Szigetközi hódparadicsom

Bozsér Orsolya


Az utóbbi években sokat hallhattunk az eurázsiai hód visszatelepítéséről és újbóli megtelepedéséről mind hazánkban, mind a szomszédos országokban. Az Óvilágban honos eurázsiai hód a XIX. század közepére közel került a kihaláshoz, mindössze nyolc elszigetelt populációja maradt fenn Franciaországtól Mongóliáig. Bár a visszatelepítési programok már a múlt század elején megkezdődtek szerte Európában, a visszatelepítési láz ma éli reneszánszát. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy – az európai tapasztalatok alapján – az 1990-es évek elejére bebizonyosodott, az egykori elterjedési területen nincs akadálya a hód újbóli megtelepedésének. A visszatelepítések fellendülésének másik oka, hogy bizonyos helyeken – így Németországban is – a hódállomány újra virágkorát éli. Ám az elmúlt kétszáz év alatt bekövetkezett változások miatt már nemcsak természetes élőhelyén fordul elő, hanem az erdészeti, mezőgazdasági kultúrák szomszédságában is, sőt nem egy esetben a városi környezethez is jól alkalmazkodott (Bécs, München). A hód megjelenése természetesen sokszor együtt jár károkozásával, ami ellen a területek tulajdonosai és a természetvédők a "problémás" egyedek/családok befogásával védekeznek. És hol máshol lenne alkalmasabb hely a befogott állatok szabadon bocsátására, mint azokban az országokban és régiókban, ahol a hód természetes megjelenése nem várható a közeljövőben? Így indult el az új hód-visszatelepítési hullám, melynek köszönhetően ma Spanyolországtól Belgiumon át Romániáig újra megjelent Eurázsia legnagyobb rágcsálója, a hód.

Magyarországon a WWF Magyarország kezdeményezte az eurázsiai hód visszatelepítését. Ez idáig összesen 91 példányt bocsátottak szabadon négy különböző visszatelepítési helyszínen: Gemencen, a Hanságban, a Felső-Tisza-vidékén és legújabban a Tiszán, Tiszalúc közelében. A hód egykoron ártéri ökoszisztémáink szerves része volt, visszatelepítésével hajdan betöltött funkciójának helyreállítása volt a cél. A hód újbóli meghonosítását azonban nem követte természetes ellenségeinek (farkas, medve) visszatelepítése, ezért az állomány majdani szabályozása ránk hárul. Ehhez mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a fajnak hol és mekkora állománya él hazánkban. A WWF itt is kezdeményező szerepet játszik, mert nemcsak a visszatelepített, hanem a természetes bevándorlás útján megjelenő állományok monitorozásának feladatát is vállalta. Erre annál is inkább szükség van, mert az újra meghonosított horvátországi állományból a Kerka-patak mentén, az ausztriai–szlovákiai állományból pedig a Szigetközben jelent meg számos hódcsalád. Jelenleg itt található Magyarország legnagyobb hódpopulációja.

Szigetközi vízivilág

Szigetközben az Alpokból érkező víz természetes áramlása és az egykor határvízként különös védelmet élvező Ezer Sziget Országának értékes élővilága többnyire már a múlté. A biztonságos hajózó útvonal kialakítása, illetve a folyó közeli települések védelme érdekében igen korán megkezdődött a Duna szabályozása és a gátépítés. Már a XVIII. századtól végeztek itt árvízvédelmi munkálatokat, ami partvédelmi művek és töltések építéséből, valamint mellékágelzárásokból állt. Az 1886–1896-ig tartó középvízi szabályozás során a medret 300-380 m-re szélesítették, partját pedig kőszórással biztosították, ami a mellékágak nagy részét elrekesztette, így csak közepesnél nagyobb vízszint esetén jutott be víz az ágrendszerbe. A kisvízi szabályozás során (1899-től) sarkantyúkkal tovább szűkítették a medret, majd a mellékágakat keresztirányú zárásokkal felosztották (amelyen csak a középvízszintnél nagyobb vízállás esetén bukott át a víz), és teljesen lezárták a főmedertől. Ezt követően nagyobb beavatkozás – egészen a bősi vízi erőmű megépítéséig – már nem történt, a feladat a meglévő elemek megerősítése és karbantartása volt.


