Az okot kell mindig megtalálni

Beszélgetés Szatmáry Zoltán egyetemi tanárral


Szatmáry Zoltán neves reaktorfizikus, korábban a KFKI Atomenergia Kutatóintézet (AEKI) igazgatóhelyettese, most a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Nukleáris Technikai Intézetének igazgatója. Ahogyan ő mondja, dolga a jövő nukleáris szakembereinek képzése.
 

– A híradásokból értesültünk róla, hogy a paksi atomerőmű karbantartása során súlyos üzemzavar történt. Mi vezetett a váratlan eseményhez?

– A fűtőelemek felületét meg kellett tisztítani a magnetitlerakódástól, ezért kémiai mosást végeztek. A tisztítórendszert a Siemens erlangeni üzemében gyártották, német szakemberek kezelték. A berendezést vegyészek tervezték, s a jelek szerint nem mutatták meg áramlástani szakembereknek, reaktorfizikusoknak és irányítástechnikusoknak. A tartály belsejében nem voltak műszerek.

Amikor a mosatás befejeződött, még nem állt rendelkezésre az a hely a reaktorban, ahová vissza tudták volna tenni a fűtőelemeket. Ezért átkapcsoltak egy alacsonyabb hozamú szivattyúra, amely kevesebb vizet hajtott át a tartályon, mint amennyi a tisztítás során szükséges. A fűtőelem-kötegek felső része valószínűleg nem hűlt megfelelően, ott felforrt a víz, a buborékok egyre nagyobb légbuborékká álltak össze, amely leszorította a hűtővizet. A burkolatok megrepedtek, kiszabadultak a hasadási gázok, s mikor felnyitották a tartályt, a csarnok levegőjébe kerültek. A fedél leemelésekor beáramlott a hűtővíz, amely tovább rongálta a kötegeket. Szerencsére a tartályból kevés radioaktív anyag jutott ki.

Az AEKI és az önök intézete számításokat végzett, hogy megállapítsa a láncreakció beindulásának valószínűségét. Min alapszik ez a vizsgálat?

– A tisztítótartályban valószínűleg találhatók ép fűtőelem-kazetták, a burkolatból kikerült, szabadon heverő fűtőelem-pasztillák és törmelék. Tehát háromfajta „állapotból” indulunk ki. Mindegyikre meg kell találnunk a legkedvezőtlenebb helyzetet, a legtöbb veszélyt rejtő elrendezést. Minden esetben kiszámítjuk a neutronsokszorozási tényezőt. Ha azt kapjuk, hogy ez kisebb, mint egy, akkor nem indul el a láncreakció. Ha mind a három „állapotra” azt találjuk, hogy a sokszorozási tényező kisebb, mint egy, ezek tetszőleges kombinációjára is ezt az eredményt várjuk. Modelljeink alapján nem találtunk olyan esetet, amikor elindult volna a láncreakció.

Sokat számít, hogy a víz tele van bórsavval. Amikor a baleset történt, a bórsav-koncentráció kb. 14 g/l volt. Az AEKI munkatársainak javaslatára ezt a koncentrációt 16 g/l-re növelték. Ahhoz, hogy a rendszerbe beavatkozhassanak, a sokszorozási tényező nem lehet 0,98-nál nagyobb. Ilyen esettel sem találkoztunk számításainkban. Úgy gondolom, a láncreakció megindulása valóban kizárható. De vigyázni kell, hogy a bórkoncentráció ne csökkenjen valamilyen hibás művelet, például tiszta víz bejuttatása miatt.

Szeretnének leengedni a tartályba egy tv-kamerát, hogy láthassák a fűtőelemek valódi elhelyezkedését. Azt is ki kellett számolnunk, hogy a kamera – amely a neutronok számára üregként viselkedik – milyen változást hoz létre. A következő feladat a sérült kötegek eltávolítása. Az orosz szakemberek javaslataira sokan számítanak.

– Mivel járt volna, ha a láncreakció mégis beindul?

