Havad népi gyógyászata

Velencei Zoltán
Baróti Szabó Dávid Középiskola, Barót, Románia


Nyári vakációim egy részét általában nagyszüleimnél töltöm. Sokat kirándulunk, elmegyünk a környék falvaiba, és felkeressük nevezetességeiket. Nagytatám ismerőseit is meglátogatjuk ilyenkor. Nagytatám nyugdíjas barátjához például egy nagy csokor apróbojtorjánnal kopogtattunk be. Valamikor ő volt a falu körorvosa, így mindenkit ismer a környéken, az itt élő emberekről pedig nagyon sokat tud mesélni. Miután megtudta, hogy érdekelnek a gyógyteákhoz használt gyógynövények, órákon át beszélt tapasztalatairól és a fiatal korában összegyűjtött népi gyógymódokról. Az idő viszont gyorsan szaladt, és Jenő bácsinak még sok mesélnivalója maradt. Meghívott, hogy még látogassuk meg. A következő alkalommal a falu múltjáról is mesélt. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy leírom a tőle hallottakat. Látva érdeklődésemet, elvitt a faluba néhány öregemberhez, akik szívesen válaszoltak kérdéseinkre, és meséltek nekünk.

Havad Maros megye keleti részén, a Kis-Küküllőtől félreeső völgyben, a Havadtőt Nyárádszeredával összekötő út mentén fekszik, Erdőszentgyörgytől 9, Nyárádszeredától 11 kilométerre. A Kis-Küküllő felső szakaszán az északra eső völgyön felfelé haladva helyezkednek el a Havad községhez tartozó falvak: délre Vadasd, északra Nyárádszentsimon, Rigmány és keletre Geges. Havadot agyagdombok veszik körül, tengerszint feletti magasságuk 500-600 méter között váltakozik. A Rigmánytól északra fekvő gerinc vízválasztó a Nyárád és a Kis-Küküllő között. Számtalan forrás fakad a vidéken, amelyeknek vize patakokká áll össze. Ezek két nagyobb ágba – Havad és Geges patakokba – a falutól délre kb. 500 méterre futnak egybe, és Havad pataka néven Havadtőnél a Kis-Küküllőbe ömlenek.

Orbán Balázs szerint „Havad a régi okmányokban és a falu pecsétjén is Hovad név alatt fordult elő, régen havasos vadon tájék volt, a nevét is innen származtatják”.

Az itt élő emberek sok gonddal, bajjal küszködtek az évek során. Nagy volt a gyermekhalandóság, sokféle betegség, járvány pusztított közöttük. Ezeket próbálták orvosolni, sokszor nevetségesnek tűnő módszerekkel.

A pályázatomban a népi gyógymódok és gyógyszerek valószínűleg évszázados tapasztalatait gyűjtöttem össze. Ebben az elmúlt évszázadok orvosi tudása és gyógyító gyakorlata maradt reánk, amit a nép olykor mágikus képzetekkel társított. Arra törekedtem, hogy az idősebb emberek visszaemlékezése nyomán életre keltsem a nevesebb népi gyógyítók, javasemberek alakját és tevékenységét, mert a gyógyító személy ismerete nélkül nem lehetne teljes a kép. Az utóbbi évtizedekben történt gyökeres átalakulások annyira megváltoztatták a falut, hogy a régi gyógyító eljárások, szokások már-már feledésbe merültek, csak az öregek emlékeznek rájuk, de már közülük is sokan megmosolyogják őket – esetleg szégyenkezve tesznek róluk említést. Mégis megmaradt néhány praktika, valamint a gyógynövények népi használata.

Próbáltam összegyűjteni minden népi gyógymódot, azt is, amit napjainkban már a havadiak is babonának minősítenek, noha egyik másik eljárást (pl. öntés és vízvetés) ma is gyakorolják. Havad népies gyógymódjai és babonás szokásai nagyjából megegyeznek az erdélyi szokásokkal és eljárásokkal. Találtam olyan módszert is, amely az írásos anyagból hiányzik, ezért érdemesnek tartottam lejegyezni. Igen sok gyógymódban, hiedelemben az egykori tudományos gyógymódok hatását fedezhetjük fel. A faluban közkézen forgott Pápai Páriz Ferenc: Pax corporisának 1764-es kiadású példánya, egy 1859-es Orvosi tanácsok városon és falun című könyv, ezenkívül több más régi és újabb kiadású orvosi könyv.

