SIMONYI KÁROLY

Ti jobban féltek. . . 


A kopernikuszi fordulat


1543-ban, halála évében jelenik meg Kopernikusz könyve "Az égi pályák forgásáról" címmel. Ez a könyv a nyugati kultúra, de nyugodtan állíthatjuk, az egyetemes emberi kultúra egyik "nagy könyve". Korszakhatárt jelent: a benne lefektetett gondolatot kopernikuszi fordulatnak szokás nevezni és azóta is minden merészen új elméletre, ha korszakos jelentôségét akarjuk kiemelni, azt mondjuk, kopernikuszi fordulat. De mi is volt a kopernikuszi fordulat? Az, hogy a Földet kimozdította centrális helyzetébôl: többé nem a Föld körül keringenek az égitestek, a bolygók, sôt a Hold, a Nap és a csillagok is, hanem helyére, a középpontba, a Nap kerül és "minden bizonnyal királyi helyén trónolva, a Nap kormányozza a csillagok ôt körülvevô családját".

A kopernikuszi tanok tudományos és világnézeti jelentôségét azonban csak az olyan drámai eredmények kapcsán ismerte fel a világ, mint amilyen Giordano Bruno máglyahalála 1600-ban, vagy a Galilei-per 1633-ban; a kopernikuszi gondolat kiteljesedése tehát már a 17. századhoz tartozik. Az események itt már felgyorsulnak. A század elején még megégetnek valakit a végtelen világ víziójáért, a század végén pedig mind a fizikai törvények rendszere, mind a matematikai eszköztár készen áll arra, hogy egy Holdra-szállás, vagy akár egy Mars-utazás pályaadatait meghatározhassuk. Ehhez azonban el kellett távolítani az ideológiai akadályokat, ki kellett alakítani a tudományos kutatás adekvát módszerét, az elmélet és kísérlet, a ráció és empíria helyes arányát és közben egymáshoz csatlakozva, egymással vitázva konkrét, kvantitatíve megfogalmazható eredményeket kellett felmutatni. A 17. század legtöbb tudósa még szaktudós és filozófus is volt, csak a század végén jelentek meg a szakfizikusok, mint amilyen Huygens vagy Newton, de kutatási módszerük, elveik a filozófiának is örökbecsû részei. A 17. századot a tudománytörténészek a zsenik századának szokták nevezni. Nevüket iskoláskönyveink is ôrzik: Kopernikusz, Kepler, Galilei, Bacon, Descartes, Pascal, Fermat, Huygens, Newton. Az ô hôsi erôfeszítéseikrôl, sikereikrôl és kudarcaikról szól az a négy elôadás, melyeket az elkövetkezô hónapokban a Természet Vlága is közread ...


Róma, Piazza Campo de' Fiori. Ezen a helyen, a Virágok terén szenvedett máglyahalált az Úr 1600. esztendejében Giordano Bruno, a Nolából való kiközösített dominikánus szerzetes. Ez a barát, egyéb teológiai eretnekségek mellett, azt hirdette, hogy nem a Föld a világ közepe, de még csak nem is a Nap, mert ezekhez hasonló számtalan test létezik az Univerzumban és egyik sincs inkább a Világegyetem közepén, mint a másik, mert a Világegyetem és ez tanításának lényege végtelen.

Az ítélet kihirdetésekor a hagyomány szerint ezt mondta bíráinak: Ti jobban féltetek kimondani az ítéletet, mint ahogy én félek elszenvedni azt.

Ez a máglya jelzôtûz, üzenet. Az egyház, az ideológia üzen a tudósoknak. Most, következményeiben értettük csak meg igazán az új kopernikuszi tanok veszélyességét. Vigyázzatok, a szemünk rajtatok lesz! De az eretnek tudós is üzen: no, azért nagyon ne féljetek, mert ôk is félnek.

De mi is volt az a veszedelmes kopernikuszi tan, amelynek az utókor is akkora jelentôséget tulajdonít, hogy minden új gondolat, elmélet számára nem talál nagyobb dicsérô jelzôt, mint hogy azt mondja róla: kopernikuszi fordulat.

