Egy tudósember mérföldkövei
Beszélgetés Vizi E. Szilveszterrel,

Akadémiánk elnökével


- A kilencvenes évek közepén járhattunk, amikor kezembe adott egy könyvet, mondván, ezt érdemes elolvasni. A Sánta-ügy volt a címe. Idén tavasszal pünkösdszombaton pedig ott látom Akadémiánk elnökét Csíksomlyón, a Kis- és Nagy Somlyó hegyek lábánál, százezernyi ember között, ahogyan énekli a Székely Himnuszt. Ha mást nem tudna Önről az ember, ez a két villanás is éles kontúrokkal kirajzolja egyéniségét, helyét a világban.

Jellemünk legfőbb formálója a család. Ön milyen útravalót kapott a szülői házban?
 

Szülei, Vizi József és Gittinger Edith

- Magam is úgy gondolom, hogy szellemi fejlődésünkre elsősorban a közvetlen családunktól kapott információk hatnak. A külvilággal való kapcsolatunk erkölcsi hátterét gyermekkorunkban szerezzük meg, ez egész életünket végigkíséri. Édesapám Apostagról származott, édesanyám gazdag pesti polgárcsaládból. Szerelmi házasság volt az övék, dacoltak családjuk tiltakozásával. Apám verseket írt édesanyámhoz, ragyogó sakkozó volt, számos díjat nyert, ma is őrzöm ezeket.

Kétévesen, 1939-ben
- A sakk-készletét is?

- Nem, azt sajnos kisgyermekként szétszórtam. Apám ugyanis nagyon fiatalon meghalt, elvitte korának népbetegsége, a tébécé.
Pesten nevelkedtem, négy évig a Sopianumba jártam, onnan kerültem a bencésekhez. Édesanyám mindig arra biztatott, hogy "legyen önérzetem, legyek becsületes és kitartó". Három intelmét magammal hordoztam, ezeket a sajátosságaimat a mai napig megőriztem. Keményen dolgoztam, mindennap tettem valamit. Ma már nem divat, de ha magamnak címert készíttetnék, azt írnám alá: nulla dies sine linea. Vagyis: egy nap se teljék el munka nélkül.

- A bencéseknél érettségizett?

- Nem, iskolaváltások után a Fáy András Gimnáziumban érettségiztem. Jelenleg hét élő akadémikusról tudok, akik oda jártak középiskolába, többek között Glatz Ferenc és Kroó Norbert is. Családomon kívül legnagyobb befolyással ezek az iskolák voltak rám: a bencéseknél különösképpen Szunyogh Xavér Ferenc tanár úr, aki később lelki atyám is lett, a Fáyban pedig Tihanyi Károly. Mindketten magyartanárok voltak. Mindez azért is érdekes, mert jómagam a tudománynak elkötelezett, természettudományos gondolkodású ember vagyok. Hittel hiszem, hogy a természettudomány a kultúra szerves része, az emberiség fejlődését alapvetően befolyásolja, ugyanakkor erkölcsi tanulsággal is szolgál. A tudós ethosza az igazság keresése, mely egyben erkölcsi magatartás. Ez különösen napjainkban érvényes, ma kell újra és újra elmondanunk, de ez már egy másik történet.

- Miben volt jó a középiskolában?

- Matematikából eredményesen szerepeltem az Arany Dániel tanulmányi versenyen, de jó voltam fizikából és biológiából is. Tihanyi Károlynál, aki tavaly halt meg, 95 éves korában, csúcstartó voltam abban, hogy ki felelt nála legtöbbször egymás után jelesre. Ezt azóta is szép emlékként őrzöm. Mi, természettudósok a világ titkait igyekszünk megfejteni. Azonban ahogyan Saint-Exupéry kis hercegének rókája mondja, jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Ehhez kell a humán tudomány: az embertársainkhoz és a természethez fűződő kapcsolataink kialakításához.

Úrnapi körmeneten kisdiákként az első sor jobb szélén (1948)

- Igaz, ami igaz, nem ismertem még olyan akadémiai elnököt, aki beszédeiben annyi irodalmi idézetet használt volna, mint Vizi E. Szilveszter.

- Mi annak idején több száz verset megtanultunk. Nem volt hiábavaló, mert ezek nemcsak kifejezőkészségünket, hanem gondolkodásmódunkat is formálták. Liszt Ferenc mondta egyszer, hogy a zene az emberi élet gyorsírása. Szerintem az európai nyelvek közül a magyar az, amely legtömörebben, legképszerűbben képes kifejezni magát, vele lehet legjobban elmondani a lényeget. Óriási előny ez a többi nyelvvel szemben. Mi egyetlen szóba tudjuk sűríteni azt, amit más nyelvek a latinból eredendően csak körülírva képesek kifejezni. Köztudott az álláspontom, miszerint a magyarok tudományos gondolkodásmódját pozitívan befolyásolja a nyelvünk.

- Mikor döntötte el, hogy orvosegyetemre jelentkezik?

- Nagyon-nagyon korán. Arra is hamar ráéreztem, hogy kutatóorvos szeretnék lenni. Többször elmondtam már azt az eseményt, mely ezt megvilágosította nekem. Balatonakarattyán üdültünk, s mi, fiatalok a kerékpártúránk során véletlenül áthajtottunk egy siklón. Szegénynek kifordultak a belső részei. Amikor órákkal később visszatértünk, megdöbbenve láttam, hogy még mindig ver a szíve. Ez hallatlan izgalommal töltött el, attól kezdve érdeklődésem középpontjába a biológia, az orvostudomány került, egyre többet szerettem volna megtudni titkaiból.

- Miért a pécsi egyetemre jelentkezett?

- Mert nem voltam benne biztos, hogy máshová felvesznek. Akkoriban nagyon-nagyon nehéz volt bejutni az egyetemre egy nem munkás vagy paraszt származású fiatalnak. A pécsi egyetemre viszont egyből fölvettek.

- Milyen volt az orvostanhallgatók élete a pécsi egyetemen az ötvenes évek közepén?

- Kitűnő!

- Kik tanították akkoriban ott önöket?

- A Rákóczi út 72-ben volt a Kémia Tanszék, ott dolgoztam diákkörösként Cholnoki Lászlónál. Nagyon hamar megismerkedtem a tudományos munkával. Az Élettan Tanszéket Lissák Kálmán vezette, a biofizika tanszékvezetője Entz Jenő volt. Tigyi József akadémikusunk akkor még adjunktus volt. Az anatómia professzora Szentágothai János, Flerkó Béla és Halász Béla tanársegédek, Hámori József gyakornok volt. Ma is hihetetlen hálával gondolok Flerkó Béla feleségére, Verára, aki 1956-ban segített nekem, a magára maradt fiatalembernek átvészelni a forradalom leverése utáni nehéz időszakot. Amikor csapkodtak körülöttünk a bosszúállás villámai, egymás után folytak a bírósági eljárások, és nem tudta az ember, hogy ki lesz a következő célpont. Akkor a megnyugtató, biztató szavak, melyeket tőle kaptam, sok mindenen átsegítettek.

