Németh Károly

Vulkánok és lávamezők
a Szaharában: Líbia


Líbia titokzatos ország, elszigeteltsége és természeti adottságai is a különleges helyek kategóriájába sorolja, hiszen a Földközi-tenger keskeny partvonalát leszámítva területének döntő részét a Szahara foglalja el. Líbia a természeti szélsőségek mellett majd 12 ezer éves múltra visszatekintő emlékeket is őriz a Közel-Kelet korai kultúráitól a görög, római, bizánci és iszlám emlékekig. Líbia nyugati világ előtti elzártságában, ismeretlenségében a közelmúlt szomorú eseményei, mint a berlini és bécsi merénylet 1985-ben, s azt követő légicsapás Tripolira és Bengázira, majd a Lockerbie-merénylet 1988-ban, aminek következménye lett a még máig is tartó gazdasági és politikai szankciók sorozata. E meglehetősen kétes, bonyolult és sokszor átláthatatlan, politikai nagyhatalmak által vezérelt évtizednek lett a közvetlen eredménye, hogy a nyugati világ előtt Líbia meglehetősen negatív képbe került. Mindez azonban egész más megvilágításba kerül mindenkinek, aki eljuthat Líbiába. Az emberek kedvessége, segítőkészsége és a társadalom nyugalma Líbiát a régió stabil államai közé emeli. A nyitás és megbékélés jeleinek vehető az utóbbi hónapok eseménysora, mely Líbiát kivezetheti az embargó, és így az elzártság időszakából.

Líbia területének történelme korántsem egységes. A közelmúltban elért függetlenség előtt mindig is valamelyik nagyhatalom távoli politikai és kereskedelmi bástyája volt. A 15 ezer és 10 ezer évvel ezelőtt megjelent két népcsoport fokozatos keveredése, a környezethez történő alkalmazkodása, a korai földművelés és a kőkorszaki ipar megjelenése eredményezte, hogy a mai Líbia területén úgy 8000 évvel ezelőtt már állandó emberi telepek is kialakulhattak. A híres Jebel Acacus sziklafestményei gazdag növény- és állatvilágról és lakható környezetről tanúskodnak, mélyen a mai Szahara kellős közepén. E sziklarajzok a mai Algéria területén található Tasszili-hegység sziklarajzaival egyidősek lehetnek. A jelentősebb sziklarajzokat rejtő vidékek mellett gyakorlatilag a Líbia sivatagos vidékein szinte mindenütt találkozhatunk pattintott kőeszközökkel, egyszerűbb telephelyekre utaló halommaradványokkal, őrlőkövekkel, kőeszközmaradványokkal, strucctojáshéjakkal. Mindez egyértelműen támasztja alá azt, hogy a Szahara líbiai területén is bőségesen volt víz, s ezzel együtt gazdag, emberi életet is fenntartani képes növény- és állatvilág.

Ősföldrajzi kutatások azt támasztják alá, hogy úgy 6000 évvel ezelőtt a mai Szahara területének közel 50 százaléka lehetett félsivatagi, szavanna jellegű vidék, akár zárt szubtrópusi erdőségekkel a vízfolyások mentén. Ugyancsak tény, hogy ebben az időszakban a Csád-tó területe a mainak többszöröse is lehetett, s valószínű, hogy több Balaton méretű sekély tavak láncolata boríthatta Líbia laposan fekvő belső területeit. Az ország mai, sivatagos területeinek geomorfológiája is gazdag frissnek tűnő, ma már száraz vízmosásokban, mind arról tanúskodva, hogy nem túl régen még jelentős csapadékot kaphattak a ma már elviselhetetlen forróságban szenvedő sivatagi területek. Észak-Afrika e korai időszak kultúráját megőrző népcsoportját nevezzük berbereknek, akik az Atlasz mögötti vidékektől a Líbiai-sivatag több ezer kilométeres zónájáig félnomád életformában még ma is élnek.

