Demetrovics Zsolt

Drogproblémák –
kérdések, válaszok, félreértések


A droghasználat és a drogfüggőség az elmúlt évtized során közérdekű témává vált Magyarországon. A médiumok a jogi problémáktól, a kiváltó okokon, a függőség jellemzőin és az iskolai beavatkozás lehetőségein át, az egyre növekvő számú kezelési módszerekig foglalkoznak a kérdéssel. Megjelentek érvek, ellenérvek, vélemények és ellenvélemények, keletkeztek vagy felerősödtek mítoszok és félreértések. Teret nyert számos tévhit, majd az ezek eloszlatását célzó hiedelem, és napvilágot láttak megalapozott, tudományos hátterű elemzések is. Olvashattunk balesetekről és halálesetekről, személyes történetekről és hozzátartozók beszámolóiról, kezelési sikertörténetekről és kudarcokról, a rendőrség és a határőrség munkájáról, az iskolai prevencióról, a megelőzés és a kezelés hagyományos és újszerű kezdeményezéseiről; hol objektíven, hol kevésbé tárgyilagosan. Írásom célja az – a viszonylagosan szűkös terjedelmi korlátok között –, hogy néhány, talán szubjektíven kiragadott kérdéskört röviden bemutassak.

 

Ki drogos, és ki nem?

A témában talán leggyakrabban használatos kifejezés a drogos vagy kábítószeres szó, melyek jelentése tisztázatlan. Míg a szaknyelvben e kifejezésekkel a drogfüggőket jelölik, addig a köznyelvben gyakran a drogokat valaha életükben használók értendők alatta. Az ellentét azonban lényegesen mélyebb problémát takar, nevezetesen a differenciálás hiányát a droghasználat intenzitásának igen széles skáláján; ami elsősorban a köznyelvi használatra igaz. Pedig az illegális szerekkel sincs másképp, mint például az alkohollal, ahol a skála a teljes absztinenciától, a szociális és alkalmi alkoholfogyasztáson át a súlyos alkoholizmusig (és annak is számos fajtájáig) terjed. Droghasználat esetében leggyakrabban a Marihuána és Drog Abúzus Elleni Nemzeti Bizottság felosztása használatos, amely a drogfogyasztás ötféle viselkedésmintázatát különíti el. A kísérletező életében összesen tíznél kevesebb alkalommal használ drogokat. A szociális-rekreációs használó megközelítőleg hetente használ drogot, de azt mindig valamilyen társadalmi aktivitáshoz, kikapcsolódáshoz, szórakozáshoz kötődően teszi. Ilyen droghasználat jellemzi többnyire a hétvégi, táncos szórakozóhelyek látogatásához kötött amfetamin- vagy ecstasyhasználatot. A szituációs droghasználó ennél gyakrabban használ drogokat, de ezt többnyire abból a célból teszi, hogy kezelni tudjon valamilyen, a számára problémás helyzetet, feladatot. Ilyen típusú használat jellemzi például azt a személyt, aki a számára feszültséggel járó helyzeteket (pl. ismerkedés, társas helyzetekben való szereplés) igyekszik az alkohol vagy egyéb szorongásoldók segítségével kezelni. Az intenzifikált használó hosszú időn keresztül naponta használ valamilyen drogot, míg a kényszeres használó ezt naponta többször, illetve folyamatosan teszi, hosszú időn át.