Ez a kopernikuszi tan a következô: a Föld nem a Világegyetem középpontja, amely körül kering rendre a Hold, a Merkúr, a Vénusz, a Nap, a Jupiter és a Szaturnusz, hanem egy a bolygók közül, amely éppúgy a Nap körül kering, mint a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. A nagy fordulat idôpontja 1543. Ekkor, halála évében jelenik meg Kopernikusz mûve, az emberiség történetének egyik nagy könyve Az égi pályák forgásáról címmel. Miért ezen késôi reagálás? Miért csak fél évszázados késéssel figyel fel az ideológia?

Különösen meglepô ez a jelenség akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a mû megjelenését a felsô tízezer és az értelmiségi elit felcsigázott érdeklôdéssel várta. Ez részben a jó elôzetes sajtónak volt köszönhetô, de elsôsorban annak, hogy társadalmi igény volt rá. Ma úgy mondanánk, volt fizetôképes kereslet. Elôször is az egyháznak a tervezett és az ünnepek érezhetô eltolódása miatt égetôvé vált naptárreformjához pontos csillagászati adatokra volt szüksége. Másodszor: az elôkelôk a horoszkópjuk elkészítéséhez, az asztrológiai elôrejelzésekhez igényelték a bolygók mozgástörvényeinek a lehetô legpontosabb meghatározását. A tapasztalat szerint ugyanis az ókorból örökölt, az idôszámításunk második századában Alexandriában élt görög csillagász, Ptolemaiosz nevével fémjelzett elképzelés, a ptolemaioszi rendszer bizony gyakran csôdöt mondott.

Az értelmiségi elit legtöbbjük a klérus tagja azt várta, hogy a könyv majd felkavarja az ideológiai állóvizet. Megjelenése döntô mozzanat lesz az arisztotelészi filozófia lerombolásában és kéjesen borzongva érezvén a potenciális veszélyt gondolt (Iegalább egy könyvégetés erejéig) a várható botrányra.

Mindkét félnek csalódnia kellett. A Kopernikusz könyve alapján számolt bolygóhelyzetek nem voltak pontosabbak, mint a ptolemaioszi modell alapján számoltak. És a botrány is elmaradt: senki nem látott a könyvben ideológiai kihívást. De miért? Nézzük csak az elôzményeket!

Kopernikusz Torunban született 1473-ban. Krakkóban és a kor szokása szerint több olasz egyetemen tanult, kánonjogi doktorátust tett, orvosi tanulmányokat is folytatott, püspük nagybátyját mint háziorvos kezelte. 1512-tôl a frauenburgi dóm kanonoka volt. Ekkor küldte szét Commentariolus címmel ismertetôjét készülô mûvérôl. 1540-ben meglátogatta ôt Rheticus, a híres wittenbergi professzor és Narratio Prima címmel beharangozta a készüIô nagy mûvet. Rheticus Kopernikuszért így lelkesedik:

Mindenekelôtt azt szeretném, ha meg tudnám az olvasót gyôzni arról..., hogy ez az ember, akinek a mûvét itt ismertetem, a tudomány bármely területének és az asztronómiának tökéletes ismeretét tekintve nem kisebb Regiomontanusnál. Szívesebben hasonlítanám ôt Ptolemaioszhoz, nem mintha Regiomontanust kevesebbre tartanám Ptolemaiosznál, hanem azért, mert tanítómesteremnek ugyanazt a jó sorsot adta az isteni kegy; mint Ptolemaiosznak: véghez tudta vinni, amibe belekezdett, az asztronómia újjáépítését; míg Regiomontanus minô kegyetlen sors eltávozott, mielôtt felállíthatta volna oszlopait.

Az itt említett Regiomontanus, a 15. század híres asztronómusa, 40 éves korában hunyt el és valóban forradalmi meglátásai voltak. Mátyás király udvarában is tevékenykedett.


