Az első Abel-díjas
Jean-Pierre Serre


A világ sok-sok matematikusa izgatottan figyelte április 3-án a Norvég Tudományos Akadémia honlapját. Hajszálpontosan 12 óra 15 perckor tették közzé döntésüket: a 2003. évi Abel-díjat a francia Jean-Pierre Serre kapja. Az átadásra június 3-án, az oslói egyetem aulájában kerül sor.

 Minden év őszén, az új Nobel-díjasok megnevezése idején, legendák, tévedések és hazugságok folytatják örök vándorútjukat, amikor a sajtóban felvetődik a kérdés, miért nincs matematikai Nobel-díj. A problémával kapcsolatban az igazság az, hogy nincs probléma, amint erre Beck Mihály rávilágított. Alfred Nobel végrendeletében öt olyan témát nevezett meg, amelyek mindegyike valahogy saját életével szoros kapcsolatban állt, a matematika nem volt ilyen. A XX. századi Nobel-díjak jelentős részének bölcs megválasztása, elsősorban a fizika területén, végső soron egész kivételes tartalmat, különleges dicsfényt ajándékozott e díjnak. Valójában Nobelnek nem állt szándékában az, ami végső soron történt, hogy ez a díj vált, legalábbis a természettudományokban, a nagyság legreprezentatívabb mércéjévé.

 A kihagyott matematikusok azért létrehozták a maguk legnagyobbjainak kijáró, csodált és irigyelt díjait. Ezek közül kettő emelkedett a Nobel-díj magasságába. A világ matematikusainak négyévenként tartott kongresszusain osztják a Fields-érmet, ezt szokás „a matematikai Nobel-díj”-nak nevezni. Pedig van – méghozzá igen lényeges – eltérés: az érem alapítója, J.C. Fields, a torontói egyetem professzora kikötötte, hogy a négyévenkénti, korábban legfeljebb 2, újabban legfeljebb 4 díjazott olyan fiatal legyen, aki már bizonyította rendkívüli tehetségét. Az első követelményt tradicionálisan 40 éves korhatárral értelmezik, így csúszott ki például Andrew Wiles, a Fermat-sejtés bizonyítója is. Világos, hogy a korhatár a Nobel-díjaktól radikálisan eltérő jellegű kitüntetést hozott létre. Semmiképpen sem mondhatjuk azonban, hogy érdemtelenek, vagy középszerűek kapnák; a matematika számos óriása kapta meg, és tette naggyá a Fields-érmet.

De vannak gigászok, akik nem kapták meg: például a most ünnepelt Neumann János vagy Andrej Kolmogorov. Csak 1936-ban lehetett volna lehetőségük, ekkor volt az első osztás, a háború miatt a következő kongresszus 1950-re esett, akkor azonban már túlkorosak voltak. Érdemes megjegyezni, hogy 1950-ben Kolmogorovot már a díjkiosztó bizottságba delegálták. E munkáját nem tudta elvégezni, mert Sztálin, hallgatva őrjöngő követeléseikre, megakadályozta a szovjet matematikusok részvételét az 1936-os és 1950-es kongresszuson. Az utolsó kongresszusokon a Fields-éremhez csatlakozott a számításelmélet legkiemelkedőbb fiataljának adott Nevanlinna-díj.

Kolmogorov megkapta viszont a másik, matematikusok által legmagasabbnak ítélt díjat: a matematikai Wolf-díjat (1980-ban). A kalandos életű Ricardo Wolf (1887–1981) kémikus és feltaláló volt, idős korában egyik választott hazájában (Izrael) másik választott hazája (Kuba) nagykövete lett, majd amikor a kapcsolatok megszakadtak, végleg Izraelben telepedett le. Még életében díjat alapított, amelyet a különböző tudományos és művészetek terén, így matematikából is osztanak. A díjat évente, ünnepi külsőségek között, a Knesszetben Izrael elnöke adja át. A matematikai díj nagy eszmei értékét az adja, hogy valóban óriások kapták, itt jegyezzük csak meg a magyar díjazottak nevét: Erdős Pál (1983–1984), Lax Péter 81987), Lovász László (1999).