- Úgy tudom, hogy Pécsről 1956 után ajánlatos volt eljönnie. Miért?

- 1956 októberében részt vettem az egyetemi nemzetőrség zászlóaljának szervezésében. Élelmiszert gyűjtöttünk és fegyveresen felszállítottuk Budapestre. Sok-sok élelmiszert hoztunk, gépkocsisorunkat a Bartók Béla úti laktanyánál állították le. Amikor ezután fegyveresen, kézigránáttal hazaállítottam, édesanyám majdnem rosszul lett az ijedtségtől.

A forradalom leverése után szörnyű megtorlás következett, Pécsről is sok diák elment, disszidáltak, többeket évekre börtönbe zártak. Köszönettel tartozom Tigyi Józsefnek, aki azt tanácsolta, hogy ebben a helyzetben a legjobb megoldás, ha Budapesten fejezem be a tanulmányaimat. Issekutz Béla akadémikus pedig, aki közel állt családunkhoz, elintézte, hogy minden további nélkül átvegyenek a pesti egyetemre.

- Nem nyúltak Ön után az ötvenhatos kiállásáért? Soha nem lett ebből hátránya?

- Nem, nem… Vagyis egy esetben mégiscsak igen. Már a hetvenes években jártunk, amikor megpályáztam a pécsi egyetem Gyógyszertani és Terápiás Tanszékének megüresedett vezetői helyét. Akkoriban az Akadémiának jelentős befolyása volt arra, hogy ki kapott tanszéket. Az ottani szavazás eredményeként elsöprő fölénnyel engem javasoltak. Szokás szerint elutaztam Pécsre, és meglátogattam a megpályázott tanszéket, beszélgettem a kollégákkal. Az ottani párttitkár, aki 1956-ban hatodéves volt és tovább őrizte ezt a titulusát, mint Kádár János az első titkári címét, tudatta velem, hogy ne reménykedjek. Ennek ellenére Schultheisz Emil egészségügyi miniszter aláírta a kinevezésemet. Aczél György azonban, aki Pécsről lett parlamenti képviselő, belenyúlt, így azután nem én lettem a tanszékvezető. Nem hiszem, hogy velem volt baja, egyszerűen ő mást akart látni azon a helyen.

A balsikerek soha nem okoztak törést az életemben, azokat mindig sikerek követték. Még nagyobb elszántságra sarkalltak, még többet dolgoztam, hittem abban, hogy sikeres leszek. Amikor például az egyetemen egy nagyon jó, nemzetközi lapokban közölt cikksorozatom után nem én kaptam meg egy díjat, akkor ezt Szentágothai János annyira igazságtalannal tartotta, hogy azonnal Akadémiai Díjra javasolt, amit viszont megkaptam. Nem kerültem le Pécsre, ez azonban lehetővé tette, hogy a fővárosban folytatódjon a pályám, s mint köztudott, később az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének igazgatója lettem.

- Később Akadémiánk elnöke, hazánk egyik legismertebb tudósa. Tekintsük most át vázlatosan ennek az útnak az állomásait. Az egyetem után hová került?

- Úgy tűnik, nem felelhettem meg az akkoriban elvárt politikai megbízhatóság kritériumainak, ezért a végzésem után nem kaptam egyetemi állást. Kristófné, az akkori Elnöki Tanács titkárának a felesége volt az álláselosztó bizottság elnöke…

- Megdöbbentő, hogy ezek a feleségek mennyi ilyen helyen jelen voltak akkoriban.

- Kristófné mindenesetre azt javasolta, hogy menjek Székesfehérvárra nőgyógyásznak. Issekutz Béla ismét közbelépett, telefonált az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár igazgatójának, Láng Tibornak, és egy órán belül már a tanszékükön dolgoztam, a gyár álláshelyén. Tehát mégiscsak az egyetemen maradtam, lépkedhettem felfelé a ranglétrán. Issekutz után Kundl József akadémikus lett a főnököm, akitől nagyon sokat tanultam. Például azt, amit Arany János, Akadémiánk egykori titkára Vojtina ars poeticája című versében így fogalmazott meg: "nem ami rész szerint igaz, olyan kell, mi egészben s mindig az". Erre tanítottam, és ma is erre tanítom tanítványaimat.

- Szép megfogalmazás.

- Gyönyörű gondolat! Miként Heisenberg is leírja híres könyvében a rész és az egész dialektikáját és konfliktusát. Tehát a tudósnak soha sem szabad megfeledkeznie az egészről, akkor sem, ha egy probléma megoldása miatt szűk csatornán a mélybe fúr. Akkor sem szabad elveszíteni a kapcsolatot az egésszel, mert ha ez eltűnik, a tudományos meglátás képessége hal meg az emberben. Ezt Knoll József tudatosította bennem.

Utána rövid ideig Németországban, Mainzban a Gyógyszertani Tanszéken voltam ösztöndíjas, majd Sir William Paton mellé kerültem Oxfordba. A családomat, a feleségemet és a gyermekemet nem engedték ki velem.

- A rendszer így biztosította be magának, hogy hazatérjen. Finomabban fogalmazva megteremtette annak lehetőségét, hogy Ön csak a munkájára koncentrálhasson.

- Igen, nem véletlenül neveztek itt engem European Japanese Guide-nak, hiszen a laborból én mentem el utolsónak, a tanszékre reggel elsőként érkeztem. Egyszóval éjjel-nappal dolgoztam.

- Professzor úr, az Ön nevéhez egy új elmélet, a nem-szinaptikus ingerületátvitel felismerése kötődik. Ennek születése ez idő tájra tehető. Hogyan jutott eszébe? Miként született meg a gondolat?

- Oxfordba érkezésem után néhány héttel kísérleteim során olyan jelenséget észleltem, amelyről addig soha senki nem írt. Tudni kell, hogy a más idegsejttel kapcsolatot létesítő ideg végkészülék rendelkezik olyan jelfogókkal, melyek érzékenyek a máshonnan érkező kémiai anyagra. Addig az az elképzelés uralkodott, hogy két különböző idegrendszer-féleség, például a szimpatikus és a paraszimpatikus úgy harcol egymás ellen, hogy az egyik depolarizálja a sejtet, a másik hiperpolarizálja. Mint ahogyan a Guttmann-nadrágot húzzák szét, jobbra és balra, ők is így küzdenek egymás ellen a célsejtet támadva. Amire rátaláltam, az volt, hogy az egyik féle kémiai anyaggal dolgozó ideghálózat ennek segítségével meggátolhatja a másikat abban, hogy az fölszabadíthassa saját üzenetközvetítő anyagát. Tehát megakadályozza a "postást", hogy kiszabaduljon és elvigye az üzenetét, vagyis az ingerületátvivő kémiai anyagot. Ezeknek a receptoroknak a felismerése, amit akkor elneveztünk preszinaptikus, vagyis szinapszis előtti jelfogónak, merőben új felismerés volt, csak évtizedekkel később épült rá egy hatalmas gyógyszeripar. Ma már több milliárd dollár értékben készítenek olyan gyógyszereket, amelyek ezeken a jelfogókon hatnak.

- Mit szóltak mindehhez a kollégái, amikor előjött az eredménnyel?

- Oxfordban, a Bellior College-ban különleges személynek, kuriózumnak számítottam, hiszen a vasfüggöny mögül érkező fiatalember voltam. Főnököm, a skót származású Paton fantasztikus egyéniség volt, intézete tele világklasszisokkal, szakmánk nagy öregjeivel. Ők odafigyeltek ránk, fiatalokra, segítettek minket. A teázás idején összejöttünk, mindenki fölírhatta a táblára, hogy mit észlelt. Eléjük tártam, hogy mire jutottam, szabadkozva, ez bizony minden tankönyvi adattal ellenkezik. Ettől azonban nem estek kétségbe. Azt mondták, nem baj, a felfedezés természete már csak ilyen. Az új felfedezés az, amire nem számít az ember, ami nem illik bele az addigi elméletbe. Bíztattak, nézzem meg még jobban, más szempontból is. Megnéztem, ugyanaz jött ki. Említettem, vannak mérföldkövek, üzenetek, amelyek befolyásolták az életemet. Édesanyám útravaló hármasára gondolok, Knoll profeszszor tanácsára a rész és az egész konfliktusának kezeléséről, valamint az oxfordi nagy öregek bölcs útmutatására a felfedezés anatómiájáról.

Sok-sok ellenőrző mérés után eljött a publikálás szent pillanata. Máig ilyen eseménynek tartom eredményeink közkincscsé tételét, hiszen nem egyedül csak a miénk a felfedezésünk, azt mások számára is hozzáférhetővé kell tennünk.

- Könnyen ment az új felismerés közlése?

- Az első opponens válasza elszomorított: azt mondta, ez marhaság, mivel nincs szinaptikus kapcsolat a két idegféleség között. A szinaptikus kapcsolatot Scherington ismerte fel és írta le 1906-ban, 1921-ben kapott érte Nobel-díjat. Azóta mindenki azt hitte, hogy nagyon közeli kapcsolatnak kell lenni a két idegsejt között, hogy a kémiai üzenetközvetítés végbemehessen. Én viszont bizonyítani tudtam, hogy funkcionális kapcsolat van akkor is, ha nincs anatómiai kapcsolat. Feldberg, a folyóirat főszerkesztője a negatív vélemény ellenére - a másik két bírálóm nagyon elismerően nyilatkozott - azt írta levelében, ő úgy látja, hogy itt olyan érdekes felfedezésről van szó, amit nyilvánosságra kell hozni. Meg is jelentette folyóiratában.

- Milyen volt a visszhangja a publikációnak?

- Citation classic, vagyis idézettségi klasszikus lett, tudományterületének a világon egyik legtöbbet idézett dolgozata. Nagyon kevés magyar kutatónak jutott ki ez az elismerés.

Dolgozatom végülis két felfedezést mutatott be. Az egyik az volt, hogy az idegvégkészülékeken is vannak receptorok, jelfogók, amelyek üzenetet tudnak fogadni. A másik felismerésem pedig az, hogy a kémiai anyag messzebbre is eldiffundálhat és ott hatást képes kifejteni. A szimfónia befejező tételét 2000-ben közöltem a Pharmacologycal Reviews-ben. Azt írtam le, hogy ezek a nem szinaptikusan elhelyezkedő jelfogók nemcsak fontos szerepet játszanak az ideghálózatok közötti üzenetküldésben és fogadásban, hanem e jelfogók a helyei a gyógyszerek támadáspontjának.

- Tehát felfedezésének farmakológiai jelentősége is van.

- Nagy jelentőségű a terápiában, olyan megbetegedések értelmezésében, mint a skizofrénia, a depresszió vagy a hangulatváltozás.

Az ideghálózaton a szinaptikus reakciók hihetetlenül gyorsak, a háttérfrekvenciát biztosító elektromos jelek ezredmásodperces különbséggel haladhatnak. Az agy sejtközötti terében sokkal messzebbre eljutó kémiai anyag diffúziója viszont percekig, órákig tarthat. A nem-szinaptikus információterjedés, a diffúzióval terjedő kémiai anyag tartós hatást fejthet ki a jelfogókon. Ezzel magyarázható például a depresszió tartóssága és sok minden más. Dolgozatom középpontjában ezek a magas érzékenységű jelfogók és transzporterek álltak, melyek képesek fölvenni a kémiai anyagokat az extracelluláris, tehát a sejten kívüli térből.

A szinaptikus, tehát a szoros anatómiai kapcsolatok révén megvalósuló információterjedés természetesen hihetetlenül fontos szerepet játszik az agyműködésben. A vezetékes telefonhálózathoz hasonlíthatom, mely két pont között létesít kapcsolatot. A szétterjedő, hatalmas agyterületet befolyásolni tudó nem-szinaptikus rendszer pedig, ahol a diffúzióval terjedő kémiai anyag messzire eljuthat, olyan, mint a rádióhullámok révén történő üzenetküldés. Miként a rádióhullámok nagyon sok vevőkészüléket elérhetnek, a nem-szinaptikus rendszerben egy sejt vagy egy neuronhálózat számtalan idegsejttel, nagyon sok ideghálózattal létesíthet kapcsolatot, feltéve, hogy ezeken olyan jelfogó van, amely venni képes az üzenetet. Kapcsolatot tud létesíteni a postással, az üzenetközvetítővel. A rádió vevőkészülékünket is rá kell hangolnunk arra a hullámhosszra, amelyen hallgatni szeretnénk az adást.

- Itt tehát egyfajta finomhangolásról van szó?

- Finomhangolásról, ami időtartalmát tekintve tartós.

- A kábítószer sajnos hazánkat sem kerüli el. Mit tudunk a drogfüggőség ideg-sejthálózati alapjairól? Mennyiben függ össze ez az Ön kutatásaival?

- Ma már tudjuk, hogy a kábítószer-függőség szorosan összefügg a boldogság központjaként ismert agyterülettel. Az ott felszabaduló dopamin nem-szinaptikus ingerületátvitellel tartós hatást fejt ki az idegsejtekre. Ennek eredményeként megkönnyebbültnek, boldognak érezzük magunkat, mindennapi gondjaink eltávolodnak, föléjük emelkedünk. Ezt az érzést megszerezhetjük fiziológiás úton, egy finom étel elfogyasztásával, szeretteink képének megtekintésével, kellemes emlékképek előhívásával.

- Netán egy pozitív hivatkozással legújabb publikációnkra…

- Így van! Ezek az ingerek befutnak agyunk boldogság központjába és kiváltják a dopaminképződést. Tehát a boldogságnak jól körülírható neurokémiai háttere van. Nagyon érdekes, hogy agyunk boldogságközpontjának fontos szerepe van a fajfenntartásban, az emberiség létfenntartásában, hiszen táplálkozásunk és szexuális tevékenységünk egyaránt dopamint szabadít fel.

Munkatársaimmal pár évvel ezelőtt felismertük és publikáltuk, hogy a boldogságközponthoz tartozó szaglóközpontban ugyanúgy dopamin szabadulhat fel. Az állatvilág szexuális tevékenysége például szorosan összefügg a szaglóközponttal. Nálunk, embereknél ennek nincs akkora szerepe, szaglásunk sokszorosan visszafejlődött az állatokéhoz képest.

A kábítószer-fogyasztással kiváltott dopaminképződésnek az a veszélye, hogy így az ember nem természetes úton szerzi meg a boldogságot. Nem a reggeli teniszezéstől, hanem drogtól leszünk boldogak. A kábítószerrel boldogított embernek azonban nem maradnak pozitív emlékképei. Ugyanakkor igényli, hogy újra és újra kiváltsa ezt a boldogságérzést, melyhez a hozzászokás miatt egyre nagyobb kábítószeradagra van szüksége. Ettől a kényszertől válik legtöbbször bűnözővé a drogfogyasztó.

- Kíváncsi vagyok, hogy Szentágothai János, a magyar neurológiai iskola legendás alakja mit mondott Vizi Szilveszternek, amikor meghallotta az új elképzelést.

- Miként az első pillanatban mindenki más, úgy anatómusként először ő is kételkedett benne. Később elismerte, hogy hallatlanul izgalmas, nagy felfedezés.

- Mert nyitott elme volt, hagyta magát meggyőzni.

- Igen, de nem csak őt, a világ szűkebb és szélesebb szakmai köreit is sikerült meggyőznöm az igazamról.

A kutató, a tudós mindig kisebbségi helyzetben van. Először magunkat kell meggyőznünk az igazunkról. Amikor a további, megerősítő kísérleteket végezzük, akkor már hiszünk elképzelésünk igazában. Egyetértek Polányival abban, hogy a hitnek fontos szerepe van a kutatás "technológiájában", a kutató gondolkodásmódjában.

A felfedező először mindig egyedül van az igazságával. A kisebbségi érzés törvényszerű sajátossága az alkotó embernek, a tudósnak. A jó kutató képes meggyőzni közvetlen munkatársait, majd a nagyobb tudósközösséget új felismeréséről. Végül mindenki elfogadja, idézni kezdik, tankönyvi adattá válik.

Megvallom, a legnagyobb elismerés az, amikor az embert idézik. Amikor odaírjuk nevünket a dolgozatra, úgy vagyunk vele, mint a festő, amikor szignálja az elkészült alkotását. S amikor arra mások pozitívan hivatkoznak, az felemelő érzés.

- Akkor Önnek jócskán kijutott ebből az érzésből, hiszen munkáit 11 ezernél többen idézték. Ez azonban a szakma színpada. Az átlagembert nemigen hozzák izgalomba az alapkutatások eredményei.

- Nézze, a sajtó, tisztelet a kivételnek, az Edisonokat szereti, nem a Faraday-eket. Nem azokat, akik a laboratóriumokban piszmognak, hanem azokat, akik elektromos erőműveket építenek, kábelt fektetnek az óceán fenekére. A tömegkommunikáció azt ünnepli, aki leszedi az érett gyümölcsöt a fáról és felmutatja azt. A fa ültetőjével nem törődik. Márpedig a Faraday-ek a fa ültetői, nem az Edisonok.

- A magyar neurológiai iskolának jó híre van a világban. Láncszemként kapcsolódnak egymáshoz generációk, ma már Önt is neves tanítványok sora követi.

- A tudományos iskolák alapvetően fontosak, hiszen ezekben lehet elsajátítani a gondolkodásmódot. A technika szerepe csak ezután következik. Meggyőződésem, hogy genetikailag csak az alapstruktúrát lehet átörökíteni. Az információhalmazt, a tudást és a hozzá kapcsolódó erkölcsi magatartást meg kell szereznünk, magunkban elültetnünk.

A különböző mintázatok a gyermeki nevelés során rögződnek az emberben és életünk folyamán érvényesítik a hatásukat. Így van ez a tudományos iskolákkal is. Azokban a közösségekben a fiatal kutató, mint a szivacs, magába szívja a gondolkodásmódot. Ahogyan faggatnunk kell környezetünket, a természetet. Gyermekkoromban arról voltam nevezetes, hogy minduntalan a felnőtteknek szegeztem a kérdést: miért? A tudós gondolkodásmódját is ez irányítja, a kérdések, a miértek felvetése és a rájuk adandó válaszok keresése. Ehhez adnak színteret, ezt segítik a tudományos iskolák, szerepüket nem lehet túlbecsülni.

- Az Ön műhelyének, iskolájának milyen újabb ösvényei vannak?

- Most kaptunk szabadalmat olyan háromdimenziós pásztázó lézermikroszkóp előállítására, amely forradalmian megváltoztathatja az agy működését feltáró kutatásokat. A mai kétdimenziós technika csak azt teszi lehetővé, hogy "egy időben" mindössze egy-egy pontban regisztrálhassuk a jelenségeket. A mi berendezésünkkel az ideghálózatnak akár száz pontjáról is képesek leszünk információt gyűjteni. A sejt egyetlen apró kis nyúlványáról, vagy több száz nyúlványáról is gyűjthetünk egy időben adatokat. Berendezésünk értéke egy millió dollár körüli, ez épül nálunk, és meglehet, néhány hónapon belül már működni fog. S akkor majd a főszerkesztő úr is hírt adhat róla lapjában.

- A mi lapunkban.

- Jó, így a helyes: a mi folyóiratunkban.

- Azért egy ilyen berendezés megvalósítása nagy csapatmunka lehet. Kik kellenek hozzá?

- Ez valóban nagy csapatmunka. Úgy kezdődött, hogy Lendvai Balázs Amerikában a legjobb helyen megtanulta a kétfotonos pásztázó mikroszkópiát. Született ebből Nature-cikk és minden, ami ilyenkor kell. Vezetésével idehaza felépült egy laboratórium. Nekem a szinaptikus és a nem-szinaptikus kapcsolatok térbeli elrendezésének kutatásához szükségem volt olyan berendezésre, mely több pontból gyűjt adatokat. Arra gondoltam, ha a kétdimenziós pásztázó mikroszkópot sikerült felépíteni, miért ne sikerülne a háromdimenziósat is. Az előbbi laboratóriumból ennek a feladatnak a megoldására kivált a miénk. Csapatomban van fizikus a KFKI-ból, egy doktori ösztöndíjas fiatal orvos, aki fizikát is végzett, egy ugyancsak PhD-hallgató fizikus, végül Bor Zsolt világhírű lézerfizikusunk szegedi iskolájából is egy kutató.

Ezen kívül Sperlágh Bea, Kiss János, Zelles Tibor tanítványaimmal az ideghálózatok kóros működését vizsgáljuk, olyan endogén anyagnak, mint az ATP vagy az adenozin szerepét kutatjuk. Laboratóriumaimat az akadémiai elnökség mellett is megtartottam, persze, most már reggel 8 órakor nem ott kezdődik a napom, hiszen az Akadémián is van éppen elég tennivalóm. De szerencsésnek mondhatom magam, mert tanítványaim, akik velem maradtak, már nemzetközi színvonalon, eredményesen dolgoznak, segítik a munkámat, végzik saját kutatásaikat.

- Professzor úr, Önt újabb ciklusra megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia elnökének. Miben látja az Akadémia küldetését társadalmunkban?

- A Magyar Tudományos Akadémia majd kétszáz éves létezésének legfőbb indoka, hogy megőrizze nemzeti értékeinket és új értékeket teremtsen. Ápolja a magyar nyelvet, s a kor tudásanyagát anyanyelvünkön tegye mindannyiunk számára közérthetővé. Ne feledkezzünk meg arról, hogy Akadémiánk alapítása idején a latin volt a hivatalos nyelv, a pesti polgárok kétharmada pedig németül beszélt. A magyar nyelv művelése akkor a nemzet ápolását is jelentette.

Ma viszont az a legfontosabb feladata a magyar tudóstársadalomnak, hogy nagy elődeinkhez méltó, nemzetközileg is nagyra értékelt eredményekkel járuljunk hozzá a tudomány világörökségéhez. Az Akadémiának elsősorban az alapkutatást kell támogatnia, mint ahogyan az Európai Unió 7. keretprogramja is az alapkutatások fontosságát emeli ki. Európa kultúrája, tudománya, mindig erről volt híres: eredeti gondolatok, felfedezések szülőföldje, melyeket azután a gazdaság számos területén felhasználtak, alkalmaztak.

Erdő Péter bíborossal és Schweizer József nyugalmazott főrabbival
(Hámori Péter felvétele)

- Gondolatai nagyon egybecsengnek Eötvös Lorándéval, aki 1903-ban, a kolozsvári Bolyai-ünnepségen így fogalmazott: csak az az igazi tudomány, mely világra szól; s ezért, ha igazi tudósok és - amint kell - jó magyarok akarunk lenni, úgy a tudomány zászlóját magasra kell emelnünk…

- ... "olyan magasra kell emelnünk, hogy azt hazánk határain túl is meglássák és megadhassák neki az illő tiszteletet" - így szól a pontos idézet. Igen, ez roppant fontos szempont, hiszen a magyar emberről, hazánkról a világban megjelenő képet leginkább a kultúra, a tudomány és a sport formálja. Ezen belül a tudománynak hangsúlyos szerep jut, hiszen a világ alkotó értelmiségének az elismerését képes kivívni, ami a nemzetről alkotott kép szempontjából a legfontosabb.

- Az emelkedett gondolatok után szálljunk alá a mai magyar valóság talajára. A Magyar Tudományos Akadémiát az elmúlt fél évben koncentrált támadások érték. Mi lehet ennek a hátterében?

- A hatalom képviselőinek rövidlátó gondolkodásmódja. Ezek a percemberek képtelenek felismerni, hogy országunknak hosszú távon mire van szüksége. Csak rövid távú, napi érdekek mozgatják őket. Engem elszomorít a perspektívában való gondolkozás teljes hiánya. A kormányzatnak azt is szem előtt kellene tartania, hogy mi történik tíz vagy húsz év múlva az országunkban.

- A háttérben netán az is meghúzódhat, hogy ezeket az embereket nyugtalanítja az Akadémia autonómiája, esetleg a vagyonára vetettek szemet?

- Ez utóbbi is szerepet játszhat benne, de azt hiszem, sokkal inkább az nem tetszik nekik, hogy van egy közintézmény, amely megőrizte a függetlenségét. Egy intézmény, amely az átlagember számára is sokat jelent, melynek ad a véleményére, melyben megbízik. Úgy gondolom, ez a tény irritálja legjobban a hatalom képviselőit.

- Az Akadémia elnökének azért el kell gondolkoznia azon, hogy a kritikák mely részének van igazságtartalma. Akadémiánk működésében mi az, amin változtatni kellene?

- A tudomány legfontosabb jellemzője az állandó változás. De folytonosan változik a magyar tudóstársadalom, az Akadémia is. Tehát az Akadémia reformra szorul. Lehet támadni minket a megújítás sürgetésével, de ezzel nyitott kapukat döngetnek. Mi ugyanis már évek óta reformokban élünk. Tudományos közösségünk is állandóan változik, fejlődik.

- Azért megemlítek néhány területet, ahol többek szerint változásra lenne szükség. Például a kutatóintézetek irányítási rendszerében, a kutatásra vonatkozó költségvetési szabályokban vagy a kutatás finanszírozási rendszerében. Ezekről mit gondol?

- Véleményem szerint a kutatóintézetek finanszírozását sokkal teljesítménycentrikusabbá kell tennünk, a tudomány állását szemünk előtt tartva. Elképzelhetőnek tartom néhány intézetünk megszüntetését vagy egyetemi tanszékbe történő átalakítását. Kevesen tudják, hogy akadémiai intézeteinkben még az alapeállátásra sincs meg a teljes költségvetés. A hiányzó pénzeket versenyhelyzetben, nemzetközi és hazai pályázatokkal igyekeznek megszerezni. Gyökeres átalakítást igényel a vezető pozícióba kerülők kiválasztásának rendszere. Elnökségem alatt kezdtük azt az utat járni, hogy az intézetigazgatói állásokra nemzetközi pályázatot írunk ki. Mert nem biztos, hogy az a legalkalmasabb vezető, akit egy szűkebb közösség, netán az Akadémia vezetése annak gondol. Nemzetközi pályázatokkal esetleg világklasszisok kerülnének intézeteink élére, vagy külföldön élő kiváló magyar tudósok, akiknek ezért érdemes lenne hazajönniük. Nem értek egyet az országunkban jelenleg működő pénzelosztó rendszerrel, mely a hazai tudományos kutatásokat hivatott támogatni. Az elosztás nem teljesítményarányos, nem tükrözi híven az igazi célokat és a pályázó szakmai hitelét. Pályázati rendszereinket országos téren is teljesen átláthatóvá kellene tenni.