A valamikori sámánok a régi hiedelemvilágban különleges hatalom letéteményesei, az ember és a szellemek közötti közvetítés eszközlői voltak. Utódaik már felemás tudománnyal, sőt mondhatni: bizonyos szakosodással töltik be tisztüket, főleg a rontás elleni védekezéssel foglalkoznak. Később már kevésbé igényesek, akkor is gyógyítanak, ha rontásról nem is lehet szó. Amolyan népi orvosokká alakultak át. Ez a szakosodás – úgy tűnik – nem is vált kárára tudományuknak, sem tekintélyüknek, mert a nép a sámánok e késői utódait: a kenőket, a dörzsölgetőket vagy a tapogatókat ma is tiszteli. Pedig valamikor elődeik még az igézet, rontás, csinálmány, kuruzslás ellen varázsigéket normoltak, varázstudományt műveltek. Működésük azért határozottan üdvös volt, hiszen a beteg szemről az ,,árpát learatták” vagy az ijedtségtől a gyermeket megszabadították, s így valamilyen isteni és áldott dolgot műveltek. Éppen ezért ezek nem tévesztendők össze holmi boszorkányokkal, akik gyanús dolgot forralnak: kutya, macska, liba és más képében ijesztgetik és kísértgetik a szegény falubelit, elveszik a tejét, vagy éppenséggel boszorkányszombatokon vesznek részt.

Népi gyógyítók

Tapogató ember

Tapogató ember volt, s talán a leghíresebb is Donáth Pista (1840–1906), akire így emlékeznek: ,,Donáth Pista a csorgószeren lakott. Sok lovas szekér volt mindég a kapuja előtt. Tíz krajcár volt egy kezelés.” Tapogatott (tehát ficomokat, rándulásokat kezelt), növényekkel gyógyított. Annyi pénze volt, hogy kupában tartotta.

Az öreg Ozsváth Sándor bácsi Donáth Istvánban még egyformán látta a varázslót és a kitűnő kenőembert. Megkérdeztem:

– Miért nevezték tapogató embernek?

– Azért, hogy helyre tette a csikkanásokat.

– Volt másféle ereje is?

– Volt, biza volt. Ő tudott a kelésekre is csinálni. Melyiknek milyen baja vót. Sokféle virágot összeszedett, ilyen mezei virágot, s abból csinálta az orvosságot.

– Tisztelték őt az emberek?

– Igen biza! Megbecsülték. Mert elvitték úgy, hogy hetekig oda volt. Más községekbe, messze. Még az állatoknak is, amelyiknek a lába kimarjult, csikkant, még azt is helyre tudta tenni. Úgyhogy jól tapogatott, s annyi pénze vót, hogy a kupa teli volt piculával. Úgy is hítta a vénasszony, mikor meghót a vénembere: ,,Meghót ked, s odaveszett a kupa piculával.” Most aztán nem lett több picula kupával.

– Nem csinált rosszat a hatalmával?

– Az nem aztán, semmi rosszat. Nem vétett senkinek. Ilyen házinyulat annyit tartott, egyebet nem. Házinyulat. Aztán a kertje nagy volt, jártak szabadon a nyulak, azokból éltek. Adták is el, ették is a húsát.

Bodoni Györggyel az alábbi beszélgetést folytattam:

– Ismerte Donáth István bácsit? Hogy vélekedtek róla a faluban?

– Tisztelték, sőt éltették, mert nagyon sok hasznát vették. Kivált, ha a községben egy gyereknek valami ficamodás karját, lábát érte, azonnal segített rajta.

– Törésekkel nem foglalkozott?

– Csak ficamodást gyógyított. Csak ficamodott karokat, csuklókat. Sínbe nem tett. A beteg kezet felkötötte a nyakba. Megtapogatta. Tapogató ember volt a neve. Az én kicsi gyermekkoromba voltam a keze között. Rajtam is segített. Kedves, egyszerű ember, igazi parasztember. Nem volt aztán több ilyen tapogató ember, még a környéken sem, a közeli községben sem. Azért volt a híre. Nem örökölte senkitől ezt a tudományt. Ő maga hogy jött bele, azt én nem tudom. De igaz, hogy annyira elhíresedett – hasznos ember volt, sok ezren segített. Őutána megszűnt. Tapogató ember azóta nincs a környéken.

Dörzsölő és igéző asszonyok

– Asszonyok nem gyógyítottak? – kérdeztem tovább Bodoni Györgyöt.

– Asszonyféle nem volt. Igen, egyéb betegséget: csömört, hidegrázást, gyomrot, azt gyógyítottak. Burjánokkal, efféle orvosságokkal. Olyan asszonyok voltak. De már elfelejtettem, kik. Voltak, akiket elhívtak a tizedik szomszédba is, hogy dörzsölje meg. Dörzsölő asszony, az volt a nevük. Ecetes ronggyal megdörzsölte a homlokát, fejit, nyakát kíméletlenül, s megindította a vérmozgást. Voltak olyan asszonyok, akik a vérszípót rakták. Tüdőgyulladás. A vérszípót feltette. Foghúsba, bé a szájba tette a vérszípót. Azt a vérszípót kezelni kellett, s ahová hívták, vitte. Több asszony is volt, egyik az egyiket, másik a másikat hívta. Vízöntést is tett. Igézés ellen, hogy az ujjával mártotta a színes vizet, s avval bépriccolta a homlokát. Tudott is valamit, lassan mondta, de már nem tudom. Így javult meg a beteg, mert az igézést levette róla. Miket mondott, vagy egy felnőtt ha megjegyezte. Mer férrefordult, mikor mondta, de nem csak egyszer, többször is. Voltam én is igéző asszony kezébe. Már ha fejünk fájt, vagy valami, anyánk mindjárt: ,,Jaj megigézték, vagy megcsömörölt.” Azonnal ment az asszony után. Voltunk mind a kezibe. Az ilyeneknek – szegény asszonyok voltak – természetben: élelmiszert, tojást, vajat, kenyeret, szalonnát adtak. A gazdagabb asszonyok nem foglalkoztak evvel, annál büszkébbek voltak. A szegény asszonyoknak volt meg mind ez a szakmájuk.

– Egy faluban volt több ilyen is? Vagy csak egy-kettő?

– Volt. Havadon volt dörzsölő asszony, igéző asszony. De aztán híres, külfaluból is eljártak hozzá. Aztán volt olyan is, aki az orvosságával lett híres. Gyomrot javított, sok betegséget meggyógyított. A vérszípós asszony pedig Zsuzsa néni. Én csak annyit tudok mint gyermek. Valakinek tüdőgyulladást gondoltak, küldték: ,,Menj Zsuzsa nénihez, a vérszípóval hogy jöjjön.” Zsuzsa néni jött, és tett vérszípót, ahova ő akarta. Ő gondolta. Az használt, a legtöbbször használt.

– Mi volt az értelme?

– Az a „vérszípó” a testből ami vért kiszívott… még fekete volt az a vér, gyulladásban volt az a beteg, oda tette: nyakra vagy vállra vagy karra, tiszta fekete vért szívott. Hát volt olyan alkalom, de sok, hogy a vérszípó teleszítta magát, hát legurult, magától legurult, hát azt mondta a beteg: ,,Jaj, istenem, könnyebben vagyok” abban a pillanatba.

– Ma miért nem csinálják, ha olyan jól bevált?

– Még ma is csinálnák, még ma is hasznát venné a nép, de tiltja a hatóság. Máma az orvosi tudomány nem az, ami volt. Máma a nép attól elszokott, azok az asszonyok kihaltak, a fiatal nem örökölte, máma afféle nincs.

– Ez nem tisztátlanság vagy kuruzslás?

– Ez tudomány volt, gyakorlat volt. Azok az asszonyok sokat tapasztaltak, használták, értékes asszonyok voltak. Sokat, hosszabb ideig gyakorolták, meggyőződtek, hogy az ő orvosságok bevált. Lehet olyan orvosság is, burjánból, nem tudom, ami árthatott. Mert olyan is előfordult, hogy a kezek alól csak orvoshoz került a beteg. Nemcsak egyszer, de a nép bízott bennek is.

– S ha mégsem javultak meg az asszonyok orvosságaitól?

– Akkor csak orvoshoz kerültek, de a betegek, nemigen állottak avval elő. Ha előállottak is, az orvos abba az időbe nem üldözte ezeket az asszonyokat. Hát volt olyan orvos, hogy gyermekinek kicsikkant a lába, s Donáthoz, a tapogató emberhez hozta a gyermekit, az orvos. De hány!

– Emlékszik olyan asszonyokra, akik gonosz hírében álltak?

– Itt községünkben nem volt, itt feljebb volt ez a község más községhez képest. Ha hallottam is, de nevet nem tudok mondani. Voltak kuruzslóasszonyok is. Csak hallani hallottam, ha megharagudt valaki rá, hát elátkozta, elkuruzsolta, annak híre ment, az olyan asszonyoktól féltek.

– Kedvükbe jártak?

– Abba járt mindenki, nehogy megsértse, nehogy rossz viszonyba kerüljön. Az igaz az, hogy féltek tőle. Mert ő ha megkuruzsolt valakit, átszállt az átka a gyermekeire, unokáira is.

– Éltek a faluban kuruzslóasszonyok? – kérdeztem Mihály Gyulát.

– Hogyne. Például Perzsi Klárinak tudom a nevét. Az kb. 40 éve meghalt. Az ónt öntött, ráolvasott ilyen kelésekre, learatta az árpát. Aztán ilyen bőrkiütésekre orvosságot kavart, s meggyógyította.

– Mit kavart?

– Történetesen nekem borotvamérgezésem lett, s ez asszony rábeszélt, hogy büdöskővirágot tegyek tejbe, s azt oldaljam, az a kénpor, azt kellett tegyek egy csupor tejbe, s azt péppé kavarjam, s avval kenjem be. S leszárította, szabályszerűen leszárította. Addig hetekig, hónapokig kínlódtam, semmiképpen se tudtam szabadulni tőle.

Felesége közbeszól:

– Megint a tehennek volt valami a tőgyin, oszt a farkaslapit mondta, hogy főzzük.

De azért vagyok meglepődve, mert a tehenek egy hónappal ezelőtt ilyen pattanások lettek, és az állat-egészségügyi jódtinktúrát rendelt, valami kenőcsöt adott, s elmúlt egy szentperc alatt. Akkor még azt mondta az öregasszony, farkasalmalapit szedjek.

– Ismerte ezeket a gyógynövényeket?

– Kellett hogy ismerje, mert ő javasolta. Hát az ismert mindenféle gyógynövényt, aztán hogy meddig terjedt a tudománya, azt már nem tudom. Tudom határozottan, hogy valakit a kutya mart meg vagy halálesettől valaki megijedt, gyermek vagy asszonyféle, mindig vette a kis serpenyőt, s ónt öntött.

– Becsülte a falu? Kuruzslónak nevezték?

– Hát nem nagyon mondták, hogy kuruzsló. Nem nagyon. Mert ritka volt az a hely, ahová nem hítták el a vénasszonyt.

– Mi volt a neve? Tudósasszony? Javasasszony?

– Nem mondták, csak mondták, mennyek Perzsi Klárihoz, mert a gyermek meg van ijedve.

– Utána foglalkozott még valaki ilyesmivel?

– Na még ez a Molnár Mihályné Tamás Róza (1908–1977) is öntögetett ónt, mert az ilyen asszonyoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy van nekik meséjek, s addig, amíg ők nem akarnak meghalni, amíg érzik, ha na, most meghalnak, addig nem tanítsák meg a mesét, mert ha megtanítsák, akkor nem fog a kuruzslás. Itt volt a szomszédba Molnár Mihályné, őtet tanította meg. Ez is szegény asszony volt, fogott fűhöz-fához s a vénasszonyhoz. Eltanulta a mesterséget. Róza néni nem csinálta titokban, csak amit mondott reaolvasással, azt nem mondta el senkinek. Hogy milyen szöveget mond.

– Perzsi Klári tanította?

– Hogy járt oda tanfolyamra, nem tudom, csak azt tudom, hogy mikor meghalt a vénasszony, akkor Molnárné folytatta a mesterséget.

– Mit adtak érte?

– Egy jó kötény pityókát, 2-3 fazék pityókát hajába, adtak egy kupa fuszulykát, adtak egy nagy fokos kenyeret, egy jó fazék aludttejet. Hát az mind jó.

– Az ilyent tisztelték?

– Hát hogyne, az ilyent megtisztelték.

– Vajon Perzsi Klári kitől tanulta?

– Hát ki tudja? Ő hozzáfogott, s valakit jól megsúrolt, jól megdörzsölt, aztán jól sikerült, azután a másikat. Póli néninek hítták a másikat. Póli ingemet is jól megsúrolt, helyrejöttem. Aztán harapózott tovább, tovább-tovább a tudomány. Volt itt a Radó Gyurkáné, amikor férjhez mentem, akkor halt meg. 1937-ben elmentek Havadról. Az erősen értett a derékfájáshoz, nem kellett bábaasszonyt se híjanak a beteg asszonyhoz, még a szülést is le tudta vezetni. Aztán erősen tudott ahhoz, a nyakinát meghúzogatta, mozdult a vér benne, megtapogatta karját, lábát, derekát, hogyha fájt a háta, azt mondta, felszedte a hátpecsenyéjit. Nem tudom, mert nekünk nem kellett, de hallottam – azt mondták, hogy Póli néni felszedte a hátpecsenyéjit, s helyrejött. Úgy kezdték meg, innen né, megkezdték a sarkától, s nyomta felfelé.

Ismerték még Simon Zsuzsannát mint kenőasszonyt: „Megzsírozta a kezét, addig húzogatta, amíg eltűnt az egymásra futott ín, aztán ecetes búzakorpát tettek rá, és pihentették.” Hasfájáskor vittük a zsírt, lefektetett, le kellett eresszük a kezünket. „No ereszd le a kezed” – mondta, a zsírral megkente, osztán átkötötte a kendővel. Az vót, hogy a gyomor ki vót menve a helyiből. Szokta mondani: „Ó bá adná az Isten, hogy valaki elessen, hogy kicsit megkenegessem, me ki vagyok fogyva mindenből.” Adtak érte neki tejet, terményt, mikor mit.

„Vérszípóval” gyógyítók

A népi gyógyászatnak fontos kelléke volt a múltban a pióca is. Ezt Havadon vérszípónak nevezték. Gyógyító szerepét az orvostudomány elismerte. A velük való bánásmód csínjaihoz azonban nem sokan értettek. Így külön szakembernek számítottak azok, akik a vérszípókkal kezeltek. Havadon májusi vérszípónak is nevezték, mert úgy tudják, hogy a májusban fogott vérszípó volt a jó. Ma már a piócával való kezelést nem alkalmazzák, de még emlékeznek rá az öregek. Így mesélik: „ Ha valakinek fájt a feje vagy a nyaka, arra árultak úgy télidőben vérszípót, azt tették rá. Volt két asszony, ők értették, me ha nem, megdöglött a vérszípó. Az kiszípta a rossz vért. Olyan barna lé jött ki, hogy irtózás, még fémlett.” Havadon nem emlékeznek, hogy lett volna érvágó. Homoródalmásra és Vágásba mentek érvágatni.

Gyógyító eljárások

A népi gyógyítókról tudjuk, hogy anatómiai ismereteik általában hiányosak voltak. Inkább csak ráéreztek a betegség természetére, de a hosszú gyakorlat kisegítette őket. Ezért gyógyító munkájuk sokszor eredményes volt.

A hagyományos mezőgazdasági tevékenység nehéz fizikai munka. Az erdőn, mezőn dolgozó ember ki volt téve az időjárás viszontagságainak. Nyáron a falusiak mezítláb jártak, úgy dolgoztak a mezőn is. Ezért sok volt a baleset, sérülés, vágás, ficam. A havadi lakosság állattenyésztéssel is foglalkozott. Ez sem volt veszélytelen. Jellegzetes balesetek, illetve fertőzések forrása volt. Mindezekre, és még sok másra is a havadi népi gyógyászat kelléktárában volt ellenszer.

Ájulás, napszúrás. Az ájult vagy napszúrást szenvedett betegnek a fejét, szíve tájékát szokták dörzsölni, vagy hideg vízzel preckelik. Ha zárt helyen van, ajtót nyitnak, ha kint van, árnyékba viszik. Találunk babonás gyógymódokat is: „Ha valaki elájul, hideg kulcsot tesznek a szívére.” „Ha valaki napszúrást kapott , ahol két patak találkozik, oda a favágóról forgácsot visz a hozzátartozó, bedobja a vízbe, attól helyrejön.”

Bélférgesség. „Giliszta ellen fehér paszulyt kellett főzni sótlan, azt enni.” „Ha gelesztánk volt, kellett egy ujjbegynyi darabos sót szopogassunk, attól a geleszta megdöglik, mert a sót nem szereti.” „Apró féreggeleszta uralkodott, fokhagymát tettek a végbélbe.” Bélférgek elhajtására használják a vénasszonylapi (Mentha aquatica) forrázatát és a tökmagból készült teát is.

