Borhidi Attila

Gaia zöld ruhája


Úgy tűnik, hogy a Föld egy kiválasztott bolygó, amelynek küldetése az élet hordozása. Történetének minden véletlennek tűnő eseményéről kideríthető, hogy beleillik egy olyan tervbe, amely a Földnek élő bolygóvá való fejlődéséhez, Gaiává válásához járul hozzá. Pontosan akkora, hogy a Naptól való távolsága pályájának egész hosszában a lakható zónában legyen, elegendően nagy ahhoz, hogy a légkörét megtartsa és elegendően kicsi ahhoz, hogy vonzóereje az élőlények számára ne legyen elviselhetetlenül nagy. Egy máig ismeretlen, rejtélyes mechanizmussal 6 százalék alatt tartja a tengervíz sótartalmát, melynél nagyobb koncentráció megöli az élő sejteket. Gaia az egyetlen belső bolygó a Naprendszerben, amelynek forgástengelye alig változtatja dőlésszögét, s ezt annak a Holdnak köszönheti, mely egy „véletlen” kozmikus karambol következtében hasadt ki testéből. Különleges összetételű a légköre és egy egyedülálló képződmény borítja, amelyet talajnak nevezünk. Mindkettőt a földi élővilág alakította ki, a zöld növénytakaró, ez a varázslatos kelme, amely zöld ruhaként simul Gaia testére.

Földünk tehát egy sokszorosan összetett, önszabályozó kibernetikai rendszer, amelynek működését mindenekelőtt a napenergia felhasználásával a zöld növényzet irányítja és tartja fenn. Ezzel a kozmikus transzformátorral azonban az utolsó két évszázadban az emberiség rosszul gazdálkodott. Kapacitását jelentősen csökkentette, s ezzel veszélybe sodorta önmagát és utódai jövőjét. Érdekünk és legfontosabb teendőnk a növénytakaró pusztításának megállítása, védelme és regenerálása. Meg kell tehát ismernünk a Föld növényzetének szépségeit, változatosságát, bámulatos működését, mert csak arra tudunk igazán vigyázni, amit ismerünk és aminek az értékével tisztában vagyunk.

Utazás térben és időben

Ezért egy nagy utazásra hívom az olvasót, amely térben és időben egyaránt kiterjed a földi élet határáig.

A kb. 5 milliárd éves Földön mintegy 3 milliárd évvel ezelőtt jelent meg az élet. Erről tanúskodik néhány ősmaradvány. Az élővilág folyamatos történetét azonban csak mintegy félmilliárd esztendeig tudjuk a múltban végigkísérni, mert az ennél régebben keletkezett kőzetek a földkéreg nyomása alatt átkristályosodtak s ez a folyamat a bennük levő kövült maradványokat megsemmisítette. Félmilliárd év így is felfoghatatlanul nagy idő. Megértését megkönnyítheti, ha elképzeljük, hogy ennek az időszaknak az eseményeit egy 24 órás filmre időarányosan felvesszük, és a filmet megtekintjük. Minden százmillió év eseményeire 4 és háromnegyed órányi idő jut. Éjfélkor beülünk a moziba és elkezdjük nézni a filmet. Hajnali ötig kell várnunk az első szárazföldi növény megjelenésére. A kőszénkorszak őserdőinek életét negyed 9-től délig szemléljük, és csak délután fél 3-kor pillantjuk meg az első sárkánygyíkokat, amelyek este 9-kor halnak ki. Az ősember megjelenésére így is csak 3 perccel éjfél előtt kerül sor. A jégkorszakokra 2 perc jut, az európai kultúra egész történetére, az egyiptomi piramisok születésétől napjainkig, mindössze 6 tized másodperc.

Időgépünkkel végigjárjuk mindeme korszakokat. Bepillantunk az őstenger életébe, segédkezünk az első szárazföldi növény „partraszállásában”. Barangolunk a Föld első trópusi őserdejében, amelyből kőszén keletkezett. Szemtanúi vagyunk a száraz övezetek kialakulásának és a sárkánygyíkok születésének. Látjuk, amikor kinyílik az első virág.