Az arisztotelészi világkép legfôbb jellemzôje a hierarchikus rend:
más törvények vonatkoznak az égi szférákra és mások a szublunáris,
a Hold szférája által bezárt földi világunkra

 
Kozmosz
zárt, hierarchikus
Mozgás
folyamat és nem állapot
Anyag
folytonos, nem atomos
Mindennek megvan a helye, ahová természeténél fogva törekszik

égi szférák,
amelyeket
a csillagok
szférája
zár be

mozgás az örök
harmónia szerint:
egyenletes körmozgás,
vagy ilyenek
összetétele
változatlan, nem
keletkezô és nem
tûnô anyag:
quinta essentia

 
 
szublunáris
világ

természetes mozgás:
a nehéz lefelé, a könnyû
felfelé igyekszik;
kényszerített mozgás:
minden mozgáshoz vele
érintkezô mozgató
szükséges
az ôselemek föld,
víz, levegô és tûz
keveredésébôl és
szétválásából adódó
változások világa
vákuum lehetetlen fizikailag is, fogalmilag is

Mármost a feladat, mellyel Kopernikusznak meg kellett küzdenie: a geocentrikus, vagyis földközéppontú, hierarchikus véges arisztotelészi világkép helyébe a heliocentrikus, vagyis napközéppontú homogén végtelen világképet kell állítani. Nézzük az ókori világkép jellemzôit: a Föld a Világegyetem közepe és körülötte hierarchikus rend van. A hierarchikus azt jelenti, hogy mindennek megvan a maga természetes helye. A nehéznek lenn, a könnyûnek fönn. A föld, a víz, a levegô, a tûz egymást körülölelô rétegben helyezkedik el. Ezt a Hold szférája foglalja magába. Ez tehát a szublunáris világ. Itt zajlik mindennapi életünk. Majd jönnek az égi szférák: a Merkúr és a Vénusz szférája, azután a Nap; majd rendre a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz szférája. Végül mindezeket a csillagok szférája zárja önmagába.

A csillagok szférája fölött van az üdvüzült lelkek birodalma.

A testnek a hierarchiában elfoglalt helye egyúttal a mozgását is meghatározza. A nehéz lefelé, a könnyû fölfelé mozog, míg az égi szférák természtes mozgása a körpálya.

A középkori ismeretek enciklopédiájában, a Divina Commediában Beatrice így magyarázza ezt Danténak:

Fenn az isteni-béke lakta égben
  forog egy test, melynek amit gyûrûje
  befog, heverve nyugszik erejében.
Következô ég, csillagok sûrûje,
  szétosztja ezt, hogy ezer bennefoglalt
  s mégis más lényben árad el derûje.
S a többi körök a sok színt, a sok jajt
  s erôt használva, mit tôle kaptak,
  viszik, kit merre a Cél és a Mag hajt.
A világ e szervei így haladnak
  mint íme látod, fokról-fokra szállva,
  s fellebrôl kapnak, és alábbra hatnak.
Ez tehát a középkor világképe, az ókor világképének leegyszerûsített, lélekkel teIített változata. És most képzeljük mellé a kopernikuszi világképet úgy, ahogy az Kopernikusz könyvének bevezetôjében szerepel. Ránézésre, geometriailag ugyanaz a kép, csak a Nap van a koncentrikus körök középpontjában, majd jön a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz köre, végül az állócsillagok köre. Az állócsillagok még Kopemikusznál is egy gömbfelületen helyezkednek el, tehát nincsenek a térben szétszórva. Egy lényeges különbség azonnal szembeötlik: a kopemikuszi rendszerben a Hold a helyére kerül: a Föld körül kering. Ezenkívül semmi más nem történt, mint hogy a Nap és a Föld helyet cserélt. Azonban rögtön beláthatjuk, hogy ebben az egyszerûsített formában is a kopernikuszi rendszer már több jelenséget tud megmagyarázni, mint a ptolemaioszi rendszer.
 
Az egyszerûsített ptolemaioszi rendszer (Apianus: Cosmographia, 1524) és az egyszerûsített
kopernikuszi rendszer (Thomas Digges: Perfit Description of the Caelestiall Orbes, 1576). 
Kopernikusz könyvében a csillagok még egyetlen gömbfelületen, az állócsillagok szféráján 
helyezkednek el. Digges könyve ábrázolja elôször a csillagokat a térben szétszórva

Az ókori asztronómusoknak ugyanis nagy problémát okozott a következô jelenség: a bolygók mozgását vizsgálva azt találták, hogy a bolygók néha elôreszaladnak a csillagokhoz képest, majd lelassulnak, visszafelé mozognak, majd újból elôrehaladnak. Ezt a jelenséget csak úgy tudták leírni, hogy minden bolygó számára felvettek még egy körpályát, amelyet epiciklusnak neveztek. Ennek a középpontja mozog a deferens körnek nevezett körpályán a Föld körül, maga a bolygó pedig ezen az epicikluson mozog körbe.
 