– Hallottam olyan véleményeket, hogy Pakson „kis Csernobil” van. Nincsen. Az Egyesült Államokban a 60-as években számos kísérletet végeztek: különböző típusú reaktorokban baleseteket idéztek elő – körülbelül annyi uránnal, mint amennyi a paksi tisztítótartályban van most. Filmfelvételeken nyomon követhetjük, mi történt. Nálunk a tartály szétroncsolódna, és nagy mennyiségű vizet dobna ki, hiszen tíz méter mélyen helyezkedik el. Azután a víz visszafolyna.

Milyen sérüléseket okozhat ez a baleset?

– Ha valaki a közelben van, nagy dózist kaphat. De semmi nem gyulladhat meg, s csak a reaktorcsarnok szennyeződhet el. Csernobilban szétesett az épület, és napokon keresztül több száz méter magasba csapott föl a láng, ami az egész féltekén szétszórta a radioaktivitást. Ezért túlzó kijelentés, hogy ez „kis Csernobil”. A baj nagy, mert az anyagi kár óriási. El lehetett volna kerülni.

Úgy tudjuk, Professzor úr könyvet ír a csernobili katasztrófáról.

– Igen, kollégámmal, Aszódi Attilával úgy gondoltuk, legyen legalább egy könyv, amelyben a hozzáértő emberek a legjobb tudásuk szerint írják le a valóságot.

Sokféle hír kering a baleset áldozatairól. Egyesek ötszázra, mások több mint tízezerre becsülik a halálesetek számát. Ismertek a pontos adatok?

– Csak annak a valószínűségét tudjuk megmondani, hogy valaki rákban vagy fehérvérűségben hal meg. Ezt az emberek általában nem értik. Ezért megpróbálom elmagyarázni a könyvben, mi a várható érték, és mi a szórás.

Néhány ezren biztosan meghalnak valamilyen rákban, de ezeket az eseteket a klinikai gyakorlat nem fogja kimutatni, ők mégis Csernobil áldozatai.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a pszichés hatásokat sem. Vannak, akiket nem a sugárzás, hanem a katasztrófa ténye betegített meg. Sok embernél léptek fel mentális, keringési, idegrendszeri zavarok, amelyeket nem tudtak összefüggésbe hozni a kapott dózissal. A kitelepítettek – miközben az életükért aggódtak – gyakorlatilag mindenüket elvesztették. Hamarosan összeomlott a Szovjetunió. Ez még nagyobb trauma volt. Nem tudjuk megmondani, hányan haltak meg mentális betegségek következtében.

Nálunk milyen következményei vannak a balesetnek?

– Magyarország – végre egyszer – nem a rövidebbet húzta. A környékünkre legalább háromszor annyi szennyezés jutott, mint hozzánk. Nem hiszem, hogy a balesetnek nálunk kimutatható hatása lenne.

Nemrégiben egy ismerős orvosnál voltam, s hogy a várakozás idejét elüssem, a kéziratunk valamelyik változatát olvastam, javítottam. Bent az orvos a papírjaimra pillantva megkérdezte: „Csernobilról olvas?” „Nem olvasok, írok” – válaszoltam. Erre elmesélte, hogy kezelt három kamionsofőrt, aki akkoriban Kijevben járt. Mind a három tüdőrákot kapott. „Az nem lehet véletlen” – mondta. Valóban nem.

Kiszámítottam, mi annak a valószínűsége, hogy mind a három esetet Csernobil okozta. Tételezzük fel, hogy harmincmillió évig ennyi ember él a Földön, mint most, ezalatt semmi nem változik Csernobil környékén, s mindenki elmegy Csernobilba. Harmincmillió év alatt emiatt várhatóan egyetlen tüdőrákos beteg lesz! Ez annyira valószínűtlen, hogy olyan okot kell keresni, ami miatt nem véletlen az előbbi egybeesés.

Az orvostudományban már többször előfordult, hogy téves feltevésből indultak ki, és emiatt helytelen volt a kezelés. Gondoljunk csak Semmelweisre, az anyák megmentőjére. Sokáig azt hitték, hogy a gyermekágyi lázat valami baktérium okozza. Ez a tévedés sok anya életébe került, amíg Semmelweis meg nem találta a valódi okot és a helyes ellenszert, a klórmésszel való kézmosást. Hasonlóan helytelen, ha mereven ragaszkodnak Csernobilhoz mint a betegség okozójához, és nem keresik meg a valószínűbb, tényleges okot.