Ez a felosztás azonban nem oldja meg a drogfüggőség fogalmának értelmezését. Gyakran hangzik el a kérdés: kit tekinthetünk függőnek, s ki az, akit nem. A kérdésre adódik egy klinikai válasz, ami a diagnosztikai kézikönyvekben megtalálható (DSM–IV, 1995; BNO–10, 1994). Az itt megfogalmazott szempontok olyan jellemzőket tartalmaznak, mint a tolerancia (vagyis a személynek ugyanahhoz a hatáshoz egyre nagyobb mennyiségű szert kell használnia), a megvonás (egyfajta szerspecifikus megvonási szindróma megjelenése a szer használatának elhagyáskor), a használat fölötti kontroll elvesztése (a tervezettnél nagyobb mértékű és hosszabb idejű használat), a sikertelen leszokási kísérletek, a munka-, a tanulási, illetve a szórakozási tevékenység romlása, a kapcsolatok negatív irányú változása, a szociális szerepekben bekövetkező változások. Ezek szerint talán mégsem a függőség az a szó, ami a legjobban körülírja a jelenséget. Éppen ezért a problémás droghasználat kifejezés a használatos. Fontos megjegyezni, hogy maga a hivatalos diagnosztikus rendszer is így jár el, azaz nem mindent vagy semmit típusú diagnosztikus kategóriákról van szó. A diagnózis akkor állítható fel, ha bizonyos időhatáron belül bizonyos számú kritérium teljesül. Ez a szemlélet elsősorban azért fontos, mert egyértelműen jelzi, hogy (a gyakori hiedelemmel szemben) nem a használat intenzitása az az egyedüli vagy legalábbis kiemelkedően domináns szempont, ami a függőség meglétét, vagy hiányát meghatározza.


Hányan vannak a drogosok?

A számok előtt érdemes röviden áttekinteni, egyáltalán honnan vannak információink a droghasználók számát illetően. Az adatok alapvetően kétféle forrásból származhatnak. Az első az úgynevezett közvetett indikátorok köre, melyek olyan adatforrások, amelyek nem közvetlenül a drogfogyasztók számát mérik, de olyan adatokkal szolgálnak, amelyekből mégis következtethetünk számukra. Idesorolhatók például az egészségügy területéről származó információk (a kezelt betegek, a droggal kapcsolatos sürgősségi ellátások, a drog miatt bekövetkezett halálesetek száma, a droghasználat során szerzett HIV-fertőzések száma stb.), vagy a rendőrségi és igazságszolgáltatási adatok (lefoglalt drogok mennyisége, droggal kapcsolatos bűncselekmények száma) stb. Ezek az információk lehetőséget nyújthatnak arra, hogy megbecsüljük a droghasználókat (bár általában inkább trendek meghatározására alkalmasabbak), ugyanakkor számos torzítási lehetőséget is tartalmaznak. A kezelt droghasználók száma ugyanis növekedhet azzal, hogy egyre több a kezelőhely, de a lefoglalt kábítószerek mennyisége sem feltétlen a droghasználat növekedését jelzi, mert elképzelhető, hogy a rendőrség végzi aktívabban, esetleg szerencsésebben a munkáját. Egy-egy nagy fogás nagyban befolyásolhatja a statisztikákat. Hasonlóképpen a drogos halálesetek száma sem feltétlenül nagyobb mértékű droghasználatot jelent, mert elképzelhető, hogy a veszélyesebb használati módok terjedtek el.
 