- Visszatekintve a Magyar Tudományos Akadémia élén eltöltött éveire, mi az, amiben igazán sikeresnek érzi magát és melyek azok a területek, ahol hiányérzetei maradtak?

- Sikeremnek tartom, hogy meg tudtuk őrizni a kutatás szabadságát, az Akadémia autonómiáját. Szorgalmaztam, hogy legyünk nyitottabbak a társadalmunk irányában, lépjünk közelebb az emberekhez. A Mindentudás Egyeteme előadásainak a Kárpát-medencében, sőt a világ más részein élő magyarok között elért nagy sikere fontos visszaigazolása volt annak, hogy jó úton járunk. A 200. előadáshoz közeledő missziónk célja, hogy a magyar tudóstársadalom legjobbjainak szerepvállalásával mindenki számára közérthetővé tegye a tudomány legújabb eredményeit. Ennek két fontos következménye van. Egyrészt szakmailag érettebb, nemzetközi színvonalú gondolkodásmódra tanít, másrészt erkölcsre. Mert a kutatás, az igazság keresésének bemutatása erkölcsi tanulsággal is szolgálhat. Mindezt multimédiás vállalkozásban tesszük, ami az ismeretterjesztés legmodernebb formája, felerősíti annak hatását.

Egyértelmű nemzetközi sikerünknek tartom továbbá az általunk kezdeményezett Tudomány Világfórumát, melyet az UNESCO-val együtt először Budapesten rendeztünk meg 2003-ban. Ennek nemzetközi sikere után jogosultak lettünk arra, hogy most már folyamatosan mi rendezhessük meg a világ tudósainak ezt a találkozóját. Budapest ilyenkor napokig a világ tudóstársadalma érdeklődésének középpontjába kerül.

- Mi a célja ennek a találkozónak?

- A tudomány nagyon gyors fejlődésének társadalmi hatásait vizsgáljuk. A fórum résztvevői között nemcsak Nobel-díjas tudósok, hanem politikusok, írók, költők, üzletemberek, döntéshozók és átlagos állampolgárok is vannak. Itt mindannyian elmondhatják a véleményüket. Úgy gondolom, hogy az emberiség legnagyobb problémája az, hogy miközben a világ tudománya megdöbbentő gyorsasággal fejlődik, az emberi erkölcs ezredévnyi lemaradásba került. Az ember az eszközrendszerek hihetetlen tárházát kapta a tudománytól, ezért tragédiához vezethet, ha a felhasználásához nélkülözhetetlen erkölcsöt nem oktatjuk, nem adjuk tovább nemzedékről nemzedékre. Ma már olyan eszközeink vannak, melyekkel végérvényesen tönkretehetjük természeti környezetünket, emberi kapcsolatainkat.

- A múlt század utolsó évében írta le azt az aggodalmat is tükröző mondatot, hogy a magyar szellemi tőke elvesztése uniós csatlakozásunk minőségét is befolyásoló tényező. Miként látja most, a XXI. század elején: van esélyünk arra, hogy a legtehetségesebb kutatóinkat itthon tartsuk?

- Megvallom, akkor még optimistább voltam, úgy éreztem, hogy a fiatal magyar demokrácia, az európai uniós csatlakozást követő gyors gazdasági fejlődés reményében képes lesz arra, hogy legjobbjainkat itthon tartsa. A peregrinusokat, a külföldön szakmát tanulókat hazahívja, nekik itthon álláslehetőséget teremt. A Magyar Tudományos Akadémiát ért támadások bizonyos fokig korlátozták optimizmusomat. Az itthon és külföldön dolgozó tudósaink mindezt az alkotó értelmiség elleni támadásként értékelik. Azt látják, hogy hazájukban a hatalmat irritálja az alkotó értelmiségiek politikától független gondolkodásmódja. Ezért nem kívánnak velük szövetséget kötni. A hatalom képviselői nem ismerik fel, hogy ez a legnagyobb hiba, amit elkövethetnek. Az értelmiség eltaszítása, amely nemcsak politikai, hanem gazdasági és erkölcsi válságot is okozhat. Mint ahogyan ez sajnos bekövetkezett!

- Az emberi történelemben elérhető lesz-e valamikor is az, hogy a természettudós a jövőnket formáló szerepéhez méltó elismerésben részesüljön?

- Végtelenül igazságtalannak tartom azt a gyakorlatot, hogy tudósaink, akik egyetemi tanszékeken, kutatóintézetekben dolgoznak, s akiknek eredményei nyomán a világ gazdaságában több százezer milliárdos haszon keletkezik, nem rendelkeznek szellemi joggal, mely biztosítaná számunkra az ebből való részesedést. Ezt az égbekiáltó igazságtalanságot az sem magyarázza, hogy gyakran nagyon nehéz egy-egy tudóst nevesíteni bizonyos eredmény kizárólagos elérőjeként. A tudomány építkező jellegű, még aki Nobel-díjat kap, arról sem állíthatjuk, hogy az száz százalékban az ő érdeme. Felfedezését, elméletét bizonyosan mások munkájára is építette.

- Valamit nem értek. A tudósok között vannak a legvilágítóbb elmék. Miért nem tudják a mindenkori hatalommal megértetni magukat? Miért képtelenek hatékonyabban képviselni saját érdekeiket?

- A tudósnak nem az érdekeinek védéséhez csiszolódott az agya, neki ahhoz van elemi ösztöne, hogy valamit felismerjen, felfedezzen. S azt azután gyorsan világgá kiáltja, hogy mindenki tudomást szerezzen róla. Úgy, ahogyan a hagyomány szerint Arkhimédész görög tudós tette, aki amikor felfedezte alaptörvényét, a szobájából kirohanva azt kiabálta: Heuréka! Heuréka! Heuréka! Megvan! Megtaláltam! Mi ugyanezt tesszük, amikor büszkén a publikációnkra írjuk a nevünket, és boldogok vagyunk, ha azt később sokan idézik.

- Talán itt lehet a kutya elásva. A tudós boldogságközpontját nem a pénz, hanem az új felismerése és annak elismertetése hozza izgalomba.