Közben tanúi vagyunk annak, hogyan alakult bolygónk felszíne. Az őskontinens, a Pangea feldarabolódásának, a mélységes óceáni árkok megnyílásának, a kontinensek feltartóztathatatlan sodródásának, iszonyatos erejű összeütközéseiknek és nyomukban óriási hegységrendszerek papírként való meggyűrődésének. Megértjük a földkéreg lemezeit mozgató erőket, a tengerek fenekét tágító vulkanikus mozgásokat s az óceáni lemezeknek a kontinensek alá történő, félelmetes földrengéseket keltő bedarálódását. Megismerkedünk a földi élet nagy katasztrófáit okozó eseményekkel: a pólusátfordulások okozta sugárveszélyekkel, az óriáshüllők világát megsemmisítő meteor becsapódásával. Átvészeljük a jégkorszakokat, miközben megkíséreljük megérteni e roppant gyors éghajlati változások okait, majd az utolsó felmelegedéssel időgépünk megérkezik a jelenbe és megkezdhetjük térbeli utazásunkat a Földünket borító gazdag és káprázatos mai növényvilág felfedezésére.

Trópusok világa

Utazásunkat a trópusokon, az Egyenlítő forró, párás éghajlata alatt kezdjük meg, mert a növényi élet számára itt a legkedvezőbbek a feltételek. Itt érthetjük meg igazán, hogy milyen teremtő módon és milyen mélységig képes a növényzet beavatkozni a környezet alakításába s ezáltal felfogni azt, hogy a Föld egész mai élete – beleértve törékeny civilizációnkat is – a növénytakaró évszázmilliók alatt végzett munkájának összegyűjtött és felhalmozott gyümölcse.

Földünk legnagyobb és talán legeredetibb trópusi esőerdejébe, az Amazonas vidékére látogatunk. Megnézzük az erdő 70 méteres óriásfáit, az erdő bonyolult belső szerkezetét. Felkapaszkodunk a liánokon, orchideákat fényképezünk a lombsátor szédítő magasában, és egy fafojtó ördögfüge léggyökerein ereszkedünk vissza az erdő alkonyt idéző homályába. Kirándulást teszünk az Andok lejtőire, hogy megismerkedjünk a páfrányfákban gazdag hegyi esőerdők világával, majd a sejtelmesen ködös, hűvös mohaerdők varázslatos atmoszférájával, ahol mindent beborít a mohapárnák süppedő szőnyege s megejt a miniatűr orchideák rejtett gazdagsága.

Látnunk kell azonban, hogy a trópusi erdőket minden földrészen kíméletlen rablógazdálkodás tizedeli. Ennek nyomán rohamosan sűrűsödnek az emberiséget sújtó szenvedések, amelyek mind az erdők hiányából származnak, a helyi katasztrófáktól a regionális méretű pusztításokon át egészen a bioszféra általános kríziséig. Mindez azért, mert az esőerdők egyre kevésbé képesek ellátni alapvető védelmi funkcióikat, a talajvédelmet, a vizek elosztását és védelmét, a genetikai sokféleség és az éghajlat védelmét. Ennek következményei a mind gyakrabban jelentkező pusztító árvizek és földcsuszamlások, a genetikai tartalékok vészes ütemű eróziója, és a klímaváltozás sorscsapásként fenyegető várható eseményei, a növekvő erejű ciklontevékenységtől a sarki jégsapkák olvadásáig és a tengerparti övezetek elárasztásáig, amelyekkel szemben bekövetkezésük pillanatában már tehetetlenek leszünk.

Tóth Zita illusztrációja

Nem lenne teljes az egyenlítői övezet bemutatása, ha nem szólnánk a tengerparti mangrovenövényzet különleges élettani viszonyairól, gazdasági lehetőségeiről és károsodásának példáiról. És természetesen meg kell ismerkednünk azokkal a pótolhatatlan ajándékokkal, amelyeket a növényvilág gyümölcskínálata jelent a számunkra: a kakaó, a kókusz, a banán és a mangó, valamint haszonnövényeinek, a kaucsuk-, a kámfor-, a fűszer- és a sok egyéb haszonfa életével és fontosságával.

Következő látogatásunk a trópusi övezetbe vezet, amely az egyenlítői öv két oldalán, az 5–15. szélességi fok között foglal helyet, de a meleg tengeráramok hatására a térítőkig is felhatolhat. A trópusi éghajlat két évszakra tagolódik, egy forró, csapadékos nyárra és egy meleg száraz télre. A mérsékelt övi ember ebben az övezetben elsősorban a hegyvidékekre húzódik, a tengerparti üdülőhelyeket pedig a téli időszakban látogatja. A tájat a száraz évszak hosszúsága szerint különböző típusú erdők borítják. Ahol a száraz évszak 2-3 hónapra terjed ki, évszakos örökzöld erdők díszlenek, ahol a szárazság 4-5 hónapig tart, félig lombhullató erdők élnek, 6-7 hónapos szárazság esetén pedig a trópusi lombhullató erdők veszik át az uralmat a tájon. Ezek többnyire apró összetett levelű, pillangós virágú fákból állnak, amelyek télen lombtalanok, viszont ilyenkor nyitják nagy színes virágfürtjeiket, mint a tűzvirágfa, amely a trópusi városok legszebb díszfája, vagy az akáciák, a rózsaszín virágú szivarfák, a kék virágú dzsakarandák. Ilyenkor virágzanak a fák koronáját tömegesen elborító ananászfélék, vagy a kávéültetvényeket árnyékoló korallfák.

Külön erdőtípust képviselnek az indiai monszunerdők, amelyeket nagy levelű, lombhullató fák alkotnak, s amelyek az Indiai-óceán körül uralkodó monszun szélrendszer esőt hozó légáramlatainak hatására lombosodnak ki. Bennük örökzöld elemekként csak a hatalmas törzsű, léggyökerekkel terjedő óriás fügefák (Ficus religiosa, F. bengalensis) zöldellnek a száraz évszakban is. Ellátogatunk Kelet-Afrikába, ahol a laza lombú, ernyő alakú fák alkotnak ligetes erdőket, a miombót, váltakozva a nagy füves szavannákkal. Lencsevégre kapjuk az elefántot, az orrszarvút és az oroszlánt, meg a magasban legelésző zsiráfot. Megismerkedünk a trópusi magas füvekkel borított térségek, a szavannák életét szabályozó tüzek hatásával, a termékenységet fenntartó vagy pusztító szerepével. Innen egy ugrással elérjük a cukorszigeteket és a banánországokat, Közép-Amerika és az Antillák színpompás világát, homokos tengerpartjait és üdülőparadicsomait. Külön figyelmet érdemel a nyugat-indiai szigetvilág legnagyobb gyöngyszeme, a királypálmás ligeteiről és vendégszeretetéről híres, tájképi szépségekben és növényi ritkaságokban bővelkedő Kuba.

A szomjúság hazájában

Ha tovább haladunk a sarkok irányában, a térítők övébe érünk, ahol a leszálló légáramlatok hatása következtében hatalmas aszályos térségek alakulnak ki; a sivatagok és félsivatagok övezete. Ebben a szélsőségesen száraz környezetben csak a források és vízfolyások mentén alakul ki összefüggő növénytakaró, az oázisok zöld pontjai és galériaerdők keskeny szalagjai. De a száraz pusztaság nappal izzásig melegedő, éjszaka vacogtató hideggé hűlő éghajlata a „szellemes találmányok” valóságos arzenálját fejlesztette ki a fennmaradásért küzdő növényvilágból. Ilyenek a feltámadásnövények, amelyek a szárazság elől tetszhalálba menekülnek, de néhány csepp víz hatására újra életre kelnek. Más növények a rövid esős évszakok csapadékát kihasználva két-három hét alatt teljes életpályájukat befutják és egy új generációban örökítik át magukat a legközelebbi kedvező évszakra. Vannak, akik dacolnak a kínzó aszállyal, és mély gyökereikkel feltárják a rejtett vízforrásokat. Ezzel szemben a pozsgás törzsű kaktuszok és kutyatejfélék a vízzel való takarékoskodás stratégiáját választották, s ezzel együtt az önkéntes éhezést egy életen át. Utazásunk nem lenne teljes, ha nem látogatnánk el a dél-afrikai ködsivatagokba, az ablakos és a kőutánzó növények hazájába, ahol a kavics és a növény között látszólag „csak” annyi a különbség, hogy az egyik kivirágzik, a másik meg nem.

Örökzöld mediterrán

Barangolásunk következő állomása a kék egű mediterrán. Ez az övezet igen széttagoltan jelenik meg Földünkön. Éghajlatának jellemzője a hűvös, esős tél és a szikrázó egű, száraz nyár. Legnagyobb kiterjedésben a Földközi-tenger partvidékén és szigetein, valamint a benyúló félszigeteken – az Ibériai-, az Appennin- és a Balkán-félszigeten, valamint Kis-Ázsiában – fordul elő ez az éghajlati típus, de kisebb kiterjedésben valamennyi kontinensen megtaláljuk, így Kaliforniában és Chilében, Dél-Afrikában és Japánban, valamint Dél-Ausztráliában is. A kedvező klíma valószínűleg jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az emberi kultúra legfontosabb bölcsői közül nem egy, de különösen az európai műveltség legősibb központjai a Földközi-tenger környékén alakultak ki.

A fagymentes telek mindenütt megengedik, hogy örökzöld erdők alakuljanak ki. A sík és dombvidékeken, ahol a forró, száraz nyarak hatása érvényesül, az örökzöld erdőket a szilárdító elemekben gazdag, gyakran szőrös levelű fák alkotják, amelyeket ezért kemény lombú erdőknek nevezünk. Ezzel szemben a csapadékosabb éghajlatú hegyvidékeken vékony szövetű, gyakran illatos olajakat tartalmazó levelű fák lépnek fel erdőalkotóként, s ezért állományaikat babérlombú erdőknek nevezzük. A mediterrán gyakori tájképformáló elemei a különböző alakú fenyőfélék, amelyek nem azonosak a hideg mérsékelt öv hatalmas fenyves övezetének, a tajgaerdőknek fenyőivel. A mediterrán fenyők koronája gyakran ernyő alakú, mint a mandulafenyőé vagy az aleppói fenyőé, vagy oszlop alakú, mint a ciprusoké, és külön típust képviselnek a hegyvidékek cédrusai, amelyeknek szinte minden egyes példánya külön egyéniség.

Míg végigjárjuk a Földközi-tenger vidékét Libanontól Gibraltárig, megdöbbenve látjuk, hogy a mediterrán erdőkből mára alig maradt valami hírmondónak. A hajóépítő népek erdőirtásai és az évezredes pásztorkodás teljesen tönkretette az ősi növénytakarót, s az egykor örökzöld tölgyerdőkkel és babérligetekkel borított hegyes táj ma elszomorítóan kopár. A természetesnek mondható vegetációt ma örökzöld bozótok, áthatolhatatlan tövises cserjések, vagy illatos félcserjékből álló levendula- és kakukkfűmezők, a makkia, a frigána és a tomillares növényegyüttesei képviselik. Nem sokkal jobb a helyzet a Föld egyéb mediterrán övezeteiben sem, ahol mindössze néhány évszázados tájhasználatra tekint vissza a történelem. Dél-Afrika olajfaerdeit és Ausztrália hatalmas eukaliptuszvadonjait szintén jelentős méretekben legelővé alakította a koloniális gazdálkodás.

Az eukaliptuszokról külön is meg kell emlékeznünk, nemcsak azért, mert közülük kerülnek ki a földkerekség legmagasabb fái, hanem azért is, mert ezek alkotják a különleges „árnyéktalan erdőket”, és talán leginkább azért, mert rendkívül gyors növekedésük miatt ma a trópusi-szubtrópusi égövben velük akarják megoldani az őserdők pótlását és kielégíteni az emberiség növekvő faigényét.

Hazai tájakon

A mediterránból már csak egy lépés, hogy hazai tájakra érkezzünk, a mérsékelt égövbe, amelynek éghajlatát a hideg telek és a meleg nyarak jellemzik. Ebben az égövben a növényvilág aktív élete 6-8 hónapra, az ún. vegetációs periódusra rövidül, de ezért kárpótlást nyújt a négy évszak elragadó változatossága, a téli természet megtisztító szépsége, a tavasz ébredő virágpompája, a nyár kalászérlelő melege és az ősz gazdag gyümölcskínálata. A négy évszak ritmusa szabályozza az erdők anyagforgalmát, a réteken a kaszáló-legeltető gazdálkodás ütemét. Élvezzük a bükkös erdők gótikus katedrálisok oszlopsoraira emlékeztető, magasba szökő sima törzseit és tavaszi virágszőnyegét, a gyöngyvirágos tölgyesek májusi pompáját, a bokorerdők őszi lombszínorgiáját.

Végigkísérjük az erdő életének változásait hóvirágtól hóhullásig. Az élvezetet azonban megrontják gondjaink. A természetes erdőknek ültetvényekkel való felváltása és az erdőpusztulás jelensége, amely a 80-as években több kontinensen is katasztrofális méreteket öltött, nálunk főleg tölgyeseinket károsította. Kutatóintézetek százai és kutatók ezrei kapcsolódtak be az erdőpusztulás okainak felderítését célzó munkálatokba. Számos tudományosan megalapozott hipotézis született, amelyek mindegyike döntő mértékben az ipari tevékenység által előidézett légszennyezések különböző összetevőit tette felelőssé a katasztrófáért.

Az erdők helyén ma nagy területeken rétek díszlenek, amelyeket az állattenyésztés céljaira rendszeresen kaszálnak. Ezeknek a réteknek a virágokban való gazdagsága – ha nem műtrágyázzák őket – vetekszik a legpompásabb trópusi erdőkével, s takarmányozási hasznukon túlmenően hallatlanul értékes genetikai forrást is képviselnek. Hazánk – a Kárpátok medencéje, a Duna és Tisza vízgyűjtője – egykor hihetetlenül gazdag volt mocsarakban, lápokban. Ma már ezek túlnyomórészt áldozatul estek a lecsapolásoknak és folyószabályozásoknak, a még meglévők legsérülékenyebb élőhelyeinkké váltak, amelyek a természetvédelem legféltettebb területei. De nem csak lápterületeink vannak eltűnőben, hasonló a helyzet Alföldünk legendás, árvalányhajas pusztáival is.

A mérsékelt övi éghajlatnak ugyanis két nagy változata van: az egyik a nagy tengerek közelében kialakuló, egész évben nedves óceáni éghajlat, amelynek hatása a kontinensek belseje felé fokozatosan csökken; a másik a nyáron forró és száraz kontinentális klíma. A kettő a Kárpát-medencében találkozik, s így hazánk éghajlatában mindkettő megmutatkozik, mégpedig nem valamilyen éles határvonallal, hanem a különböző éghajlatú évek gyakoriságával. A Dunántúlon az óceáni klíma évei gyakoribbak, az Alföldön pedig a kontinentális évek sűrűsödése jellemző. Tőlünk keletre, a nagy ukrán és orosz síkságon a nyári szárazság annyira erős, hogy az erdőtenyészet már csak a folyóvölgyekben képes kifejlődni, de az uralkodó növénytakarót a füves puszták vagy sztyeppek alkotják. A mi átmeneti éghajlatunk alatt, a két nagy növényzeti övezet határán erdős puszták vagy erdős sztyeppek alakultak ki; egy mozaikos növényzet, amelynek jellegét az adott talajviszonyok, illetve azok vízgazdálkodása dönti el. A sztyeppek világa azonban fátlansága ellenére sem sivár, sőt az egy négyzetméteren élő növényfajok száma itt a legnagyobb az egész földkerekségen. Talajuk, a legendás termékenységű feketeföld vagy csernozjom rendkívül gazdag növényzetet nevel, amelynek árvalányhajat ringató pompája, látványos virágokban való gazdagsága bármely más táj növényvilágával kiállja a versenyt.

Túl a sarkkörön

Innen észak felé haladva előbb a nyíres fenyvesek laza lombú ligeteinek övébe jutunk, amelynek hangulata csupa finomság és költészet, majd felsötétlik előttünk a földkerekség leghatalmasabb erdősége, a tűlevelű fák, a luc, a jegenyefenyő és a vörösfenyő mély csendű rengetege, a tajga. Ez az erdő valósággal körülöleli a Földet, hiszen a norvég fjordoktól végig Szibérián, egészen a Csendes-óceán partjáig terjed, majd tovább folytatódik az észak-amerikai földrészen, Kanada nyugati partjaitól a keletiig. Különleges élmény az oxidálódó gyantától balzsamos erdőségekben a süppedő mohaszőnyegen járni, áfonyát, csarabot szedni, vagy a molyűző fűszeres illatú fehér virágaiban gyönyörködni. Átlépve a sarkkört szemben találjuk magunkat a tonzúrás dombok sokaságával, amelyek csúcsán már eltűnik az erdő, s helyét a tundra foglalja el. Egy esős-ködös délutánon megmásszuk a Pyhätunturit, a Szent Tundra hegyét, ahol a sejtelmesen kavargó ködből előtűnő torzult törzsű, letörpülő fenyőkben, rénszarvascsoportokban, a veszélyes sziklagörgetegeken átbukdácsolva, feltűnni véljük a skandináv néphit csodás mesealakjait.

Ahol az erdők véget érnek, ott kezdődik a fátlan sarki tundra világa. A fagyott talajok már csak néhány hónapra engednek fel, az évszakok napszakossá válnak: nyáron nappal van, télen éjszaka. Ez a hosszú nappalos növények világa, azoké, amelyek napi húsz órában is képesek fotoszintetizálni, hogy a rövid tenyészidőt a napszak aktív felhasználásával pótolják. Olyan különleges jelenségekkel ismerkedhetünk meg, mint a talajfolyás, vagy a poligonális talajok, a foltos és a zuzmós tundra kialakulása. A tundrákon túl már az örök hó és jég birodalma terül el, a sarki jégsapka rideg világa. De aki azt gondolná, hogy itt vége az életnek, kellemesen csalódik, mert vannak, akik a jég hátán is megélnek. A nyáron megolvadó havas és jeges felszíneken a jéglakó algák pazar színű jégvirágzásokat produkálnak, sárga, kék, zöld, piros és fekete hómezőket.