A Fields-érem és a Wolf-díj presztízse hatalmas, egy konferencia vagy kutatóintézet rangját jelentősen emeli egy ilyen díjazott neve. A világon mindenütt (természetesen Magyarországot leszámítva) igyekeznek magas fizetéssel különböző tanszékekre csábítani a kitüntetetteket. Az egyszerű matematikusok számon tartják az ilyen nyertesekkel való találkozásaikat.

A már említett „legelismertebb” díjakon kívül vannak, főleg újabban további törekvések a legnagyobbak díjazására. Itt csak a Magyar Tudományos Akadémia által 1903-ban alapított, majd néhány éve megújított Bolyai-díjról essék szó, amit eddig csak háromszor osztottak ki: H. Poincaré (1905), D. Hilbert (1910), S. Shelah (2000) kapta, a lehető legmegérdemeltebben. Könnyen lehet, ha a történelem másként fordul, ma ez a matematikusok legnagyobb presztízsű díja.

Az előbbi, általános díjakon kívül természetesen az egyes nemzetek matematikai közösségei is díjazzák legkiemelkedőbb fiaikat/lányaikat. Ezen kívül a szűkebb szakterületeknek is vannak (algebra, számelmélet, analízis, geometria stb.) többnyire 3-5 évenként osztott elismerése. Ezek közül sokat az Amerikai Matematikai Társulat adminisztrál. Ilyet kapott Erdős Pál (Cole-díj, 1951), Laczkovich Miklós (Ostrowski-díj), Lovász László, Beck József, Tardos Éva (Fulkerson-díj, 1982, 1985, 1988), Lempert László (Bergman-díj, 2001). Ezek jelentősége az, hogy noha szűkebb kör, egy-egy szakterület elismerését adja, a mai matematika jellegzetes áttekinthetetlensége miatt biztosabb ítéletet ad.

A norvég kormány egyértelműen azért hozta létre az Abel-díj Alapítványt, hogy a Nobel-díjat a matematikai díjjal kiegészítse. Mivel Nobel nevét már aligha lehetne e díjra akasztani, s mivel a kiváló norvég matematikus születésének bicentenáriuma éppen 2002-ben volt, adódott a név. Ehhez elsősorban pénz kellett: 20 millió dollárral indult az alap. Ezt egy 5 fős irányító testület adminisztrálja, ahogyan szokásos, a nyereségből kerül az évi díj kifizetésére. A díjazott személyét egy szintén ötfős bizottság döntötte el: E. Stermer (elnök, Oslói Egyetem), John Ball (Oxford), Friedrich Hirzebruch ( Matematikai Max Planck Intézet, Németország), David Mumford (Brown Egyetem, USA) és Jacob Palis (Matematikai Intézet, Brazília).

A bizottság a francia Jean-Pierre Serre-t választotta a 2003. év díjazottjának. Aligha érdemtelenül, hiszen Serre már a Fields-érmet és a Wolf-díjat is begyűjtötte. Az 1926-ban született Serre az Université de Nancy, majd 1956-tól a Collége de France professzora. Fontos és mély tételeket bizonyított a számelmélet, algebrai geometria és topológia területén. Speciális algebrai technikát dolgozott ki, ami nem csak az algebrai geometriát forradalmasította, de sok új tételt eredményezett a komplex függvénytanban és az invariánselméletben is. Nagy része van abban, hogy a matematika számos területe, amely  a század elején érdekes, izolált, furcsa tételek gyűjteménye volt, ma már összefüggő terület.

                                                                                       KOMJÁTH PÉTER

Természet Világa, 134. évfolyam, 6. szám, 2003. június
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez