4.7. Millennium 1896

  
 De tűrni itthon a kemény rögöt,
 S méltatlan tűrni mellőzést, ezernyit,
 Érezni, hogy mit könnyed öntözött:
 Rügy nem neked bont, a virág nem neked nyit,
 Hogy pártos osztály a te örököd,
 A jognál itt csak az igazság semmibb:
 S szeretni mégis – amely nem szeret –
 A hazát itthon sokkal nehezebb.
Kiss József
 4.7.1. Valós a nagyság, valós a nyomor

 Az előzőkben bemutattuk iskolarendszerünk fejlődését, szerkezetét, valamint az ipari termelés nómenklatúráját felhasználva a kiművelt emberfők képzéséhez szükséges infrastruktúrát. A gazdaság fejlődésére legközvetlenebbül ható, ahhoz nélkülözhetetlen feltétel a vasúti közlekedés. Ez számunkra azért is különösen érdekes, mert igen érzékenyen tükrözi a politika változását: megmutatja, mennyire simulunk bele az európai közösségbe. Ugyanakkor természetesen önmaga közvetlenül is gazdasági tényező: emberek tízezreinek ad munkát és beruházási lehetőséget a bel- és külföldi tőkéseknek. Ha ránézünk az 1. ábrára, rögtön látjuk, hogy a kiegyezésig a magyar vasutak az osztrák vasutak nyúlványai, szárnyvonalai voltak, hogy a magyar gabonát egyrészt Bécsbe, másrészt a trieszti kikötőbe, a világpiacra szállítsa. A cél természetesen a vasúti hálózat Budapest-központúvá tétele, új vonalakkal a Balkán és Galícia felé.


1. ábra. A magyarországi vasúthálózat fejlődése. 1867-ben a vasúthálózat lényegében Ausztria szárnyvonal-hálózata, de 1890-ben láthatóan Budapest a központ [44/978]

 Baross Gábor államtitkársága és minisztersége (1883-1892) alatt sikerült – elsősorban államosítással és új tarifarendszerrel – nemcsak szanálni a csőd felé tántorgó magyar társaságokat, hanem jól működő és prosperáló közüzemmé is fejleszteni a Magyar Államvasutakat.

2. ábra. Az Államvasutak gépgyára 1888-ban már az ötszázadik korszerű mozdonyt szállította a forgalom számára [44/226]

 1873-tól  a gőzmozdonyok  a  MÁV Gépgyárban készültek (2. ábra), 1890-ig ötszáz mozdonyt, a Ganz Vagongyárban pedig huszonötezer vasúti kocsit építettek.

3. ábra. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 1860-ban és 1890-ben (USA dollárban 1960-ban). Ausztria-Magyarország a középmezőnyben foglal helyet. [44/961]


 A 3. ábra azt mutatja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia az egy főre jutó nemzeti jövedelem alapján Európában a középmezőnyben helyezkedik el; hasonlóan – mutatis mutandis – a vasútsűrűség alapján megállapított helyezéséhez.

 A gazdasági fellendülés természetesen együtt járt az emberi környezet fejlődésével, városok építésével, szépítésével (4. ábra).
 
 

a. b.

4. ábra. Közben Budapest világvárossá fejlődött. a) A Budai Vár a Lánchíddal 1870 körül. Az előtérben a lebontott Tabán. A könyv szerzője számára ez  nosztalgikus kép, még sétált egyetemi hallgató korában errefelé. [44/298]. b) A pesti Sugárút (a mai Andrássy út) az 1880-as évek végén. A kontinens első földalatti vasútját Budapesten adták át a forgalomnak 1896-ban (három évvel a londoni megnyitása után) [41/160]
 

c) A Kerepesi út (a mai Rákóczi út) 1880 körül. Előtérben a Népszínház. [44/301]. d) A Millennium alkalmával döntöttek a Szépművészeti Múzeum felépítéséről; 1906-ban nyílt meg. [41]

 Így jutott el az ország a Millenniumhoz, fennállásának ezeréves évfordulójához, az önismeret, önvizsgálat, önkritika, jövőkép-kialakítás évéhez.

  Először két mai, visszatekintő, így nagyobb rálátású véleményt idézünk.

 Keresztury Dezső ezt mondja:  A tudomány, a társadalomkutatás értékes eredményeit nem tudja kellően értékesíteni a felhíguló köztudat. Legjelesebb íróink, tudósaink elszigetelődnek a nemzeti illúziókat eleven valóságnak vélő közszellemben, amely hamis pompával és önáltató lelkesedéssel ünnepli Magyarország ezeréves fennállását, a magyar elem uralmát Szent István birodalmában s igazi jelentőségéből megfosztva idézi fel a kuruc szabadság emlékét is.

Ezen közszellem eufóriáját a korabeli lapok, a történelmi beszámolók szinte sztereotip módon ekképp írják le:

1895 Szilveszter éjjelén az ország egész területén egyszerre megkonduló harangok zúgása köszönti az ünnepi évet. A parlamentben külön törvény, márványtábla, a határokon emlékművek, országszerte ünnepségek, szobrok és szavak örökítik meg a jubileum emlékét. Május 2-án Ferenc József nyitja meg az impozáns millenáris kiállítást az újjávarázsolt Városligetben. Új középületeket avatnak: teljes hosszában megnyitják a Nagykörutat, megindul a kontinens első földalattija, felavatják a Ferenc József (ma: Szabadság) hidat, az Iparművészeti Múzeumot, a Műcsarnokot, a Vígszínházat, lerakják az új királyi vár alapkövét, építik az Erzsébet hidat, királyi díszfelvonulással áthajóznak az újonnan szabályozott Vaskapun. Aztán hálaadó istentisztelet a restaurált Mátyás-templomban, Liszt koronázási nagymiséjével, a hercegprímás celebrálásával. Június 8-án, a koronázás évfordulóján a díszmagyaros, bandériumos úri Magyarország mutatja be karneválos látványossággal hódolatát az uralkodói pár előtt. Újabb évezredek nagysága: ezt sugalmazza a fény- és szóözön, ezt dekorlája a király, az udvar, a diplomáciai kar budapesti tartózkodása. Mintha Mátyás birodalma támadt volna föl a magyar sovinizmus ábrándjainak színpadán. [39]

