VEKERDI LÁSZLÓ
Jelentés Juhász-Nagy Pál
Természet és ember című könyvéről


Rendkívül ritka alkalom lehet másnál is (jelen lektorral még sose fordult elő), hogy egyetlen értelmes feladata marad: gratulálni a kiadónak a szerencséjéhez, mivelhogy a megjelentetni kívánt könyv remekmű. Így hát csupán a Szempontok 2. pontjának kedvéért írom ide, hogy „A kézirat megjelentetését változtatás nélkül javaslom”.

A cím már a sorrendjével jelzi a könyv szemléletét. Az alcím pedig – Kis változatok egy nagy témára – sejtet valamit a módszeréből. Nem mintha JNP – oly sok modern természetvédőhöz és -hívőhöz hasonlóan – bódult révületben bókolna valami eleve felfoghatatlan és jottányit sem változtatható misztikus természet előtt. Ellenkezőleg. JNP nagyon is megismerendőnek tartja a Nagy Természetet, épp ezt a megismerést tekinti az ember egyik legszebb s leghasznosabb feladatának – olyik ember kötelességének egyenest –, maga személyében pedig (mindkét értelemben értve a szót) életrevaló szenvedélyének. Meglehet, épp ez az „életrevalóság”, ez a rendíthetetlen józanság diktálja a sorrendet: „A buta megszokással ellentétben, a létezők sorrendje még véletlenül sem cserélendő fel: az ’ember és természet’ kitételt legalább akkora illemsértésnek kell tekintenünk, mintha valaki azt mondaná: ’én és az anyám’.”

A természet és az ember viszonya persze nagyon sok szempontból vizsgálható, még akkor is, ha az ember ügyel a helyes és természetes sorrendre. Milyen szemszögből vizsgálja JNP? Könnyű lenne válaszolni, hogy a tudós szemszögéből. Könnyű, mert lényegében igaz lenne. Csak éppen részigazság. (Ami, tudjuk mindennapi „rendszerváltozási” tapasztalatainkból, tán még a hazugságnál is rosszabb.) JNP olyan tudós, aki nem elégszik meg a tudós nézőpontjával; nem csak vagy nem egyszerűen a tudós perspektívájából lát. De nem csupán azért (bár azért is), mert könyve telis-tele van szebbnél szebb s találóbbnál találóbb versidézetekkel, még csak nem is azért, mert „hivatásos” szépírókat (nem csak maiakat, ami nem nagy kunszt) messze lepipáló pontos és szép nyelven ír. (A „remekmű”-ként való jellemzés egyebek közt erre a nyelvi kompetenciára is utal.) Nem egyszerűen a „művészeti stílus” az, amivel JNP több a többi tudósnál, elvégre tudósnak sincs (elvben) megtiltva az írni tudás. Akad szépen írni tudó tudós más is, például Károlyházy Frigyes, Simonyi Károly, Marx György, Balogh János vagy – hogy a JNP idézte példánál maradjunk – François Jacob. Arra is Jacob a legjobb példa, hogy a biológia egy szaktudományát (a molekuláris biológiát) kivételes mélységig értő és művelő tudós milyen széles látókörű lehet, túl akár az egész biológián. Mindez tehát nem specifikusan jellemzi JNP-t, bár őreá is áll, természetesen.

Van azonban még valami, ami ezeket az esszéket mondhatatlanul egyénivé varázsolja és izgalmassá teszi. Olvassuk csak el a dialógusait: milyen tökéletesen ötvöződik bennük a téma mélységeit és buktatóit a legapróbb részletekig ismerő szakember és a fontos részleteket a Világ egészében – jobban mondva az „Egész” éppen releváns vetületében – látni és láttatni képes – JNP szavát és fogalmát használva – „univerzalista”! Ernst Mayr magisztrális könyvéről írt recenziójában JNP maga is bőven méltányolja – nem saját magában persze – ezt a kvalitást; ám meg-nem-létét – amúgy egészen kiváló szaktudósokban (példa rá a Soó Rezsőről írt tanítványi-tudománytörténeti esszéje) – soha nem kifogásolja. De hát nála magánál nem is egészen ilyesmiről van szó. Ahhoz azonban, hogy ezt legalább valamelyest körüljárjuk, meg kell előbb próbálni definiálni, hogy miféle szakma tudósa közelebbről JNP.