Úgy 1000 évvel Krisztus előtt a föníciai volt az első fejlett kultúra ezen a vidéken. A mai Líbia területén, Tripolitániában (a mai Tripoli körüli keskeny sáv a Földközi-tenger partján) fejlett civilizációt alapítottak, és e területet a mediterrán kultúra részévé tették. Őket nevezték punoknak, akiknek központja a mai Tunézia területén volt, Karthágó városában. Kr. e. 264. és 241. között a korai Római Birodalom többször is konfliktusba keveredett a punokkal, ami Kr. e. 146-ban a Pun Birodalom és Karthágó teljes kapitulációjához vezetett. Ennek következményeként Tripolitánia magára maradt. A föníciaiak mellett a görögök is megvetették lábukat Líbia tengerparti vidékein, elsősorban a keleti területeken. E vidék 5 városállam ellenőrzése alá került, s gyakran Pentapolisznak is neveztek. Az első görög városállamra utalva Cyrenia névvel is illették e görög területeket. Észak-Afrika jelentőségének növekedését jelzi, hogy Kr. e. 500. körül az akkor ismert világot gyakran Európára, Ázsiára és Líbiára osztották. A pun háborúkat követően a rómaiak mindinkább kulcsszerepet játszottak Tripolitániában, majd a kezdeti konfliktusokat követően, Cyreniával kiegyezve, az egyik legdinamikusabb római provinciává alakultak, olyannyira, hogy Septimius Severus egyenesen Líbiából származva lett császár Kr. u. 193. és 211. között. Erre az időre tehető Leptis Magna létrejötte, s Róma után a második legfontosabb római várossá fejlődése. Líbia területén a római befolyás megszűnését erősen elősegítette a Kr. u. 365. évi pusztító erejű földrengés, melynek epicentruma valahol Kréta, Ciprus körül lehetett, ami mind Cyrenia, mind Leptis Magna városát romba döntötte.

Sabrata város római kori emlékei

Egy csaknem 300 éves átmeneti időszakot követően az egykori gazdagság romhalmazán vergődő észak-afrikai partokat arab hajósok érték el, s ezzel megkezdődött az arab kultúra fokozatos térnyerése. Ennek ellenére Líbia arculatát a berber kultúra jelentős hatása is alakította. Az iszlám elsősorban a parti területeket vette hatalmába, míg a Szahara területén a nomád törzsek önrendelkezése szinte teljesen szabad maradt. Gyakorlatilag az iszlám térnyerése sem vonta maga után komolyabb hatalmi agglomeráció kialakulását Líbiában. Ez különösen a török törzsek előrenyomulásáig így is maradt, és az észak-afrikai partok leginkább a kalózhadjáratok bázisául, pihenőhelyéül szolgált, mely státust minden akkori vezető hatalom "elnézett". Az ottomán időkben a Maghreb vidéket három részre osztották, melyből egyik – Tripoli – vehető a mai Líbia nyugati vidékével megegyezőnek.

A török idők nem hoztak jelentős fejlődést a Líbia területén élő népeknek. Az ország megmaradt ugyanannak a vezető világhatalom távoli bázisának, amiből szinte soha nem tudott kilépni. Az olasz kolonizáció, kihasználva az ottomán hatás gyengülését, 1911-ben indult meg. Az ún. felszabadításból azonban a líbiaiak nem igazan kértek, így komoly ellenállás alakult ki. Az olasz ellenőrzés csak a tengerparti vidékekre terjedt ki, míg a sivatagi Fezzán és a keleti Cyrenia az ellenállás központjává vált. Ezt mind a török mind a német politika erősen támogatta. Az olasz invázió a sikertelenségek miatt egyre agresszívabbá vált, mely deportálásokban, koncentrációs táborokban és a szaharai lakosság kereskedelmi útvonalainak teljes elzárásában teljesedett ki. Közel 80 ezer ember halt meg ez idő alatt, s ez Cyrenia lakosságának közel a felét tette ki a 1930-as években.