 A hód életközege a víz

A szigetközi táj alakulását legsúlyosabban érintő "fejlesztés" a tervek szerint a bős–nagymarosi vízlépcső, megvalósulása után a bősi vízlépcső megépítése volt. A beruházás már a kivitelezés szintjén állt, amikor a magyar fél 1989-ben a környezetvédő mozgalmak tiltakozására felmondta az 1977-ben aláírt, közös magyar–szlovák vízi erőmű megépítéséről szóló nemzetközi szerződést. Ennek köszönhetően a szlovákok az ún. C variáns szerint maguk fejezték be a Magyarország számára mindenképpen előnytelen beruházást. A szlovák fél Dunacsúnynál (az eredeti tervek szerint Dunakilitinél) terelte el a Dunát, Dunacsúny felett (az eredeti tervek szerint Dunakiliti felett) építette ki a tározóteret, az erőművet változatlanul Bősnél építette meg, mindössze a csúcsra járatással történő üzemeltetésről mondott le (a meghiúsult nagymarosi duzzasztómű hiányában). A munkálatokat 1992-re befejezte, a Duna elterelésével pedig Szigetköz víz nélkül maradt. Bár az elterelés után közvetlenül aláírt londoni jegyzőkönyvben a szlovák fél vállalta, hogy a Duna vizének 95 százalékát a közös Duna-mederbe engedi, majd a Hágai Nemzetközi Bíróság 1993-ban szintén úgy ítélt, hogy Magyarország joggal követelheti a Duna vizének 50 százalékát, a határvíznek a mai napig legfeljebb 20 százaléka jut a régi mederbe, s csak ennek töredéke a szigetközi ágrendszerbe.

Bár a vízügy már 1993-ban kidolgozta a Szigetköz vízpótlásának tervét (a Dunán a dunakiliti fenékküszöb fölött felduzzasztott víz két nyitott ágvégen keresztül jut be az ágrendszerbe), azt a parlament csak 1995-ben fogadta el, így Szigetköz két és fél évig szárazon maradt. Az 1995-ben meginduló vízpótlás hatására viszont újra víz tölti ki a szigetközi ágrendszer felső részét. A vízpótlás közel állandó vízszintet biztosít a Felső-Szigetközben, ezért az ártéri ökoszisztéma fenntartásához szükséges áradások hiányoznak. Az árvizek frissítő hatásának hiányában iszaposodnak a mellékágak, a pangó vizes keskeny ágvégekben egyre nagyobb területeket borít be a víz alatti hínárszőnyeg. Egyre jobban látható, hogy Szigetköz fennmaradásának érdekében az egyetlen járható út a nagyobb vízmennyiség és az évenként többszöri mesterséges áradás biztosítása, illetve Alsó-Szigetköz vízpótló rendszerének mielőbbi kiépítése.

Szigetközi hódítás

Az első hódok a Szigetközben az 1980-as évek közepén jelentek meg, melyek nagy valószínűséggel Szlovákián keresztül Ausztriából érkeztek. Ausztriában 1976 és 1988 között telepítették vissza az eurázsiai hód három alfaját; a skandináv, a belorusz, illetve a voronyezsi hódot. 2000-ben már közel 1500 példány élt belőlük Ausztriában, ahol a telepítés mellett a Bajorországból bevándorló elbai hódok is gyarapították az állományt. 1995-ben Szlovákiában is megkezdődött a hódtelepítés, ami tovább növelte a szigetközi populáció fennmaradási esélyeit.


Az eurázsiai hód

Az elmúlt években egyre több hódot figyeltek meg a Szigetközben, de állományfelmérést ez idáig még nem végeztek, aminek legfőbb oka az lehet, hogy viszonylag nagy területről van szó, amelynek bejárása az év adott időszakában sok időt és energiát igényel.