Bőrbántalmak. Égésre reszelt nyers krumplit vagy murkot tettek, ettől „pillanat alatt kipattant, lett egy seb, az lesúrlódott, s annyi”. Használtak még főzőolajat, tojásfehérjéből vert habot, de sokan úgy tudják, a békanyál használ. A forrázást „tentával kenték”. Fagyásra sós káposztalapit vagy disznóepét tettek. Különleges formája a fagyásnak a fagydaganat. Viszkető, égő, nyomásra fájdalmas, szederjes-vörös, néha kifekélyesedik. A nép „vaktetűnek” nevezi. Főleg melegítéssel kezelték. Egyesek szerint, „akinek vaktetűje van, tegyen meleg hamut a cipőjébe, azon járjon vagy két napot”. Érdekes gyógymódot ajánlott egyik nyolcvannégy éves néni: „Akinek vaktetűje van, nyomja a lábát forró vízbe, azután mikor a disznó pisilik, tartsa oda a lábát úgy, hogy a disznó ne vegye észre. Attól elmúlik a vaktetű.” Ha a szerszámnyél valakinek feltörte a kezét, vizelettel mosták vagy bárányfaggyút tettek rá. Kihasadt kézre nyúlhájat tettek. Fülledt – pállott ujjközre „küszöb alól port sepertek vagy puliszkalisztet hintettek megpergelve és megfátyolozva”. Ha valakinek feltörte a cipő a lábát „takonyba hamut kevertek, amíg olyan lett, mint a tészta, aztat tették rá”.

Csömör. Ha valaki megcsömörlött, „megvastagodott”, „megbogzódott a nyaka”, esetleg „kicsattant a szája” – „megdörgölték jól almaecettel a bogos nyakat, és keserűsót itattak vele. Dörgölés után a nyakra tormalapit, télen reszelt tormát tettek.” Mások szerint: „Ha valakinek csömör volt a száján, puliszkát mártottak hozzá és a macskának adták, hogy arra szálljon.”

Fejfájás. „Fejfájáskor pisis ruhát kell tenni a fejre, az kihúzza.” „Ecetes reszelt tormával kell bekötni a fejet. Ha nem használ, jön a dörgölés, vízvetés.” „Akinek fáj a feje, álljon a patakba szembe a vízzel, a vizet öntse át a feje fölött hátra és mondja: – akkor fájuljon meg a fejem, amikor én ezt a vizet meglátom.” Ma már patikai „gombokat” szednek, vagy orvoshoz fordulnak.

Hasi bántalmak. „Hasfájáskor kicsi gyermeknek mosatlan gyapjút melegítettek, azt a hasára tették rongy közé. Köménymag, ánizs és hagymából vegyesen főtt teát itattak.” „Gyomorfájás ellen vadcsombordot főztek teának, a felnőttek leghamarabb köményes pálinkát ittak.” „Hashajtónak aszalt szilvát ettek.” „ Ha a kicsi gyermek hasa meg volt sülve, verébganét tejbe megfőztek, olyan lett, mint a tejeskávé, a sűrűje lemaradt, azt itatták.”

Hidegrázás, láz. Hidegrázáskor vizes ruhát tettek és melegítették a beteget, vagy egyszerűen leöntötték hideg vízzel. Volt a Gödör-között egy forrás – ma már nincs meg – „aki a vizéből ivott, elmúlt a hidegrázása”. A lázas beteget almaecettel vagy édes tejben megfőzött tormával mosták le.

Vesebetegségek. „Vesebetegség ellen kannazsurlóteát kell inni, fürödtek is benne.” „Ha megállt a vizelet, tojáshajat megtörtek lisztnek, fenyőmagot, köménymagot, egy fej hagymát összetörve, megfőzve itatták emberrel, állattal.” „Ha valaki felhűlt, tüzes kő fölött gőzölték.” „Ágyba vizelés ellen a gyermekkel fehér pityókavirág-teát itattak. Egy szál virág szára nélkül egy liter vízhez.” „Ha ágyba vizelt a gyermek, megverték tüzes fűseprűvel.”

Hűlés, nátha, köhögés. „Hűlés ellen jó a hátat bekenni terpentinnel.” „Ha valaki meg volt hűlve, náthás volt, párolta magát: kuvacskövet tettek tűzbe, mikor megpirosodott, édes tejbe vagy vízbe dobták, a fejet letakarták ruhával, azzal pároltak.” „Szamárköhögés ellen a gyermekekkel büdöskővirágot etettek mézzel. Egy evőkanál mézhez egy kávéskanál büdöskővirág (kénpor). Lótejet is itattak.”