5. ábra. A Láng-gépgyár termékei az 1895-ös kiállításon [41/451]

 Ha azonban csak egy pillantást vetünk a Láng-gyár kiállítási csarnokára (5. ábra), a vasúti hálózat fejlődését mutató diagramokra, a kapitalizmus eme erőmutatványai mögött megtalálható az ezt közvetlenül megvalósító ipari munkástömeg, azok összes helyzetükből fakadó problémáival együtt. Létrejön a lassan öntudatra ébredő munkásosztály, a proletariátus, ide értve az ugyancsak szervezkedni kezdő agrárproletariátust. Az osztályharcok és pártviszályok még a „szent évben” nagy erővel törnek ki. A dualista Monarchia válságos évek felé halad. Létét nem évezredekkel, csak évekkel méri a történelem. A Millenniumból csupán a nagyszabású építkezések – az anyagi javak termelőinek alkotásai – élték túl az idő múlását, a soviniszta illúziókból szőtt kulisszák hamar szétfoszlottak. [44]


6. ábra. A millenniumi kiállítás épületei madártávlatból. A kulisszák mögött a kápráztató fény ellenére is fel lehetett fedezni az ország gazdasági és tudományos eredményeit, erejét. [39.II/246] 7. ábra. Kivándorlók a fiumei kikötőben. A kulisszák és a káprázat egyúttal elfedték a szociális bajokat, a nyomort, amely az ország elhagyására kényszerített milliókat (hárommillió „kitántorgó” magyar)

 Ekkor kezdett ijesztő mértéket ölteni a kivándorlás. A Millennium körüli időkben évente átlagosan harmincezren hagyták el az országot, ez 1907-ben már rekordszám volt: kettőszáztízezer (7. ábra).

 De az ipar és a kereskedelem a feltétele és továbbfejlesztője a polgári hivatalnok-, tisztviselőrétegnek, a közép- és felsőszintű iskolát végzett műszaki értelmiségnek, egy heterogén, forrongó, lényegében urbánus társadalomnak, amely nyitott, fogadókész a legkülönbözőbb szélesre tárt kapukon érkező szellemi áramlatok számára.

 Magyarországon még egy új tényező is bonyolította a minden országban hasonlóan jelentkező, kusza viszonyokat. Ez a polgári réteg ugyanis nálunk részben a lecsúszott dzsentrikből, de még inkább a „magyar elem dominanciája a Kárpát-medencében” jelszóval megindult asszimilációs folyamat eredményeként jött létre. A legjelentősebb szerepet ezen a téren a sváb és zsidó alapkultúrájú egyének játszották.

 Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy a kultúra, elsősorban az irodalom, lépést tudott-e tartani a társadalmi fejlődéssel, vagy más szóval: az írók, a költők tudtak-e adekvát választ adni a kihívásokra? A fizikus, a műszaki értelmiségi megdöbben, hogy amikor a magyar fizika (elsősorban Eötvös) és a magyar gépipar (Bláthyék a Ganz-gyár révén) elismerten világszínvonalú, de a magyar irodalom ebben a korban nem tud egyetlen nemzetközi szintű költőt sem felmutatni. Ha történetesen kézbe veszi a századvég több kiadását megért antológiáját (Radó Antal szerk.: Költők albumba, Jelenkori magyar költők verseinek gyűjteménye), ebben a legnagyobb nevek: Kiss József, Ábrányi Emil, Szabolcska Mihály, Endrődi Sándor, Reviczky Gyula… Ezek a költők az új reformkorszak, a Nyugat nagy korszaka előtti idők hírességei. Hasonlítsuk össze ezt az albumot egy a Nyugat utáni korszak költőit bemutató gyűjteménnyel (Vajthó László: Mai magyar költők, Dante Kiadó, 1941.) Néhány név: Dsida Jenő, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Zelk Zoltán, Radnóti Miklós, Faludy György, Vas István, Weöres Sándor, Devecseri Gábor…

 (A jelen könyv szerzője kissé elbizonytalanodik az irodalmi értékítéletben: Radó Antalról (1862–1944) bővebb ismereteket beszerezni akarván, kereste az Új Magyar Irodalmi Lexikonban [1994], de nem találta. Ugyanakkor az 1965-ös kiadású Magyar Irodalmi Lexikon fényképpel ellátott, részletes értékelést közöl róla.)

 A régi, az első reformnemzedékhez tartozók közül csak Gyulai Pál (1826–1909) működik még, kanonizálja és ezzel megmerevíti a népi-nemzeti költészet ideológiáját, de harcol is érte. Ady így ír róla:

 Mert romlott, üszkös a mi lelkünk,
 Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,
 Kicsi Valódnál benned többet leltünk
 S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.

 De ne legyünk igazságtalanok ezzel a korral. Prózaíróik már a Nyugat (8. ábra) mércéjével mérve is kiállják a próbát: Bródy Sándor (1863–1924), Ambrus Zoltán (1861–1932), Tömörkény István (1866–1911), Gárdonyi Géza (1863–1922)…
 
 

a. b.
8. ábra. A Nyugat első kötetének címlapja (a). A huszadik század számára nem csak a nyugat köré tömörülő írók jelentették a szellemi felemelkedés csodálatos lehetőségét, de a zenei életben is megjelentek az „új idők új dalaival” a meghatározó, a jövőt alakító egyéniségek. Bartók Béla és Kodály Zoltán 1906-ban (b) [41, 514]
 A Millennium körüli évek kimagasló szellemi és technikai bravúrja a 16+2 kötetes lexikon, a Pallas Nagy Lexikona kiadása (1893-1900). A Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaságnak (1884–1945) sikerült mozgósítani a kor vezető értelmiségét. A munkatársak között ilyen neveket találunk mint Alexander Bernát, Beke Manó, Beőthy Zsolt, Eötvös Loránd, Korányi Sándor, König Gyula, Kövesligethy Rado, Kürschák József, Szily Kálmán, Vámbéry Armin.