A ptolemaioszi rendszer a bolygók különleges
mozgását, amelyet az állónak tekintett Földrôl
az egyenletesen forgónak látszó csillagokhoz 
képest észlelünk, egy többletkör, az epiciklus
bevezetésével kísérli meg helyesen leírni:
a bolygó az epicikluson jár körbe, miközben
annak középpontja a deferens kört futja be
A kopernikuszi rendszerben a bolygók
ezen különleges mozgása a most már állónak
tekintett csillagokhoz képest természetes módon
adódik abból a ténybôl, hogy a megfigyelést
az ugyancsak mozgó Földrôl végezzük

A kopernikuszi rendszer a bolygómozgás ezen furcsaságát minden további nélkül meg tudja magyarázni: a jelenség természetes módon adódik abból, hogy nem csak a bolygó, mondjuk a Jupiter, hanem a Föld is mozog, ahonnan a jelenséget figyeljük. A mozgó Földrôl nézve teljesen magától értetôdô, hogy a Jupiter néha az állócsillagok szférájához képest hátrafelé mozog, majd megáll és ismét elôrehalad. Ez tehát egy óriási teljesítmény és ebben a pillanatban máris látjuk, hogy a kopernikuszi rendszer elônyösebb, egyszerûbb a ptolemaioszi rendszernél. Hát még ha figyelembe vesszük azt is, hogy egyedül a kopernikuszi rendszernél beszélhetünk a pályák sugaráról, a Naptól mért távolságokról. A ptolemaioszi rendszerben ugyanis csak a látszólagos mozgás szerepel, és ugyanazt a látszólagos mozgást elérhetjük egy nagyobb deferens kör és megfelelôen nagyobb epiciklus segítségével vagy egy kisebb deferens kör és egy megfelelô arányban kisebb epiciklus felhasználásával. A keringési idôkrôl is lehet egyértelmûen beszélni. Azt mondhatjuk tehát, hogy már el lehet készíteni a Naprendszernek egy fizikai modelljét, ahol a Nap körül mindegyik bolygó meghatározott távolságban kering és a Hold a Föld körül ugyancsak meghatározott távolságban kering, meghatározott periódusidôvel.

Így tehát egyértelmû az elôny a kopernikuszi kép javára. Akkor miért nem aratott azonnal döntô sikert a kopernikuszi rendszer?

Ha megnézünk egy az ókor asztronómiájával foglalkozó könyvet, akkor azt látjuk, hogy a bolygók mozgásának pontos leírásához egyetlen deferens körön mozgó egyetlen epiciklus nem elégséges. Ptolemaiosz és utódai egyre pontosabban akarták az elméletet a megfigyeléshez hozzásimítani és ennek megfelelôen egyre több kört voltak kénytelenek különbözô kombinációban alkalmazni: így végül a ptolemaioszi rendszer a különbözô körmozgás-kombinációknak szinte áttekinthetetlen rendszerévé fajult. Nem csodálkozhatunk tehát, ha X. (Bölcs) Alfonz, Kasztília és Leon királya konferenciát hívott össze 1240-ben, amelyen az akkori kor legnevesebb zsidó, arab és keresztény tudósai vettek részt, hogy áttekinthetôbbé és táblázatok készítésére alkalmasabbá tegyék az egész bonyolult rendszert. Bölcs Alfonz, hallva a vitatkozókat, kijelentette, hogy ha az Úristen kikérte volna a tanácsát a teremtéskor a világ szerkezetére vonatkozóan, ô egy lényegesen egyszerûbb tervet tudott volna neki ajánlani.

Négy évszázaddal késôbb Milton az Elveszett Paradicsomban leírja, hogy Ráfáel arkangyal Ádámnak magyarázva a Világegyetem szerkezetét megjegyzi: a Teremtô jókat nevet az asztronómusok erôlködésén, hogy megfejtsék a Világegyetem szerkezetének titkát "írva kört körbe, centrikus, excentrikus gyûrûkkel, ciklus, epiciklusokkal".

Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy ez a bonyolult ptolemaioszi rendszer ezer éven át többé-kevésbé kielégítette a pontossági igényeket.

És mi a helyzet a kopernikuszi rendszerrel?
 
A "finomított" kopernikuszi rendszerben
a Föld mozgásának leírására 3 körre van
szükség. Ezen "háromféle mozgás" ellen
tiltakozik Tycho de Brahe. A Föld tehát 
a Nap körül bonyolult pályán keringô
geometriai pont körül végzi mozgását. 
Eppen ezért sokan ezt a rendszert
heliosztatikus és nem heliocentrikus
rendszernek hívják: a mozdulatlan Nap 
nem a bolygómozgások centruma, 
így közvetlen fizikai értelmezést nem 
tesz Iehetôvé ez az elrendezés

Nyilván a kopernikuszi rendszer sem lehet pontos ebben az egyszerû formában. Mi már természetesen tudjuk, mi volt a baj! Az ókor is, és méginkább Kopernikusz, egy bonyolultabb mozgást mit is tudunk mi?!... egy ellipszispályán való mozgást bontott fel körpályán való mozgások sokaságára, mert csak a körpályánvaló mozgást tartotta méltónak a szellemi lényekhez és az égi objektumok azok voltak: isteni, szellemi lények. Kopernikusz tehát ragaszkodott a körpályákhoz. Sôt, még jobban ragaszkodott, mint ókori elôdei. Kopernikusz felháborodott azon, hogy az ókoriak csak hogy "megmentsék a jelenségeket", a körpályán való egyenletes mozgás mellett bevezették az ekvánsokat. Ez egy bonyolultabb mozgás: körpályán mozog ugyan a bolygó, de a vezérsugár középpontja nem ezen kör középpontja. Ez, mint ahogy Kopernikusz könyvének III. Pál pápához írt ajánlásában kifejti, megengedhetetlen. Azt mondta, hogy itt eltértek az ókoriak és velük együtt a középkoriak a szent elvektôl, a körpályán való egyenletes mozgás elvétôl. Ptolemaioszon és Arisztotelészen, sôt még Platónon túl is vissza kell nyúlni egészen Pithagoraszig és az ô eszméjéhez kell ragaszkodni. Ma úgy mondanánk, hogy Kopernikusz a ptolemaioszi rendszert nem balról, hanem jobbról támadta, vagyis egy régebbi elmélethez nyúlt vissza. Hát persze, ha így akart pontos megfelelést elérni Kopernikusz, akkor neki is be kellett vezetni a különbözô köröket, deferenseket és epiciklusokat. Tehát a Föld többé nem egyetlen körpályán mozog, hanem egy olyan körön, amelynek középpontja mozog ezen körpályán, sôt egy olyan körpályán, amelynek középpontja ezen epicikluson jár körbe. Ez a Földnek az a bizonyos hármas mozgása, amelyet majd Tycho de Brahe olyan élesen elítél. Azzal ugyanis, hogy Kopernikusz nem engedélyezte önmagának az ekvánsok használatát, többletköröket kellett bevezetnie. Végül hogy mennyi kört kellett bevezetnie? A Commentariolusban, ebben az elôzetes ismertetôben ezt írja:

A Merkúr mindössze hét körön száguld, a Vénusz ötön, a Föld pedig hármon: körülötte pedig a Hold négy kör segítségével rója pályáját. Végül a Mars, Jupiter és Szaturnusz mindegyike öt-öt körrel rendelkezik. llyen módon együttesen harmincnégy kör elegendô, hogy megmagyarázzuk az Univerzum egész szerkezetét és a bolygók teljes mozgását.

Szeretnénk hangsúlyozni, hogy itt nem a ptolemaioszi rendszerrôl van szó, hanem a kopernikuszi rendszerrôl!