– Össze lehet vetni egy atomerőmű balesetének következményeit például egy vegyi üzemben bekövetkező szerencsétlenségével?

– Ekkora robbanás és a radioaktív anyag ilyen mértékű szétszóródása nem ismétlődhet meg, legalábbis remélem. Egy reaktor esetében a legsúlyosabb baleset az lehet, hogy megszűnik a hűtőkör hermetikussága, és ezzel egyidejűleg megsérül a védőburkolat. Akkor néhány ember meghalhat az erőműben, de tömegszerencsétlenségre nem kell számítani.

Ha egy kémiai üzemben következik be robbanás, súlyos mérgezést indíthat el. Indiában néhány éve kétezer ember halt meg egy vegyi katasztrófa miatt. Nem hiszem, hogy egy atomerőműnél elképzelhető ilyen baleset.

Miért biztos abban, Professzor úr, hogy nem lesz még egy Csernobil?

– Az előbbi feltevés akkor érvényes, ha a csernobili típusú erőműveket bezárják. Szentpéterváron négy, Szmolenszkben három, Kurszkban négy ilyen erőmű üzemel; egyelőre nincs döntés a leszerelésükről. A litvániai Ignalina első reaktorát 2005-ben, a másodikat 2009-ben állítják le. A csernobili négy reaktor már nem működik.

Vitatják még a korai VVER reaktorok biztonságát; ezek a paksi nyomottvizes típus korábbi változatai, amelyeknek az a legfőbb hiányosságuk, hogy nincs védőburkolatuk. Ilyen erőművek épültek a szlovákiai Bohunicében, a bulgáriai Kozludojban, a Kola-félszigeten, Voronyezsben. Ezeknél az elképzelhető legsúlyosabb baleset – mint mondtam – a hűtőközeg elvesztése. Ha például eltörik egy 800 mm átmérőjű cső, radioaktív gőz szökik ki. De ez nem jelenti azt, hogy a reaktorban levő radioaktív anyag 3,5%-a szétszóródik az északi féltekén, mint 1986-ban. Nincs olyan baleseti eseménylánc, amely ekkora katasztrófához vezethet.

Azért, mert ma már a biztonsági intézkedések szigorúbbak?

– Nem, ezeknek a reaktoroknak nem engedi meg a konstrukciója.

Az emberi hiba soha nincs kizárva.

– Az emberi hiba esetén következik be, amit mondtam. Persze, még ez is sok, ezt is meg kell akadályozni. Ezért nemcsak a közvélemény, hanem a szakma is elvárja, hogy Bohunicében, Kozludojban állítsák le az erőműveket. Úgy gondolom, 2010-ben már nem üzemelnek.

Energiára azonban szükség van. Az atomerőműveket – például a balesetekre és a környezet védelmére hivatkozva – sokan ellenzik.

– A környezetvédelem rendkívül fontos. Számos aktivistának azonban az első és legfontosabb eszköze a félelemkeltés. Ennek rendkívül jól kidolgozott technológiája van. Alapja a „félelemkeltő háromszög”: a nyilvános félelem, a politika és a média. Ezeket összehangoltan használják.

Amikor egy környezetvédő félelmet kelt, és ezáltal akarja törekvéseit elérni, akkor velem mindig szembetalálkozik. De ha azt mondja, ezek a régi atomerőművek nem elég biztonságosak, tessék őket bezárni, és építsünk helyettük a környezetet kevésbé károsító berendezéseket, akkor már együtt vagyunk. Csak az a kérdés, mit építsünk.

A vízi erőmű ellen tiltakoznak. A naperőmű rettenetesen drága. A napenergia – mint minden energia – csak addig tűnik vonzónak, amíg nem akarjuk nagy léptékben alkalmazni. Ahhoz, hogy a magyar energiaszükségletet napenergiával elégítsük ki, körülbelül akkora területet kell felhasználni, mint a Dunántúl. A házak tetejét, oldalát le kell fedni napelemmel. A Nap nem süt mindig, ezért meg kell oldani az energiatárolást. Hogyan lehet villamos energiát tárolni? Akkumulátorral. Minden ház pincéjében tonnaszámra tartanánk ólomakkumulátort és kénsavat. Ez biztonságos? Meg aztán a háztetőt időnként le kell tisztítani. Ebből hány baleset lenne? A látszólag egyszerű, biztonságos energiatermelő formák is veszélyesek. Természetesen, ahol lehetséges, ki kell használni a Nap energiáját. Én csak azt mondom, hogy ez nem váltja ki a nagy villamosenergia-rendszereket.