1938 és 1939 között Mussolini 30 ezer telepest küldött Líbiába, így több mint 100 ezerre emelte az olasz lakosság számát. A közel 40 éves olasz megszállás alatt a líbiai lakosság negyede elveszett, amihez fogható népességváltozást a régió még nem élt át. Az olasz gyarmatosítás kegyetlenségeiért az olasz kormány csak 1999 júliusában kért hivatalosan bocsánatot Líbiától. Az olasz gyarmatosításból Líbia szinte azonnal a második világháború egyik legvéresebb hadszínterévé vált. 1940 és 1942 között, Rommel tábornok vezetésével, olasz és német csapatok harcoltak a szövetséges erők ellen a Bengázi és Egyiptom közötti területek birtoklásáért. 1943-ra azonban az alapvetően brit erőkből álló hadsereg átvette Tripolitánia és Cyrenia irányítását, míg a Fezzán, Szebha központtal, francia irányítást élvezett. Az ismételten megkérdőjelezhető idegen irányítás 1949 novemberére vezetett oda, hogy az ENSZ Líbiát független állammá nyilvánította.

A Líbiai Királyság Tripolitánia, Cyrenia és Fezzán szövetségéből 1951-re jött létre. Ezt követően a függetlenséggel és a korábbi háborúk pusztításainak helyreállításával foglalkozó új állam történetében 1959 nagy jelentőségű év. Ekkor találtak rá Zelten környékén, Cyreniában az első olajmezőkre, mely Líbia modernizálódását és soha nem látott felvirágzását indította el. A fejlődést alapvetően két esemény befolyásolta. A három szövetségi terület kompromisszumképtelensége fontos nemzeti kérdésekben, illetve Líbia távolmaradása az 1967. júniusi Izrael elleni háborúból, melyet a líbiaiak nagy része az arab világ cserbenhagyásaként értékelt. Ebbe a politikai vákuumba cseppent 1969. szeptember 1-jén a Kadhafi tábornok vezette katonai puccs. Az általa vezetett új Líbia meghozta az állam stabilizálódását és nemzeti jellegének megerősödését. Az állam működésének alapjául az iszlámot tekintette, mindemellett az ország kulturális, gazdasági és régióbeli szerepének előmozdításában fontos döntések sorozatát hozta. Az olajtermelés növekedésével minderre Líbiának egyre inkább gazdasági lehetősége is lett. Remélhetőleg az embargók megszüntetésével Líbia dinamikus fejlődésbe kezdhet, s a mediterrán térség meghatározó és stabil országává léphet elő.

Afrika óriása

Líbia hatalmas ország. Területét tekintve a negyedik legnagyobb afrikai állam, közel hússzor akkora, mint Magyarország. Ugyan Líbiának van a leghosszabb mediterrán tengerpartja, így is az összterületnek 93 százaléka a Szahara. Líbiában nincsenek állandó folyók, csak vádik. A teljes terület mindössze 1 százalékát borítja erdő, csaknem 20 százaléka homokdűnékkel fedett sivatag. A legszárazabb és áthatolhatatlanabb a Líbiai-sivatag, mely a Líbia és Egyiptom között elterülő vidéket foglalja magában. A homoksivatag mellett a legdominánsabb felszínformák a hammadák és sarirok. A hammadák szélfútta eróziós maradványfelszínek. Általában platókat formálnak és szélfútta kavicsokkal fedettek. A sarirok lefolyástalan sós medencék, melyekben időnként víz is felhalmozódhat. Líbia legmagasabb pontja, a 3376 m magas Tarszu Músza leginkább a senki földjén van. A csúcs a Csád és Líbia közötti vitatott területen emelkedik, mely már a Tibeszti hegység része. Líbia hatalmas területét három jelentős méretű medencevidékre és a közöttük elterülő, alapvetően vulkáni eredetű platóformákra lehet különíteni. A kiemelkedések vulkáni eredetűek, és egy igen sajátos, kontinentális lemezen belül lejátszódó vulkáni folyamatsornak az eredményei. Ezen kiemelkedések legmagasabbika, legnagyobb területű része a Líbia közepén emelkedő Haruj al-Aswad és Haruj al-Abiyad. A terület legmagasabb pontjai 1000 méter körüli tengerszint feletti magasságig emelkednek, és ülnek a 200-300 méter magas térszinten. E vulkáni hegységek eredete önmagában is érdekesség.

A Haruj-vidék földtani vázlata
 

Működő vulkánok
a tengerektől távol?

Egy korábbi tűzhányó-keletkezési elmélet szerint a vulkán azért tör ki, mert a tengervíz behatol a magmakamrába. Mindez arra az egyszerű megfigyelésre épült, hogy vulkánok tengerpartokon, azokhoz közel, vagy éppen szigetek formájában voltak ismeretesek. Önmagában a víznek a vulkánosságban játszott szerepéről napjainkra már tudott, hogy jelentős lehet, hiszen a magma és a víz érintkezésekor hatalmas energia szabadulhat fel a víz hirtelen gőzzé alakulásakor, ami robbanásos kitörésekhez vezethet. A korabeli földtudósók talán hasonló érveléssel gondolták úgy, hogy vulkánok alapvetően a tengerpartokhoz kötődnek. Éppen egy magyar földrajzi felfedező nevéhez köthető az a felismerés, mely elsőként hozott hírt a tengerpartoktól távol eső, ma is működő vulkánokról. Így a kontinens belsejében működő vulkán felfedezésével megdőlt az a feltételezés, hogy a vulkanizmus a tenger partjához kötött jelenség. Teleki Sámuel a XIX. század végén jutott el Kelet-Afrikába, ahol a Kelet-afrikai-árokrendszer északi elvégződésénél, jó 1000 km-re az Indiai-óceántól, fedezte fel a róla elnevezett Teleki-vulkánt. Az egyébként szerény méretű, 646 m magas vulkán – helyi nevén Lugugugut ("a hely, amely éget") – két hosszúkás, szabálytalan dombból áll, repedésekkel és számos kisebb kráterrel. A vulkán ép kúpján a friss lávafoszlányok, a vulkáni salak és hamu, mind a vulkán fiatalságát támasztja alá. A Teleki-vulkán felfedezése perdöntő volt egy tudományos kérdésben, és a lemeztektonika fejlődéséhez is jelentősen hozzájárulhatott.

A Teleki-vulkánhoz hasonló típusú kúpok százaival találkozhattak a korabeli karavánok, felfedezőutak melyek a Szahara belseje felé indultak. A Földközi tenger partjától ugyancsak közel 1000 km-re elterülő, teljes magyarországnyi területet elfoglaló Haruj szemmel láthatóan fiatal vulkánok tárháza, több száz kúppal és hatalmas hammadákat tápláló lávafolyásaival. Azonban Líbiában nem csak a Haruj ilyen vulkáni terület. Attól északnyugatra is, délkeletre is – ugyancsak dunántúlnyi területen –, kevéssé friss vulkáni formákat megőrző formában, vulkáni hegységek (talán helyesebb dombsoroknak nevezni) emelkednek. Ha Líbia térképéről eltekintünk, és a Szahara hatalmas vidéket szemléljük, akkor azonnal szembeötlik, hogy az Egyenlítőtől északra eső vidékeken, a Szahara homoktengeréből több vulkáni masszívum magasodik ki, szemmel láthatóan nem sok szabályosságot mutatva eloszlásukról. Ez alól talán két irány tűnik adottnak, egy ÉNy–DK irányú és egy, a kameruni partoktól Nigériáig húzódó ív, melyek vitathatatlanul kapcsolatba hozhatók térképezhető szerkezeti irányokkal, illetve vulkanizmust tápláló forró foltok működésével.