Ijedtség. „Jettségre ónöntés, akkor kijön, amitől megijedt. Serpenyőben olvasztották az ónt, mosdótálban a vizet a szíve fölé tették, abba öntötték bele. Nekem kijött, hogy a jettség kígyótól volt.” „Ha valaki nem tudott aludni, akkor is kellett ónt önteni, mert valamitől megijedt. Fogyott az ón, azért nem kellett fizetni.” „Az ónt Szentháromság vasárnapján elvitték a szentháromsági katolikus paphoz, aki megszentelte, s ezért volt hatásos. Szegény asszonyok foglalkoztak vele.” A megszilárdult ón alakjából megmondta a hozzáértő asszony, hogy a beteg mitől ijedt meg – ettől meg is nyugodott az illető. Érdekes, hogy a református havadiak állítólag katolikus pappal megszenteltetett ónt használtak.

Kelések. A falusi ember szinte minden keze ügyébe kerülő szert kipróbált, hogy szabaduljon a keléssel járó kínos fájdalomtól, de orvoshoz csak „vakkeléssel” (mélyen ülő kelés) fordultak. „Pattanásra csicstejes tésztát tettek, hogy ne legyen belőle kelés.” „Pattanást éhnyállal szoktak kenni, mert az gyógyít.” „Kelésre szoktak tenni útilaput.” „Tettek kelésre szekérkenőt.” „Kelésre jó a friss embergané.” „A nyúlháj kihasítja a kelést.” „Mellkelésre szoptatós asszonynak vénasszonylapit tettek. Színe keleszt, fonákja fakasztja a kelést.” Lám, milyen sokféleképpen próbálták kezelni a keléseket. Találtam ráolvasásos tályogkezelést is: „Volt eredés az orcámon, Rebi néni ráolvasott, amíg olvasott, kifakadt. Pustogva olvasott, nem tudom, mit.”

Kiütések. Az ekcémaszerű kiütést úgy gyógyították, hogy „kékkövet kavartak el disznózsírral, avval kenték”. Külön érdekes a csecsemő és a kisgyermek kiütésének kezelése. „Azt mondták, azért olyan sebes a gyermek – „béfolyta a seb” – mert tisztátalan vérbe fogant.” Kiütéseikre szájfüvet és palackféregfüvet levakartak, azt búzakorpával főzték össze patakvízbe, azzal mosogatták. Gyakran mirhás tejjel mosták le a beteget.

Marások. „Ha valakit megmart a kígyó, a sebet rögtön ki kellett szívni, hogy a méreg eltávozzék a testből. Utána rögtön vizet kellett inni, mert ha a kígyó iszik előbb, akkor az ember hal meg, ha pedig az ember iszik előbb, a kígyó hal meg.”

„Akit veszett kutya mart meg, annak kőrisbogarat főztek vízben, s mint a teavizet, úgy itták, s a sebet is avval mosták.”

Rándulás, ficam, törés. A rándult, ficamodott végtagot „megkenték”, „megtapogatták” a hozzáértők, majd ecetes búzakorpát tettek rá és pihentették. Csonttörést rögzítettek deszka közé, lapockába tették. A nyílt törések kezeléséről hallottam egy igen érdekes módszert: „Kutyafejet törtek porrá, megszitálták, rászórták a nyílt törésre, azután lapockába szorították. Volt akinek mindig volt zacskóban ilyen liszt, ha kell hirtelen, hát legyen.”

Rühösség. „Kékköves zsírral bekenni, aztán fürösztés.” „Sós káposztalébe tettem egy fuszulykaszemnyi kékkövet, kétszer lemostam és elmúlott.” „A szőlő csermelyét összeszedni, megégetni, a hamuból lúgot csinálni, abból háromszor lemosni. Attól elmúlt.” A néni, akitől ezt hallottam, bevallotta, ez az eljárás nem nagyon használt. Egy másik idős, közel kilencvenéves néni mesélte, hogy „az édesgyökeret megfőzték tejbe, avval kenték be a testet, utána meg kellett fürödni”.