Ha most egymás mellé képzeljük a ptolemaioszi rendszert a maga bonyolultságában és a kopernikuszi rendszert is a maga bonyolultságában, akkor kiderül, hogy az egyszerûség és az esztétikum elvész, és úgy látszik, hogy a fizikai értelmezhetôség is elvész. Sokat vitalkoztak és vitatkoznak ma is azon, hogy vajon az Elôszó, amelyet Osiander írt, azért íródott-e, hogy a gyanút oszlassa, hogy ezt az egész kopernikuszi rendszert nem kell a maga fizikai valóságában komolyan venni, mert hiszen ez csak egy elmélet, egy lehetôség, egy hipotézis, amely kizárólag a számítások egyszerûsítésére és pontosabbá tételére szolgál. Valóban, ha a kopernikuszi rendszert a maga teljes bonyolultságában nézzük, akkor az egész mai szemmel nézve sem tekinthetô másnak, csak egy hipotézisnek.

Hogy a világ a kopernikuszi rendszert egy régebbi elmélethez való visszanyúlásnak tekintette, azt ékesen bizonyítja Thomas Digges angol szerzô 1576-ban megjelent munkája, amelynek ez a címe: Az égi pályák forgásának pontos leírása a legôsibb pithagoraszi doktrína szerint, amelyet legújabban újraélesztett Kopernikusz és geometriailag be is bizonyított.

Így most már talán érthetô, miért maradt el Kopernikusz könyvének azonnali sokkoló hatása.

A hivatásos asztronómusok megpróbáltak hasznot húzni a bonyolult kopernikuszi rendszerbôl és felhasználni azt a naptárreform készítéséhez. Mások viszont félvállról vették az egészet. Így Luthernek ez volt a véleménye a kopernikuszi rendszerrôl és magáról Kopernikuszról:

Ez az új asztronómus azt akarja bizonyítani, hogy a Föld jár körbe és nem az égbolt, a Nap és a Hold; akárcsak az az ember, aki a mozgó kocsiban vagy hajóban ülve azt hiszi, hogy ô van nyugalomban és a mezôk, meg a fák haladnak mellette. De hát így van ez manapság: ha valaki okos akar lenni, valami eredeti ötlettel kell elôállnia, ami biztosan a legjobb, mert ô ötlötte ki. Ez a bolond az egész asztronómiát feje tetejére akarja állítani: de amint a Szentírás mondja, a Nap volt az, és nem a Föld, amelynek Joshua megparancsolta, hvgy álljon meg.

És ugyanekkor megjelenik a színen Tycho de Brahe a maga rendszerével. Tycho de Brahe azon idôk Iegpontosabban mérô csillagásza volt, méréseit késôbb Kepler is felhasználta, sôt Kepler hálás szívvel állapítja meg, hogy elméletét Tycho de Brahe mérései alapján sikerült felállítania. Egy ilyen józan ember számára abszurdnak tûnt, hogy a Föld, amely olyan szilárdan áll itt a lábunk alatt hiszen ez az igazi, közvetlen érzékeinkkel alátámasztott valóság , egyszerre elkezd száguldozni. Ezt írja:

A Föld ezen súlyos tömege, amely annyira alkalmatlan a mozgásra, nem végezhet háromszoros mozgást anélkül, hogy ne borítaná fel a fizika alapelveit; a Szentírás is ellene szól... Nekifogtam, hogy komolyan megvizsgáljam, nem találhatnék-e olyan hipotézist, amely tökéletes egyezést mutatna a jelenségekkel s a matematikai elvekkel anélkül, hogy a fizikától el kellene rugaszkodnia és a teológusok cenzúráját maga után vonná.

Ezen törekvésem reményeimet meghaladó módon sikerrel járt. Azt gondolom, hogy határozottan és minden kétség kizárásával a mozdulatlan Földet a világ középpontjába kell helyezni, követve a régi asztronómusok és fizikusok véleményét, valamint az Írás tanúbizonyságát. Legkevésbé sem értek egyet azonban Ptolemaiosszal és a régiekkel abban, hogy a Föld legyen a bolygók pályáinak középpontja. Azt gondolom ugyanis, hogy az égi mozgások úgy vannak elrendezve, hogy csak a Hold, a Nap és a nyolcadik szféra amely a legtávolabb található mozgásának középpontja a Föld. A többi öt bolygó a Nap körül keríng, mint vezérük és királyuk körül.