Lemezen belüli vulkanizmus:
Haruj, Líbia

Kőzetlemezen belüli vulkánosságról olyan helyeken beszélhetünk, ahol a vulkán, vagy vulkánok sokasága olyan helyen tör ki, ami lemezhatároktól távol van. Természetesen igen aktív vulkanizmus ismert a távolodó lemezhatároknál, az óceán-középi hátságok területén, ahol 2000-3000 méterrel a víz alatt több ezer kilométer hosszan lávafolyások és a hozzájuk kapcsolódó hialoklasztit üledékek nap mint nap több köbkilométernyi új anyaggal növesztik az óceáni lemezeket. Hasonlóan jelentős, de más típusú vulkanizmus alakulhat ki ott, ahol egy kőzetlemez egy másik alá bukik (szubdukció), mely folyamatban az alábukó lemez olvadásából származó olvadék vulkáni íveket táplálhat. Gondoljunk csak az Andok vulkánsoraira. Ezekhez képest azonban számos vulkán ismert olyan területeken, amelyek több száz vagy ezer kilométerre helyezkednek el lemezhatároktól. Ilyenek az óceáni lemezen gyakran kialakuló óceáni szigetek sora, mint a Kanári-, az Azori- vagy Hawaii-szigetek. Hasonló hatalmas vulkánok létrejöhetnek kontinentális lemezen belül is, de azok más kémiai összetételű olvadékot produkálnak. Ilyen vulkánok tucatját találhatjuk Kelet-Ausztráliában. Azonban a kontinentális lemezen belüli vulkanizmus legjellegzetesebb megjelenési formái a vulkáni mezők. A vulkáni mezők gyakran több száz, kis térfogatú vulkánból álló vidékek. Ilyen vulkáni mezők a Pannon-medence területén is gyakoriak, bár azok az utóbbi néhány millió év eróziója hatására csak az egykori vulkánok gyökerét őrizték meg. Ilyen vulkáni mezők leggyakrabban salakkúpokból, tufagyűrűkből, esetenként tufakúpokból állnak annak függvényében, hogy a feláramló magma útjában milyen mennyiségben volt felszín alatti vagy felszíni víz, freatomagmás vulkánkitöréseket okozva. Természetesen ilyen lemezen belüli vulkánmezők gyakran lávafolyásokat is produkálnak, melyek mennyisége igen változó lehet. Jelenleg is vita tárgya, hogy mi az, ami ilyen vulkáni mezőket létrehozhat, s gyakran kompromisszumként említik valamiféle forró köpenyfolt jelenlétét, mely folyamatosan pörköli a litoszféra a fölötti részét mindaddig, amíg az olvadék azon át nem hatol, s a felszínen vulkánokat épít.