Látszólag egyszerű a válasz. Ökológiára, közelebbről az evolúciós „Színjátékkal” együtt tekintett ökológiára specializálódott botanikus, vagy inkább modern (tehát eleve evolucionista) természetbúvár, akit elsősorban az ökológiai vonatkozások érdekelnek. Ám aki akár csak fölületesen is belelapoz a kötetbe, kacagni fog az efféle iskolás (ám cseppet sem skolasztikusan okos!) definíción. Pedig JNP kétségkívül botanikus. Csak az tudja, hogy milyen kiváló, akinek volt szerencséje kísérni terepen és bámulni, miként nevez meg személyes ismerősként minden egyes fát, virágot, füvet! És ezen túl miként tudja a maguk világában megszólítani és megszólaltatni őket! De ezzel már túl is léptünk a szűkebben vett „scientia amabilis”-on; meglehet, épp valamerre az „ökológia” felé? Ugyanez volt különben Soó Rezső legfőbb varázsa is, nem véletlenül tekinti magát máig hűséges tanítványának JNP. De mint minden igazán hűséges diák, nem hagyja szó nélkül mestere korlátait; így például Soó értelmetlen dühét a teóriák ellen, legyenek azok még oly rengeteg konkrét jelenséget közös szempont alá terelő hasznos új konceptualizációk keretei, mint a kvantummechanika.

JNP elismeri és ismeri a teóriák hasznát, az egyre bonyolultabb modellek és szimulációk szükségességét, az egyre jobb konceptualizáció vitális fontosságát. De éppen olyan jóféle undorral tekint mindenféle „teoretikus öncélúságra”, mint annak idején Fülep a „nemzeti öncélúságra”. „Igaz, hogy a kollektív-globális kritériumok a legígéretesebbek (ám a legnehezebbek is); azonban nem igaz az, hogy ezért a partikuláris-lokális kritériumok vizsgálata elhanyagolható lenne (sőt minden tőlünk telhető elkövetendő e kettő összekapcsolására). Ez az „összekapcsolás” azonban roppant nehéz föladat; rengeteg ötletességet, lankadatlan figyelmet, kíméletlen kritikát követel. Méghozzá nemhogy általános, de semmiféle hozzávetőleges szabály vagy szkéma sincsen rá. Csak „variációi” vannak. JNP bemutat néhányat; például külön recenzióban oly különböző „variánsait”, mint Rachel Carson és François Jacob munkássága, s aztán releváns megjegyzésekben A. von Humboldt nézeteit, G. R. Hutchinsonét, R. MacArthurét, Barbara McClintockét, John Maynard Smithét, Darwinét, Mendelét és így tovább. JNP gyakori hivatkozásai és példái valahogyan mindig mintha épp a kollektív-globális meg a partikuláris-lokális kritériumok releváns „összekapcsolására” ügyelnének. Tán az is alátámasztja ezt a sejtést, hogy az „ellenpéldák” viszont – Francis Crick, Selye János vagy Ernst Häckel – mintha épp erre lennének valahogy képtelenek? S hogy itt mennyivel szubtilisebb ügyről van szó, mint egyszerűen „konkrét” és „teoretikus” összeegyeztetéséről, azt gyönyörűen mutatja, hogy Soó Rezső a maga „pozitivista-antiteoretikus” megátalkodottságában nagyon is beleillik a nagy példák sorába, hiszen pozitivizmusával összekapcsoltan „bámulatos volt a Gestalt-érzéke, a terepszimata”, a „finomabb cönológiai egységek felismerésének művészete, amely igazában a humbolditánus ’belátás’ szerves folytatása volt”. S az az elutasítástól elfogadásig ívelő ingadozás is, ahogyan JNP James E. Lovelock Gaia-koncepcióját tárgyalja, nem azt mutatja-e, hogy a kollektív-globális oldal (ha már valamilyen releváns matematikai vagy pontos verbális modellben meg nem fogalmazható) lehet akár egy szerencsés metafora is, feltéve, hogy ilyenként vállaltatik és partikuláris-lokális kritériumok seregével kapcsolható össze? A példákat folytathatnók, de keresse meg a könyvben ki-ki magának; ahhoz tán ennyi is elég, hogy kimondhassuk: az ökológiában, úgy látszik, különösen fontos ennek az összekapcsolásnak a tudatosítása; a diszciplína alapfogalmai (diverzitás, stabilitás, koegzisztencia, szukcesszió, evolúció és így tovább) enélkül ugyanis óhatatlanul kiürülnek és frázisokká silányulnak. A tudósnak elsőrendű kötelessége, hogy legalább azt tudja, hogy miről beszél. Sokszor persze éppen ez a legnehezebb. Egyebek közt erről is szólt, szigorúan szakmai nyelven, JNP másik remekműve, az Egy operatív ökológia hiánya, szükséglete és feladatai. A két könyv egyazon egész két feleként egészíti ki egymást, valamiképpen maguk is példáiként (vagy metapéldáiként) a „kollektív-globális” és a „partikuláris-lokális” elválaszthatatlanságának. Szaktudósként leginkább tán egy efféle teoretikus-naturalistai „elválaszthatatlanságnak” a „specialistája” JNP. Vagy legalábbis egy efféle – önmagában is összetett – ökológia az, amit ahhoz foghatóan vizsgál az „univerzalista” látószögéből, ahogyan Mayr magisztrális könyvében a populáció- és evolúcióbiológiát.

