legrangosabb köreit is elérte. Lincoln elnöksége idején a Fehér Házban is tartottak szeánszokat, Viktória királynő médiumok segítségével igyekezett elhunyt férjével, Albert herceggel kapcsolatba lépni. Gladstone, Anglia miniszterelnöke éppúgy spiritiszta lett, mint a józan logika bajnokának, Sherlock Holmesnak az alakját megteremtő Conan Doyle. Arany Jánosnak egy kevéssé ismert balladája, A kép-mutogató bizonyítja, hogy a spiritizmus nálunk sem volt ismeretlen. Asztal-írás ötvenhatbanEbben a versben Arany nagyon komolyan veszi a spiritizmust. Ami divatban maradt még sokáig: Kosztolányi regényének, az Aranysárkánynak utolsó mondataiban így ad hírt magáról a rég halott főszereplő. A XIX. század második fele a természettudományok egyik aranykora, a természet szabatos megismerésének klasszikus ideje. És ugyanakkor a szellemjárás ideje is? Valami hasonló történt itt, mint száz évvel korábban, amikor Lavoisier és Priestley kortársai próbáltak aranyat csinálni. A szigorú tudomány, úgy látszik, nemhogy gátolná, inkább elősegíti a ködöt és a tévhitet. Hiszen annyi minden hihetetlen dologra képes a tudomány! Miért éppen az aranycsinálás vagy a túlvilággal való diskurzus volna lehetetlen. Maxwell és Faraday kora éppenséggel számos olyan jelenséget fedett fel, amelyek nem kapcsolódtak tapintható, mérlegen mérhető tárgyakhoz. Az elektromágneses tér jelenségei meghaladtak minden "józan" várakozást, már amennyiben a kézbe vehető, szabad szemmel látható tárgyak viselkedését tekintjük a józan ész határának. Az elektromágneses tér terjedéséhez nincsen szükség hétköznapi értelemben vett időre, a mágnesrúd távolból is ki tudja fejteni a hatását - ezek nem eléggé hihetetlen jelenségek? Akkor pedig… Még a szellemek kopogtatásában is felismerhetjük a műszaki ötletet. Morse 1838-ban szabadalmaztatta az elektromos távírót, amely - nagy tiltakozások után - egy évtizeddel később már működni is kezdett a gyakorlatban. Hogy szabályos kopogtatással adjon hírt nem tapintható személyekről, be nem látható távolságokból. A természettudósok nem vették könnyen az igénytelen irracionalizmusnak, a sárba ragadt transzcendenciának ezt a támadását. Crookes vállalkozott arra, hogy szigorú tudományos vizsgálatnak vesse alá a spiritiszta jelenségeket. Soha jobb választás: a természettudományok több területén tevékenykedő, jól felkészült, kérlelhetetlen szabatossággal kísérletező vegyész és fizikus. Becsülettel megmondta, hogy előítéletek nélkül lát munkához: "Ezekhez a vizsgálatokhoz minden előre kialakított elgondolás nélkül kívánok hozzáfogni… hiszek abban, hogy nem mértük fel még a mélységét minden fizikai hatásnak." Crookes első beszámolója aztán nagy csalódást, heves elutasítást váltott ki a természettudósok körében. Egy spiritiszta szeánszon való részvétele után azt írta, hogy gondolkodásában mostantól ellentmond egymásnak az ész és az érzéki tapasztalat. Tudniillik megtapasztalt néhányat az okkultnak tartott jelenségek közül, jóllehet igyekezett elfogulatlanul, tárgyilagosan ellenőrizni és elemezni az eseményeket. Később aztán, pedig változatlanul élt a kísérleti fizika eszközeivel, feladta minden tartózkodását. Kapcsolatba került Florence Cook kisasszonnyal, egy tizenöt éves lánnyal, akit csodamédiumként tisztelt London. A jelenség (vagy jelenés) a következő volt. Amint Florence transzba merült egy gyengén megvilágított fülkében, előlépett egy másik lány, aki azt mondta magáról, hogy ő szellem, Katie Kingnek hívják, és Henry Morgannek, a kalóznak a lánya. (Ami igaz, az igaz, Morgan valóban létezett, 1635 és 1688 között élt.) Crookes két kérdést igyekezett alaposan tisztázni. Először is tudni akarta, hogy a két lány egy személy-e, vagy kettő. Gondosan meghatározta a magasságukat, észrevette az egyikük nyakán a horzsolást, a másikuk kifúrt fülét, fényképeket készített róluk - nincs kétség, két különálló