Az alföldi homokpuszták védett bogárritkaságai

Szerényi Gábor


Néhány évvel ezelőtt egy nemzetközi erdővédelmi program svéd vendégeit kalauzoltam a Duna–Tisza közén. Amikor a Kiskunsági Nemzeti Park területén, a Fülöpháza környéki buckavidéket jártuk, különlegesen meleg nyári nap volt. Délben már elviselhetetlenné vált a hőség, az ég vakítóan kék volt, a forró levegő vibrálva izzott a tüzes homokhátak felett. Az egyik vendég megállt egy nyílt homoki gyepekkel borított meredek oldal előtt, levette fehér sapkáját, megtörölte verejtékező homlokát és felém fordulva így szólt: "Azt várom, mikor fog kibukkanni egy elefánt valamelyik domb mögül." Kiderült, éveket töltött Afrikában, a táj és a kánikula úgy együtt a gyér füves szavannára emlékeztette…

Ha afrikai elefántnak nem is, számos, a hazai faunánkra nézve is, ritka és értékes, éppen ezért érthetően természetvédelmi oltalom alatt álló állatfajnak nyújt élőhelyet ez a száraz, az év jelentős részében valóságos sivatagi környezet. Ez alkalommal csak a sajátos bogárvilágból csemegézünk, hiszen nem egy olyan bogárfaj él itt, amelynek hazánkban napjainkra már csupán ezek a területek jelentik az utolsó menedéket.

A kötetlen homokterületek egyik jellemző talajlakó bogara a homoki gyalogcincér (Dorcadion decipiens). Csak Európa keleti felében, Ukrajnában, valamint a Kárpátok karéján belül fordul elő. Magyar neve – gyalogcincér – arra utal, hogy hártyás szárnyai fejletlenek, a szárnyfedők többé-kevésbé összenőttek, ezért repülni nem tud. A röpképtelen fajok általános sajátossága, hogy populációik nehezen hódítanak meg újabb területeket, ezért általában szűk elterjedésűek. Az ilyen fajok az utóbbi évszázadokban, az ember természetes élőhelyeket átalakító tevékenységének egyre intenzívebbé válása következtében sajnálatos módon visszaszorultak szerte a világon. A homoki gyalogcincér korábban a Duna–Tisza köze homokos legelőin szinte mindenütt élt, sőt gyermekkoromban még a megyeri homokbuckákon is előfordult. Az utóbbi évtizedekben azonban igen megritkult, számos korábbi élőhelyéről eltűnt. Lárvája (a lábatlan pondró) növények gyökerein él. A kifejlett bogár leginkább a növényzetmentes, szélfútta barázdák alján, vagy a frissen lerakott homokból épülő, még mozgó garmadák oldalán mászkál. Vaskos testű, 12-14 mm hosszú bogár, szárnyfedőinek alapszíne fekete, a testét beborító sűrű, rövid barna szőrzet azonban ezt teljesen elfedi. A szőrök a hátoldalon világosabb és sötétebb sávokba rendeződnek, a szárnyfedők belső szegélye világos.

Egy másik védett cincérünk, a homoki virágcincér(Leptura Steveni) is az Alföld homokterületeinek a lakója. A sívó homokot kerüli, ott fordul elő, ahol a homoki szukcesszió egy kicsit előrehaladottabb már, és a gyep többé-kevésbé záródott. Leírója, Friedrich Sperk, a bogarat latin nevében, a tudományos életben elég szokatlan módon, az akkor még épp csak szárnyait próbálgató, később ismertté vált angol bogarászról, SamuelStevensről nevezte el. Európa középső és déli részén sokfelé előfordul, Franciaországtól Oroszországig. Hazánkban az Alföldhöz kötött, de csak kevés helyen fordul el. Szárnyfedői vörösbarnák, középen két fekete kis pettyel. Lárvája homoki növények gyökerében fejlődik. A bogarak elsősorban a pusztai kutyatej (Euphorbia segueriana) virágjai között találhatók. Szélcsendes, napsütötte időben a bogarak élénken repkednek.

A homokpuszták igazi ritkasága a darázsbogarak családjába(Rhipiphoridae) tartozó sarkantyús darázsbogár (Macrosiagon tricuspidatum). A bogár Délkelet-Európában és Kis-Ázsiában, valamint Afrika északi peremén, száraz, sivatagos élőhelyeken él. Hazánkban alig néhány kis egyedszámú populációját ismerjük, csupán Fülöpháza és Örkény környékén fordul elő. Ritkaságában szerepet játszik különleges életmódja. A bogár a talajba rakja a petéit. A petéből kikelő lárvák karcsúak, hosszú lábaik segítségével virágzó növényekre másznak fel. A virágokon elhelyezkedve várnak, majd adandó alkalommal a virágokat látogató hártyásszárnyúakra, főleg kürtősdarazsakra és szabóméhekre kapaszkodnak fel, majd a fészkekbe vitetik magukat. A fészekben alakulnak át imágóvá, miközben a gazdaszervezet ivadékából kialakuló bábot elfogyasztják. A kifejlett bogár különböző ernyős virágzatú növények virágjain látható. Gyorsmozgású, jól repül. Könnyű felismerni, egyrészt a szárnyfedő végén elhelyezkedő két nagy foltjáról, másrészt arról, hogy a szárnyfedői a végükön két irányban széthajlanak, nem érnek össze, ezért a hártyás szárnyuk kilátszik alóla.