A kezelt drogfogyasztók számának alakulása Magyarországon 1994–2000 között

A közvetlen (direkt) indikátorok azonban ténylegesen a droghasználatra kérdeznek rá. Idetartoznak a különböző normál populációs vizsgálatok, illetve a speciális (a droghasználat szempontjából valamiért kiemelten érdekes) populációk szerfogyasztását feltárni célzó felmérések. Előbbiek körébe tartoznak például a háztartásvizsgálatok vagy a középiskolások körében végzett iskolai vizsgálatok. Ezek előnye, hogy nem becslésen, hanem tényleges adatokon (a megkérdezettek önbevallásán) alapulnak, a velük szemben támasztott aggodalom azonban a bevallás pontosságából ered. Ezek a vizsgálatok mindenképpen nehezebben működnek a megbélyegzett viselkedésformáknál, így az illegális szerek fogyasztásánál; éppen ezért itt nagyon körültekintő módszertani alaposságra, az anonimitás feltétlen biztosítására, speciális kérdezési technikákra van szükség. Ilyen vizsgálat például a nemzetközi együttműködés keretében végzett, négyévente országos reprezentatív mintán megismétlésre kerülő ESPAD-vizsgálat. Ennek eredményei alapján elmondható, hogy míg 1995-ben a II. évfolyamban tanuló középiskolások kereken 10 százaléka kísérletezett életében legalább egyszer valamilyen illegális szerrel és/vagy szerves oldószerrel, addig ez az érték 1999-re megduplázódott (19,1 százalék). A legnépszerűbb drog mindkét vizsgálati évben – a világ más országaihoz hasonlóan – a marihuána és a hasis (4,8, illetve 16 százalék) volt. A legnagyobb mértékben a szintetikus stimulánsok kipróbálási aránya nőtt; míg 1995-ben a tanulók mintegy 0,5, illetve 0,8 százaléka kísérletezett amfetaminnal, illetve ecstasyval, addig négy évvel később ezek az arányok 4,2, illetve 4,6 százalékot mutatnak. Az elmúlt években további növekedést tapasztaltak. A felnőtt népességre vonatkozóan Elekes és Paksi (2002) vizsgálata nyújthat támpontot. Eredményeik szerint a 18–65 éves korosztálynál a valaha drogokat kipróbálók aránya 5,7 százalék.

Az egyes szerek kipróbálására vonatkozó életprevalencia-értékek
a normálpopulációban, illetve a táncos szórakozóhelyeket látogatóknál

 
 
Felnőtt populációs
vizsgálat, 2002
(18–24 évesek)
Táncos szórakozóhelyeket
 látogatók, 2001 
(átlagéletkor 21,2 év)
Különbség
marihuána/hasis
 18,5% 
49,2%
2,66%
amfetamin
 5,0%
20,1%
4,02%
ecstasy
 6,5% 
12,9% 
1,98%
kokain
 1,6%
 8,8% 
5,5%
LSD
6,2% 
19,5%
3,14%
opiátok (heroin, máktea, kodein stb.) 
2,2% 
7,7%
3,5%
bármilyen drog
20,1%
 52,6%
 2,62%

Speciális populációs vizsgálat Magyarországon például a táncos szórakozóhelyeket látogatók körében készült. Ennek eredményei szerint ebben a populációban az átlagosnál lényegesen magasabb droghasználati értékek mutatkoznak; így a drogokat kipróbálók aránya 52,6 százalék, s a megkérdezettek közel harmada (29,5 százalék) úgy nyilatkozott, hogy a kérdezést megelőző hónapban is használt valamilyen drogot. Hasonló eredményekről számoltak be egy, a Pepsi-szigeten, 2000 tavaszán végzett vizsgálat alapján.

 