Minden „univerzalista” szemlélet jellegzetessége – Mayr példáját tekintve meglehet sine qua non-ja – kapcsolata a történelemmel. Ez így persze túlságosan általános, ám bajos lenne a kapcsolatot bármiféle jelzőkkel pontosítani. Okosabb tán, ha Mayrra, Jacobra vagy Simonyi professzorra utalunk. Valami hasonló JNP történeti tárgyú és vonatkozású esszéinek a szelleme. Ezen belül azonban széles az írások skálája. Van standard „klasszikus” tudománytörténeti tanulmány közöttük, mint „A biológia kibontakozása az első magyar egyetemen”, van a regionális művelődés egyetemes mélységeit és magasságait bemutató – és szakmailag hasznosítható! – esszé, mint a (Debreceni Műhely szellemének ajánlott) Scientia amabilis, s vannak olyan mondandóban súlyos és elmondásában légies áttekintései a biológiai „szellemi eszköztár” kifejlődésének és alakulásának (mert „szemlélettörténet”, „problématörténet”, „metodológiatörténet” JNP-vel kapcsolatban valahogy sután hangzana), mint az Ökológia és ökonómia: historice nézve. A két utóbbi írás kétségkívül a „scientist’s history” – „hivatásos” tudománytörténészek által ma jócskán lenézett – kategóriájába tartozik, de ahogyan például szembeállítja a francia „takarékos természet” metaforadeterminizmusát Darwinnak a Természet pazarlására építő ösztönösen statisztikus szemléletével, mindkét tudományos szemlélet mögé fölvillantva (mintegy „ösztönösen”) a hozzája tartozó társadalmi realitásokat, azt bármelyik mai modern „social constructinist” vagy akár blooriánus tudománytörténet-filozófus megirigyelhetné. (Ha lenne hozzá szeme és szíve.) De nem ez a lényeg, hanem az, hogy mire az ember végigmegy a történeten, nagyjából már meg is értette, „hogy az ökológia fő feladata: az élővilág abundanciális (tömegességi) relációin épülő téridőmintázatok valamilyen magyarázata”. Ez az egyszerű téma aztán bővül, kibomlik, újabb és újabb variációk gazdagítják, s egyszer csak előttünk az az „ökológiai színpad”, amelyen az evolúció nagy drámája lejátszódhat. „A kiindulópont: a ’robusztusnak’ nevezett összetett rendszer. A robusztus rendszer olyan lazán kapcsolt és kellően autonóm alrendszerekből áll, amelyeken belül intenzívebb kapcsolási kölcsönhatások működnek, mint az alrendszerek között. Megmutatható, hogy a robusztus rendszereket számos előnyös tulajdonság mellett speciális stabilitási tulajdonságok jellemzik: egy ilyen rendszer akkor is stabilis lehet, ha ezt elég jelentős külső perturbációk vagy belső változások érik. Az is megmutatható, hogy a robusztusság fokozatos kialakulása ’menet közben korrigálja’ a rendszer addigi tulajdonságait.” Azaz bizonyos „közepesen erős” zavarok egyenesen evolúciókeltők lehetnek. És az olvasó, még ha nem is érti teljesen, elhiszi, hogy „az evolúció – legalábbis bizonyos, ’kritikus szakaszban’ – a hierarchikus robusztusság szukcesszív kialakulásának ’alaptrendjével’ jellemezhető”. És érdeklődve lapozza fel az apparátust, s megnyugvással veszi tudomásul, hogy a lábjegyzet az Egy operatív ökológiára utal. (És annál jobban sajnálja, hogy folyvást „stabilitásról” locsogó politikusaink nem olvassák JNP-t. De persze nem is törekednek fogalmi tisztaságra.)