Egy vulkánkúp meredek lejtője a Haruj vulkáni területen

Az afrikai kontinentális lemezen több helyen is felismerhetők vulkánsorok, vagy egész jelentős méretű, akár Magyarország nagyságú vulkáni mezők. Közel 75 ilyen vulkáni felboltozódás különíthető el az afrikai kontinensen, melyek átmérője 100 és 2000 km között változhat. Az egyik ilyen legjelentősebb és látványosabb vulkáni zóna tíz vulkáni felboltozódást és rajta elterülő vulkánmezőket foglal magában a Guineai-öböltől messze a Szahara déli pereméig. Ez a Kamerun-vulkáni vonulat, mely – több szerző szerint is – egy forró folt, egy köpenyfeláramlás felszíni megjelenése. A jól látható felboltozódások között mély medencéket találhatunk, melyekben több millió éve lefolyástalan tavakban történik az üledékképződés, mint pl. a Líbiától délre fekvő Csád-tó medencéje. Észak-Afrika egyik ilyen jelentős méretű lemezfelboltozódásán található a Haruj, Líbia szívében. A Harujhoz fogható méretű vulkáni terület még a Tibeszti vidéke, illetve a Szudán északnyugati részét elfoglaló vulkáni mezők, mint pl. a Meidob vulkánmező. A Haruj vulkánmezője azonban különlegesnek számít. Vulkáni felszínformái, különösen a terület közepén, igen fiatalnak tűnnek, amit a radiometrikus kormeghatározások is alátámasztani látszanak. A vulkanizmus itt még néhány százezer évvel ezelőtt biztosan aktív volt, de nem kizárt, hogy ennél jóval fiatalabb vulkánok is lehetnek a területen. Ugyancsak különlegessége a Haruj vulkáni vidékének, hogy egy Dunántúl nagyságú területet fedett be bazaltlávaárakkal, többször több tíz méter vastagságban. A legidősebb radiometrikus koradatok szerint a Haruj valószínűleg 6 millió évvel ezelőtt kezdett el működni. Ezzel az időintervallummal a Haruj közel azonos a Pannon-medence lemezen belüli vulkanizmusának időzítésével (~ 8 millió év – Tihany, néhányszor 10 ezer év – Dél-Szlovákia). Összességében elmondhatjuk, hogy Líbia középső részén egy hosszan elhúzódó és alapvetően lávafolyásokat produkáló, ún. platóláva-vulkánosság zajlott le. A több tíz km hosszú lávafolyások több száztól néhány méter széles lávanyelveket produkálhattak, melyekben gyakran felismerhetők mind a pahoehoe, mind az aa lávaszerkezetekre jellemző vonások. Mivel az egész vulkanizmus időben hosszan tartónak tekinthető, gyakran több lávafolyás különíthető el egymásra és egymás mellé települve. A lávafolyások forrásai leginkább hasadékok lehettek leggyakrabban, de kis salakkúpokról is felismerhető, hogy lávafolyások kiindulópontjai. A salakkúpok gyakran igen friss jelleget mutatnak, de alaposabb vizsgálattal felismerhető azok gyakran mar jelentősen lepusztult szerkezete is. Az intenzív klimatikus változások, az esős és száraz időszakok drámai és rövid időn belül történt váltakozásai a pleisztocén és holocén időszakokban mindenhol felismerhetők az egyes vulkáni kúpok morfológiájában. A vulkanológiai tanulmányok alapján megállapítható a Haruj vulkánjairól, hogy azok lávaszökőkutakból, vagy a magmás gázok által történő robbanásos kitörések hatására kidobott, majd felhalmozott piroklasztitrétegekből állnak. E piroklasztitrétegek igen gazdagok orsóbombákban, kötéllávákban, teljesen egymásba hegedt, olvadt bazaltlapilliben. Helyenként a földköpenyből feltépett zárványokat ismerhetjük fel a vulkáni salakba ágyazva.

Bazaltlávamező, a sivatagi aprózódás termékeivel (A szerző felvételei)