 A Pallas Lexikon és a német Mayersches Conversationslexikon felhasználásával készült a 18+3 kötetes Révai Nagy Lexikona (1911-1933) a Révai testvérek Irodalmi Intézete Rt. (1864–1926) gondozásában.

 Az új társadalom irodalmi és kulturális igényét néhány újonnan megindult folyóirat igen eredményesen tudja kielégíteni. A nagy múltú, hosszú életű (1854–1921) Vasárnapi Újság (már volt róla szó) küldetést teljesített a Bach-korszakban, és bár Gyulai Pál, Jókai Mór sokat írt számára, és Schöpflin Aladár mint szerkesztő új életet kívánt belevinni, elhalványult a Kiss József (1843–1921) által megindított A Hét (1890–1924) című társadalmi, irodalmi és művészeti hetilap és a Herczeg Ferenc (1863–1954) által szerkesztett Új Idők (1895–1949) mellett. A Hét elsősorban az urbánus értelmiséghez szólt, lényegében határozott profil nélkül, de éppen ezért helyet adva a modern törekvéseknek is. Ebből a szempontból sokkal inkább tekinthető a Nyugat előfutárának. Kiss József a zsidó kultúra, sőt a zsidó folklór elemeivel gazdagította a magyar irodalmat. Az Új Idők, a vidéki értelmiségiek (tanítok, jegyzők, orvosok, papok) lapja, inkább nép-nemzeti (konzervatív) beállítottságú volt. Bevételéből futotta egy 24 kötetes lexikon kiadására, ajándékul előfizetőinek.

 Hosszú vajúdás után végre 1908-ban megszületett a magyar irodalomtörténet legjelentékenyebb folyóirata, a Nyugat, amely minden új, értékesnek ítélt hangnak teret adott és amelyben a megjelenés egyet jelentett az íróvá avatással. (Ilyen módon, mint Németh Lászlónál, egyéni emberi sorsokba is beleszólt.)

 Közvetlen elődje az 1905-ben Osvát Ernő (1876–1929) által szerkesztett Figyelő. Bár a Nyugat megnevezett szerkesztői cserélődtek (Fenyő Miksa, Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Gellért Oszkár), az európai szintet Osvát kritikai érzéke és szerkesztői rátermettsége biztosította.

Minthogy az uralkodó elv a teljes művészi szabadság volt, a legkülönbözőbb stílusok és egyéniségek illethetők a „nyugatos” jelzővel. Comte pozitivizmusa, Schopenhauer pesszimizmusa, Nietzsche életfilozófiája, Bergson intuicionizmusa, Freud mélylélektana egyaránt hívőre, követőre, alkalmazóra talál a Nyugat hasábjain. Modernek ezek az írók Szerb Antal-i értelemben: Színt kell vallaniuk, miért írnak: mert aktívak, részt akarnak venni a világ történéseiben, vagy mert dekadensek, érzékeny széplelkek, hangulati finomságok artisztikus felmutatói.

 A Nyugat utolsó évtizedeiben, Babits szellemében a humánum csendes hirdetőjévé vált.

4.7.2. Anyanyelvünk ereje valóban megbírja a filozófiát

A Habsburg Birodalom – vagyis az Osztrák-Magyar Monarchia – egymással lazább-szorosabb kapcsolatban álló nagyvárosai – Bécs, Budapest, Prága, Zágráb, Pozsony, Kolozsvár, – kedvező feltételeket nyújtottak az urbánus polgári életforma kialakulásához és ezzel egyszersmind a szellemi elit hatósugarának kiszélesítéséhez, felpezsdítvén az irodalmi, a tudományos életet, befogadva és továbbadva a legújabb szellemi áramlatokat, filozófiákat. Mi itt a szellemi elitnek csak három kulcsfiguráját szeretnénk röviden méltatni.

Böhm Károlytól korábban már volt szó. Itt újból szeretnénk hangsúlyozni egyrészt az általa megindított és szerkesztett Magyar Philosophiai Szemle (1881–1884) jelentőségét abban, hogy nyilvánosságot biztosított az új filozófus generációnak és így a magyar filozófiai generációnak és így a magyar filozófiai nyelv egyre árnyaltabb lett. A Kanti kriticizmus és a pozitivizmus ötvözeteként jelentkező Ember és Világ című munkája mind a nyelv kifejező erejét, mind a gondolatok mélységét és gazdagságát tekintve azt bizonyítja, hogy fel tudtunk nőni Európához.

Alexander Bernát (1850–1927) filozófus, esztéta, pedagógus, de természettudományi és matematikai stúdiumokkal is foglalkozott. A filozófia professzora, akadémikus, de az Országos Színművészeti Akadémiai dramaturgiai tanszékének vezetője, több újság színi kritikusa, az Athenaeum folyóirat főszerkesztője.

A hazai műveltség emelése és kiszélesítése terén legnagyobb érdeme talán az, hogy (Bánóczi Józseffel együtt) megindította a Filozófiai Írók Tára Sorozatot (1881–1919). Ő maga is több művet fordított (Descartes, Kant, Hume). Az ezekhez írt kommentárjai filozófiai irodalmunk különleges értékei.