személyről van szó. Másodszorra arról akart megbizonyosodni, hogy nem léphetett-e be hús-vér ember a szobába, valóban szellem-e, aki megjelent. Ehhez egy mozgásérzékelő berendezést építtetett - egy egyszerű áramkört rögzített a médium két kezére, egy galvanométer jelezte volna, ha az leveszi magáról a kontaktusokat. Semmi ilyesmi nem kísérte a jelenést. Egy más alkalommal arra kérte a szellemet, hogy mártsa a két kezét egy odakészített tálba, benne elektrolitoldat; ha a szellem viselte volna a mozgásérzékelőt, megint csak jeleznie kellett volna a műszernek, de a szeánsz résztvevői semmi ilyet nem tapasztaltak. (Ezek a kísérletek persze megint csak azt bizonyították, hogy valóban két személyről van szó. Azt, hogy közülük csak az egyiknek van teste, a másik szellem, nem tudom, hogyan lehetett ebből megállapítani.) Három évig tartott ez a megfigyeléssorozat, végül Katie szelleme visszahozhatatlanul eltűnt. Crookest a maga kísérletei tökéletesen meggyőzték arról, hogy valóságos szellemjelenéssel van dolga. Ami a vita formáját illeti, hibátlanul érvel a maga spiritizmusa mellett. "Minden nagy felfedezés szembetalálta magát hasonló a priori érvekkel. Ha azt mondják nekem, hogy a jelenségeket, amelyeket tapasztalok, nem lehet a természet törvényeinek előítéletei szerint leírni, úgy ellenfelem már eldöntöttnek is tekinti a vitát és olyanfajta érveléshez folyamodik, amely megbénítja a tudományt. Az egész eszmecsere így circulus vitiosusba torkollik." Amint egy tudomány-népszerűsítő folyóirat világosan meg is írta: "Az ön spiritizmusa és az én materializmusom között alapvető az antagonizmus, az ön álláspontja gyökeresen tudományellenes, hagyjunk tehát egymásnak békét." A kor jelentős és népszerű polihisztor természettudósa, John Tyndall elsősorban a tudományos észlelettel kapcsolatos egyik legfontosabb követelményt, az egyöntetű reprodukálhatóságot kérte számon a médiumokon. De hamar belátta, hogy hiábavaló itt az érvelés. A spiritiszták azt válaszolják erre, honnan lehet azt tudni, hogy az egyöntetű tapasztalat a jövőben is egyöntetű marad. "A bódult szellemet nem éri el a józan ész" - mondja Tyndall. Majd, kevésbé udvariasan kifakadva: a spiritizmus nem más, mint "intellektuális szajhálkodás". Hiszékenység, csodavárás, csalás? Harry Houdini (szül. Weiss Erik, Budapest), az amerikai bűvész és menekülőartista, élete vége felé a médiumok csalásainak leleplezésével foglalkozott. Könyvet is írt erről, Bűvész a szellemek között a címe. James Randi elődje cáfolhatatlan bizonyítékokat, meggyőző bűvésztrükköket tudott bemutatni - annyira, hogy a Scientific American, amelynek a szerkesztősége díjat ajánlott fel egy médiumnak, ha az meggyőzi őket a spiritiszta jelenségek valóságos voltáról, azt írta 1925-ben (jó későn tehát!): "Semmi olyan jelenséget nem tapasztaltunk, amelyekről azt állíthatnánk, hogy nem hozhatók létre közönséges eszközökkel." Ezt a verdiktet Crookes már nem érte meg. A vita tudomány és babonaság között amúgy sem ért véget ettől. Crookes becsületes öntudattal vállalhatta meggyőződését, leírhatta azt a mondatot, amelyet a cikk elején idéztem. Pedig cáfolatokban már az ő életében sem volt hiány. Felnőttkorukban maguk az alapító Fox nővérek vallották, hogy hazudtak gyerekkorukban - igaz, később azt mondták, hogy ez a vallomásuk volt hazugság, különben is, gyógyíthatatlan alkoholista volt akkor már mindkettő. De volt itt más is. Még abban az időben, amikor Katie King szelleme rendre megjelent, Cook kisasszony, a médium férjhez ment. Az esküvő után Corner kapitány, az ifjú férj a szellemet is a médium ágyában találta. Minthogy ezt a történetet Viktória királynő szemérmes uralkodása idején jegyezték fel, a krónikás a végső bizonyítékkal adósunk maradt. IRODALOM W. Crookes: Strahlende
Materie oder der vierte Aggregatzustand (ford. H. Gretschel), Quandt
und Händel, Leipzig, 1907
|
||||