Sárgaság. Okait nem ismerték, azt tartották, csömörből lehet kapni. Érdekes, hogy gyógyítására népi színanalógiás módokat használtak: sárgaságot sárga színnel gyógyítottak. „Méhviaszból poharat gyúrtak, abból itták a vizet.” „Viaszpohárba aranygyűrűt tettek, abból itták a vizet.” „Sárgaságot ruhatetűvel gyógyítottak. Ruhatetűt feloldottak fehérborban, megitatták. Három nap alatt meggyógyult.”

Sebek. „Ha az aratóban valaki sallóval felvágta a kezit, rávizeltek a földre vagy porra, és azt a sarat nyomták rá a sebre. Az elállítja a vérzést.”

„Tallószúrásra mezei vadrózsa szárát megtörni, megfőzni teának, avval langyosan megvontatni a sebet. A vadrózsa virágját megszárítani, összetörni, megszitálni, a vontatott sebre rászórni. Az helyrehozta, megszépítette.”

Régebb a vágott sebekre ecetet, konyhasót, falról kapart meszet, sőt pókhálót tettek. Leggyakrabban viszont „földlélegzőt” használtak. Kiásták, szétbontották, a belsejének szitaszerű szövete volt, amit nagy fátyollá lehetett nyújtani és úgy tették a sebre. Az emberek tudták, hogy ez a növény Vásároson, a Dósa-temetőben található, és onnan ásták ki, ha szükség volt rá. Használták annak ellenére, hogy elég veszélyes volt. Az egyik lakos ma is annak a nyomoréka. Anyja földlélegzővel kezelte, de mivel hamar összehúzta a sebet, az befertőzött.

Ha tövist vagy szálkát vettek ki, az utána maradó nyílást fülsárral zárták le. „Vakütésre avas hájat vagy piócát tettek.”

Semereg. Állatról emberre, emberről emberre vagy állatra terjedő gombás bőrbetegség. Elég gyakori lehetett, mert sokféle gyógymódjára emlékeznek még ma is. „Nyírfaágat tűzbe mártottak, a leve kicsepegett, azt kenték rá.” „Istálló hídlása alól megért trágyát, amely olyan, mint a tejföl vagy mint a vaj, azt kell venni, avval megkenni, s nyírágseprű hamujával behinteni.” „Nekem volt semereg az arcomon – mondja Berta néni (85 éves) –, békenték téföllel, a macskával lenyalatták.” „A semereget úton keresetlenül talált üveg, vagy vastárggyal megkeresztezték.”

Szent Antal tüze. Úgy tudták, hogy ettől a betegségtől az arc megpirosodott. „Úgy kezelték, hogy megkenték a pirosságot tejszínnel, majd céklalapit vagy piros káposztalapit ragasztottak rá.” „Volt akire ráolvastak.”

Tüdőbetegségek. Tüdőgyulladásban szenvedővel reszelt vörös- vagy fehérhagyma-levet itattak egy-egy pálinkáspohárnyit, magára vagy cukorral. Erzsi néni szerint: „Tettek a beteg hátára vérszípót. Amikor az leesett vagy levették, a helyére pókhálót tettek, hogy ne vérezzen tovább. Apámnak is így csinálták.”

Tüdőbaj – ezt nevezték szárazbetegségnek, tüdővésznek, hektikának, utóbb pedig tébécének. „Szárazbetegségben köhögés ellen fenyőhajtást megfőztek szirupnak mézzel.” „Tüdőbajban édesgyökér és vadbaltacinvirágot megfőzni vízben, reggelenként egy pálinkáspohárral kellett inni.” „Aranygyűrűről vizet inni, tüdőbaj ellen az használ.”

Élményekben gazdag, tanulságos volt a nyári vakációm. Eltűnődtem, hogy dédapáink és nagyapáink gyerekkorában mennyi hasznos dolgot, eljárást, módszert ismertek a betegségek gyógyítására. A mindig túlélni, megmaradni, fennmaradni kényszerült egyszerű ember leleményessége felülmúlta tudatlanságát. Büszke és boldog vagyok, hogy ezeket az embereket megismerhettem.

Az írás szerzője Diákpályázatunkon az Ernst Grote professzor által kiírt Orvostudományi különdíj kategóriában I. díjat kapott.
 

Irodalom
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása
Változó népi kultúra – Társadalomnéprajz-vizsgálat Havadon
Dr. Zillmann Jenő (Jenő bácsi) és ismerőseinek elbeszélései
Dr. Zillmann Jenő: Népi gyógyítók
Dr. Arany György: Gyógyító természet
 


Természet Világa, 134. évfolyam, 6. szám, 2003. június
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/