Hitvallása:
„Egész életemet a filozófiának szenteltem, de a filozófián nem tisztán elvont tudományt értek, hanem a nemzet szellemi életének virágját, ha úgy tetszik, kivonatát, betetőzését, teljessé tételét. Írtam évek előtt egy kis munkát ezen a címen: Nemzeti szellem a filozófiában, melyet régen nem néztem. Ezt annak idején címe és tárgya miatt is megtámadták, szememre vetették, hogy trikolor filozófiát akarok és beleviszem a sovinizmust a filozófiába is, talán népszerűség hajhászásból… A filozófiai gondolkodást akarom terjeszteni, de magyar érzéssel, a magyarság javára. Itt az az elvem, hogy nem kívülről kell akarni igazítani a magyar szellemet, idegen importtal, hanem a magyar szellemhez símulva, legbelsejébe hatolva, hogy amit gondolunk, a magyar szellem erejéből táplálkozzék és annak birtokává lehessen. Ezért vállaltam magamra, hogy a filozófiai irodalom kiváló produktumait fordítottam és fordíttattam, ezért nem tartom tudományos munkásságomhoz méltatlannak újságírói, publicisztikai működésemet.” (Vallomás. Budapesti Hírlap Nyomdája, Budapest 1910. 12-13. I.)

Utoljára hagytuk Pauler Ákost (1876–1933), bár van olyan vélemény is, hogy ő Böhm Károly mellett a legnagyobb magyar rendszeralkotó filozófus. Hatása sokkal szűkebb körre szorítkozik, mint akár Böhm Károlyé, akár Alexander Bernáté.

A jelen könyv szerzőjét egyrészt vele kapcsolatban a szellemi dinasztia léte nyűgözi le:  Három generáció: mindegyike akadémikus, professzor. A nagyapa, Pauler Tivadar (1816–1886) jogtudós, igazságügy miniszter, az apa, Pauler Gyula (1841-1903) történetíró, főlevéltárnok, a magyar középkor és a 17. század kutatója.

Másrészt a jelen könyv szerzőjét személyes élmények is fűzik Pauler Ákos Bevezetés a filozófiába (1933) című könyvéhez. Egyetemi hallgató korában, közvetlenül a harmadik kiadásának megjelenése után ezen könyv segítségével kívánta megismerni a modern filozófiát. Pauler módszere azonban, a redukcionizmus, amellyel a minden relativizmustól és pszichologizmustól mentes abszolút igazság eszméjéhez akar eljutni, a maga steril elvontságával visszarettentette.
 
 

9. ábra. Zemplén Győző (1879–1916)

VII. A HALÁL SZÜRETÉN

1.

János lassan kibújt a lövészárokból s nagy, feldomborított mellébe belehelte az őszi mezőt.. Délután két óra tájt volt, most elő lehetett szállingózni, a muszkák a tegnap éjjeli támadás után dögként aludtak. Csak itt-ott puffant el néha egy-egy ártatlan lövés, nehogy az ellenség azt higyje, hogy nem vigyáznak odaát.

Közel hozzá egy földhányás tetején, kihívó könnyedséggel, mintha minden muszka golyót külön akarna inzultálni, egy fiatal férfi ült s valami könyvbe mélyedt. János odament, melléje feküdt a megtépett földre. Távolról megszáradt kukoricalevél szagát hoztá a szél.

– Bolond vagy, Viktor, –  szólt oda szelíden az olvasóhoz, –  addig hencegsz, amíg ráfizetsz. Gyáva én sem vagyok, de nem kínálom fel magamat a halálnak. Ilyen kicsinyes bravúroknál csak többet érsz. A férfi felvetette a könyvből a fejét. Szép barna, olaszos arca egy nagy gyermekkacagás volt.

– Tudod, hogy ez a Green országos marha. Még ha magyar tudós volna, de angol, hát honnan veszi a jogot, hogy ilyen buta legyen? Úgy beszél a gázok sűrűségének a méréséről, mintha a Hoffelder professzornál tanult volna Pesten. Adj egy cigarettát.

János odanyújtotta a kért cigarettát s komolyan mondta:

– A Greened, az nem érdekel, sem a gázaid sűrűsége. De a te szamár, makacs kobakodat sajnálom. Ha csak a fiatal feleséged s öt gyermeked volna, nem szólnék. A te dolgod, a nagy dögrovásban mindegy eggyel több vagy kevesebb dráma. De ami szegény, német tudományon kérődző országunkban elpazarolni a te fejedet, ez bűn a magyar faj ellen. Te könnyelmű kamaszt stilizáltál magadból s nem tudsz kikomolyodni a stílusodból.

– Eh, mit jártatod a bagólesődet! Én itt is azt csinálom, ami a mesterségem, amiért vagyok a világon, tanulmányozom a magam tudományát. Aztán nem feleselek a marha miniszteremmel, hogy arra a fejre ügyeljek, amit ő kegyelmessége nem talált felmentésre méltónak. És ott lenn nem tudok lenni. Azt a levegőt, azokat a szagokat nem tudom kibirni. Nekem a levegő kell, az ég, a nap. Amíg horizont van köröttem, addig nem tudok félni. Egyszer már Bródi rnellett a könyvem lyukasztotta ki a golyó, itt ni. Nekemsemmi bajom sem lett. Barátom, nekem nincs időm hősi halált halni. Nézd, ezt a fene nagy buta könyvet végig kell buchstabiroznom. Addig pedig elmúlik az egész bakalódás.

A lövészárokból vastag, alkohollal áztatott hangok kunkorodnak fel:

– Blindre hopp!

– Még!

– Adsz ohneászt?

– Szervusz, hadnagy úr, gyere, öntözzük meg szegény Viktort.

János felhőkölt: – Micsoda bolondságot dadogsz?

Bolondságnak elég bolondság. Ha a bolond ivott volna, mint én, most is életben volna. A háború disznó dolog s azért legyünk disznóvá. Ezt nevezzük a stilus egységének. Én disznó lettem. A részegnek nem árt a halál. A részeg ember nem töri ki a nyakát.

– Ne gargarizálj annyi hülyeséget! Mi van Viktorral?

– Semmi. Csak egy kicsit meglőtték. Tegnap reggel felült a fedezék tetejére s ottan olvasott. A muszka fenemódon lődözni kezdett. Ő erre felállott, kitartotta a könyvét s odakiáltott: – Aki eltalálja ezt a buta angol könyvet, kap egy üveg rumot. Az ő fejét találták el. Odatemettük az erdő szélére.

János arcát elöntötte a vér. Orkánszerű egyetemes düh tombolt óriási testében, kezei öklökké vonaglottak. Első percben közel volt hozzá, hogy ezt az ártatlan emberdongót bunkózza le, csakhogy zúzzon, hogy bosszuljon, hogy kinyargaltassa a feltámadt vihart magából. Hogy ügyelt erre a gazdag életre. Hogy megvédte minden elől saját gyermekes könnyelműsége elől. És milyen élet volt!

Parádi Viktor a magyar tudomány egyik legnagyobb igérete volt s a fizika egy speciális kérdésének megoldásáért Európa szaktudósai ismerték nevét. Mintha az öreg Jókai világteremtéséből fakadt volna ki ez a nagyszerű örök-gyermekember is, pompás eszével, pompás testével arra született, hogy kápráztasson, hogy megszerettesse magát, hogy sikert tépjen magához. Két komoly tanulmány közt birkózott, átúszta a Dunát, versenyt futott. A tréfa, a szellemes ötletek úgy bomlottak belőle, mint a vörös kelyhek a tavaszi csipkerózsából. Huszonhatéves korában megházasodott, elvett egy magához való gyermekfeleséget, négy év alatt nagy torkosan előölelkeztek öt gyermeket s ő gyermekebb maradt, mint valaha volt. Úgy dolgozott, mintha mindig csak dolgozott volna, úgy játszotta az életet, mintha csak játszani tudna. Még az irigységet is lehízelegte derültségével, mindent megmosolyogtató kamaszkodásaival. Nagyszerű eredményeket ért el s külső siker is kísérte. Harminchatéves korában már rég egyetemi tanár, az Akadémia és külföldi tudóstársaságok tagja volt. És ezt a soklombú életet, mely sohasem tudta elhinni, hogy el nem tudja bájolni a halált is, gonoszul, gyilkos butasággal kiengedték az egyetemes fosztogatásba. Jánost lökte valami, hogy odarohanjon a két szembenéző lövészárok közé, hogy ordítson valamit, ami átzúgná a két sereg velőit s amitől irányt változtatnának a fegyverek.

Szabó Dezső: Az elsodort falu. 1919


4.7.3. Fizika és fizikaoktatás a Millenniumi Kiállításon

 A továbbiakban a kortárs Berzeviczy Albertnek (1855–1930: később az Akadémia elnöke) a felsőoktatásra vonatkozó értékeléséből ragadunk ki részleteket, majd a fizikai intézetek által kiállított tárgyak ismertetéséből is bemutatunk néhány jellemző passzust.

Visszatekintve már most a magyarországi felsőbb oktatás állapotára, úgy, a mint az jelenleg tűnik elénkbe s a mint a kiállításon is meg volt jelenítve, eltekintve azoktól a hiányoktól, a melyeket már az egyes nagyobb intézeteknél jeleztünk, különösen három, a felsőbb oktatás szervezetébe és rendszerébe belevágó s egymással összefüggő jelenséggel, illetőleg kérdéssel kell – a jövő feladatai szempontjából – foglalkoznunk.

 Az egyik egyetemeinknek átalán csekély száma, illetőleg ez egyetemi és szakiskolai rendszer kérdése az intézmények továbbfejlesztésénél; a másik: az orvosi pályára lépő s a hazában e hivatásra képzett ifjak aránytalanúl csekély száma; a harmadik: a jogi képzésben és képesítésben ma mutatkozó visszásságok s főleg a budapesti egyetem jogi karának hallgatókkal és még inkább vizsgálatokkal való túlterheltsége.

 Ha egyetemek alatt nem is a régi egyetemi rendszer alapfogalmának megfelelő összességét a tudományoknak, illetőleg az ezt hagyományosan jelképező négy tudománykar együttlétét, hanem  csak  az  oly  főiskolát  értjük,  a melyben legalább három különböző hivatási pályára lehet a legfelsőbb szakképzést megszerezni: akkor is ki kell mondanunk, hogy Magyarország az orosz birodalmat és a balkán-államokat kivéve, Európának egyetemekben legszegényebb országa. Magyarország az ő két egyetemével és 15 milliót meghaladó lakosával 7 600 000 lakosra esőleg adván egy egyetemet, ezzel az arányszámával – az előbb említett országokat kivéve – valamennyi európai államot felülhaladja, sőt a legtöbbet (Schweiz, Belgium, Holland, Dánia, Svédország, Norvégia, Németország, Ausztria  stb.)   kétszeresen,  háromszorosan,  ezen  államok  átlagos  arányszámát  is  (2 579 000 lakos) több mint kétszeresen, – vagyis Magyarországon sokkal több lakosra esik egy egyetem, mint a művelt Európa összes, s kétszerte több, mint Európa legtöbb államában.

 Ez nagy hátrány úgy a különböző szakpályák hozzáférhetősége s arányos ellátása szempontjából, mint főleg a tudomány önálló művelése előbbrevitele és terjesztése szempontjából, mert kétségtelen egyfelől, hogy minden egyes főiskolai tanszék már magában véve egy-egy tényezője a tudomány munkálásának, – tehát mentül több és mentül többféle szakbeli ily tanszék létezik, annál több ember szentelheti magát e munkásságnak, – másfelül kétségtelen, hogy a több tudományszakot magukba foglaló nagy szellemi központoknak nagyobb hatásuk van e tudományos munka élénkítésére, mint az elszigetelt s rendesen szegényesen ellátott és felszerelt szakiskoláknak.

 Ennélfogva a magyarhoni felsőbb oktatás jövő fejlődésének irányát okvetlenül az egyetemek szaporításában s az egyetemi rendszerhez való mentül teljesebb csatlakozásban kell keresnünk, annál is inkább, mert az az ország, a melyben legtovább tartotta fenn magát a felsőbb szakiskolák rendszere, Franciaország újabban már szintén nyíltan állást foglalt a fakultásoknak egyetemekké való tömörítése mellett.

 Természetesen ez az áttérés nem érthető úgy, hogy egy vagy két létesítendő új egyetem kedvéért jelentékeny kulturális hivatást teljesítő felsőbb szakiskolák egyszerűen megszüntettessenek, de mindenesetre igyekeznünk kell teljes egyetemeinket szaporítani, a különálló felsőbb szakiskolák számát apasztani, a megmaradókat más karokkal vagy szakokkal bővíteni s lehetőleg minden felekezet papjainak képzésére módot nyújtani az állam egyetemein is.

 Egyetemeink csekély száma különösen érezteti kedvezőtlen hatását az ifjúságnak a jogi és orvosi pálya közötti megoszlásában. Abban, hogy Magyarországon ez idő szerint 4848 ifjú képeztetik jogásszá és csak 869 orvossá, kétségkívül nagy része van annak a körülménynek, hogy míg a jogi kiképzésre két egyetemi jogi karon kívül 10 jogakadémia is, tehát összesen 12 iskola kínálkozik, addig orvosokat csak a két egyetem képez; bizonyítja ezt az a másik tény is, hogy Ausztria egyetemein – különösen Bécsben – évenkint legalább 4–500 magyar ifjú tanulja az orvostudományt, a mi részben annak is tulajdonítható ugyan, hogy az orvosképzés tekintetében a külföldi tanulás legkevésbé van korlátozva, de befolyással van rá az a körülmény, hogy sok magyar tanuló közelebb kapja Bécset vagy Gráczot, mint Budapestet vagy Kolozsvárt. Feltűnő továbbá, hogy míg az egyetemek számát tekintve Magyarország leghátul áll az európai művelt államok között, addig a jogiskolák számára nézve úgyszólván legelső; csak Schweiz és Holland bírnak népszámukhoz arányítva több jogiskolával (ott egyetemmel), mint Magyarország, a mely e tekintetben Németországot, Franczia- és Olaszországot is messze túlhaladja. Csak természetes, hogy az iskolák ily aránya mellett a joghallgatók és orvosnövendékek számának viszonya is a külföldtől merőben eltérően alakul; de ebben azután már része van bizonyos nemzeti hajlamnak és szokásnak is, a mely az oly ifjakat, kik inkább általános műveltséget, mint hivatásszerű szakbeli kiképzést keresnek a felsőbb iskolában, nálunk rendesen a jogi szak felé vonja. Csak mind e tényezők szemmeltartásával érthetjük meg példáúl, hogy míg a budapesti egyetemen az orvosnövendékek száma 753 s a jogászoké 3194 volt, míg a kolozsvári egyetemen 116 orvosnövendék állott szemben 434 jogászszal (daczára, hogy a jogászok e nagy számához még 1220 jogakadémiai hallgató járult, az orvosnövendékek pedig csak e két egyetem között oszlanak meg) addig példáúl: (1896-iki adatok szerint) Párisban 5445 orvostanhallgató mellett van 4158 jogász, Bécsben 3207 orvosnövendék mellett 2550 jogász, Gráczban 702 orvosnövendék mellett 606 jogász, Münchenben 1209 orvosnövendék mellett 1202 jogász stb.

 A nélkül tehát, hogy egész határozottan állítani akarnók azt, hogy Magyarországon a joghallgatók száma ma az állam és társadalom szükségletéhez képest túlnagy, annyit biztossággal mondhatunk, hogy az orvostanhallgatóké aránytalanúl csekély, s hogy az ebből eredő bajok megelőzésére – egyéb, talán az orvosi pálya s az egészségügyi szolgálat viszonyaiban rejlő hibák orvoslásán kívül – mindenesetre intézkedések szükségesek az orvosképzés terén is.

***

 Befejezvén ekképen szemlénket felsőbb oktatásunk történeti fejlődése, szervezete és rendszere, jelen állapota és a jövőben megoldandó kérdései fölött, az elmondottak bővebb megvilágítása czéljából ráértünk az egyes felsőbb oktatásu intézetek és tanárok részéről az ezredéves kiállításon bemutatott tárgyak ismertetésére.

***

A budapesti kir. tudomány-egyetem összessége a kiállításon Ő Felsége a király, továbbá az egyetem tervezője: dicső emlékezetű Mária Terézia királynő, nemkülönben az egyetem első megalapítója, Pázmány Péter primás, úgyszintén az egyetemi alapot jelentékeny adományokkal gyarapított Lóssy és Lippay prímásoknak jobbára életnagyságu, az egyetem tulajdonát képező olajfestésü arképeit tette közszemlére.

 A báró Eötvös Loránd tanár igazgatása alatt álló fizikai intézet kiállított tárgyai eléggé gazdagon tüntették elő, mily mértékben tudott megfelelni az intézet kettős feladatának, úgymint a tanításnak és a kutatásnak. Az eszközök egy része taneszköz, mely a tanteremben és pedig nagy 200-300 hallgatóra számított tanteremben való kísérletezésre szolgál. Ha egy jó taneszköztől azt kivánjuk, hogy megragadóan, gyorsan és bonyolódott segédeszközök elkerülésével tüntesse elő a hallgatóságnak azt az eredményt, melyet az előadó kísérletéből levonni szándékozik, akkor mint e követelménynek teljes mértékben megfelelőt, kiemelhetjük b. Eötvös ejtő ingáját, mely az esés idejének meghatározására a tanteremben módot nyújt, olyan egyszerüséggel, melyet ennek a tanításban mellőzhetetlen adatnak megállapítására mindeddig használt sokféle eszközök egyike sem ér el. Jó szolgálatot tehet az intézet gyakorlataiban az a távcső is, melylyel a Foucault-féle inga mozgását pontosan megfigyelni lehet.

 Amaz eszközök, melyek a kutatásra valók, az intézetben dolgozók tudományos egyéniségét mutatják be.

 Legfelül áll néhai Jedlik Ányos néhány eszközével. Kár, hogy az ő, a fizikai intézetben őrzött eszközei közül itt többet nem láthattunk, de a hely szűke a kiállításban és ezen ma már történeti becsü eszközöknek törékenysége nem tette lehetővé mindannyinak bemutatását.

 Az,  a mi a kiállításban volt, a dinamo-gép, az elektro-mágneses forgókészülék, a rezgések összetételére szolgáló eszköz a szemléltető elé tárja mégis azt, mivel foglalkozott Jedlik és pedig mint a tudomány egyik úttörője, csak azt fájlalhatjuk, hogy ő tudományos elszigeteltségében erre az általa megtörött útra nem vezette annak idejében a világ tudósait; így történhetett az, hogy nem egy felfedezése, különösen az elektromosság terén, nem neki, hanem más későbbi felfedezőnek szerzett babért.

 Jedlik mély kutató szellemmel kigondolt, de a mellett kezdetleges kivitelü eszközei mellett állanak Fröhlich   Izidor   tanárnak a modern műszertechnika haladásáról tanuskodó eszközei az elektromos ellenállási egység meghatározására. Az elektromosság jelenségei, melyek Jedlik korában csak próbálgató kisérletek tárgyát képezték, az újabb időben már pontos méréseket tettek szükségesé. E mérési feladatok egyik legfontosabbika az ellenállási egység megállapítása, melyet az 1883-iki párizsi elektromos kongresszus állított fel a tudós világnak. Fröhlich kiállított eszköze arra szolgál, hogy ezt a feladatot a maga önálló módja szerint oldja meg.

 Az intézet kiállításában a legtöbb helyet b. Eötvös kutatásokra szánt eszközei foglalták el. Egyik kisebb részük a kapilláris jelenségek tanulmányozására, a másik nagyobb a tömegvonzás, a nehézség és a földmágnesség megfigyelésére szolgál. Azon kisérleti berendezés mellett, melylyel b. Eötvös a folyadékok felületi feszültsége és molekulár térfogata közötti összefüggést megállapította, itt látjuk amaz eszközöket, melyekkel a gravitáczió jelenségeit észlelhetőkké és szemlélhetőkké tette olyan esetekben, melyekben azoknak megfigyelése eddig egyátalában nem volt lehetséges. A nehézség változásainak lemérése, mely eddig csak az ingával és csak nagy közökben volt lehetséges, az érzékeny eszközökkel kicsiny néhány czentiméternyi közökben eszközölhető. A földi mágneses erő térbeli változásainak lemérésére szolgálnak a kiállított asztatikus variometer és a mágneses transtlatometer, mely utóbbival b. Eötvösnek a mágnesére gyakorolt összes, azaz haladtató erőt először sikerült lemérnie. Az ezen eszközökkel tett megfigyelések azoknak fotográfiai úton nyert képei által is elő vannak tüntetve.

 Az intézetnek kiállított eszközei majdnem kivétel nélkül a Süss Nándor vezetése alatt álló államilag segélyezett mechanikai tanműhelyben készültek.

 A gépészmérnöki szakosztály köréből a technikai fizika tanszéke (Wittmann Ferencz tanár) oly kisérleti vizsgálatokra való tárgyakat állított ki, melyek legnagyobb részt magában a tanszék laboratoriumában, vagy eredeti rajzok után budapesti műhelyekben készültek.

 Ezek között a mérőtelefon  szakaszosan (periodikusan) változó áramok görbéinek objektiv előállítására szolgál. Ily eszköz lényegében Bell rendszerű telefon, melynek rugalmas vaslemeze tükörfelszereléssel van ellátva, a lemeznek a vizsgálandó szakaszos áram okozta kitérései a tükörnek vízszintes tengely körüli forgását hozzák létre, melynek megfigyelésére a telefontükörre összevergődő fénynyalábot vetünk. A visszavert fénynyaláb elektromótorral vagy synchron mótorral hajtott sokszögű tükörre esik s az innét ernyőre jutó fénynyaláb a periodikus áramgörbét mutatja, melyet fényérzékeny papirra vetve könnyen le is fotografálhatunk.

 A nagy telefonmintánál a permanens mágnes helyett nagy harangalaku elektromágnes van. Ha a multiplikator tekercsén váltakozó áramot vezetünk, messze elhallatszó búgó   hangot ad, melynek magassága  a másodperczenként áramváltakozások számától függ.

 Az induktív taszításnak Elihu Thomson által először felismert jelenetei nagy elektromágnes tekercsekkel létesített erős mágneses térrel voltak bemutatva. A rézgyűrük így eltaszíttatnak, rézkorongok, nagy rézgömb pedig forgásban tartatnak.

 A fázisindikator két egyenlő periodussal bíró váltakozó áram fáziskülönségének mérésére való. Ily eszköz kétféle berendezéssel volt kiállítva. Az egyiknél patkóalakú permanens mágnes sarkai között kifeszített újezüst szálhoz erősített s tükörrel felszerelt vaslemez van, mely a mágnes közelségétől polarizáltatik. Ez a gyors lengésű paralizált vas a mágnessarkok között levő kis dróttekercsbe vezetett váltakozó áramtól az áramváltakozásoknak megfelelő gyors lengésbe hozatik. Ha két ilyen eszközt szerkesztünk s ezeket olykép helyezzük el, hogy az egyiknek polarizált vasa vízszintes, a másika pedig függélyes tengely körül rezeghet, akkor az eredő mozgást tanulmányozhatjuk.