Mivel a hódok ősszel építik meg téli élelemraktárukat, amely minden esetben a téli mozgáskörzetük központját jelzi, a hódállomány felmérése késő ősszel vagy télen a legeredményesebb. A szigetközi ágrendszer egyes ágai azonban télen sem fagynak be a nagy vízsebesség miatt, ezért az itt élő hódok általában nem raktároznak élelmet.

A téli felmérés nehézségei miatt 2003-ban nyáron jártam végig kenuval a Mosoni-Dunát, a szigetközi ágrendszert, majd motorcsónakkal az Öreg-Duna Dunakiliti és Győr közötti szakaszát. A felméréskor a hódrágások, kotorékok, táplálkozóösvények megléte, koncentrált jelenléte alapján következtettem a hódok mozgáskörzetének hozzávetőleges határaira. Mivel a hódterritóriumok pontos meghatározása csak rádiótelemetriás nyomkövetéssel lehetséges, és a territóriumok pontos száma is csak azon területeken határozható meg, ahol téli élelemraktárat (vagy gátat) építenek az állatok, eredményeim nem pontosak. Mindemellett a szigetközi vízfolyások egy részét (Zátonyi-Duna, Kálnoki-Duna-ág, Nováki-csatorna egy része) nem jártam végig, így felmérésem nagy valószínűséggel kismértékben alulbecsüli a szigetközi hódállományt.

Ma közel 80 hódterritórium található a Szigetközben, amely kb. 280 egyednek felel meg. A hódok partoldalba vájt üregrendszerben élnek, mindössze egy hódvárat és egy várüreget (faágakból összehordott halom takarja a kotorék bejáratát) találtam. Annak ellenére, hogy manapság Szigetközben a fűz-nyár ligeterdők helyét jobbára ültetett nemesnyárasok foglalják el, a mellékágak partját rendszerint bokorfüzesek kísérik, így a szigetközi ágrendszer nagy részén bőséges táplálék áll a hódok rendelkezésére. Ennek köszönhető, hogy a hódok mozgáskörzetének nagysága kicsi, az ágrendszerben többnyire 500-1000 m hosszú (sokszor ennél is rövidebb) partszakaszok, a Mosoni-Dunán viszonylag hosszabb, 1000-2000 m hosszúságú szakaszok felelnek meg egy-egy hódcsalád mozgáskörzetének.


A Szigetköz háborítatlanabb részein
még előfordul fűz-nyár ligeterdő

Szigetköz őshonos faunája (gerinctelenek, halak, madarak) többnyire megsínylette a bősi vízi erőmű megépítését. A hajdani ártéri ökoszisztémára aligha jellemző állandó vízszint viszont egy őshonos fajnak nagyobb teret biztosított a fennmaradásra. Ez a faj a hód, amelynek megtelepedését és fennmaradását éppen a nagy vízszintingadozás veszélyezteti. Természetesen ez nem ok arra, hogy a jelenlegi állapotok fenntartására törekedjünk a Szigetközben. A hód hazánkban védett faj, amelynek állománya a visszatelepítések és a természetes bevándorlás hatására – és nem utolsósorban a vadászat hiányában – növekszik. Európa több országában újabban már inkább károkozásáról híres, emiatt Norvégiában, Svédországban és Finnországban újra a vadászható állatfajok listáján szerepel.

A cikk megírásakor támpontul szolgált Alexay Zoltán A változó Szigetköz (1997), illetve Bárdos Deák Péter Szigetköz – megsebzett táj (2002) c. kiadványai.

A szigetközi hódállomány felmérése a WWF támogatásával készült, a terepi munkában nélkülözhetetlen segítséget nyújtott Szabó Csaba, a Szigetközi Tájvédelmi Körzet természetvédelmi őre, valamint Varjú József egyetemi hallgató.


Természet Világa, 135. évfolyam, 1. szám, 2004. január
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/