Akiben ilyen eleven a konceptuális tisztaság igénye, az érthetően – és joggal! – kel ki a beszéd- és értelemkutyulók különféle „ökológiai” vállalkozásai ellen, jöjjenek azok a biológusszakmán belülről vagy laikusoktól. Többször emlegeti például JNP a „kulturális ökológia” címen összegyűjtött kötet szamárságait, külön tanulmányt is írt – a szerkesztőség felkérésére – ellene. „Vajon tudják ezek a bölcsészek, hogy egyáltalán miről beszélnek? – kérdezgettük egymástól. Vajon életükben hány ökológiai kézikönyvet olvastak el? És ha véletlenül el is olvastak egyet, vajon mit értettek meg – egyáltalán: mit értettek meg – belőle?” Hiszen „az ökológia egy szaktárgy; ha úgy tetszik: egy diszciplína. Mint ilyennek, speciális szemléletmódja, eszköztára, nyelve stb. van”, ami nem tévesztendő össze holmi para-ökológiai elmélkedésekkel és divatos interdiszciplináris halandzsákkal. S nyomban neki is lát közérthetően elmagyarázni a diszciplína lényegét, megértetni, hogy a ható- és hatáskritériumok, a kül- és a belvilág egész biológiában döntő fontosságú kölcsönhatás-rendszerében az ökológus miért pont a koegzisztenciális szerkezetek fogalmát pécézi ki alapvetőként. „Koegzisztenciális szerkezetek sokasága fűzi össze egy erdő, egy rét, egy tó élővilágát; […] a bioszféra maga az első közelítésben úgy is felfogható, mint egy grandiózus, hierarchikusan szerveződött koegzisztenciális struktúra.” Az ökológia alapkérdése mármost „a koegzisztenciális feltételek miértje. Kicsit másképpen majdnem ugyanez: az ökológust mindig a koegzisztenciális szerkezetek létének és változásának magyarázata (értelmezése) foglalkoztatja. Miért olyan egy erdő lomb- vagy aljnövényzeti szerkezete, amilyen? Vajon miért úgy változik meg egy táj élővilága vagy a  társulások struktúrája, ahogyan?” A „miért?” értelmes konkretizálásával azután hirtelen más és tisztább megvilágításba kerülnek a már megfigyelt és részben épp az alapkérdés megfogalmazásához felhasznált jelenségek, s feltűnnek újak, amiket addig észre sem vettek: JNP egyúttal azt is bemutatja, hogyan építi-szépíti magát releváns konceptualizációkkal általában a tudomány.

Ez a nagyon modern (és szinte lakatosian racionalista) szemlélet egyik fő vonása JNP tudományfejlődés-képének. Legalább ilyen fontos egy másik, szavakban nehezebben megfogalmazható, régibb korok „naturalistáinak” és poétáinak (Csokonai, Fazekas) „emocionális töltetét” vállaló szemlélet, amit JNP – ökológiáról lévén szó – Rachel Carson példájával szemléltet. („Szerény, alázatos, de nagyon eredeti lénye részben E. Dickinson, részben Csapody Vera lényével rokonítható; leghíresebb kötete előtt mindössze három, lírával átszőtt, megejtő könyvet írt a tengerek, az óceánok rejtelmeiről.”) A Néma tavasz pompásan mutatja, hogy „az igazi, modern ’neonaturalista’ tudatában van annak, mi a létező szaktárgyak szerepe; tisztán látja: ő nem kevesebbet tud, mint a szakkutatók, hanem valami mást.”