A fosszilis üzemanyagok égetése üvegházhatást gerjeszt. Nézzük a szélenergiát. Nagyon szép, amíg egy faluban két-három udvarban van szélkerék. De az már tébolyító, ha az egész falut elborítják a szélkerekek. Újabban hallani olyan véleményeket, hogy a szélkerék sem jó, mert infrahangot gerjeszt, és a berendezés környezetében a földből elmennek a giliszták…

Nem mondom azt, hogy építsünk csak atomerőműveket, de az energiatermelést optimalizálni kell.

Annak a valószínűsége, hogy egy évben súlyos baleset következik be, 10–5 körüli. Kiszámoltam, hogy ha azt a szén-dioxid-mennyiséget, amelyet a kiotói és riói egyezmények rögzítenek, atomerőművekkel akarjuk megtakarítani, akkor évtizedenként lenne egy olyan baleset, mint amilyen 1978-ban volt Amerikában1. Ott senkinek semmi baja nem lett. De az ilyen baleseteket is el kell kerülni. Két nagyságrenddel biztonságosabb erőművekre van szükség; el kell érni, hogy a baleset bekövetkezésének valószínűsége 10–7 legyen. Két ilyen erőmű már épült Japánban. Nagy baj, hogy Németországban a környezetvédők tiltakozására bezárták a héliumhűtésű „krumplireaktort”. Ez a magas hőmérsékletű reaktor a világ legbiztonságosabb atomerőműve. Ha elszökik a hélium, nem történik semmi, mert a térfogat–felület arány annyira kedvező, hogy a természetes hűtés nem engedi meg az aktív zóna olvadását.

– „Kell-e félni a nukleáris energiától?” – kérdezte nemrég Bencze Gyula a Mindentudás Egyetemén.

– Bencze Gyula szerint az emberi butaságtól kell a legjobban félni. Goethe azt mondta: „Gegen Dummheit kämpfen selbst Götter vergebens” – „Butaság ellen az istenek is hiába harcolnak.” Nem félni kell, hanem szigorúnak kell lenni. Nem azért, mert félünk. Ez olyan technológia, amely fegyelmet igényel.
 

Az interjút készítette:
Silberer Vera
1 Lásd például: www.atomeromu.hu/tortenelem/balesetek2.htm


Részlet Szatmáry Zoltán és Aszódi Attila készülő könyvéből
Csernobil
Tények, okok, hiedelmek

Képzelt riport a szerzőkkel
  – Mit várnak ettől a könyvtől?
   – Szeretnénk valamit szembeállítani azzal az áltudományos népbutítással, amelynek egyre több honfitársunk áldozatul esik.
   – Gondolják, hogy Önöknek többen hisznek?
   – Mi bízunk ebben. Persze nem vagyunk annyira naivak, hogy az áltudományos propaganda teljes visszaszorításában reménykedjünk. A ma élő generáció nagy részét – a mi szakmánk hibájából is – az áltudomány véglegesen meghódította. [...]
    – A tudósok ritkán tudnak közérthetően beszélni. Önök mások?
    – Manapság divat affektálni a matematikában és fizikában való járatlanságot. „Én mindig gyenge voltam matekból!” – halljuk gyakran, amivel a beszélő előre védekezik az ellen, hogy esetleg szamárságot fog mondani. A Műegyetemen nem csak mérnököket tanítunk, tanulnak ott bölcsészek is. A tolmács- és fordítóképző tanfolyam egyik tárgya a „Speciális technikák”. Minden évben kell egy kis idő, amíg a hallgatók elhiszik, hogy tényleg értik, amit előadunk. Nem írunk fel képletet, de grafikont rajzolni azért szabad – persze, azt is csak mértékkel. Mindig van néhány bölcsész, aki meg is szereti a témakört. Az emberek sokkal többet képesek megérteni, mint amit saját maguknak beképzelnek.


Természet Világa, 134. évfolyam, 6. szám, 2003. június
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhe