Köszöntöm

a Természet Világa különszámának szerzõit, és köszönöm nekik azt a csodálatos panorámát, amit elénk tárnak. A magam részérõl még külön köszönettel is tartozom, mert ez a szám segíti mindennapi munkámat – bár nem mûvelõje, hanem krónikása vagyok az itt leírtaknak.

A kép nem megnyugtató tájat vetít elénk – sima víztükröt békés dombokkal körülvéve –, hanem inkább veszélyeket is magába rejtõ, fortyogó lávatenger asszociációját kelti. Ezt, mint csábító kihívást kell elfogadnunk, tudomásul vennünk, amikor elindulunk a jövõ felé.

Én azonban a múlt felé indulok, hogy megtaláljuk a logikai kapcsolatot, és bármilyen csodálatos, még a személyi kapcsolatokat is a múlt és a jelen témakörei között.

1. ábra. Ezt a márványtáblát tudtomon kívül állíttatta az Eötvös Loránd Fizikai Társulat. Természetesen jólesett a fizikustársadalom elismerése, de túlzásnak tartottam és tartom ma is. Cockroft és Walton 1932-ben (tehát húsz évvel azelôtt) hozta létre az elsô magreakciót gyorsítóberendezés segítségével, amiért 1951-ben kapták meg a Nobel-díjat. Egyébként nem van de Graaff, hanem kaszkádgenerátort használtak. Szolgáljon ez a márványtábla most ürügyül arra, hogy a "csoport" tagjaival megismerkedhessünk, íme: Erô János aspiráns, Schmidt György aspiráns, Karlowits József tanársegéd, Lux András tanársegéd, Karlowitsné Linka Erzsébet laboráns, Széchenyi Beáta laboráns és a mindentudó Horváth Pista bácsi, mûszerész, lakatos, bádogos stb. Egyébként Erzsébet tudta legjobban szabályozni a szalag futását, a lelkes Bea pedig, aki a káderlapomon mint deklasszált elem szerepelt kék ceruzával aláhúzva, évtizedek múlva díszvendégként tûnt fel különbözô hazai intézmények felavatásán.

Személyes kapcsolódásom története a modern fizika újszerû, költséges mérnöki konstrukciókat igénylõ területéhez – a személyi, tárgyi feltételek, a véletlen szerepe –, már túl sok helyen elõfordult, azokra nem térek ki. A nagyközönség számára szenzációnak szánt eredmények, a van de Graaff-gyorsító és a vele elért eredmény az 1. és a 2. ábrán látható. Ezen ábrák szerepeltetése csak ürügy arra, hogy néhány eddig nem ismert adat, körülmény is helyet kapjon e különszámban, másrészt a dolgokat az õket megilletõ helyre rakja (szállítsa le).

2. ábra. Az eredeti gyorsítót a KFKI-ba költözésünkkor leszereltük, és más feladatok ellátására átalakítva állítottuk fel. Ezt az átalakított készüléket mutatja a kép. A felsô elektróda azonos az eredetivel, így megítélhetô, milyen "kényelmes" elhelyezkedési lehetôséget biztosított számomra 75 cm-es külsô magasságával. A megfigyelônek azért kellett a nagyfeszültségû elektródában lennie, hogy a bonyolult kezelést igénylô ionforrás földpotenciálon lehessen, így kézi szabályozás helyettesíthette a késôbbi, már a nagyfeszültség alatt lévô automatikát. Ezzel idôt takarítottunk meg. A továbbhaladás szempontjából ugyanis alapvetôen fontos volt, hogy minél elôbb megbizonyosodjunk az egész rendszer összehangolt mûködtetésének lehetôségérõl.

A hangsúlyt a feltûnõen látható történések mögötti meggondolásokra szeretném áttenni. Arra, hogy milyen jellegû kérdések, ellenvetések merültek föl. Már az ötlet felvetésekor megkérdezték: ma, amikor a világon ezermillió voltos berendezéseket építenek, mit akarunk mi egy egymillió voltos készülékkel, mert hiszen a tudományos versengésben nem lehet hivatkozási alap az, hogy kis nemzet lévén nekünk csak erre van pénzünk. Én akkoriban erre azt válaszoltam, hogy ma, amikor szuperszonikus gépek szállítják az embereket, mire jó a kilences villamos. Egyébként, ha csak az eltérõ maximális energiát tekintjük döntõ paraméternek, a gigaelektronvoltos berendezések célszerûsége is megkérdõjelezhetõ: a természet a kozmikus sugarakban nagyságrendekkel nagyobb energiájú részecskéket ingyen bocsát a kísérletezõ rendelkezésére.