A Haruj hatalmas kiterjedésű, több száz vulkánt magába foglaló vulkáni mezőjét tekintve elgondolkodtató, hogy vajon milyen klimatikus hatású lehet egy hasonló méretű vulkáni terület kialakulása. Az 1783–1784 között Izlandon kialakult Laki tholeites bazalt-hasadékvulkán az elmúlt 250 év legjelentősebb légköri szennyeződését adta. A közel 8 hónapos kitöréssorozat során 14,7±1,0 köbkilométernyi olvadék került a felszínre. A Laki-hasadékvulkán mellett a Grimsvöth központi vulkán is aktív volt, így közel két évig folyamatos vulkáni működés terhelte a Föld atmoszférájat. A 27 km hosszú hasadékvulkáni sor salak-, lávafröccs- és tufakúpokból állott, hasonlóan, mint a legtöbb vulkán a Harujban, Líbiában. A Laki-hasadék működése jelentős mennyiségű ként, klórt és fluort bocsátott a légkörbe, savas köddel fedve be Európa és az északi félteke jelentős részét. Igen valószínű, hogy a Laki hasadékvulkán működésével hozható kapcsolatba az Írországot és az Egyesült Királyságot leginkább érintő éhínség, ami a burgonyatermés jelentős részét tehette tönkre. Elgondolkodtató, hogy Líbia közepén a Haruj, főleg annak déli része (Haruj al-Abiyad – Fehér Haruj), egyértelműen egy hasadékvulkáni rendszer, amibe legalább 80 vulkán és ismeretlen mennyiségű vulkáni hasadék tartozhat. E vulkánsor a Laki-hasadék lávaszolgáltatásánál több nagyságrenddel nagyobb mennyiségű lávát adhatott. Nehéz elképzelni egy ilyen méretű vulkáni terület létrejöttét minimális környezeti hatás nélkül. Mivel nem ismerjük a Haruj vulkanizmusának pontos időtartamát, az aktív kürtők pontos számát, a felszínre került olvadék térfogatát, egyelőre csak találgatni tudunk, hogy mivel járhatott a Haruj vulkánjainak létrejötte. Azonban biztos, hogy hasonló vulkáni területek részletes tanulmányozására szükség van, azok működésének megértése alapvetően járulhat hozzá a környezeti változások megértéséhez.

irodalom

BURKE, K., 2001. Origin of the Cameroon line of volcano-capped swells. Journal of Geology, 109: 349–362.
BUSREWIL, M. T. and WADSWORTH, W. J., 1980. The basanitic volcanoes of the Gharyan area, NW Libya. In: M. J. SALEM and M. T. BUSREWIL (Ed.), The geology of Libya. Academic Press, London, UK, pp. 1095–1105.
Connor, C. B. and Conway, F. M., 2000. Basaltic volcanic fields. In: H. Sigurdsson (Editor), Encyclopedia of Volcanoes. Academic Press, San Diego, pp. 331–343.
Erdélyi Lajos, 1977. Teleki Samu Afrikában. Bukarest, Kriterion
FRANZ, G., BREITKREUZ, C., COYLE, D. A., EL HUR, B., HEINRICH, W., PAULICK, H., PUDLO, D., SMITH, R. and STEINER, G., 1997. The alkaline Meidob volcanic field (Late Cenozoic, northwest Sudan). Journal of African Earth Sciences, 25: 263–291.
HAM, A., 2002. Lybia. Lonely Planet Publication Pty Ltd – 1st Edition March 2002, Melbourne – Oakland – London –Paris: pp. 264 [ISBN 0 86442 699 2]
KLITZSCH, E., 1968. Der Basaltvulkanismus des Djebel Haroudj, Ostfezzen/ Libyen. Geologische Rundschau, 57: 585–601.
Krizsán László, 1994. Magyar utazók Afrikában. Távoli tájak magyar utazói 3. (szerk. Balázs Dénes). Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó
Németh, K. 1997. Monogenetikus bazaltvulkáni jelenségek. Természet Világa, Budapest, 128 (1): 18–21.
Németh, K. and Martin, U., 1999. Large hydrovolcanic field in the Pannonian Basin: general characteristics of the Bakony–Balaton Highland Volcanic Field, Hungary. Acta Vulcanologica, 11(2): 271–282.
NÉMETH, K., SUWESI, K. S., PEREGI, Z., GULÁCSI, Z. and UJSZÁSZI, J. 2003. Plio/Pleistocene flood basalt related scoria and spatter cones, rootless lava flows, and pit craters, Al Haruj Al Abyad, Libya. – GeoLines – Journal of the Geological Institute of AS Czech Republic 15: 98–103
PEREGI, Z. 2003. Geological map of Libya 1: 250,000, Sheet: AL HARUJ AL ABYAD NG 33-8; EXPLANATORY BOOKLET. – Geological Institute of Hungary and Industrial Research Centre – Budapest – Tripoli, 240 pp


Természet Világa, 135. évfolyam, 1. szám, 2004. január
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/