- Vigaszként hadd hívjam fel a figyelmet a természet csodálatos kompenzáló mechanizmusára. Az a végtelen boldogságérzés, amit a tudós átél, amikor rájön valamire, felismer egy új törvényszerűséget, az a leggazdagabb embernek soha sem adatik meg.

- Elég gyakori a magába zárkózó tudóstípus. Vizi Szilveszter ennek éppen az ellentéte, fogalmazhatunk úgy is, hogy "szétosztó" ember. Vérében van a tudás közkinccsé tételének igénye és képessége. Honnan ered ez a hozzáállása, szemlélete?

- Az Újszövetség alapvető mondanivalója, üzenete a szeretet. A szeretet olyan tulajdonság, amelyből minél többet adunk embertársainknak, annál több marad belőle nekünk. Ezt tanultam otthon, a családban és erre tanítottak iskoláimban. Számomra természetes volt, hogy adni kell. Amikor ismereteket terjesztek, akkor adok. Amikor tanítványaimmal megismertetem a tudást, amit elődeimtől kaptam - adok. Amikor itthon és külföldön is támogatom őket előmenetelükben, akkor is adok. Mert minél nagyobbak lesznek tanítványaink, annál többek leszünk mi, magunk is. Törpék válláról nem lehet messzire látni.

- Füst Milán írta, hogy az ajándékozás az önzés egy formája. Mert olyan jó látni a mások arcán a boldogságot, amit mi váltottunk ki.

- Ismerem a mondását, teljesen igaza van Füst Milánnak. Hiszen nincs annál nagyobb boldogság, mint amit másoknak okozhatunk.

- Ezek után butaság lenne feltennem a kérdést, hogy miért tartja fontosnak a tudományos ismeretterjesztést. Arra azért kíváncsi vagyok, milyennek látja ma a tudományos ismeretterjesztés hazai műhelyeinek a helyzetét?

- A rendszerváltozásnak sok vesztese volt. Elsők között a kultúra. Kultúránk támogatása korábban állami feladat volt. A kilencvenes évektől azonban nagyon sok területe gazdátlan lett. Az állam eldobta mecénási szerepkörét, a frissen meggazdagodott tulajdonosréteg szokásai között, de gondolkozásmódjában sem volt fellelhető a kötelességérzés társadalmunk iránt. Ennek következtében kultúránk nagyon értékes részei kezdenek elsorvadni. A rendszerváltozás után hatalmas veszteségeket szenvedett az ismeretterjesztés is, melynek pedig óriási hagyományai vannak hazánkban. Elég csak az 1841-ben alapított Királyi Magyar Természettudományi Társulatra és annak jogutódjára a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatra gondolnunk. Vagy Társulatunk folyóiratára, a 137 éves Természettudományi Közlönyre, mai nevén Természet Világára, mely az angol Nature folyóirattal egyidős, Európa legrégibb természettudományos ismeretterjesztő folyóirata. Az a Tudományos Isme-retterjesztő Társulat, amelynek csaknem félszáz székhelye van hazánkban, évente több tízezer tudást közvetítő előadást szervez, több tízezernyi embert készít fel a nyelvvizsgára, segíti a számítástechnikai képzést, három országos terjesztésű folyóiratot ad ki, a már említett Természet Világán kívül az Élet és Tudományt és a Valóságot…

- Tegyük hozzá, hogy közülük két lap Magyar Örökség-díjas…

- Igen, hozzá is akartam tenni, hogy a Természet Világát és az Élet és Tudományt Magyar Örökség díjjal tüntették ki. S akkor ennek a Társulatnak, mely mindezt képes felmutatni, évente mindössze 70 milliónyi állami támogatást adnak. Egyértelmű ennek az üzenete: az állam úgy gondolja, hogy nincs szükség rá. Ez óriási hiba, nekünk pedig nagy probléma.

Mindezek ellenére, három lapunk, ha hihetetlenül nehéz körülmények között is, de magas színvonalon végzi a feladatát, egyedülálló missziót teljesít a hazai médiában. Mert néhány lelkes, elkötelezett ember életcéljának tekinti, hogy ezeket a lapokat éltesse, túléltesse. Kányádi Sándor gyönyörű négysorosa is erről a tudást átadó hivatásról szól:

Aki megért,
s megértet,
egy népet
megéltet.

A folyóiratainkat, tudományos ismeretterjesztő intézményeinket éltető emberek igazi őrlámpások. A tudás fényével igyekeznek bevilágítani kis országunkat. Az ismeretterjesztésnek ezek a megszállott munkásai teremtenek alapot a magyar kultúra fenntartásához.

- Mi a véleménye arról a föntről hangoztatott nézetről, hogy kultúránknak ezen értékőrző műhelyeit is ki kell szolgáltatni a piac törvényeinek?

- Abszolút téves felfogás! A piac törvényeinek azt kell kitenni, ami a piac alkotó eleme. Az oktatás, a kultúra nem alkotó eleme a piacnak. A piac igényli a kiművelt emberfőt, a felkészült szakmunkást, a jól képzett értelmiségit. Ezt az államnak kell biztosítania. Az állam feladata, hogy polgárait képessé tegye a tudásanyagban ötévente megújuló világban való tájékozódásra, új technológiák, új elgondolások elsajátítására. Az államnak kötelezettsége van polgáraival szemben, ebből nem léphet ki egyik pillanatról a másikra. E kötelezettséghez tartozik az ismeretek terjesztése, a kultúra. A világnak nincs olyan nemzeti színháza, nincs olyan operaháza, amely gazdaságilag kifizetődő lenne. Klebelsberg Kunó a Trianon sokkja után felismerte, hogy ennek az országnak, ennek a csonka nemzetnek egyetlen esélye maradt: ha tanul! Több ezer tantermet, tanítói lakást építtetett, elsősorban vidéken. Pécsre és Szegedre egyetemet telepített…

- …és olcsó papírt szerzett a Magyar Természettudományi Társulat nehéz helyzetben lévő folyóiratának, a Természettudományi Közlönynek.

- A Magyar Tudományos Akadémiának pedig költségvetést biztosított. Először a történelemben! Mert tudta, hogy ennek a nemzetnek egyetlen túlélési esélye van, ha fejleszti a szürkeállományát. Ma ez talán még inkább igaz. Döntsük el, mivel akarunk jeleskedni Európában! Olcsó munkabéreinkkel vagy egyenrangú partnerekként a kiművelt emberfőinkkel. Ha az utóbbival, akkor rájuk szükség van, ehhez pedig állami feladatvállalás szükséges. Azután jöhet a piac, működhetnek a törvényei, amivel így már egyetértek.

Mindannyiunkhoz beszélt a Mindentudás Egyetemén (2003)

- Professzor úr, térjünk vissza az Ön személyéhez. Úgy tudom, fiatalemberként aktívan sportolt. Milyen sportágakban?

