KORDOS LÁSZLÓ

Rudabánya állatvilága
A Rudapithecus kortársai


Tíz millió évvel ezelőtt, az emberré válás korai, emberszabású ősmajom szakaszában, a Kárpát-medencében szubtrópusi, trópusi erdős-mocsaras környezetben a mainál sokkal gazdagabb, azóta kihalt gerinces fajokból álló állatvilág volt. Az 1971-ben megkezdődött ásatások sok ezer csontmaradványa között a nemzetközi szakértőkből álló kutatócsoport az ősmajomok (Rudapithecus és Anapithecus) mellett eddig 110 taxont mutatott ki. A leletek az egykori hatalmas Pannontóba benyúló Rudabányai-félsziget karsztosodott völgyeit kitöltő, esetenként tavifolyóvízi, máskor bűzös mocsarainak agyagos, lignites kőzeteiben halmozódtak fel. A rendkívül kicsiny, legfeljebb néhány száz négyzetméternyi, és 2–3 m vastag üledék az elhullott állatok valóságos dögtemetője. Itt őrződtek meg az egykori vízben és a mocsárban, a buja növényzetet alkotó mocsárciprusokon, a völgyoldalak nedvesebb és szárazabb környezetét kedvelő fákon, valamint a félsziget és a kapcsolódó hegységek magasabb felszínének, esetenként nyíltabb területekkel tagolt szubtrópusi erdeiben élt állatok maradványai. Mindegyikük egy időben, egymás közelségében élt, de lehetséges, hogy csak elhullásuk után „találkoztak” egymással a rudabányai völgyek mélyén.

A rudabányai mocsár rekonstrukciója. A mocsárciprusokon Anapithecus ősmajmok (Veres László festménye)

A kutatók feladata, hogy az ásatások során az egyes állatfajok kimutatása mellett kiderítsék egykori élőhelyüket, kapcsolataikat, életmódjukat, következtessenek a tíz millió évvel ezelőtti környezetre, és azokra a folyamatokra, amelyek az állatok elhullását követően előkerülésükig lezajlottak. Mindezek megismerése legalább olyan fontos az emberré válás valós adatokon nyugvó rekonstruálásához, mint az emberszabású ősmajmok csontjainak felfedezése és értelmezése. Rudabánya ilyen szempontból is kiemelkedő jelentőségű. Ebből az időszakból nincs még egy olyan lelőhely, ahol mindezekre a kérdésekre ilyen alapos választ kaphatnánk.

A rudabányai 10 millió évvel ezelőtti tájkép és állatvilág (L. de Bonis, Paris, 1999)

Ormányosok és orrszarvúak

Az első Rudapithecus-leletre az 1960-as évek közepén a gumósfogú őselefántok társaságában talált rá Hernyák Gábor, az akkor még működő rudabányai vasércbánya főgeológusa. Az 1972. évi hóolvadást követő iszapfolyással nagyrészt megsemmisült lelőhelyet a kutatók az onnan gyakran előkerülő nagytestű vastagbőrűek miatt „Masztodon-falnak” is nevezik. A mai elefántok méretét elérő, esetenként azoknál is nagyobb testű ormányosok négy különböző faja is élt Rudabányán. Az első őselefántok 16–17 millió évvel ezelőtt érkeztek meg Arábián keresztül Afrikából Eurázsiába, és igen rövid idő alatt a kontinens jellegzetes emlősei lettek. Közöttük élt az alsó állkapcsában lehajló agyarat viselő kapafogú őselefánt, a Deinotherium giganteum. Kisebb méretű elődeit, a Prodeinotheriumot az északmagyarországi szénbányákból ismerjük. A legutolsó kapafogúak 4–5 millió évvel ezelőtt haltak ki. A leggyakoribb rudabányai masztodon a Tetralophodon longirostris, és annak egyik helyi változata, amelyek neve azt is jelzi, hogy őrlőfogaik négy pár kúpból álltak, és a nagyméretű agyarait tartó orri és állkapcsi részük meghosszabbodott. Hasonló hozzájuk a még nagyobb méretű Stegotetrabelodon gigantorostris.

