TÖRÖK ÁKOS

 5500 év története kövekben 
Amiről a műemléki kőanyagok árulkodnak

A kőzetek mint építőanyagok felhasználása mintegy 5500 évre nyúlik vissza. A kezdeti kisméretű kultikus kőépítményektől a középkorig, és később az újkorig eltelt időszakok során a kőépületek funkciója megváltozott, mérete megnőtt, és a kő mellett megjelent a tégla is, mint építőanyag, elég csak a kínai nagy falra gondolni, amely sokáig a Holdról látható egyetlen emberi alkotás volt. A műemlékek kőanyaga egyrészt tükrözi a környék geológiai felépítését, másrészt a kőzetmegmunkálásból és a beépített kőzeteket ért elváltozásokból következtethetünk történelmi eseményekre, vagy akár az egykori légszennyezettségre is, azaz a "a kő mesél".

A kő az emberiség legősibb építőanyaga, de a kőzetek maguk az emberiség történeténél jóval régebbi idők emlékei, hiszen a legidősebb ismert kőzetek mintegy 4 milliárd éve keletkeztek, szemben a kőből építkező emberiség történetének néhány ezer évével. A kő nemcsak építőanyagként, hanem mint az ember korai lakhelye is megjelenik. A természetes barlangokat (például a barlangrajzairól híressé vált Altamira-barlangot Spanyolországban vagy a Bükkben Szilvásvárad mellett található istállóskői barlangot) lakhelyként is használta az emberiség, de ismerünk a mai napig is lakott, kőbe vájt lakásokat hazánkban is, például Sirok, Noszvaj településekről. Arról, hogy a kőzeteknek milyen fontos szerepük volt a múltban, az is árulkodik, hogy az ókori világ hét csodája közül csak egy (Szemiramisz babiloni függőkertje) nem készült kőből. Az írás szemelvényesen mutatja be a kő elsősorban építészeti, művészeti felhasználásának történetét nemzetközi és hazai példákon keresztül. A magyarországi műemléki kőzetekről máshol bővebben is olvashatunk [1, 2, 3, 4, 5, 6].

Kőkitermelés és kőmegmunkálás

A kőzeteket kezdetben természetes formájukban használták fel építkezésre, hiszen jóval a bronzkor előtt még nem állt rendelkezésre a kőkitermeléshez, bányászathoz megfelelő eszköz. Ekkor a görgetegeket (nagyobb lekerekített kőzetdarabokat) vagy természetes kőtömböket építettek harmonikusan össze. A pattintott kőeszközök és egyéb kőszerszámok kialakítását nem az építő tevékenység, hanem a létfenntartás egyéb részének tekinthetjük (hazai példákat ld. [7]). A fémeszközök elterjedésével kezdődhetett meg az igazi kőbányászat. A fémek mellett benedvesített faékeket, sőt tüzet is használtak a kőzetek kitermeléséhez. A felmelegített kőfelület azon részére, amit le akartak választani a kőfejtő faláról, hideg vizet öntöttek (lásd Jób könyve). Az egykori bányászati módszerekre utalnak a kőfejtőkben található olyan félbehagyott alkotások is, mint amilyen az egyiptomi Asszuán melletti félig kifaragott fekvő obeliszk. Ezt a III. Ramszesz fáraó idejéből származó, 42 m hosszú és mintegy 2000 tonna súlyú vörös gránit obeliszket azért nem fejezték be, mert faragás közben, még fekvő helyzetben kettétört.

A mai kőbányákban már robbanószereket, gyémánt/vídiabetétes vágóeszközöket, fémből készült ékeket és különböző fűrészgépeket használnak, melyek segítségével a legnagyobb kőfejtőkben akár millió tonnát is meghaladó mennyiségű kőzetet mozgatnak meg és termelnek ki évente. A kőbányászat ma a megmozgatott térfogatot tekintve a legnagyobb iparág a Földön.

A kőzet sokoldalú és jól megmunkálható anyag. Óriási előnye, hogy megfelelő szerszámokkal olyan formájúra alakítható, amilyenre a felhasználás megkívánja. A kőmegmunkálásnak a szerkezet építése szempontjából volt jelentősége, hiszen pontos illeszkedést úgy lehetett elérni, ha megfelelően faragott kőzettömböket használtak. Alegszebb példákat a perui inka városoknál láthatjuk, ahol a szürke andezittömböket úgy faragták ki már a bányában, hogy pontosan illeszkedjenek. A szoros illeszkedést és a kőszerkezet tartósságát azzal is elősegítették, hogy a beépítendő kőtömböket helyben tenyésző zuzmókkal vonták be, amelyek a ráépített kőtömbök súlyának hatására egyre kevesebb oxigénhez jutottak, így elpusztultak, de ezzel még szorosabb lett a kőzetösszeillesztés. Ez egyfajta természetes, az idővel elmálló, habarcsnak is tekinthető megoldás volt [8].

1. ábra. Máltai prehisztorikus templom durva mészkőmonolitjainak eredeti felületi megmunkálása a természetes mállást kívánta utánozni (Mnajdra temploma i. e. 3200-2500 között épült)

 A kőfelület megmunkálásának más szerepe is volt. A máltai prehisztorikus templomoknál a mészkő felületén apró lyukacskákat formáltak, ezzel mintázva a kőzet természetes mállásából eredő elváltozásokat (1. ábra). Katonai jelentősége is lehetett a kőzetfelület kialakításának. Az ókori várfalakon sok esetben láthatjuk, hogy kidomborodó, érdes felületű kőzettömböket használtak. Ennek Arisztotelész szerint kettős célja is volt: egyrészt a domború felület csökkentette a faltörő kos erejét (kisebb felületen érintkezett), másrészt az érdes felület "elbátortalanította a behatolni szándékozókat".

A kő jelentősége a műemlékekben

A mai Magyarország területén a kőből épült műemlékek csak kisebb arányban maradtak meg, hiszen az ország területének túlnyomó része, mintegy 93 százaléka olyan laza üledékkel fedett, amelyből faragott vagy tömbkövet nem lehet készíteni, az építészeti és művészeti szempontból is felhasználható szilárd kőzetek így csak az ország területének kb. 7 százalékán találhatók meg [6]. A határon túli területeken valamivel jobb a helyzet, hiszen ott a geológiai adottságok kedvezőbbek, és kőanyag jóval több van [9]. Az, hogy igen kevés kőből épített emlékünk van, részben viharos történelmünk számlájára írható, hiszen számos kőépületünk elpusztult, többek között a kővárak jó részét a magyar ellenállás megtörésére a Habsburgok felrobbantották.

A kőfelhasználás és a kőbányászat legkorábbi, építészetileg is jelentős emlékei a római provinciához, Pannóniához köthetők (i. e. I. és i. sz. IV. század). A rómaiak kedvelt kőanyaga közé tartozott az édesvízi mészkő (travertin), amely hazánkban a tágabb értelemben vett budai térségből (Gellért-hegy, budai Várhegy, Kiscelli-fennsík, Budakalász) és Süttő-Dunaalmás környékéről is ismert volt. A Budapest térségében található római kori emlékek jelentős hányada édesvízi mészkőből készült (Aquincum, római vízvezetékek, őrtornyok). Az édesvízi mészkő az ókori Róma kedvelt kőzete volt, hiszen a Colosseum építéséhez is nagy menynyiségű, az örök város környékén bányászott travertint használtak fel (2. ábra).

2. ábra. A római Colosseum építésénél az itáliai édesvízi mészkő fontos szerepet kapott

 Arra, hogy milyen fontosak lehettek az egykori díszítőkövek, szép példa a Tardosbánya (Gerecse) melletti tömött, jura időszakban képződött vörös mészkő (tévesen vörös márványnak is nevezik). A vörös szín a méltóságot jelképezte, így különlegesen értékes kőzetnek számított. A rómaiak ezért a hegység belsejében található bányától a Duna partján fekvő Lepavistáig (Süttő) olyan, közel 20 km-es hosszúságú utat építettek, amelyen a kőzettömböket egykoron szállíthatták, és így a provincia más területeire is eljutathatták vízi úton [10]. A tardosi vörös mészkő a reneszánsznak is kedvelt kőanyaga volt, elég csak megemlíteni a visegrádi királyi palota díszkútját és oroszlános kútját, amelyekből a legenda szerint a vöröses kőhöz színben is illő vörösbor folyt Mátyás király udvarában. Vörös mészkőből van az esztergomi Bakóczkápolna is. A porózus, miocén korban keletkezett durva mészkövet is ismerték már és bányászták a római kortól kezdve. Történelmileg igazolt bányahelyet ismerünk többek között a Lajtahegységben található Szent Margitáról (ma Ausztria), de a Budapesttől néhány kilométerre található Sóskúton is valószínűsíthetően termelték a porózus, úgynevezett ooidos durva mészkövet.

 Kőzettani szempontból tehát uralkodóan üledékes kőzeteket találunk műemlékeinkben. Három mészkőváltozat, a tömött, a durva és az édesvízi mészkő a jellemző, de egyes tájakon, például a Balaton-felvidéken, Pécsen és környékén a homokkő felhasználása is jelentős. A magmás kőzetek közül a vulkáni törmelékes kőzetek (tufák és egyéb piroklasztikumok) az uralkodók, a vulkanikus kőzetek, mint az andezit vagy a bazalt, műemlékekben kevésbé gyakoriak. Majd minden műemlékünkre igaz azonban az, hogy a nagyobb tömegben felhasznált kőzettípust a környékről szerezték be, azaz a műemlék kőzetanyaga utal a tágabb környék geológiai felépítésére. Jó példák erre a várak, hiszen a visegrádi vár és a királyi palota a környéken található andezittufából épült fel. Sőt maga a Fellegvár is andezittufa sziklán áll, amelyet egykori kőfejtőnek használtak, és a várfalak anyagát alkotó kőtömbök egy része is innen, ebből az egykori kőfejtőből származik.

A hajdani kőbányászat nyomai, vésésnyomok és merőlegesen faragott sziklaperemek ma is megfigyelhetők a vár területén kibukkanó sziklákon [11]. Bazaltból és bazalttufából álló műemlékeket a Balaton-felvidéken találunk, így a bazaltból épült Somló romos várát (XIV. század), a bazalttufából álló szigligeti várat (XIII. század) és újabb emlékeket is, amilyenek többek között a sötétfekete bazalttal burkolt badacsonyi műemléképületek. A piroklasztikus (vulkáni törmelékes) kőzetek közül a riolittufát sem hagyhatjuk ki a felsorolásból, hiszen Magyarország második leglátogatottabb vára, az egri vár is a környékről származó riolittufából áll. A török hódoltság idején épült Európa legészakibb fekvésű, még álló minaretje, az egri, ami riolittufa anyagú. A kőfejtés eredményeként a város alatt hosszú pincerendszert alakítottak ki, amelyek közül az úgynevezett püspöki pincerendszer a legismertebb. A bányászattal kialakított pincéket a híres egri bor tárolására is használták, de az alápincézett településnek nemcsak jót, hanem gondokat is hozott az egykori bányászat, hiszen a pincefelszakadások miatt több épület és út is veszélybe került [12]. A felszín alatti kőbányászat nyomait megtaláljuk Budapesten is, ahol Kőbánya, Budafok és Nagytétény térségében a porózus miocén kori durva mészkövet fejtették. A felszín alatti bányászattal megkímélték a hegyoldalakon található szőlőültetvényeket. Itt a kőbányászat virágkora a XIX. század második fele és a XX. század eleje volt, hiszen Budapest nagyszabású építkezéseihez nagy mennyiségű kőre volt szükség. Az itt fejtett mészkövet felhasználták többek között a Mátyás-templom átépítéséhez, a Bazilika, az Országház, az Opera, a Szépművészeti Múzeum, a Citadella, a Műegyetem központi épülete mellett számtalan más középületünk építéséhez is. Sajnos, ez a porózus mészkő a budapesti szennyezett légköri viszonyoknak és a fagyok együttes hatásának kevésbé áll ellen, mint a forrásvízi mészkő [13]. Emiatt láthatjuk az Országház homlokzatát is rendszeresen felállványozva, hiszen a rekonstrukció során a tönkrement durva mészkövet édesvízi mészkőre cserélik ki (3. ábra). A pleisztocén korban meleg vizű tavakban és forrásokban képződött travertin több változatát is bányásszák Süttő mellett, az ország egyik legnagyobb díszítőkőbányájában. Atöbb bányaudvarból kitermelt nyers tömböket egykori rajzok és mai felmérések alapján kőfaragó üzemekben alakítják ki végleges formájúra a beépítés előtt. 

3. ábra. Az Országház felállványozott nyugati homlokzatán a felújítás során a mállott, tönkrement durva mészkövet süttői édesvízi mészkőre cserélik ki

 A durva mészkő fontos szerepet játszik a román stílusjegyeket mutató templomainknál is, hiszen a jáki (4. ábra) és a sopronhorpácsi templomhoz a Fertőrákos és Szent Margita környéki, míg a zsámbéki román kori templomhoz a Sóskút és Bia (ma Biatorbágy) melletti kőbányák szolgáltatták a kőanyagot [14].

A Balaton-felvidéket járva sok esetben feltűnik a kőépületek vörös színe. Ez a szín a környék egyik legjellegzetesebb kőzete, a vörös homokkőnek tulajdonítható. Avörös homokkövet távolabbra is elszállították, hiszen többek között a székesfehérvári romkert területén is megtalálható.

4. ábra. A jáki templom miocén korú, tengeri eredetű, úgynevezett durva mészkőből áll, amelyet a nem túl távoli Fertőrákosnál és a Lajta-hegység (ma Ausztria) egykori kőbányáiban fejtettek

A görög és római kultúrában a márványok különleges jelentőségűek. Athén híres műemlékeinek jó része, beleértve az Akropoliszon találhatóakat is (például Parthenon), az egykori várostól néhány kilométerre, keletre található pentelikoni bányákból szár- mazó fehér márványból épült. Rómától jóval messzebb található a leghíresebb olaszországi márványlelőhely, Carrara (5. ábra), amelynek hófehér márványa nemcsak épített örökségünk, hanem a művészetek meghatározó anyaga is. Michelangelo alkotása, a Dávid 5,5 m-es magasságú szobra is egyetlen carrarai márványtömbből készült.

5. ábra. Az olaszországi Carrara melletti bányákban Róma építéséhez és a műalkotásokhoz is használt (például Michelangelo szobrai) hófehér márvány található

 Hazánk műemlékeiben a márványok alárendelt szerepet játszanak, hiszen az ország földtani adottságai miatt a mai Magyarország területén csak kevés helyen és nagyon kis területen találhatók márványok. A legismertebb hazai előfordulás az ÉK-magyarországi régióból ismert szürkésen sávozott úgynevezett "rakacai márvány". A Szabadbattyán-Polgárdi térségében található erősen átkristályosodott, a márvány felé átmenetet mutató mészköveket már a római kortól használták Tácon (Gorsium), de a székesfehérvári középkori romkert területén is felbukkannak innen származó kristályos mészkövek. A mai Ausztria területéről származó márványokat találhatunk számos római kori és középkori műemlékünkben, míg az újkorban, elsősorban a XIX. század és a XX. század elején, a városfejlődéshez köthetően, az erdélyi és a felvidéki márványok szélesebb körű építészeti elterjedése (teherhordó szerkezetek, burkolatok vagy díszítőkövek) jellemző. A rózsaszín ruskicai márvány Erdély egyik legjellegzetesebb díszítőköve.

Amiről a műemlékek kőzetei mesélnek

A legidősebb épített kőből álló műemlékek közül leggyakrabban Stonehenge jut az eszünkbe, ahol a kőszerkezeteket mintegy 4500 évvel ezelőtt emelték helyükre. Ezt megelőzően a kultikus hely gödrökbe állított fapóznákból állhatott. Az kevésbé közismert, hogy Stonehenge előtt is épültek már kőépítmények. A legidősebb ilyen építmények között tartják számon a máltai prehisztorikus templomokat, amelyek közül a legősibbek több mint ezer évvel korábbiak, mint Stonehenge, hiszen már i. e. 3600 körül álltak és a legutolsó építése is az i. e. 2500 körüli időszakra tehető. A megalitikus (nagy kőzettömbökből álló) templomok anyaga porózus, a miocén korban keletkezett, a máltai szigetek fő tömegét alkotó, tengeri eredetű mészkő. Megjelenésében kicsit hasonlít a hazánk területén is található úgynevezett durva mészkőre. A jellemzően félköríves alaprajzú kultikus templomokat az újkőkor embere vallási célokkal hozta létre. Kőanyagismeretükre jellemző, hogy a Máltán és a templomok helyszínén előforduló két kőzetváltozat közül az időállóbb mészkőváltozatot használták a külső falak megalkotásánál, míg a belső részeken a kevésbé ellenálló, porózusabb típust alkalmazták.

A műemlékek és műalkotások kőzetei beszédesek és sok esetben ékesebb bizonyítékai a hely történetének, mint az írásos források, amelyek az író fantáziájától átszőve ismertetik az eseményeket. Különösen az értékes díszítőkövek és kőfaragványok „vándorolhattak” országokon és földrészeken át. Az egyiptomi obeliszkek története jól mutatja a különleges kőzetek viharos múltját és hányatott sorsát. Az obeliszkeket az egyiptomi fáraók készítették, és később a római császárok, folytatva az egyiptomi hagyományokat, újabb obeliszkmásolatokat faragtattak. Ma a világon 30 olyan nagyméterű obeliszket ismerünk, amelyek kültéren állnak [15], és ebből mindössze 7 maradt Egyiptom területén (6. ábra).

6. ábra. Gránitobeliszk Karnakban, amely egyike a hét, még Egyiptomban maradt obeliszkeknek. A közeli képen a vörös gránit fellevelesedése látható (bekeretezett rész felnagyítva) 

Talán a legérdekesebb története a New York-i obeliszknek van, amelyet „Cleopatra’s Needle”-nek, azaz Kleopátra Tűjének kereszteltek el, hasonlóan a Londonban álló másik egyiptomi kortárs obeliszkhez. Mindkét obeliszket III. Tuthmosis egyiptomi uralkodó idején (i.e. 1504-1450) faragták ki vörös asszuáni gránitból [15, 16]. 

Eredetileg valószínűleg Karnakban (Középső- Egyiptom) vagy Heliopolisban álltak, majd kidöntötték őket, és a Nílus sós iszapjával több száz éven át (legalább részben) befedte ezeket, így sók jutottak a gránit repedéseibe. Ezt követően a római uralkodó, Augustus császár Alexandriába, a Földközi-tenger partjára szállíttatott két obeliszket, ahol i. e. 16-ban ismét felállították a Caesarium-templom előtt, hogy ott hirdessék a császár nagyságát. Ekkortól kezdve századokon át a tengeri szél által szállított sós párás levegő érte az obeliszket. A templom pusztulása után a két obeliszkből azt, amelyik állva maradt, földrengés döntötte le i. sz. 1303-ban. A New York-i obeliszket az 1869-ben megnyílt Szuezi-csatorna építésben való közreműködésért ajánlották fel ajándékként az amerikaiaknak, akik látva a londoni obeliszk 1878-as felállítását, végül 1879-ben éltek a lehetőséggel. Hosszas tengeri hajóút és lovas kocsis vontatás után 1881-ben fel is állították Kleopátra Tűjét a Central Parkban [15]. A sors fintora, hogy a gránitból készült obeliszk kőzetanyaga nem maradt változatlan a hányattatások során, és az igazi szélsőséges és visszafordíthatatlan változások Amerikában érték. A felállítását követő második évben a mállás a hieroglifák nagy részét tönkretette az obeliszk keletre néző felületén (ez állt a Nílus sós iszapjában), és pár év alatt (1885-re) több mint 300 kg-nyi kőanyag mállott le a kb. 193 tonna össztömegű obeliszkről [16].

A vörös színű kőzetekről, mint a méltóság megtestesítőiről, már a cikk első felében a tardosi mészkő kapcsán olvashattunk, de a bíborszínű kőzetek, ha lehet, még különlegesebbek. Az úgynevezett bíborporfír olyan sötétvörös andezitváltozat, amely egyetlen bányahelyről, az egyiptomi Keleti-sivatagból ismert. A kőzetet feltáró bányát a rómaiak az i. sz. I-V. században művelték, majd a bányászat abbamaradt, amit a helyszínen - az 1800-as évek elején ismét felfedezett egykori bányahelyen - található szerszámok és félig kiemelt tömbök is mutatnak [4]. A kiválóan faragható és fényezhető bíborporfír olyan értéket képviselt a múltban, hogy az egykoron az időszámításunk kezdetén kitermelt anyag hosszú évszázadokon át az uralkodók szobrait vagy sírhelyeit díszítette, majd a későbbi uralkodók átfaragva újra felhasználták azt. Napóleon párizsi síremléke is a római korból származó bíborporfír újbóli felhasználásával készült el, hirdetve az egykori uralkodó „császári eredetét” [4].

Hazánkban is számos műemlékünk és kőből álló műalkotásunk hordozza magában a múlt történelmének színes képeit. Az egykor valamilyen célra hasznosított követ a történelmi korok során újra felhasználták, sok esetben eltérő módon. Szép példa erre a római faragványok újrahasznosítása, többek között a székesfehérvári romkert területén, ahol a középkorban épült Szűz Mária-prépostsági templom falaiban jól megfigyelhetők a római korban készült faragott kőelemek. Ugyanitt láthatjuk Szent István királyunk sírját, amely forrásvízi mészkőből készült, és eredetileg egy római szarkofág volt, amit a XI. században átfaragtak [17].

A műemlékek kőzetei még másról is árulkodhatnak, többek között utalhatnak az egykori és jelenlegi légszennyeződésre. Azt ma már tudjuk, és több laborkísérlettel [18], méréssel is bizonyították, hogy a szennyezett levegő reakcióba lép a kőzetfelszínnel, és ennek hatására, elsősorban a mészkőből épült műemlékeken, másodlagos ásványként gipsz alakul ki [19]. A gipsz (CaSO4 .2H2O) a mészkő fő ásványának, a kalcitnak (CaCO3) és a légkörbe bejutó kén-oxidoknak a reakcióterméke. A tiszta gipsz fehér, de a műemlékeken látható mállási kéreg fekete színét a kőzet felületén és pórusaiban növekvő gipszkristályokba zárványként beépülő koromszemcsék és a felületre leülepedő por okozzák. Ilyen elfeketedett kőzetfelületeket gyakran látunk Budapesten is, főképp a szennyezett levegőjű, belvárosi mészkőhomlokzatokon [20]. A fekete, úgynevezett mállási kéreg a durva mészkőépületek kőanyagában okoz a legnagyobb kárt, mert a kéreg leválásával a kőfelület erős pusztulásnak indul [21]. A légszennyezés hatása nem csak a mai szennyezett légköri viszonyok között jelentkezik. Az Országház teljes elkészültét (1904) követő három évtizeden belül már a Parlament durva mészkőtornyai is erős mállásnak indultak, ahogy azt az 1932- ben készült fényképfelvételeken is láthatjuk [22]. A mállást részben az akkori széntüzelés és a dunai gőzhajóforgalom következtében megjelenő füst okozhatta, szemben a mai kor gépjármű- forgalmával. Ennél is különösebb az, amiről a Franciaországban (Arles) és Olaszországban (Bologna) feltárt mészkőműemlékek árulkodnak. Mindkét helyen a középkor óta befalazott vagy hermetikusan elzárt faldarabot tártak fel a 1990-es években, és kiderült, hogy a középkori falak szürke kéreggel borítottak. A szürke kérgekben pedig egykori fatüzelésre és koromra utaló kis szenesedett törmelékeket találtak, amely a kutatók szerint arra utal, hogy a középkorban mindkét városban füstös levegő lehetett [23].

A műemléki kőzetek árulkodhatnak egykori tűzesetekről is. Az egri várszékesegyház részben megsemmisült tufafalain éppúgy, mint a jáki templom durva mészkövén felismerhetők a századokkal korábbi tűzesetek nyomai, hiszen a kő színváltozást szenvedett; a tűz hatására apró repedések, felpikkelyeződések jelentek meg a tömbökön.

Összefoglalva megállapítható, hogy a műemlékek kőzetei nemcsak kortörténeti emlékek és hű tükrözői a hajdani építőik hagyományainak és technikai ismereteinek, hanem az egykori környezeti viszonyok tanúinak is tekinthetők. Megőrzésük az utókor szempontjából is fontos, hiszen a jövőben kifejlesztendő technológiák segítségével ma még nem megjósolható további értékes adatokkal szolgálhatnak a múltról. 

KÖSZÖNET

A műemléki kőanyagokkal kapcsolatos hazai történeti források felderítésében segítségemre volt Kertész Pál és Kleb Béla. A cikk megírását támogatta az OTKA K63399 sz. kutatási programja.

IRODALOM

 [1] Jakabffy F. (1908): Az építőkövek. Ipartestület, Budapest, 235 p.
 [2] Gálos M.-Kertész P. (1981): Műemlékeink építészeti kőanyagkatasztere. Műemlékvédelem, 25, 241-245. 
[3] Kertész P. (1982): A műemléki kőanyagok bányahelyeinek kutatása. Építés- és Építészettudomány, 1-2, 193-228. 
[4] Kertész P. (2007): Adalékok műemléki és díszítő kőanyagok mérnökgeológiájához. In: Török Á. Vásárhelyi B. (szerk.), Mérnökgeológia-Kőzetmechanika 2007, Műegyetemi Kiadó, Budapest, 223-232. 
[5] Török Á. (2007): Geológia mérnököknek. Műegyetemi Kiadó, Budapest, 384 p. 
[6] Török Á. (2008): Építészeti kőanyagok előfordulása és felhasználása Magyarország területén a XVIII. századig. In: Szakáll S. (szerk.): Ásványok és az ember a mai Magyarország területén a XVIII. század végéig. Fókuszban az ásványi anyag. Egyetemi Kiadó, Miskolc, 137-155.
 [7] T. Bíró K. (2008): Kőeszköz-nyersanyagok Magyarország területén. In: Szakáll S. (szerk.): Ásványok és az ember a mai Magyarország területén a XVIII. század végéig. Fókuszban az ásványi anyag. Egyetemi Kiadó, Miskolc, 11-37.
 [8] Shadmon A. (1898): Stone, An Introduction. Intermediate Technology Publications, London, 140 p.
 [9] Schafarzik F. (1904): A magyar szent korona országainak területén létező kőbányák. Budapest, Franklin-Társulat Könyvnyomdája 
[10] Hála J. (1995): Kőbányászat és kőfaragás a Gerecse hegységben, különös tekintettel a tardosbányai kőfejtők barlanglakásaira. In: Hála J. (szerk.) Ásványok, kőzetek hagyományok. Életmód és tradició 7. Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézet, 308-334. 
[11] Török Á. (2006): Vulkáni tufák a műemlékekben. Kő VIII., 1, 18-21 
[12] Kleb B. (1978): Eger múltja a jelenben. KÖZDOK, Budapest, 399 p.
 [13] Török Á (2004): Comparison of the Processes of Decay of Two Limestones in a Polluted Urban Environment. In: Mitchell, D.J, Searle, D.E. (szerk.): Stone Deterioration in Polluted Urban Environments. Science Publishers Inc., Enfield, USA, 73-92. 
[14] Török Á. (2004): Leithakalk-type limestones in Hungary: an overview of lithologies and weathering features. In: Prikryl, R. Siegel, P. (szerk.): Architectural and sculptural stone in cultural landscape. The Karolinum Press, Prague, 157-172. 
[15] http://members.aol.com/Sokamoto31/obelisk.htm
 [16] Winkler E.M. (1994): Stone in Architecture. Springer, Berlin, 309 p. 
[17] Bartos Gy.-Biczó P.-Buzás G.-Lővei P.-Mentényi K.-Tóth M. (2004): A Szűz Mária-Prépostság és temploma. A Szent István Király Múzeum Közleményei, D. 290, 44 p.
 [18] Rodriguez-Navarro, C.-Sebastian, E. (1996): Role of particulate matter from vehicle exhaust on porous building stones (limestone) sulfation. The Science of the Total Environment, 187, 79-91. 
[19] Amoroso, G.G., Fassina, V. 1983. Stone Decay and Conservation. Elsevier, Amsterdam, 453 p. 
[20] Török Á. (2002): Oolitic limestone in polluted atmospheric environment in Budapest: weathering phenomena and alterations in physical properties. In: Siegesmund, S., Weiss, T., S., Vollbrecht, A(szerk.), Natural Stones, Weathering Phenomena, Conservation Strategies and Case Studies. Geological Society, London, Special Publications, 205, 363-379. 
[21] Török Á. (2007): Morphology and detachment mechanism of weathering crusts of porous limestone in the urban environment of Budapest. Central European Geology, 50/3, 225-240. 
[22] Láczay O. (1944): A természetes építőkövek elmállása és a mállás elleni védelem. Mérnöki Továbbképző Intézet, Budapest, 72 p. [23] Ausset, P.-Bannery, F.-Del Monte M.-Lefčvre, R.A. (1998): Recording of Pre- Industrial Atmospheric Environment by Ancient Crusts on Stone Monuments. Atmospheric Environment, 32, 2859-2863. 

Természet Világa, A Föld éve, 2008.
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/