Ahhoz, hogy elindulhassunk a jövõ felé, olyan panorámaképre volt szükségünk az 1950-es évek elején, mint amit ez a különszám a 20–21. évszázad váltásakor elénk tár.

3. ábra. A 20. század közepén ezek voltak a mag- és részecskefizikai kutatások témakörei és eszközei

Meg kellett tehát vizsgálnunk, mivel foglalkozik a világ fizikus élgárdája. Vannak-e olyan témakörök, amikhez a szükséges eszköztár a rendelkezésünkre álló anyagi erõforrások segítségével elõállítható, és megvan hozzá a megfelelõ szellemi kapacitásunk is. Vizsgálatunk eredménye a 3. ábrán látható. Íme, az ötvenes évek témái, ahogy az a vezetõ folyóiratokban megjelent cikkekbõl kiolvasható. Lehet aktuális kísérleteket végezni a van de Graaff-generátorral is, bár ezek száma viszonylag csekély (Band-generátor). Feltûnõ a millió volt alatti kaszkádgenerátorok szerepe. Jelentõségüket elsõsorban az adja, hogy neutronforrásként mûködtethetõk. Akinek pedig (sok) neutronja van, annak kutatási területe szinte kimeríthetetlen. A legnagyobb szerepe azonban a nyomás alatti van de Graaff-készüléknek van az 1–6 MeV energiatartományban.

Az irányvonal tehát adott. A szalaggenerátort a közeljövõben még kihasználhatjuk – bizonyos határterületekhez tartozó témákban –, de a súlypontot át kell helyezni a kisfeszültségû kaszkádgenerátorok és a nyomás alatti szalaggenerátorok építésére. Ez utóbbiakat fõszerepkörükre utalva (a pontos szabályozhatóság miatt) úgy is hívták: a magfizika precíziós mûszere.

Azt is mondhatnánk, hogy ez a diagram és a hozzá tartozó meggondolás volt az elsõ sikerünk a „magfizikában”. Ezt a diagramot láttam például – legnagyobb meglepetésemre – egy szovjet magfizikai intézet folyosóján kifüggesztve, kinagyítva, orosz feliratokkal ellátva. Mint megtudtam, nyomás alatti generátoruk megépítésére kért pénz indokolására használták. Tudtam azt is, hogy a németeknek – a leszerelések miatt – sok mindent újra kellett kezdeni. Ezért cikkemet elküldtem Heisenbergnek. Válaszát mutatja a 4. ábra. Heisenberg igen udvarias ember, de a kísérleti oldallal nem sokat törõdött (Bodenlose Ignoranz – mondta doktori szigorlatán a kísérleti fizikus, Wien). Különben is, ebben az idõszakban Heisenberg valószínûleg inkább azon kesergett, hogy nemlineáris világegyenlete (amely a különbözõ elemi részecskéket, mint a megoldást biztosító sajátértékeket löki ki magából) úgy látszik, csõdöt mondott. De azért nagyon örültem a reagálásának.


4. ábra. Heisenberg igen udvarias, de nem érdemi reagálása

Az olasz Energia Nucleare címû lap 1958. áprilisi száma Ugo Facchini professzor beszámolóját közli (aki az olasz delegáció vezetõje volt az 1957 decemberében Mátraházán rendezett fizikai konferencián) azzal a szerkesztõi megjegyzéssel, hogy ez a beszámoló azért is különösen érdekes, mert a kelet-európai állapotokról tudósít, amelyekrõl pedig igen gyér információik vannak (5. ábra).

5. ábra. Ugo Facchini cikke az Energia Nucleare címû folyóirat 1958. áprilisi számában (részletek)

A szinte dokumentumértékû cikket érdemes lenne teljes terjedelmében magyarul megjelentetni, mert igyekszik objektív és viszonylag teljes képet adni a magyar fizikáról. Itt az ábrán kiemeltük az atomfizikai osztályra vonatkozó részleteket. Ez a Mátraházán tartott szimpózium egyben búcsúm is volt a magyar magfizikától, amit akkor még senki sem sejtett.

A nyomásgenerátor 1958-ra tervezett, és a cikkben említett elkészülte túl optimistának bizonyult. Ténylegesen – most már nélkülem – csak 1961-ben, jóval késõbb kezdte meg mûködését.

Fél évszázad történelmi léptékben mérve nem nagy idõ, de még az emberi életbe, sõt az emberi élet aktív tevékeny periódusába is belefér, mint ahogyan ezt a Facchini-cikkben szereplõ és ma is tevékenykedõ tudósok nevei is mutatják.

Külön szeretettel köszöntöm végül Zimányi Józsefet, aki nemcsak az 1957-es konferencián tartott elõadást, hanem a Természet Világa e különszámának egyik szerzõje is.
 

SIMONYI KÁROLY