A darázsbogarakkal rokonságban álló hólyaghúzó bogarak (Meloidae) legkisebb termetű hazai képviselője, a keskenyfedős hólyaghúzó (Stenoria apicalis) is a homokos térségek ritka, védett lakója. Egyedfejlődése hasonló a darázsbogarakéhoz, ugyancsak különböző méhfélék fészkeiben történik. A nőstények földbe rakott petéiből kikelő hosszú, karcsú, karmos lábú triungulinuslárvák a virágokról méhfészkekbe vitetik magukat. Ott egy petét tartalmazó sejtbe másznak és a petét elfogyasztják, majd vedlenek. Az új lárvaalak rövid, hajlott testű, a cserebogarak pajorjára emlékeztet, ami a méhek által behordott pollennel és mézzel táplálkozik, majd álbábbá alakul. Az álbábból egy harmadik lárvaalak fejlődik ki, amelyik már nem táplálkozik, hanem valódi bábbá alakul át. A bogár nálunk nagyon ritka, két-három élőhelyét ismerjük csak. Kis termetű, alig 5–9 mm-re nő meg. Szárnyai világos sárgásbarnák, a végük azonban fekete. Nem érnek teljes hosszában végig a potrohon, ezért az kilóg alóluk. A két szárnyfedő között kismértékben a hártyás szárnyakat is látni lehet. A bogár ritkaságnak számít, de ahol megtalálható, ott egyes években nagyobb számban is előfordulhat. Elsősorban ernyős virágzatú növényeken található, amelyeken főképp virágport fogyaszt. Nyár derekán jelenik meg.

A gyéren füves, de azért legeltetésre már alkalmas, sovány homoki legelők ritka állata a szintén védett óriás galacsinhajtó (Scarabaeus typhon). Nagy termetű, látványos bogár, testhossza a 30 mm-t is elérheti. Első pár lábáról a lábfej hiányzik, lábszárai erős, hegyes fogakkal díszítettek. A bogarak ezek, no meg a fejpajzsukról előremeredő hat nagy fog segítségével alakítják, formálják a friss, elsősorban ló- és juhtrágyából azokat a diónyi galacsinokat, amelyeket hátsó lábaik segítségével alkalmas helyekre görgetnek, és a talajba temetnek. Előbb azonban egy-egy petét helyeznek el benne. A galacsin trágyája a fejlődő lárvának szolgál éléstárul. Az óriás galacsinhajtó az Alföld homokos legelőin a hatvanas évek közepéig elterjedt, sokfelé előforduló bogár volt. Emlékszem, ez idő tájt, sorkatonakoromban, éleslövészet alatt, valahol a Dél-Alföldön, egy Ládahomoknak neveztetett lőtér (tanya?) közelében ők szórakoztattak a biztonsági őrség lassan múló ideje alatt. Azután később gyakorlatilag eltűntek, olyannyira, hogy vagy két évtizedig semmiféle információ nem volt róluk. A kilencvenes években jelentek meg újra, ismét régi "törzshelyeiken". Érdekes azonban az életmódjukban bekövetkezett változás. Korábban fényes nappal is jöttek-mentek. Magam is láttam őket a lőtéren, reggeltől estig hangos zúgással szálldostak, és ölre mentek egymással egy-egy ízletesebb trágyafalatért. Be kell vallanom (mentségemre szolgáljon, akkor még nem voltak védettek!), gyűjtöttem is belőlük. A kilencvenes években újra megtalált populációk ezzel szemben éjszaka mozognak, Örkényen és Bugacon lámpafényen láttam őket, megjelentek a fénycsapda gyűjtőlepedőjén. Friss lótrágyával nagy számban csalogathatóak is voltak, de csak napnyugta után jelentkeztek, és kezdték meg mozgalmas tevékenységüket.


Óriás galacsinhajtó

Egy másik, szintén védett ganéjtúró, a homoki legelőkön jóval nagyobb számban fellépő holdszarvú ganéjtúró (Copris lunaris). Igaz nem ragaszkodik annyira a homokos talajhoz, mint az eddig említett bogárfajok. Az országban sokfelé, a dombvidéken is előfordul, de sehol sem gyakori. Hossza 20-25 mm. Fényesen csillogó kékesfekete bogár. A hím torán bizarr kinövések láthatók, fejpajzsának tetején pedig egy hátrafelé ívelő, az orrszarvúak tülkére emlékeztető kinövés van. A nőstények nagyobbak, zömökebbek, a színük tompább, és a fejpajzs, szarva középen, ívelten kimetszett. Életmódja a galacsinhajtó bogaraktól eltérő. Nem készít ugyanis galacsinokat, ötven-hatvan centiméter mély, a talajba rendszerint függőlegesen lefutó hosszú csatornákat ás, és ezek végébe helyezi el a lárvák táplálására szánt jókora trágyaadagot. Mivel nappal vagy a trágyában található, vagy a föld alatt tevékenykedik, és csak éjszaka, repülve keres fel újabb trágyakupacokat, ritkán kerül az ember szeme elé.

Végül essék szó még egy igazi homoklakó bogárról, az aknásfutrinkáról(Osimus ammophilus). Ez, a futóbogarak közé tartozó védett faj, a háborítatlan, nyílt és félig zárt homoki gyepek ritka bogara. Repülni nem tud, 20-30 mm széles, zömök, fekete. Elnevezése arra utal, hogy ferde lefutású járatokat, "aknákat" ás a homokba, és nappal ezekben tartózkodik. Csak alkonyat után jön elő, és ilyenkor keresi fel az apró lucerna-(Medicago minima) töveket, fő tápláléka ugyanis ennek a magja.


Természet Világa, 135. évfolyam, 2. szám, 2004. február
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/