Azt látjuk tehát, hogy Tycho de Brahe rendszere a ptolemaioszi rendszer és a kopernikuszi rendszer valamiféle ötvözetének tekinthetô. Ez a rendszer éppen az elôbb említett elônyeinél fogva tehát hogy a józan észnek megfelel, másrészt az egyház cenzúráját sem vonja maga után igen hosszú ideig népszerûségnek örvendett az Egyház és némileg a hivatásos asztronómusok között is.

Végül idézzünk egy részletet John Donne 1611-ben megjelent pamfletjéból. Egészen megdöbbentô, hogy ez a lírikus, teológus, prédikátor persze protestáns a protestáns Angliában mennyre mai szellemben tud ironizálni a kopernikuszi tanok jelentôségérôl, sôt majdnem azt mondhatnánk, a tömeghatásáról is. Ebben a pamfletben John Donne egy különleges szituációt ír le. A pokolban vagyunk. Lucifer udvartartásához ismert személyek tartoznak, többek között Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend megalapítója. Ô Lucifer közvetlen munkatársa. Itt láthatjuk Kopernikuszt is, aki Lucifer mellett egy elôkelô állásra pályázik. Loyolai lgnác ez ellen szónokol és a következôképpen ecseteli Kopernikusz teljesítményét Lucifer elôtt:

Ezzel szemben te micsoda új dolgot találtál ki, amellyel egyáltalán szolgálhatnád a mi urunkat, Lucifert?! Mit bánja ô; ha a Föld mozog vagy áll. Vajon azzal, hogy a Földet az Égbe emelted, adtál-e az embereknek olyan önbizalmat, hogy ismét tornyokat építsenek, amellyel Istent újból fenyegethetik?

Vajon az emberek a Föld eme mozgásából azt következtetik-é, hogy nincs Pokol és tagadják a bûn büntetését? Vajon nem hisznek-e tavábbra is az emberek? Vajon nem élnek-e pontosan úgy, ahogy eddig éltek? Egyébként tanításod érdemét még az is rontja és ezzel megfoszt téged attól a jogcímtôl, hogy erre a helyre kerüljél, hogy ezek a vélemények esetleg még teljesen igazak is lehetnek... Azonban ezek a te kitalálásaid aligha nevezhetôk a sajátaidnak, minthogy jóval elôtted már többen, így Herakleidész, Ekphantosz és Arisztarkhosz már ugyanezeket hangoztatták: de ôk mindezek ellenére megelégszenek alacsonyabb beosztásokkal a többi filozófus között és nem aspirálnak erre a helyre, amely az antikrisztusi hôsöknek van kizárólag fenntartva... És éppen ezért, ó Rettegett Fejedelmünk, Lucifer, parancsold meg ennek a kis matematikusnak, hogy húzódjon vissza abba a társaságba, ahová való.

Akkor mégis mi okozta a kopernikuszi rendszernek a csillagászatra és a fizikára, sôt a világnézetre is kifejtett döntô hatását, azt a hatást, amit végül is a kopernikuszi fordulatnak lehet nevezni?

Kopernikusz könyvének elsô részében csak az egyszerûsített kopernikuszi kép szerepel. A filozófusok általában nem olvasták a többi részt, talán nem is értették volna meg azokat. Az elsô bevezetô rész után ugyanis honyolult trigonometriai, gömbháromszögtani megfontolások következnek, rengeteg táblázattal és ezeken nyilván igen kevesen rágták át magukat. Tehát az egyszerû képbôl indultak ki és vonták le messzemenô, forradalmi következtetéseiket. A szakasztronómusok közül pedig sokan, így elsôsorban Kepler, vagy késôbb Galilei, tudatosan elhagyták ezeket a részeket és csak a bevezetô részt vették komolyan. Kopernikusz döntô mondanivalója könyvének éppen ezen bevezetô részében található: "Mindenek középpontjában ott trónol a Nap... és minden bizonnyal királyi helyén trónolva a Nap kormányozza a csillagok ôt kürülvevô családját." Így tehát Kopernikusz nemcsak a középpontba teszi a Napot, hanem leszögezi azt is, hogy a bolygók mozgásáta Nap határozza meg. A leíró asztronómia mellett megindulhatott a fizikai asztronómia, a bolygómozgások dinamikájának vizsgálata; vagyis annak a kérdésnek vizsgálata, hogy a Nap milyen erôhatáson keresztül hozza létre a megfigyelt bolygómozgásokat.

