A Természet szolgálatában

Palkó Sándor (1959–2002)


 

A Balaton parti madárvárta visszatérő látogatói ma már hiába keresnek egy különösen szeretetre méltó, fiatal Matula szellemű madarászt. Életének 43. évében, 2002. július 31-én elhunyt Palkó Sándor, a természet megszállottja.

A Tolna megyei Szentgál-pusztán született 1959. augusztus 3-án; a háború után betelepített bukovinai székely szülők egyedüli gyermekeként. Szülei gazdálkodók voltak, talán ezért jelentkezett a Szekszárd–Palánkra, a Csapó Dániel Mezőgazdasági Szakközépiskolába. Itt került kapcsolatba a Magyar Madártani Egyesülettel (MME), és itt jegyezte el magát örökre a madarászattal, majd kicsit később a természetvédelemmel. Már tizennégy éves korától a madárgyűrűző-táborok rendszeres látogatója volt, aki előbb tett sikeres gyűrűzővizsgát, előbb szerzett madárgyűrűzési engedélyt, mint jogosítványt. Energikus, nyugalmat nem ismerő egyéniség volt, aki a szervezőmunka területén érezte igazán jól magát. Rövidesen a helyi (Tolna megyei) csoport titkára lett, és ebben a pozíciójában fellendítette a madárvédelem ügyét Szekszárdon és környékén. Előadásokat, vetítéseket, terepi madármegfigyeléseket, gyűrűzőtáborokat, madárvédelmi akciókat szervezett, példamutatásával újabb és újabb támogatókat állított az ügy mellé.

Visegrádon ismerkedtünk össze 1979-ben egy országos MME-értekezleten, és Márkus Ferivel (aki most a WWF magyarországi irodájának a vezetője) hármasban ócsai madarászatra mentünk. Amikor 1980-ban megalakítottuk az MME Zala megyei helyi csoportját, éppen katonaidejét töltötte Lentiben. Az év nyarán meghívtam az első gyűrűzőtáborunkba Pölöskére, hiszen nagy szükség volt a hozzáértő, gyakorlott gyűrűzésvezetőre. Nem sokkal utána (1983-ban) a megyei tanácstól sikerült nagyobb pénzügyi támogatást nyernie csoportunknak, így lehetőségünk volt meghívni őt főállásban szervezőtitkárnak. 1983 szeptemberében költözött Zalába, Gellénházára albérletbe Bangó mamához. Mikor megnősült, Zalabérbe költöztek. Házassága sajnos nem bizonyult tartósnak – talán, mert családi életét is a természetvédelemnek rendelte alá. 1992-ben – már egyedül – Zalaegerszegre, a Közép-dunántúli Természetvédelmi Igazgatóság zalaegerszegi kirendeltségéhez került természetvédelmi felügyelőnek. A később megalakult Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság Zala megyei felügyelőjeként munkálkodott, dolgozott haláláig. Munkaköre lehetővé tette, hogy eljusson a megye minden zugába. Kedves területei a Kis-Balaton, a Zala-völgy alsó részei, a Mura és a Kerka mente voltak. A madarak mellett a növényeket is nagyon kedvelte. A régi irodalmi adatokat ellenőrizve felkereste az elfeledett termőhelyeket, és közben újabb adatokkal gazdagította a florisztika tudományát. A terepen mindig nyitott szemmel járt. Különleges fajismerettel rendelkezett, így egyedülálló adatbázist gyűjtött össze a védett növény- és állatfajokról az addig a természetvédelem szempontjából „fehér foltnak” számító Zalában, megalapozva ezzel a távlati védetté nyilvánításokat. Mindenütt fotózott, dokumentált, előadásainak anyagát is saját felvételeivel illusztrálta. Kedvelte a fiatalokat, és tudott bánni velük. Nagyon sok iskolában tartott előadást, természetvédelmi, biológiai versenyekre készített fel diákokat. Nem ismert lehetetlent, addig birkózott egy-egy problémával, míg meg nem oldotta. Nehezebb esetekben a székely ősök adta csavaros észjárás segítségével ért célt. 1984-től kezdte szervezni az egész évben működő Fenékpusztai Kutató- és Gyűrűzőtábort, mely az ország egyik legjelentősebb vonuláskutató bázisává, és neki második otthonává lett. A megjelölt madarak százezrei, a táborban a természet szeretetével beoltott fiatalok ezrei jelezték egészséges idealizmusát, és a természetvédelem érdekében tenni kész fanatizmusát. A madárfaunánkban több madárfaj (Bonelli-füzike, fenyősármány, berki poszáta) első hazai adata is az ő nevéhez fűződik.

Madarásztáborban (Tél András felvételei)

Kedves, segítőkész természete, a természetvédelem iránti elkötelezettsége miatt a szakmában országszerte köztiszteletnek és közszeretetnek örvendett. Munkásságát 2000-ben Pro Natura díjjal ismerték el. Ekkor már súlyos beteg volt, de emberfeletti akaraterővel titkolta, még szülei előtt is. Ha a természetről volt szó, nem ismert megalkuvást. Távoztával a magyar természetvédelem emblematikus alakját veszítette el. (Csaba fia nyomdokaiba lépett, vele volt minden madarásztáborban.) Mindig derűs arca kitörölhetetlenül él szívünkben.

Darázsi Zsolt