Lágyabb, majd keményebb drogok

A lágy drog–kemény drog felosztás több kérdést is felvet. Egyrészt azt, hogy mi alapján, másrészt, hogy jogosan történik-e az elkülönítés. És végül, de korántsem elhanyagolható módon, érdemi-e a veszély, hogy a lágy drogok kipróbálását a kemény drogok használata, illetve az ezektől való függővé válás követi. Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. A felosztás abból a tapasztalatból származik, hogy a lágy drogok (nevezetesen a marihuána és a hasis) használata lényegesen kisebb egészségügyi kockázattal jár, mint a kemény drogok fogyasztása, s egyúttal a függőséget kialakító „készségük” (addikciós potenciáljuk) is lényegesen alacsonyabb. A kutatási eredmények alátámasztják ennek az elkülönítésnek a jogosultságát. Az igazán izgalmas azonban a harmadik kérdés. A kutatások alapján ugyanis úgy tűnik, a korábbi aggodalmakkal szemben, hogy a marihuána kipróbálása vagy használata önmagában nem eredményezi a keményebb szerekre való áttérést. Azaz bár az átlagnépességhez viszonyítva a marihuánát kipróbálók között magasabb azok aránya, akik más szerekkel is próbálkoznak, az oki kapcsolat nem mutatható ki. Az ok viszonylagosan egyszerű: a marihuána a leggyakrabban használatos illegális drog, és egyúttal az esetek többségében az elsőként kipróbált szer. Ugyanakkor a marihuánát kipróbálók igen nagy része egyáltalán nem próbálkozik más szerekkel. Olyannyira így van ez, hogy részben ez a megfigyelés is hozzájárult a lágy drog–kemény drog elkülönítéshez. A megkülönböztetés a holland drogpolitikában gyökerezik, abban a megfontolásban, hogy amennyiben a lágy drogok használatát, bizonyos kereteken belül, tolerálja az állam, úgy a használók jó része nem fog a keményebb és veszélyesebb szerek felé fordulni. A holland drogpolitika sikere részben pont abban van, hogy a marihuánát a piaci, s ezen keresztül a használói szinten is sikerült leválasztani a heroinról, és ennek következtében a kis mennyiségű marihuánát saját fogyasztásra vásárló nem kerül kapcsolatba a heroinnal. MacCoun és Reuter (1997) rámutatnak, hogy míg a marihuánahasználat depenalizálása (azaz a büntetéssel való fenyegetettség megszűnése) 1976-ban nem vezetett a szer fogyasztásának növekedéséhez, addig a heroinfogyasztásban jelentős csökkenés tapasztalható Hollandiában.

 

A családi háttér

Gyakori feltételezés, hogy a drogok használata elsősorban a kedvezőtlen családi háttérből érkezőket érinti, azokat, akik az átlagosnál nehezebb szociális-gazdasági környezetben nevelkednek. A rendelkezésre álló adatok ezt az állítást nem minden tekintetben erősítik meg. Úgy tűnik, hogy a mai Magyarországon a droghasználat, ha nem is egyforma mértékben, de valamennyi társadalmi réteget érinti. A korábbi eredményekkel összhangban a szerzők azt jelzik, hogy akár a szülők iskolai végzettségét, akár a család anyagi helyzetét tekintve a droghasználat mértéke a két szélső csoportban, vagyis az átlagosnál magasabb és alacsonyabb iskolai végzettségű szülők, illetve az átlagosnál magasabb és alacsonyabb anyagi körülmények között élők között a magasabb. Megjelenik mindazonáltal a családi struktúra és a családi kapcsolatok hatása, vagyis az átlagosnál magasabb droghasználati értékek jelentkeznek az apa nélkül nevelkedő fiatalok körében, csakúgy, mint azok között, akik az édesapjukkal vagy az édesanyjukkal való kapcsolatukat inkább rossznak, mint jónak mondják. Ugyanígy kimutatható az, hogy a családi devianciák (alkoholizmus, droghasználat, öngyilkosság, börtön stb.) halmozódása rizikótényezőként jelenik meg. Ezek a hatások azonban mindenképpen óvatosan kezelendők, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy más vizsgált változók lényegesen nagyobb becslési biztonságot jelentenek a drogok kipróbálását illetően. Így Elekes és Paksi (2000) rámutatnak, hogy az úgynevezett életmódváltozók (iskolából való hiányzás, tanulmányi átlag, csavargás, motorozás stb.) jobban mutatják, hogy ki lesz droghasználó, mint a családi tényezők. Egy külföldi vizsgálatban, a családra vonatkozóan, Hoffmann (1995) kimutatta, hogy a rossz családi kapcsolatok lényegesen hozzájárulnak a későbbi drogfogyasztáshoz, mint a válás, a nevelőapa a családban. Azaz, nem önmagában a család valamilyen „jól megfogható” szerkezeti eltérése az, ami a kockázatot jelentheti, hanem ha a családi működésben, a családi kapcsolatokban tapasztalhatók diszfunkciók.