- Tornásztam, teniszeztem és sakkoztam. Mindhármat elég magas színvonalon űztem. Tornában középiskolai csapatbajnokok lettünk, később a magyar első osztályban indultunk.

- Melyik egyesület színeiben?

- Fiatalkoromban mindig ugyanabban az egyesületben, a Kinizsiben sportoltam, melynek később ÉDOSZ-ra változtatták a nevét. Előtte is, utána is Ferencvárosnak nevezték.

- A Fradiban sakkozott?

- Már a Fáy András Gimnáziumban sok jó játékossal találkozhattam. Ide járt többek között Orendi Emil, Földi József, Liptay László későbbi sakkmesterek. Liptay Lacival állandóan sakkoztunk, játszmákat elemeztünk.

- Aki az 1978-ban Buenos Airesben olimpiai bajnokságot nyert férfi sakkcsapatunk szekundánsa, orvosa és lélekbúvára is volt egyben.

- Így van. Vele hosszú párosmérkőzéseket játszottam. Az akkori Kinizsinek nevezett Fradi szakosztályvezetője Katzenbeck Karcsi bácsi volt, éltáblása pedig Sándor Béla mester. A csapatban előttem játszott például Pacsay László, Varnusz Egon, Liptay László és Tatai István, a későbbi többszörös olasz bajnok. Ott játszott Sükösd Mihály is, aki író lett.

- Mindannyian igen jónevű versenyzők lettek, beírták nevüket a magyar sakktörténelembe. Sükösd Mihály azonban Önnel együtt abbahagyta a versenysakkot.

- A Magyar Sakkvilág most megjelent számában is elmondtam, hogy a sakkozó és a tudós gondolkodásmódjában mennyi hasonlatosság van. A sakk és a tudomány műveléséhez elmélyült analízis szükséges. Mindkét gondolkodásmód nagymértékben alkalmazkodik a változó körülményekhez, abból próbál eredeti lépéseket, eredményeket elérni. A meglepő, váratlan helyzetekben mindkét területen nagy szükségünk van a teremtő intuícióra. A sakk és a tudomány is komoly szellemi teljesítményt igényel, a kettőt együtt nem lehet magas színvonalon művelni.

- Világossal általában mivel nyitott?

- Mindig e2-e4-gyel.

- Szegény Bella Pista költő barátom kedvesen átköltött kétsorosa jut erről az eszembe. Ő is imádta a sakkot, ő is mindig a királygyaloggal nyitott, és kivont karddal esett neki az ellenfelének.

"Szabadság, szerelem,
e2 kell nekem."

- Szellemes.

- Hadd kérdezzem még meg, ha Ön ellen játszottak e2-e4-et, mit válaszolt rá?

- Mindig e5-öt és a királycselt is fölvállaltam. Viszont a d4-et nem szerettem, mert az többnyire zárt, statikus állásokhoz vezet, ahol kevesebb szerephez jut a fantázia.

- Úgy tudom, nagyon szereti a könyveket, különösképpen a régi kiadásúakat. Mit jelentenek ezek Önnek?

- Nagyon sokat. Diákkoromban, a Múzeum körúton a zsebpénzemből fillérekért csodálatos könyveket vásároltam. Radnóti első kiadást, mely még felvágatlan volt. Verseskötetet József Attila aláírásával. Fantasztikus érzés kézbe venni ezeket a köteteket. Horváth Márton Magyarok története című könyvét, mely a beírás tanúsága szerint egykor Arany Jánosé lehetett. Benne a neve és a saját kezű bejegyzései. Különleges boldogságot jelent kinyitni és olvasni, hogy ő mit gondolt a leírtakról. Vagy ízlelgetni Pázmány csodálatos magyarságát, esténként pedig megnyugvásként kézbe venni a hatalmas, kétkötetes Corpus Jurist, belelapozni. Nagy könyvtáram van, ez nekem sokat jelent.

- A családjáról is kérdezhetem?

- Természetesen, hiszen, ha van ami különösen fontos napjaimban, az a kiegyensúlyozott, boldog családi élet. Feleségem, Ádám Veronika, aki szakmabeli, nekem nemcsak a nyugodt hátteret adja, hanem biztos erkölcsi támaszom is. Ez nagyon sokat jelent, mert az ember pillanatnyi gyengeségeinek engedve, ha kicsiny mértékben is, de olykor elvétheti a helyes irányt. Az otthon őszinte légkörében az embert helyreigazíthatják. Ez nagy adomány. Megvéd attól, hogy visszatekintve életutamra, abban nagy vargabetűket lássak.

A család

Elmondhatom, hogy ma már a gyermekeim a legnagyobb kritikusaim. Otthon nem vagyok elnök, nem vagyok világhírű professzor, egy vagyok a többi családtag közül. Egyenrangú félként mondjuk el egymásnak véleményünket és ellenvéleményünket, próbáljuk megérteni a másikat.

Meggyőződésem, hogy Európa kultúrájának jövője attól függ, hogy a legfontosabb egységünk, a család fennmarad-e. A családon belül érvényesülnek azok az emberi értékek, melyeknek a nagyobb közösségben, a nemzetben is érvényesülni kellene. A család emellett a legideálisabb gazdasági egység. A családi élet biztonsága tehát jövőnket meghatározó tényező.

- Ön a tehetsége és - most már tudom -, a jól megválasztott irányjelzői révén szinte mindent elért, amit egy természettudós elérhet. Talán mégsem hiábavaló a kérdés: úgy érzi, hogy megtett mindent, amit megtehetett, elért mindent, amit elérhetett?

- Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy elégedetlen vagyok. Ugyanakkor, talán sokkal többet is elérhettem volna. Olyan területeken, amelyekre nem maradt időm. Talán többet és jobban kellett volna ápolnom emberi kapcsolataimat, azokat, amelyek méginkább kihozzák a bennünk lévő jó tulajdonságokat, melyektől mi is többek leszünk.

Talán többet tehettem volna, talán bátrabb lehettem volna néhány olyan történelmi pillanatban, amikor hallgattam.

Talán a hozzátartozóimnak is jobb lett volna, ha jóval nagyobb a családunk…

Ezzel együtt, meggyőződésem, hogy nekem nem szabad elégedetlennek lennem. Utam olyan út, amit érdemes volt megtenni, és …, talán újra szívesen megtenném. A tudomány ma is, nap mint nap, bűvöletében tart.

Budapest, 2006 októberében

Az interjút készítette: STAAR GYULA

Köszönettel tartozom Fűtő Juditnak az interjú létrehozásában nyújtott segítségéért.



Természet Világa Idegtudomány különszám, 2006. december
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/