Ez az elképzelés a fizikusok számára jelentett lelkesítô kihívást. Az arisztotelészi filozófia lerombolásában talán még döntôbb a következô mozzanat. Kopernikusz azzal, hogy a Földet is a bolygók közé sorolta és így az égitest rangjára emelte vagy degradálta , megszüntette az éles különbséget az égi és a földi jelenségek között; ezzel az arisztotelészi filozófiát egyik legsarkalatosabb tételében támadta meg, felborítással fenyegetve a világ addig jól megalapozott hierarchikus rendjét. És így visszajutottunk kiindulópontunkhoz, Giordano Brunóhoz. Ô ehhez az utolsó gondolathoz csatlakozva jutott el a végteIen, homogén világegyetem víziójához. APiazza Campo de' Fiorin, a máglya helyén állva búcsúzóul hallgassuk meg párbeszédes formában elôadott szenvedélyes, költôi szárnyalású gondolatait.

Hol van hát a természetnek az a szép rendje, az a szép lépcsôfoka, amellyel a sûrûbb és durvább testtôl, amilyen a föld, fölemelkedünk a kevésbé durvához, amilyen a víz, a finomhoz, amilyen a gôz, a finomabbhoz, amilyen a tiszta levegô, a legfinomabbhoz, amilyen a tûz, az istenihez, amilyen az égi test?

Azt akarod tudni, hol ez a rend? Ott, ahol az álmok, a képzelôdések, az agyrémek, az együgyûségek...

Így hát te tagadod az elemek e híres megkülönböztetését?

Nem tagadom a megkülönböztetést, mert tôlem mindenki oly megkülönböztetést csinálhat a természeti jelenségek között, amilyen neki tetszik; de tagadom ezt a sorrendet, ezt a felosztást, vagyis azt, hogy a Földet körülveszi és átfogja a víz, a vizet a levegô, a levegôt a tûz, a tüzet az ég... az elemek és világtestek híres és közismert sorrendje ábránd és teljesen üres képzelgés, amelyet sem a természet nem igazol, sem az értelem nem bizonyít, s amely ebben a formában nem helyes, s nem is lehetséges. Tudni kell tehát, hogy van egy végtelen mezô és egy átfogó tér, amely magában foglalja és áthatja a mindenséget. Abban végtelen sok ehhez hasonló test van, amelyek közül egyik sincs inkább a világegyetem közepén, mint a másik, mert a világegyetem végtelen...

Azt hiszed, hogy Platón tudatlan, Arisztotelész szamár, s azok, akik nyomukban jártak, együgyûek, ostobák és fanatikusok?

Barátom, nem azt mondom... én ôket a Föld héroszainak tartom: de nem akarok nekik hinni ok nélkül, sem pedig elfogadni oly tanításokat, melyeknek ellenkezôje annyira nyilvánvalóan igaz, amint te is megértetted volna, ha nem volnál teljesen vak és süket.

Innen, a máglya mellôl, eddig visszafelé néztünk: azt vizsgáltuk, hogyan Iett a jámbor, istenes Kopernikusz Pithagoraszra hivatkozó tanaibói a szó szoros értelmében eget romboló, az égboltot szétfeszítô dühödt eretnekség.

Elôre nézve a csodátatos 17-ik századot., a zsenik századát látjuk.

A század elején még megégetnek valakit a végteten világ víziójáért, a század végére pedig mind a fizikai törvények, mind a matematikai módszerek készen állnak, hogy meghatározhassuk, mekkora sebességet kell adnunk egy testnek ahhoz, hogy elszökjön a Földrôl és a Föld holdjává váljék, vagy ahhoz, hogy kiszökjön a Naprendszerbôl és a határtalan világ önálló vándora legyen.


A Divina Commedia Babits Mihály, Giordano Bruno mûve Szemere Samu, a többi idézet a szerzô fordítása.



Természet Világa, 126. évfolyam, 10. szám, 1995