Az absztinencia mint lehetséges cél

A köztudatban kétféle véglet él: a drogfogyasztás gyógyítható betegség, s ennek megfelelően az egyetlen reális célunk a kezelésben a teljes szermentesség elérése, a másik – ezzel pont ellentétesen – az, hogy a drogfüggőség gyógyíthatatlan. Talán nem meglepő, hogy az igazság valahol félúton van. Leegyszerűsítve, a drogfüggőség kezelhető, az absztinencia sok esetben valóban reális és megvalósítható cél, sok esetben azonban reálisabb, ha ennél „puhább” célokat fogalmazunk meg. Rácz Schuckitra hivatkozva a terápiás intervenciók három szintjét írja le. Az első a pszichoaktív anyagtól mentes élet, vagyis az absztinencia elérése. A második, hogy a különféle élettevékenységekben maximális hatékonysággal „működhessenek” a drogok, vagyis az optimális egészségügyi állapot elérése és fenntartása, a pszichiátriai tünetek kezelése, a házassági és családi kapcsolatok rendezése, a munkával és a megélhetéssel kapcsolatos problémák megoldása, a hajléktalanság megszüntetése, illetve a spirituális igények kielégítése. A harmadik, különösen nagy jelentőségű célszint pedig nem más, mint a relapsusprevenció, azaz a visszaesés megelőzése.

Az úgynevezett ártalomcsökkentő szemlélet egyik alapelve – ezekkel összhangban – pontosan a kezelés céljainak hierarchikus kitűzése. Azaz a cél nem mindenáron az absztinencia elérése kell hogy legyen, hanem általánosabban a droghasználat következményeként kialakuló egyéni és társadalmi károk minimalizálása. Ez lényegében azt jelenti, belátjuk, hogy a droghasználók egy részének a teljes absztinencia nem lehet reális célkitűzés, de ennek ellenére kereshetünk olyan célokat, amelyek javítják a használó életminőségét és/vagy csökkentik a használat következményeként megjelenő társadalmi károkat (bűnözés, kieső munkatevékenység, fertőző betegségek, pl. AIDS kezelésének költségei stb.). A legismertebb ilyen beavatkozási forma a fenntartó metadonkezelés, amely során a heroinfüggők napi rendszerességgel akár éveken, évtizedeken át kaphatnak szintetikus ópiátot, metadont. A kezelés célja, hogy a szájon át szedhető metadon kiszorítsa a személy életéből a (bizonytalan minőségű) heroin intravénás használatát, ezáltal is csökkentve a HIV- és hepatitisfertőzés veszélyét. Szintén cél az illegális tevékenység (lopások stb.) csökkentése az ingyenesen biztosított helyettesítő szer révén, csakúgy, mint az általános egészségügyi állapot javítása vagy a túladagolás kockázatának csökkentése. A hatékonyságvizsgálatok tanúsága szerint a fenntartó metadonkezelés – annak ellenére, hogy a használó függőségét nem befolyásolja – az említett tényezők mentén sikeresnek mondható. Az ártalomcsökkentő szemlélet tehát elsősorban akkor hoz újítást, ha elfogadja, hogy a drogfogyasztók egy bizonyos hányada nem akar vagy nem képes absztinenssé válni, ugyanakkor pozitív beavatkozások az ő esetükben is lehetségesek. Ki kell emelni ugyanakkor, hogy ezen elv elfogadása sem a szakemberek, sem a közvélemény számára nem magától értetődő. Orvosi részről – a reális tapasztalatok ellenére – gyakran elvi szempontként mutatkozik meg, hogy a kezelés célja csak a teljes szermentesség lehet. Annak ellenére így van ez, hogy számos más betegség esetében elfogadható beavatkozásnak számít a tünetek (jelen esetben a szerhasználat okozta testi, lelki és szociális leromlás) sikeres kezelése, vagyis gyakorlatilag az ártalomcsökkentés elvének megvalósítása, még akkor is, ha a betegséget kiváltó okokban nem várható változás. Feltételezhetjük, hogy a drogfogyasztásnál ennek a szemléletnek az elutasítása, legalábbis részben, a droghasználat magas társadalmi elutasítása miatt van. Mintha arról lenne szó, hogy a társadalom hajlamos a drogproblémát önmagában s nem az általa kiváltott következmények tükrében értékelni. Jegyezzük meg, ezt teszi a jog is, hiszen a büntető törvénykönyv nem a droghasználat következményeit, hanem magát a szerfogyasztást bünteti. Társadalmi nézőpontból pedig ez a szempont még kiélezettebben jelenik meg.