Ez a „mást” JNP más-más oldalról, külön tanulmányokban járja körül (Az „ökológiai kultúra” körvonalai, Az ökológiai etika néhány kérdése, Ökológiai szemlélet a gyakorlatban). Mindig szigorúan „szakmaközelben” marad, ám távol bármiféle „szcientista attitűd”-től. „A tudomány emberét – ha őszinte – különben is mély alázattal kell hogy eltöltse a saját korlátosságának tudata; az is, hogy a mítosztok pazar-bizarr képei, artisztikus metaforái mennyire megelőlegezik a józan – ám sokszor kínosan nehézkes – megismerési folyamatot.” Az ember természeti kötöttsége – ha egyszer fölismertetett – „poétikusabb formában” csakúgy megfogalmazható, mint „racionálisabb módon”. Sőt gyakran épp a tudományos okoskodás – és mutatis mutandis az etikai – lehet csődbe vezető vagy hiányos. „A kívánatos többletet legtömörebben talán az a trió, illetve ’kifejezési ív’ mutathatja meg, hogy ’mítosz–tudomány–művészet’ (egy kicsit másképpen: hit – megértés – érzelmi kötöttség).” De JNP most sem áll meg az általános megfogalmazások szintjén. A „diverzitás” kulcsfontosságú fogalmán mutatja be, hogy „a tudomány valóban aligha tehet mást: az egyre pontosabb, az egyre átfogóbb (absztraktabb) meggondolások bevezetésével igyekszik összekapcsolni a megérteni kívánt jelenségek, folyamatok körét, ám ezekkel a művekkel – nolens volens – egyre inkább szűkíti a kölcsönös kommunikáció, az egyre szélesebb spektrumú közös megértés esélyeit is.” Mert mit mond a nem szakembernek például a „kompozicionális diverzitás” kulcsfogalma? Ámde „a sokféleség élménye – akár a természetben, akár másutt szerzett diverzitási élmény – sokkal elsődlegesebb, mint a róla szerzett tudás (mind a kutatónál, mind a ’közembernél’). És ez az élmény kellő formában és nyelven megfogalmazható úgy, hogy közérthető legyen, s ne sértse és ne vulgarizálja a tudományos igazságot. Természet és ember viszonyában csak úgy teremtődhet meg vagy állítódhat helyre az egyensúly, ha tisztázódik a természet és tudomány, valamint a tudomány és ember viszonya. Tán éppen ez az „újnaturalista” centrális felismerése és föladata, tán éppen ez különbözteti meg a „régitől”; tán épp ezért annyira időszerű „A természetbúvár reneszánsza”?

Mindenesetre ennek a feladatnak és felismerésnek a nehézségeiről szól a „Dialógus a természetismeret dilemmáiról”, a Sziriát oszlopai újrakiadásának az ürügyén, rendkívüli szakmai erudícióval és a tudomány korlátait pontosan felmérő „belátás”-sal. Tudomány és belátás komplikált viszonyát vizsgálja a következő tanulmány is Racionális és irracionális címmel. Indulatos, eredeti, szép és mély értelmű írás; ám azt, hogy JNP írásai mennyire összetartozó, egyetlen nagy egészet képeznek, mennyire ideje már így egyben kiadni tanulmányait, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy annak idején folyóiratban megjelenésekor ezt a tanulmányt még jelen recenzens is félreér-tette egy kicsit: a maga racionálist-irracionálist egyaránt elismerő, ám (ha nem is szigorúan) szétválasztó nézőpontjából képtelen volt megérteni, hogy mi az igazán új, az eredendően új „az ’új természetlátás’ kialakításában”. Szolgáljon mentségére, hogy erre igazából csak ez a vaskos könyv felel.

Természet Világa, 1993. augusztus


Természet Világa, Együtt. V. L. köszöntése
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/