Valószínű, hogy a rudabányai ormányosok két különböző környezetben, a mocsárhoz közeli és a tágasabb, esetleg nyíltabb vegetációjú területeken éltek.

Rudabányán gyakoriak az orrszarvúak fog- és csontleletei. A kutatók három fajukat különböztették meg, a ritkább, közepes méretű, orrán két szarvat viselő, Európában régóta élő Lartetotheriumot, valamint a tuloknékülieket (Hoploaceratherium, Aceratherium), amelyeket a XIX. század közepén Petényi Salamon János a magyarítás hevében „hornyolt szarútlanóczoknak” nevezett, miután redős fogaik mély bemélyedéseket, hornyokat viseltek, és nem volt az orrukon a mai fajokra jellemző tulok. Utóbbiakra, az őket megkülönböztető méretkülönbség mellett jellemző, hogy a hímeknek sokkal nagyobb metszőfoga volt, mint a nőstényeknek. Miután őrlőfogaik koronája a mai legelő életmódot folytatókkal szemben alacsony, valószínű, hogy lombevők voltak, és erdős-bokros környezetben éltek.

Háromujjú őslovak, disznók és más patások

A háromujjú őslovak – a ma élőkkel ellentétben – mindegyik lábukon három patát viseltek. Észak-Amerikából az Alaszkát és Szibériát összekötő Beringián keresztül 11–12 millió évvel ezelőtt özönlötték el Európát. A rudabányai háromujjú őslovat Kretzoi Miklós Hippotherium intrans néven olyan új fajként írta le, amely a legkorábbi bevándorlókhoz tartozik, és mellette kimutatott egy kisebb, ősi, később gyakoribbá váló lófajt is. A legkorábbi Hippotherium (korábbi nevén Hipparion) fajok még kicsiny, póniló méretűek voltak, fogkoronájuk a mai lovakkal ellentétben alacsony volt, és éles vágóredőkben végződtek. A rudabányai, és a később élt őslovak táplálkozási szokásainak ismerete fontos bizonyíték a megváltozott környezet rekonstruálása szempontjából. Afogak rágófelületének mikroszkopikus méretű kopásai megőrizték az „utolsó vacsora” táplálékának nyomait. A táplálék jellege más és más nyomot hagy a fogzománcon, ami az elpusztulásuk előtti kb. egy hónapig meg is marad. Arudabányai őslovak még fák leveleivel táplálkoztak, a 7–8 millió évvel ezelőtti leszármazottaik azonban már nagyrészt áttértek a fű legelésére. Ez a fontos alkalmazkodási folyamat arra utal, hogy megváltozott az ökoszisztéma, a szubtrópusi- trópusi nedvesebb erdőt a nyíltabb, szavanna jellegű környezet váltotta fel.

A gumósfogú őselefánt (Tetralophodon longirostris) egyetlen foga

Az orrszarvú redős felső foga (Kordos L. felvételei)

 A háromujjú őslovak mellett a leggyakoribb rudabányai patások a disznófélék. A több mint négyszáz lelettel együtt talált Propotamochoerus mellett ott élt egy ritka, új fajnak leírt, kisebb méretű sertés is (Parachleuastochoerus kretzoii). A gyakoribb faj testtömege legalább 110 kg, a ritkábbé legfeljebb 80 kg lehetett a felső második örlőfog méretéből levezetett számítások szerint. A fogaikon négy pár kúpot viselő Tetraconodont disznófélék (Suidae) mintegy 15–16 millió évvel ezelőtt India felől érkeztek meg Európába, és Ázsiában Kínáig is eljutottak. Sokféle, nehezen megkülönböztető taxonjaik azonban már nem tudtak alkalmazkodni a későbbi nyíltabb környezethez, helyüket az újonnan bevándorló, nagytestű fajok (Microstonyx) foglalták el. Amindenevőnek elkönyvelt disznók ebben az időszakban még csak a kemény táplálék felaprítására voltak képesek, azok megőrlésére nem. Mindezek ellenére a gazdag rudabányai leletegyüttes csak annyit jelez, hogy ezek az állatok valószínűleg erdei, nedves környezetben éltek.