 

Már egy használattól is függővé lehet válni

Néhány gondolat erejéig érdemes figyelmet szentelni egy gyakran felvetődő kérdésnek, miszerint lehet-e függővé válni egy drog egyszeri használatától? A válasz egyszerre igen és nem. Ha a vázlatosan bemutatott diagnosztikus szempontrendszert használjuk, akkor egyértelmű nemmel kell válaszolnunk. Ugyanakkor a kérdés mégsem érdektelen, csak rosszul van megfogalmazva. A függővé válás ugyanis semmi esetre sem egyetlen ponthoz köthető, hanem minden esetben egy hosszabb-rövidebb folyamat következménye. Ebben a folyamatban azonban – és ezt nem szabad elfelednünk – nem a drog az egyetlen ható tényező. Akár az egyszeri droghasználati esemény, akár a droghasználat folyamata, mindig a személy–drog–környezet hármas interakcióban alakul. Igaz, hogy egyes drogok, kémiai jellegükből adódóan, könnyebben és gyorsabban alakítanak ki függőséget, mint mások, de az egyenre nézve ez mégsem jelent feltétlen törvényszerűséget. Az adott személy esetében ugyanis előfordulhat, hogy egy bizonyos kiemelten addiktív szer (pl. heroin) nem vált ki olyan hatást, amely összhangban lenne a személy szükségleteivel, míg egy másik, általában akár kevésbé könnyen függőséget kialakító drog (pl. marihuána) használata viszont olyan élményeket okoz, ami miatt a személy ismételten használni fogja azt. Ezt a személy–drog interakciót hívjuk drogpreferenciának, utalva arra, hogy az egyes személyek bizonyos fajta drogokat előnyben részesítenek másokkal szemben. Ahogy Khantzian (1985) fogalmaz, az adott pszichoaktív szer használata soha nem véletlenszerűen választott. A szerző leszögezi, hogy a drog választása mindig a szer specifikus pszicho-farmakológiai működésének és azon domináns fájdalmas, konfliktusos érzések interakciójának az eredménye, melyekre a drog kedvezően hat. A szer kiválasztása (hangsúlyozzuk, hogy alapvetően nem tudatos folyamatról van szó) tehát alapvetően a diszfória, a fájdalom, a stressz, az unalom vagy egyéb kellemetlen érzések és állapotok kiküszöbölésének, kezelésének igénye mellett történik. Ahogy Khantzian megfogalmazza, egyfajta hibás öngyógyítási, öngyógyszerelési mechanizmusról van szó. Ennek az elgondolásnak a legfontosabb implikátuma, hogy a droghasználat nem véletlen, céltalan esemény a drogfüggő életében, hanem éppen ellenkezőleg, a maga kontextusában racionális, jól értelmezhető jelenség. A drogfüggők nem egyszerű áldozatok, akik a szer rabjaivá váltak. Sokkal inkább arról van szó, hogy a droghasználók küzdési kapacitása hiányos defektus, s ennek következtében választják ezt a módot. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ez az elképzelés sokkal konkrétabban értelmezhető a függő típusú droghasználat, mint a kipróbálói vagy alkalmi drogfogyasztás esetében. Utóbbiban az öngyógyítás helyett vagy mellett lényegesen nagyobb hangsúlyt kap a droghasználat szociális jellege, a társas nyomás, a kíváncsiság, az élmények keresésének szempontja.

Eredeti kérdésünkre visszatérve azt mondhatjuk, hogy a személy(iség)–drog összhang megvalósulásában valóban beszélhetünk arról, hogy a függőség kialakulása az első használat pillanatával megkezdődött. Nagyon sok heroinfüggő számol be például arról, hogy az első kipróbálás alkalmával megélt élmények azonnal kiváltották azt az érzést, hogy olyan élményhez jutott, miről nem akar lemondani a későbbiekben sem. Az érem másik oldala ugyanakkor az, hogy a heroint kipróbálók jelentős részénél ez az élmény elmarad, és ennek következtében nem jelenik meg igény az ismételt használatra sem. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy bár az első használat meghatározó a drogfogyasztás későbbi alakulásának szempontjából, ez a meghatározottság nem feltétlenül a függőséget jelenti, hanem ellenkezőleg, a szer használatának elutasításához is vezethet.

Irodalom

BNO–10 (1994). A mentális és viselkedészavarok osztályozása. Klinikai leírás és diagnosztikus útmutató. WHO-MPT, Budapest
Demetrovics Zs. (1997). Az első opiáthasználat élménye kipróbálóknál, időszakos drogfogyasztóknál és kényszeres használóknál. In: A. Gergely András (szerk.) Ultrakisebbségek Magyarországon I. Drogkultúra, drogfüggés, társkapcsolatok. Etnoregionális Munkafüzetek 27. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, Budapest, 33–48.
Demetrovics Zs. (1998). Drog és disco Budapesten. Táncos szórakozóhelyeket látogató fiatalok szocio-demográfiai jellemzői és drogfogyasztási szokásai. Budapesti Szociális Forrásközpont, Budapest
Demetrovics Zs. (2000). Kell-e nekünk absztinencia? Drogfogyasztók és drogpolitika. Café Bábel, 38 (4):125–134.
Demetrovics Zs. (2001). Droghasználat Magyarország táncos szórakozóhelyein. L’Harmattan Kiadó, Budapest
Demetrovics Zs. (2001). A drogfogyasztás néhány kérdése. In: Miletics B. (szerk.). Szirének éneke. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 141–167.
Demetrovics Zs. (2002). Marihuána: pszichológiai és antropológiai szempontok. In: Ritter I. (szerk.). Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről. Ifjúsági és Sportminisztérium, Budapest (megjelenés alatt)
Demetrovics Zs.–Honti J.–Csorba J.–Szemelyácz J. (2001). A szubsztitúciós metadonkezelés I. Történeti áttekintés. Psychiatria Hungarica, 16 (1):57–69.
DSM–IV (1995). A DSM–4 diagnosztikai kritériumai. Zsebkönyv. Animula, Budapest
Elekes Zs., Paksi B. (1996) A magyarországi középiskolások alkohol- és drogfogyasztása. Népjóléti Minisztérium, Budapest
Elekes Zs. és Paksi B. (2000). Drogok és fiatalok. Középiskolások droghasználata, alkoholfogyasztása és dohányzása az évezred végén Magyarországon. ISMertető 8., Ifjúsági és Sportminisztérium, Budapest
Elekes Zs. és Paksi B. (2002). A felnőtt népesség droghasználata és alkoholfogyasztása Magyarországon. Kézirat, Budapest
Paksi B. (2000). A lázadó értelmiség szigete. Kézirat, Budapest

(Terjedelmi okok miatt rövidített irodalmat közöltünk, a teljes bibliográfiát a szerzőnél, illetve a szerkesztőségben találhatják meg.)


Természet Világa,
2003. II. különszám
Életmód – Egészség 
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/