 A fázismérő másik rendszere gyors lengésű, Deprez-D’Arsonval-féle tükrös galvanometer elve szerint szerkesztett két eszköz, a melyeknek egyikénél az áramvezető dróttekercs vízszintes a másiknál függélyes tengely körül forog. A Lissajous-féle eljárással nyert ellipsisből ép úgy, mint az előbb leirt eszközzel, az áramok fáziskülönbségét meghatározhatjuk.

 Az áramfázismérők akusztikai analógiája két síppal létesíthető, melyeknek rezgő levegőoszlopait tükrökkel felszerelt vékony rugalmas hártyákkal födött manometrikus dobozokkal hozzuk összeköttetésbe. Ha a tükörfelszerelések egymásra merőleges tengely körűl forognak, a Lissajous eljárással az egyenlő hangmagasságú sípok ellipsiseket adnak.

 A Joubert-féle kontaktkészülékkel a váltakozó áram áramgörbéit pontról pontra meghatározhatjuk.

 A készüléket a generátor forgó tengelyével kötjük össze s az elektromos kapcsolás olyan, hogy az egyes fázisoknak megfelelő feszültséggel kondensatort töltünk mely azután galvanometeren keresztűl kisüttetik.

 Az említett kontaktkészülékkel történt mérések eredményeit a kiállított fali bálák mutatták.

 A forgó kommutatorral vagy Secohm-meterrel Rimington módszere szerint a vezetők önindukczio- és kölcsönös indukczio-tényezőjét lehet mérni.

 Az átmágnesezés munkájának (hysteresis) a magnetometrikus módszer szerinti mérésére 80 cm.-es solenoidok – 3309, illetőleg 1657 menettel – szolgálnak. A vizsgálandó vaspróba ebbe tétetik; a berendezéshez folyadékrheostat tartozik.

 A mérések eredményét itt is fali tábla mutatta.

 A mágneses permeabilitás mérésére nagy keresztmetszetű vaskeretben két mágnesező tekercs és ezek között kis indukczió tekercs szolgál. Ezeknek belsejébe tesszük a vizsgálandó vaspróbát.

 A laboratoriumi gyürűs transformátor ugyancsak a vas mágneses tulajdonságainak vizsgálására szolgál.

 Nagy fali táblán voltak a budapesti műegyetem egy series dynamogépének charakteristikái feltüntetve.

 A forgó folyadékrheostat a belé vezetett egyirányu áramot váltakozó árammá változtatja, melyre nézve az áram-periodus a kis elektromótortól hajtott készülék forgássebességétől függ.

 A nagy feszültségű váltakozó áramok jeleneteinek bemutatására nagy Rhumkorff induktor szolgált, melynek primär tekercsébe mintegy 100 Volt feszültségü váltakozó áram vezettetik.

 A Tesla-féle kisérleteknél, melyekkel nagy feszültségü szapora váltakozásu áramok létesíthetők, az előbbi induktor szekundér körébe olajba helyezett transformatort igtatják; érdekes jelenség, hogy az olajtransformator szekundér vezetékébe igtatott, a terem két szemben levő falához elszigetelten erősitett két kondenzátor lemez között, léghijassá tett csövek világitanak, bár a villamforrással vezető összeköttetésben nincsenek.

 A staczionér áramok hidrodinamikai analogiájának bemutatására egy kis czentrifugál szivattyú szolgált, mely vizet emel magasabban fekvő edénybe, melyből az a szivattyu viztartányába visszafolyik. Igy staczionér (víz) áramlást tarthatunk fenn, mely berendezésnél a szivattyu az áramgenerátornak felel meg.

 A nagy lámparheostat negyvennyolcz 110 Voltos, 16 gyertyás izzólámpából volt összeállitva, melyek feszültségre vagy párhuzamosan, vagy vegyest kombinálva technikai czélokra szolgáló igen jó ellentállást adnak s arra is valók, hogy nagy feszültségü áramkörben ezt a feszültséget az egymásután kapcsolt lámpák arányában megoszthassuk.

 Az erős áramok mérésére való shunt párhuzamosan kapcsolt 10 mm.-es rézrudakból áll; az innét elágaztatott áram már a legérzékenyebb galvanometerrel is megmérhető.

 Az Ampermérő és Voltmérő-minták eme mérőeszközök szerkezeteit nagy méretekben mutatják s így nagy hallgatóságnak való demonstrácziókra alkalmasak.

Az Aron-féle áramszámláló mintájával optikai módszerrel kimutatható, hogy ha két inga a nehézségi erő hatása alatt egyenlő lengéstartalmú, úgy a mágnessel felszerelt inga az áram működése következtében a fogyasztott árammenyiségtől függő mértékben siet.

 A műegyetem elektrotechnikai tanszékének (Zipernowsky Károly) tanári szertára tizenhat a szertár berendezését és felszerelését feltüntető fényképet állított ki. A szertár, mely 1893-ban lett alapítva és eddig összesen 18 500 frtot nyer alapberuházásokra, daczára azon körülménynek, hogy a műegyetemen uralkodó helyszűke itt igen érezhetően nyilvánul, ma már annyira fejlődött, hogy az elektrotechnikával foglalkozó hallgatók az elektromos mérések és kísérletek legtöbbjét a szertárban végezhetik. A kísérleteket nagyban elősegíti a szertárban alkalmazott vezetékrendszer, mely két kapcsoló táblán összpontosul. Ezek közül az egyik a pinczehelyiségben levő gépteremben, másika a két teremből álló laboratoriumban van elhelyezve.


Természet Világa, 
2001. I. különszám
Simonyi Károly: A magyarországi fizika kultúrtörténete (XIX. század) 
http://www.termeszetvilaga.hu


Vissza a tartalomjegyzékhez