A háromujjú ősló (Hipparion) állkapcsa, ahogy az ásatáson előkerült (P. Mészáros Ildikó felvétele)

 A rudabányai állatvilág ritka, de az európai 6–10 millió évvel ezelőtti időszakban állandóan jelenlévő képviselője a nedves, meleg erdei környezetet kedvelő tapír (Tapirus priscus), valamint a különleges testfelépítésű „kavicsemlős”, a Chalicotherium. A nagytestű állat lábai hatalmas karmokban végződtek, amelyek segítségével egyaránt ki tudták bányászni a lápok rothadó növényzetét, s fel tudtak kapaszkodni a fákra, hogy lerágják lombjukat. Az Európában sokfelé előkerülő leleteik – csakúgy, mint Rudabányán – rendszerint vizes, erdei környezetből kerültek elő. Arudabányai emlősfaunában gyakoriak a kérődzők, öt fajuk négy különböző családba tartozik. A Dorcatherium kisméretű, nagyrészt a 10–15 millió évekkel ezelőtti időszakból Európa-szerte ismert lelőhelyekről előkerült tragulid kérődző. A hazai szakirodalomban az őzek ősének tekintett, és a neves geológus-geográfusról, Lóczy Lajosról elnevezett Procapreolus loczy-t a mai szakértők napjainkban Lucentia pierensisnek hívják. Több mint száz rudabányai leletük között is legszebbek az őzekre jellemző agancsok, amelyek alapvetően csak abban különböznek a maiakétól, hogy a koponyájukból kimagasodó, és agancsot viselő rózsatövük sokkal hoszszabb, felső szemfoguk pedig nagyméretű és erős volt. A harmadik gyakori rudabányai, kicsiny méretű és kecses formájú kérődzőt Micromeryxnek nevezik. Jellemzője, hogy az alig 40 cm marmagasságú állatnak nagyméretű felső szemfogai voltak, miközben agancsot nem viselt. Spanyolországtól Kínáig a rudabányai lelőhellyel megegyező korú üledékekből sokfelé kimutatható. Rudabányáról a marhafélék között (Miotragocerus, és egy közelebbről nem meghatározott Bovidae) több mint 70 csontot és fogat ismertettek a kutatók.

A rudabányai kérődzőleletek olyan fajokat jeleznek, amelyek korábban kialakult állattársaságra jellemzőek, és itt a nagyrészt növényzettel gazdagon borított környezetben, mint utolsó túlélők fordulnak elő. Szembetűnő, hogy nem kerültek elő a Kárpát-medencében az 5–8 millió évvel ezelőtti nyíltabb környezetre jellemző zsiráffélék.

Ragadozók

Rudabánya gazdag is, meg nem is ragadozókban. Eddig összesen nyolc család 17 faját sikerült megtalálni, de mindezek a többi emlőshöz képest csak kis számban fordulnak elő. Hasonló a helyzet Európa más, közel azonos korú lelőhelyein is. Mindenhol gyakoriak a különböző életmódhoz és a mindenevőktől a kizárólag ragadozó táplálkozáshoz alkalmazkodott menyétfélék. Rudabányán közülük is leggyakoribbak a többé-kevésbé vízi életmódhoz alkalmazkodott vidrafélék (Paralutra). Ugyanakkor itt élt két primitiv, a korai medvefélékhez (Ursidae) tartozó Ursavus-faj is. Feltűnő, hogy a máshol ebben az időben is gyakori kardfogú tigrisek hiányzanak, de két kisebb méretű macskaféle a rudabányai faunának is tagja volt. Különleges, hogy Rudabányán, annak ellenére, hogy bőségesen lett volna táplálékuk, alig fordulnak elő a ragadozó-dögevő hiénák. A máshol gyakori hiénáknak mindössze egyetlen fajuk néhány csonttöredéke ismert, és ennek okát a kutatók a sajátos helyi környezetben vélik megtalálni. Aleghatalmasabb, és legveszélyesebb rudabányai ragadozó azonban a ritkán megjelenő, a mai barna medvénél legalább kétszer nagyobb testű „medvekutya”, az Amphicyon volt. Mindössze néhány fogát és csontját ismerjük. A közel tíz millió évvel korábbi (Ipolytarnócon pedig csak feltételezett) hatalmas lábnyoma maradt meg az utókor számára. 

Az Amphicyon, a legnagyobb rudabányai ragadozó szemfoga (Kordos L. felvétele)

 A szintén nevezetes emberszabású ősmajom lelőhelyén, a spanyolországi Can Llobateresben 24 ragadozót mutattak ki, többet, mint amennyi Rudabányán élt. A korra jellemző magas faji diverzitás közötti különbség valószínűleg azzal magyarázható, hogy a katalán vidéken változatosabb környezet volt, mint a rudabányai egyhangúbb, erdős-mocsaras tájon. A ragadozók száma a 2008. évi ásatás során egy újabb, eddig még nem ismert, nagyobb méretű menyétféle különleges épségben megmaradt állkapcsával bővült.

Rovarevők és rágcsálók

A nagytestű emlősök mellett Rudabányán igen sok kisemlős is élt. A rovarevők között megtalálni az ősi sün-, cickány- és vakondfélékét. Eddig mintegy 12 fajukat sikerült kimutatni, s közöttük kettő új fajnak is bizonyult (Postpalerinaceus cingulatus és Archaeodesmana primigenia). Ily módon Rudabánya a 10 millió évvel ezelőtti időszak leggazdagabb, nagy biodiverzitásról tanúskodó európai lelőhelye. A sünfélék korai formái már régóta ismertek kontinensünkön, ezért kialakulásukat a helybéli ősökre vezetik vissza. A cickányfélék között szembetűnő a hatalmas metszőfogat viselő, és emiatt a dinoszauruszok méretére utaló nevet viselő Dinosorex. A vakondfélékhez tartozó dezmána, valamint a mai vakond, a Talpa nemzetségébe tartozó faj, egyaránt gyakori. Minden rovarevő valamilyen életformában az erdei és víz közeli életmódot igényelte.

A földi kutyára emlékeztető rágcsáló fogának átalakulása a kúpos fogtól a redősig. Az 5. fog a Rudabányáról leírt Anomalomys rudabányensishez tartozik (Kordos László nyomán)

A rágcsálók között egyaránt előkerültek mókus-, hörcsög-, pelefélék, valamint a kihalt „hajnalegerek” (Eomyidae) családjába tartozó fajok, összesen 16. A lelőhely földtani korának meghatározásában fontos, hogy a délkelet-ázsiai eredetű egerek még hiányoznak, azok csak kb. 9 millió évvel ezelőtt árasztották el Európát. Arágcsálófauna evolúciójában a rudabányai leletek különlegesen jelentősek. Itt még megtalálhatók a korábban, 12–15 millió évvel ezelőtt kialakult fajok utolsó képviselői, amelyek a Rudabányánál fiatalabb korú faunákból szinte teljesen hiányoznak. Talán egyetlen kivétel a csákvári Esterházy- (= Báracházi-) barlangból leírt, a típuslelőhely nevét viselő Csakvaromys. Különösen érdekes a Microtocricetus, amelynek fogazata a kúpos, hörcsögökre jellemző formából átmenetet jelent a jóval később, kb. 4–5 millió évvel ezelőtt kiala- kult pocokfélék redős, háromszög alakú, prizmás felépítésű fogazata felé. Őket még nem lehet a pockok ősének tekinteni, csak egyfajta korai „kezdeménynek”, a párhuzamos fejlődés termékének. Ilyesféle jelenséggel találkozunk az eredetileg szintén hörcsög fogazatú, a mai földikutyákhoz valószínűleg hasonló, föld alatti életmódot folytató, és ívelt zomácredőket formáló fogú, innen leírt Anomalomys rudabanyensis esetében is.

A pocokfogú hörcsög redős felépítésű fogai (Microtocricetus, Fejfar, O. nyomán) 

A pelék igen korán, már 30 millió évvel ezelőtt kialakultak. Rudabányán is előfordul két ma is élő nemzetségük korai faja, a nagypele (Glis minor) és a mogyorós pele (Muscardinus hispanicus). A pelefélék egész Eurázsiában és Afrika északi részén gyakoriak, és legtöbbször fás-bokros, sziklákkal tagolt területeken élnek, és mindenféle táplálékot (hajtásokat, bogyókat, magvakat, gyümölcsöket, kisebb rovarokat vagy éppen tojásokat is) megesznek. Fogazatuk alapján ez Rudabányán sem lehetett másként. A „hajnalegerek” is a kisemlősök ősi, de azóta kihalt családjába tartoznak. Valószínűleg azért ritkák, mert a szokásos ásatási technikával, amikor az agyagos kőzetet 0,8 mm átmérőjű szitákon mossák át, kicsiny fogaik rendszerint átesnek a hálón. Mindezek ellenére egyetlen fajuk (Eomyops catalaunicus) több mint egy tucatnyi fogát sikerült megtalálni Rudabányán. A „hajnalegér” faji neve arra is utal, hogy ezt a kisemlőst először a Rudabányával azonos korú, és emberszabású majmok maradványait szintén tartalmazó katalán Can Llobateres lelőhelyről írták le.

Akik repültek

A rudabányai faunában kevés a madár és a denevér. Mindössze 12 madár- és 3 denevérfaj alkotja a hagyományosan repülő életmódot folytató gerinceseket. A néhány lúdalkatú, fácánféle, a baglyok, és hollófélék mellett a szórványosan előforduló énekesmadarak csontjai erdei-mocsári környezetre utalnak, és ha összehasonlítjuk a 5–6 millió évvel ezelőtti Polgárdiból előkerültekkel, akkor a baglyok kivételével nagyfokú azonosságot találni. Miközben a 10 és 5 millió évekkel ezelőtti időszakban a szubtrópusi-trópusi környezetet felváltó nyílt, szavanna jellegű vegetáció gyakorlatilag a teljes emlősfaunát lecserélte, a nedves, erdősültebb környezethez kötődő madarak tovább éltek.

A denevérek a nyíltszíni – nem barlangi – lelőhelyeken ritkák, így Rudabányán is csak a fák odvaiban és a sziklák repedéseiben meghúzódó néhány faj (köztük egy új, innen leírt) maradványa került elő. Rokonaik napjainkban trópusi, mocsári környezetben élnek, csak éppen hiányoznak közülük az ott jellegzetes patkósorrúak. A szétterített bőrszárnyaikkal repülővitorlázó életmódot folytató ősi repülő mókusok, mint az Albanensia és a Miopetaurista, a rudabányai állatvilág közönséges képviselői voltak.

Kétéltűek, hüllők, vízben élők

A rudabányai állatok maradványaitól, a rothadó növényektől és a gázoktól bűzlő, magas ásványi anyag tartalmú mocsárban alig élt hal, béka viszont annál több. A sokféle, már 30–35 millió évvel ezelőtt kialakultak között leggyakoribbak az ásóbékák maradványai, és valószínűleg a legkorábbi európai levelibéka (Hyla) is innen került elő. Mellettük szalamandrák, és más farkos kétéltűek is éltek. Nem lehetett veszélytelen hely a 10 millió évvel ezelőtti Rudabánya, mert kígyók is bőségesen voltak. Az ártatlan vízisiklókon kívül kobrák és viperák népesítették be a mocsarat és a partszegélyt. A rudabányai kígyók Európa más részéről is előkerültek, de néhány millió évvel később el is tűntek, miután élethelyük jelentősen átalakult. A békacsontok és kígyócsigolyák mellett talán a teknősök páncéltöredékei a legközönségesebbek.