Tengeri erdők és sivatagok

Utazásunk során szemtanúi voltunk a növényi élet teljes kiterjedésének az Egyenlítőtől a sarkokig. Ismereteink hézagosak maradnának, ha nem vizsgálnánk meg a növényzet függőleges irányban kiterjedő birodalmát a tengerek mélyétől a Himalája csúcsaiig. Ereszkedjünk le először a tengerek vizébe, ahol mindenütt különböző színű moszatok uralkodnak. Az algagyepek – bár színesek – mégsem tarkák, mint a rétek, mert a színeknek szigorúan megszabott élettani feladatuk van: a tengervízbe behatoló fény színének változásaihoz kell alkalmazkodniuk, hogy azt a fotoszintézishez alkalmas hullámhosszúvá alakítsák. Így 20 méter mélységig a zöldmoszatok uralkodnak, 20 és 70 méter között, ahol a fény már kék színű, a barnamoszatok veszik át az uralmat, míg 70 és 150 méter közötti mélységben, ahová csak a sötétzöld sugarak jutnak el, a vörös színtestekkel rendelkező vörösalgák és kékmoszatok vagy cianobaktériumok élnek. Aki csak fölülről látja a tengert, nem gondolná, hogy az óceánokban is vannak őserdők és sivatagok, vagyis olyan területek, ahol a moszatok sűrűsége és szervesanyag-termelése nagyságrendben eléri a trópusi erdőkét – ahogyan azt a part menti, sekélytengeri zónában tapasztalhatjuk –, míg az óceánok közepén alig találunk növényi életet, s ezek a hatalmas kiterjedésű területek szervesanyag-termelés szempontjából a sivatagokkal egyenértékűek.

Mielőtt utunkat a hegyek felé irányítanánk, érdemes megismerkednünk azokkal a folyamatokkal, amelyek során a növényzettel nem borított, kopár, csupasz területeket birtokba veszi, meghódítja a növényvilág. Ezt a folyamatot szukcessziónak nevezzük, és mindenütt a nagy tűrőképességű, szorgos növények, az ún. pionírok indítják. A folyamat más-más növényekkel zajlik egy tó feltöltődése során, valamint a tengerparti dűnék és belföldi homokbuckák befüvesedése és a sziklás hegyoldalak beerdősödése során. Törvényszerűsége, stratégiája azonban mindenütt azonos, a nagyobb termelékenységű együttesek felváltják a kisebb produkciójú társulásokat.

Szigetek a szárazföldön

Hegyi túránkat két felismeréssel kell elkezdenünk. Az első az, hogy a hegyek úgy emelkednek ki a síkságok élővilágából, mint szigetek a tengerből. A másik az, hogy a hegyvidékek a bioszféra sűrítményei, mivel egy magas hegységben a hegylábak lombos erdőitől a havasokig egymás fölött néhány száz méteren belül megtaláljuk ugyanazokat a növényzeti öveket, amelyek a síkságon több száz kilométer szélességben terülnek el egymással párhuzamosan, egészen a sarkvidékig.

Kirándulásunkat az Alpokban kezdjük, Európa legmagasabb, központi hegyvidékén, és megcsodáljuk növényvilágának legszebb képviselőit a Matterhorntól a Dinaridákig. Innen a Kárpátok vonulatára váltunk át, végighaladva a Pannon-medencét övező csodálatos hegykoszorún. Egy ugrás a Kaukázus hegyláncainak sorozata, amelynek nyugati végén még örökzöld szubtrópusi növényzet díszlik és teát szüretelnek a hegyekben, míg a hegység keleti lába már belevész a végtelennek tűnő ázsiai pusztaságokba.

Az észak-amerikai Sziklás-hegységben meglátogatjuk a növényvilág korelnökeit, az óriás mamutfenyőket és a kaliforniai Matuzsálem-fenyőt. Továbbhaladva déli irányban átjutunk a dél-amerikai Andokba, amely a világ leghosszabb hegyvidéke. Hatalmas fennsíkjain egyaránt helyet kap őskultúra és ősvadon. Füstölgő vulkánóriásokat kerülgetve csodáljuk a paramók virágokban gazdag cserjéseit és árvalányhajzsombékjait.