Kihalt nagypelefaj fogai (Glis sp., Daxner-Höck, G. nyomán)

Egyaránt megtalálhatók közöttük a gyakoribb szárazföldi (Testudo) és a Pannon-tó csökkent sósvízi körülményeihez alkalmazkodott, majd később a Kárpát- medencéből eltűnő bőrteknősök (Trio- nyx) mintázott felszínű csontos páncéldarabjai. Rudabánya egyik leggyakoribb állata a már akkor is vízi környezetet igénylő kistermetű hód, a Trogontherium minutum.

Dinosorex, a hatalmas cickány állkapcsa (Kordos L. felvételei)

 A rudabányai csonttemető

Rudabányán, az egykori szűk völgyekben, egy időben, de különböző helyen, szubtrópusi- trópusi mocsári-tavi és erdei környezetben élt gerinces állatok csontjai halmozódtak fel. A völgyfenéki tavakban alig volt hal, viszont annál több béka, teknős, vízisikló és vízkedvelő emlős élt itt. Amocsarakból kiemelkedő mocsárciprusok és a völgyoldalakon élő fák a gerinces állatfajok számára változatos élőhelyet biztosítottak. Akárhol éltek is, minden évben bekövetkezett a viharokkal kísért tragikus tavaszi esőzés. A nagyrészt még fiatal állatok elpusztultak, tetemeiket a mocsárba sodorta a víz. Rudabányán gyakoriak az egy állathoz tartozó, összefüggő, és esetenként épségben megmaradt csontok. Legtöbbjük azonban az uszadékfákkal sodródva, vagy az iszapba elmerülve, a lágy testek elbomlása után kisebb-nagyobb távolságra „elúszott” egymástól. A „Gabi” nevű Rudapithecus koponyája, állkapcsa, medence- és combcsontja alig néhány méterre feküdt egymástól, s a közelében egy háromujjú ősló egybetartozó lába is előkerült. „Gabi” koponyája azonban összetört, és nagyon valószínű, hogy tetemét a mocsárban időnként dagonyázó masztodonok és orrszarvúk megtaposták. A már elhullott állatok csontjai sem nyugodhattak békében, mert rájuk jártak a kisragadozók, a dögevők, megrágták őket a cickányok és a csigák.

Rudapithecus-állkapocs, néhány órával felfedezése után

 Gyakori, hogy az időszakosan kiszáradt mocsáron talaj képződött, és az ott megtelepedő növények gyökerei mély nyomokat hagytak a csontok felszínén. A 10 millió évvel ezelőtti dögtemetőben azonban később sem volt nyugalom. Az esetenként több tíz méter vastagságú tavi-mocsárifolyóvízi eredetű agyag-lignit és homokréteg nyomására, és azok mozgása következtében a csontok megrepedtek, összepréselődtek, eltávolodtak egymástól, a lazább csontszöveteket feloldotta a mocsári környezetből származó savas víz. És végül megjelent a Rudapithecus nagyon távoli utóda, az ércekre mohó ember, akinek a lignit és az agyag csak útjában volt. Ha tehette, lebányászta az érces völgyfalakat, elhordta a csonttartalmú haszontalan meddőt, majd helyét ismét a természet vette át, mert a megbolygatott laza kőzeteket a hóolvadások vize többször sárfolyássá változtatta. És akkor még itt vannak a múlt kutatói, a paleontológusok, akik a megmaradt nyomokból szeretnék felidézni az elmúlt tíz millió év eseményeit. Eddig Rudabányán ennyire jutottak. 


Természet Világa, A Föld éve, 2008
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/