Kalandos expedíciónk az afrikai Egyenlítő óriásvulkánjaira is felvezet, a gleccserekkel borított Kilimandzsáróra. Egy álló napon át kapaszkodunk felfelé az orchideaszőnyeggel borított csodálatos mohaerdőkben, egy másikon a szakállzuzmófüggönyöktől roskadozó alhavasi cserjésekben, míg felérünk a fatermetű óriás seneciók és lobéliák fantasztikus világába. Itt napszakos éghajlat uralkodik: éjjel tél van, nappal nyár. A növények éjjel kőkeményre fagynak, nappalra fölengednek és virágzanak, miközben reggelente hangos ropogással ujjnyi jégkristályok bújnak elő a felengedő fagyott talajból. Végül ellátogatunk a hegységek legmagasabbikára, az ezerarcú Himalájára.

Növényi társadalmak:
háború vagy béke?

Ahhoz, hogy a növényvilág életének mélyebb összefüggéseibe bepillanthassunk, nemcsak a növények életfolyamatait kell megismerni, hanem társas életüket is. A növények ugyanis éppúgy társadalmakban élnek, mint az emberek. Ezt a társadalmat szigorú gazdálkodási törvények szabályozzák, amelyben a termelésé a döntő szerep. A társadalom minden rétegét megtaláljuk, a vállalkozókat, a hivatalnokokat, a művészeket és tudósokat, a szakmunkásokat és a proletárokat. A gazdálkodás alapja egy ingyenes energiaforrás, a napfény, amelynek minél hatékonyabb felhasználására a növények egy bankból, a talajból rövid és hosszú lejáratú visszatérítendő kölcsönt vesznek fel, amit „pályázati alapon” oszt el a társadalom. A pályázatot az nyeri el, „aki” azonos feltételek mellett többet termel. A társadalom oxigénben adózik. Az egész mai élővilág – beleértve az emberi társadalmat is – a növényi társadalmak által évmilliárdok óta befizetett adófillérekből él. Mindezt jó lenne tudatosítanunk, amikor a Föld erdőségeit pusztítjuk, rétjeit és vizeit kultúrsivatagokká változtatjuk.

Ma óriási területeken hadiállapotban él egymással a növényvilág és az emberi társadalom. Aki nem hiszi, nézze meg, mi történik, ha egy rétet intenzíven legeltetünk. Először eltűnnek e rétről a specialisták, a művészek és tudósok, aztán a hivatalnokok – vagyis a generalisták – is, és csak a társadalmat fenntartó kompetítorok, a vállalkozói réteg marad meg. A társulás egyfajúvá lesz, azaz uniformizálódik. Az uniformis pedig a hadsereg viselete. Ez az uniformizálódott társadalom vészesen diszfunkciós, forrásait egyoldalúan használja fel, és előbb-utóbb kimeríti, teljesen hasonlóan ahhoz, ahogyan az emberi társadalomban a hadigazdálkodás teszi. Számos tevékenységre már nincs megfelelő szervezet, a társadalom sokszínű élete és termelőereje is hanyatlásnak indul. Ugyanakkor az uniformizálódott szervezetek támadásba is lendülnek. Járványszerű gombás megbetegedések tizedelik veteményeinket, pusztítják erdeinket, veszélyeztetik egészségünket. Légi háborút folytatunk a gyomokkal. A mi vegyi támadásainkra ők allergén pollenfelhővel válaszolnak. Az elpusztításukra szánt mérgek egy részét pedig szermaradvány formájában felhalmozzák szerveikben és visszakínálják élelmiszereinkben. Saját fegyvereinkkel fognak megverni bennünket.

Az emberi társadalom azonban még mindig az erő pozíciójából tekint a növényi társadalmakra. Pedig ha számításba vesszük, hogy az ember léte alapvetően a növényvilágra van utalva, rá kell ébrednünk arra, hogy ezt a háborút az ember semmiképpen nem nyerheti meg, s a tartós hadiállapotból is csak az emberi társadalom kerülhet ki vesztesen.
 


Természet Világa, 134. évfolyam, 6. szám, 2003. június
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/