THEO KAHAN

Descartes, Pascal és a modern fizika 


Elíziumi beszélgetés: Pascal: "Mindaz, ami megérthetetlen, nem létezhet..."
Descartes: "...Elhatároztam, hogy megmagyarázom a természet minden jelenségét..."
Spinoza: "(Valóban van-e) nagyobb csoda, mint rendet teremteni a Káoszban?"

A világ megismerésének nap mint nap újabb erõvel kibontakozó módszere erõlteti ránk magát, ami azzal válik feltûnõvé, hogy filozófiai fogalmai ellentétesnek látszanak klasszikus eszmékkel. Mégis már megtalálhatjuk ennek az aktuális kvantumfilozófiának az elõzményeit az elsõ pillantásra egymástól oly távol álló gondolkodóknál is, mint Descartes és Pascal. Ezért aztán csábító újra megfontolás tárgyává tenni a fizika jelenkori történetének legfontosabb problémáit a kartériánus idealizmus és a pascali realizmus fényében.
 

Túl azon a csodálatos lendületen, amelyet a természet megismerése kapott, s az egzakt tudományok olyan nagyszabású vívmányain is túl, amelyeket radarnak, atomenergiának, termonukleáris fúziónak neveznek, a jelenkori fizika az anyagról és a fényrõl alkotott nézeteink mélységes felfordulásához, gyökeres átalakulásához is elvezetett és lehetõvé tette, hogy az emberi megismerés maga is új megvilágítást kapjon. Ez a modern fizika valóban páratlanul eredeti filozófiához vezetett, amire nem volt példa az ismeretelmélet évkönyveiben. Ezt a filozófiát jobb elnevezés híján ideo-realizmusként vagy ideo-objektivizmusként jelölöm meg, az alábbiakban világossá váló okokból. (Az ideo-realizmus a szót más összefüggésben Fichte alkotta és Proudhon is átvette.)

A francia szellem fejedelmi iskolája már a modern civilizáció hajnalán Descartes-tal és Pascallal felvázolta a racionalizmus és irracionalizmus, az eszmei szükségesség és az anyagi lényeg két antagonisztikus eszmei áramlatát, amire ezentúl fel kellett osztani a szellem birodalmát. E két áramlat vizsgálata szolgál kiindulópontul ahhoz, hogy felvázoljuk és elhelyezzük azoknak a problémáknak a jelenlegi megoldását, amelyek a fizika filozófiájának spekulatív területén felvetõdnek.

Mint tudjuk, Descartes elõtt Arisztotelészen és a skolasztikán nevelkedett tudósok és kutatók számára a világ olyan jelenségek halmazának tûnt, amelyeket lehetetlen egymással összehasonlítani az érzékelhetõ minõségek szembeállítása által, ahol a mögöttes erények neve alatt rejtõznek e minõségek ismeretlen okai. Minthogy a tûz kiszárítja, megedzi, meglágyítja, felizzítja, felmelegíti a testeket, a tûz definícióját a szárító, megedzõ, meglágyító, felizzító, felmelegítõ erények együttese adta, miként Molière-nél az ópiumot az altatóképesség határozta meg.

Arisztotelész fizikája valójában teljesen azon a feltevésen nyugszik, hogy a gyermek világa a való világ. Ez a filozófia ugyanis pontosan leírja, milyen lenne a világmindenség, ha az érzéki és érzelmi benyomásaink maguk lennének a dolgok. Határozottan konzerválja és stabilizálja gyermekkorunk tévedését, olyan alakok és minõségek reális létét engedve meg, amelyek nem mások, mint értelmük zavaros benyomásai, s amelyeket tõlünk független valóságnak nevezünk, ilyennek írunk le és így osztályozunk. Arisztotelész így képtelen volt arra, hogy az érzékelés és az elnevezés síkján áthatoljon, tehát ezektõl várta filozófiájának kiépítését. Ez az arisztotelészi fizika megelégedett az érzékelhetõ minõségek többé-kevésbé összefüggéstelen leírásával és többé-kevésbé leegyszerûsítõ osztályozásával. Ez semmihez sem vezetett. A rendkívül ritka felfedezések Descartes elõtt csak a véletlen folytán, tapogatódzva, módszer és elmélyült kutatás nélkül születtek.

A matematikai fizika megalkotása a modern gondolkodás ébredését jelentette Descartes számára, aki ennek a mozgalomnak a legelején állt. A "homo sapiens" elsõsorban "homo matematikus". Feladata megállapítani a fogalmak kapcsolatát, amelyek az egyszerûtõl a bonyolult felé haladva az értelem számára teljesen átláthatóak, az összefüggések megkonstruálják a nekik megfelelõ objektumot. E filozófia szerint a fizika világ res extensa, kiterjedt és mozog. Elképzelhetõ tehát mechanikusan. Minden mérhetõk benne. Minden a számok törvényeinek hatáskörébe esik. Mindent ki lehet fejezni képlet vagy egyenlet formájában. Ez a matematikai intellektualizmus gazdagodott, elmélyült és szerteágazott. Newton bevezette az erõ fogalmát, Leibniz az energiáét, az eleven erõét. De ezek mindig matematikai kifejezések. A rendezett világ változhatatlan törvények uralma alá került, amelyek algebrai nyelven fejezhetõk ki. Minden geometria. Az ember, hála a tiszta és világos fogalmak vezette intuíciónak, egy csapásra behatolt mindabba, ami a legtitokzatosabb és legfundamentálisabb a természetben.

René Descartes
(15961650)

A kartéziánus gondolkodás, a törvényhozás eme nagyhatalma a tanulékony természet számára törvényeket diktált azáltal, hogy megalkotta õket. Ettõl minden diszciplína megújhodott. Kezdetét vette a tudomány uralma, a tiszta és az alkalmazott tudományé egyaránt.

Descartes elõtt a felfedezések ritkák és lassúak voltak, utána meggyorsultak, egyre merészebbek, bátrabbak és meglepõbbek lettek. Ennek a kartéziánus ideálnak a koronája bizonyos értelemben Einstein páratlan alkotása, az általános relativitás elmélete: még a gravitáció is visszavezethetõ a világ geometriájára, a téridõ belsõ szerkezetére, mint par excellence descartes-i res extensa-ra. Az ember eközben Descartes számára passzív szemlélõje maradt a világegyetemnek, ami a folyamatait a legkisebb mozgások is determinált séma szerint bontakoztatta ki.

Összefoglalva: a kartéziánus gondolat a szellem és a dolgok, a tudat és a tudomány, a "res cogitans" és a "res extensa" között szigorú szétválasztás formájában fejezhetõ ki. A kartéziánus tudomány univerzalitása már ekkor az intelligencia egységén alapult. Mielõtt a kertéziánus tudós a valóság talajára leszállna, tudja, hogy birtokában van annak a forrásnak, amelybõl minden tudomány, öntudat és bizonyosság fakad.

A modern tudomány, a legjobban kidolgozott formájában, az atomfizikában éppen az alapjaiban támadta meg ezt a kartéziánus fizikát. S hogy ennek az atomfizika színházában lejátszódó rendkívüli fejlõdésnek a kiindulópontját és természetét jól megvilágítsuk, támaszkodjunk erre a másik meglepõ zsenire: Pascalra! Pascal és Descartes között nem célom elvont párhuzamot vonni. Két olyan gondolkodóval állunk szemben, akik valójában keresztezték egymás útjait és összeütköztek. - Ez a két szellem a tudományban csakúgy, mint a vallásban szembekerült, szembe szállt egymással.
A "Levelek" (Lettres à un Provincial) szerzõje eltökélt szándékkal tette akartéziánizmust beható bírálat tárgyává. Elég, ha meghallgatjuk.
Pascal magát Galilei kísérleti iskolája hívének vallotta. Descartes-tõl azt kérte számon, hogy milyen jogon tulajdonít a priori homogenitást a világmindenség jelenségeinek, csupán azért, hogy kielégítse a tudomány egységének követelményét. A kartéziánus tudomány eme bõkezûségének az ára - szerinte - a kartezianizmus bizonytalansága. Mint írja: "Errõl a descartes-i fizikáról nagy vonalakban ki kell jelenteni: ez az alakon és a mozgáson alapul, mert ez helyes. De olyanokat mondani, hogy "összetenni a gépet", ez nevetséges, mert hasztalan, bizonytalan és nehézkes."
Így Descartes a módszere általánosságával - amire oly büszke volt - Pascal szemében ábrándos metafizikusnak, az idejétmúlt dogmatizmus makacs hívének tûnt. Pascal valójában azt a törekvést erõsíti, hogy véget vessenek a dogmatikus vitáknak, amelyekben a régi generáció úgy tetszelgett; s ezt éppen a kísérletezésre való határozott felhívással teszi.

Mert ha a kartéziánus fizika a tapasztalatban indítékát és megerõsítését meg is találta, nem került közelebb hozzá. Mint Pascal mondja; vajon a nagyság és a kicsiség kettõs végtelenje elé állított véges ember részérõl nem szerfelett nagy elbizakodottság-e valamennyi természeti jelenség általános és különös okát Descartes-tal azonnali birtokba venni? Descartes valóban már 1629-ben nyugodt lélekkel írta le ezt a merészséget: "ahelyett, hogy csak egyetlen jelenséget magyarázzak meg, elhatároztam, hogy az összes jelenséget, vagyis az egész fizikát megmagyarázom."
Pascal számára Descartes módszerében fundamentális hiba van, mert, mint mondja: "a kísérletek... képezik a fizika egyedüli elveit és ennél fogva a kartéziánus univerzalitás elõítélet: honnan is tudhatnánk elõre, hogy az elveket majd egységbe lehet összevonni?"
 

Blaise Pascal
(16231662)

A fizikus Descartes-tal szembeni bizalmatlanságot Pascal hasonlóképpen kiterjeszti a matematikus Descartes-ra is. Az oszthatatlanok geometriájának eljárásai - amelyek Pascal elõtt ismertek voltak - számára a szellemek végtelen felett aratott gyõzelmét és ugyanakkor Descartes közvetlen intuíciója merész meghazudtolását képviselik. Az integrálszámítás termékenysége - abban a formában, ahogy Pascal korában megalkották - abból a ténybõl fakad, hogy Descartes tisztán intuitív módszereinek kereteit szétfeszítette. Röviden, Descartes - a "méditations" szerzõje szerint - az ész diktálja törvényeit a természetnek, az ész a priori létrehozza a tudomány sémáját; az intelligencia definiálja a valóságot. Pedig - Pascal szerint - az ember a valóságba ütközik, a tudósnak alá kell vetnie magát a valóságnak, meg kell szabadítania magát minden elõítélettõl, hogy a kísérlet adta választ meghallja, csak úgy juthat elõbbre, ha a különleges kérdések specifikus jellegéhez a tiszta logika elõtt igazolhatatlan kutatási eljárásait hozzáidomítja.

Látjuk tehát, hogy e két gondolkodó között az ellentét nem ilyen vagy olyan igazság tekintetében, hanem magának az igazságnak mély értelmét illetõen, az ember és az igazság viszonyában van. Az ellentét éppen az embernek a természettel szemen tanúsított magatartásában rejlik. Vajon az észre tartozik-e, hogy megalkossa a tudományt azáltal, hogy a természetnek egy a priori rendet kölcsönöz? Vagy éppen ellenkezõleg, nem zavarja-e össze a tapasztalat az ész elõítéleteit? Nem biztosítja-e a természet a nyers tények gyõzelmét a spekulatív gondolkodás merészségei felett? Végeredményben a legnagyobb fokú tisztaság jegyeit hordozó tudás, az intuíció az intelligencia koncentrációja-e, ahonnan származik mindaz, ami a természet megszervezésében a szellem nyomát jelöli; vagy pedig egy misztikus képesség, amely a gondolkodás spontán lépéseit összekeveri és minden pozitív igazolásnak ellenáll?

Íme, végsõ elemzésben ezt a problémát tárják fel Descartes és Pascal egyidejû meditációi. Ez a probléma a 20. század második felében ugyanolyan aktuális és ugyanolyan súlyos, mint amilyen lehetett a 18. század elsõ felében, jóllehet más okokból kifolyólag. Mi is valójában a helyzet a modern fizikában?

Ha a világmindenség eisteini geometrizálása a kartéziánus ideál szellemében - tehát alakra és mozgásra alapuló leírás formájában - történt, akkor a kvantumfizika inkább Pascalnak látszik igazat adni. Nemcsak azért, mert ez a fizika a valószínûségszámítás összehasonlíthatatlanul hatékonyabb eszközét használja fel, amelynek felfedezése is e géniusznak a mûve, hanem azért is, mert fejlõdése antikartéziánus fordulatot vett. Ez a fizika olyan irányba vezet, amit e tudóstól származó megjegyzésekre emlékezve aligha jellemezhetnénk más szóval jobban, mint antikartéziánus vagy pascali fizika.

A tények nyomásának engedve napjaink fizikusai valójában ismét vizsgálat tárgyává tették az objektum, az objektivizmus, a determinizmus és az okság mibenlétérõl kialakult fogalmakat. Niels Bohr és más fizikusok nyomán, úgyszólván saját testük védelmében egy új realitás megalkotásához jutottak, amely szerintem gyökeresen, minden tekintetben eredeti; s így ez elvesztett egy olyan tudományfilozófiai felvázolásához, amely elsõ pillantásra zavarba ejtõ, s amelyet ideo-realizmusnak nevezhetnének.

Minthogy az atomi dolgok igen elvontak, szavamat egyszerû példán világítom meg. Hogy a klasszikus objektum és a kvantumobjektum közti különbséget feltárjam, objektumnak egy pénzdarabot tekintek. Ennek két oldala van:fej és írás, van súlya, geometriai alakja, bizonyos színe, hõmérséklete. Kezembe veszem, szemem elé tartom. De amikor elfordítom tekintetem, tudom, hogy a pénzdarab "ott" van, folytatja létét mindazokkal a tulajdonságokkal egyetemben, amelyeket felsoroltam. A pénzdarabra zárt kezemet mozgatva, lelki szemeimmel minden pillanatban követhetem mozgását a pályáján, futását térben és idõben. Tudom, hogy amikor az "írás" oldalát nézem, ez a tekintet ne módosítja, nem tünteti el a "fej" oldalát. Érzékelhetõ tulajdonságai közül egyetlen egy sem ellentmondó vagy összeegyeztethetetlen a többivel. Azt mondom, ez a pénzdarab "objektiválható", abban az értelemben, hogy minden anyagi és geometriai tulajdonsága egyidejûleg létezik, anélkül, hogy egymást kölcsönösen kizárnák; s tõlem függetlenül léteznek. Ez az objektum önmagában véve is látszik minden tulajdonságával együtt, függetlenül a megfigyelés aktusától. A mechanika ugyanakkor azt tanúsítja, hogy ha valamely idõpontban megadom az érme pontos helyét és sebességét, bármely más idõpontban is meg tudom határozni helyét és sebességét (a kölcsönhatások ismeretében). Ebben az értelemben tehát szigorú determinizmus vagy objektív kauzalitás uralkodik a fizikai objektumoknak ezen a szintjén a mi makroszkopikus méreteinkben.

Ezen a makroszkopikus szinten tehát az objektum általában - a descartes-i res extensa - az alanytól, a tudattól, a megfigyelõtõl - a descartes-i res cogitanstól - függetlenül létezik, és különbözõ sajátságai, tömege, geometriai alakja, fizikai tulajdonságai koherens nyalábba rendezõdnek, hogy pontosan megalkossák a vizsgált dolog objektivitását. Azt fogom mondani, hogy ezek a sajátságok "objektiválhatók". Továbbá, miként már említettem, ezen a szinten szigorú determinizmus érvényesül abban az értelemben, hogy az objektum egy adott pillanatban ismert állapotából az objektum minden késõbbi idõpontbeli állapotának kiszámítását lehetõvé teszik a fizika törvényei. Íme, ez az objektum és az objektivitás fogalma a klasszikus fizikában és a realista filozófiában, vagyis az atomok kvantumfizikájában eljövetel elõtt.

Az atom megjelenésével a helyzet gyökeresen megváltozik. Milyen hát valójában egy atom? Többek között tudjuk, hogy kiterjedése nagyságrendben 10-8 cm, ami kicsiségével felülmúl minden képzeletet. Természetesen nem vagyunk képesek látni, érzékelni. Másként nem alkothatunk róla fogalmat, mint a szellem "szemeivel" vagy logikai-matematikai dedukció segítségével. Tehát mindaz, amit az atomról tudunk, indirekt, közvetett formában tudjuk, hála a részletekbe ható, csodálatos finomságú kísérletek nagy számának és hála a meglepõ elvontságú gondolati elemzéseknek. S ami még több, a tapasztalat két ellentmondó tulajdonságot is kimutatott, az atom két dualista jellegzetességét. A megfigyelés és a kísérletezés körülményei szerint hol korpuszkula, vagyis a tér egy parányi tartományát elfoglaló pontszerû golyócska, hol meg hullám alakjában jelenik meg, vagyis kiterjedt jelenségként, ami a tér véges tartományát érinti, miként a hullám az óceánon. Világos, hogy ez a két tulajdonság, a korpuszkula és a hullám, számunkra logikailag ellentmondónak tûnik. Egymást kizárják, mert nem tudunk elképzelni olyasmit, ami egyszerre pontszerû és kiterjedt is. Hogyan jussunk ki ebbõl a dualista dilemmából: hullám vagy részecske? A válasz, amelyet a fizikusok többsége elfogad mint a kísérletek és a gondolkodás által rájuk kényszerített megoldást, a következõ. Vegyük csak elõ még egyszer a pénzdarabot és a fogalmak tisztázása érdekében tegyük fel, hogy bizonyos értelemben az atomot megtestesíti. Tegyük fel, hogy a "fej" oldal az atom korpuszkuláris nézetét, az "írás" oldala a hullám természetét képviseli. Ebben a képben kifejezve a kvantumfizikai válasz így hangzik. A "fej" oldal a korpuszkula, megfigyelése egy csapásra eltörli az "írás" oldalt (a hullámot), és megfordítva, amikor az atomhoz a hullámtermészet kimutatására alkalmas eszközzel közelítünk, ezzel a korpuszkula oldal törlõdik el. Nagyon lényeges, hogy azt sem lehet mondani: az objektum egymást kiegészítõ, ún. komplementer oldala létezik, amikor éppen nem figyeljük meg, csak épp ismeretlen elõttünk; ez a feltevés ugyanis a tapasztalati tényekkel ellentmondáshoz vezet!
Így is kifejezhetjük az elhangzottakat: a mikrofizika szintjén a megfigyelések aktusa - bizonyos mértékben - tetszés szerint kiváltja a vizsgált objektum ilyen vagy olyan aspektusát a megfigyelés pillanatában. Az atom önmagában nem rendelkezik tulajdonságokkal - ezeket a megfigyelés aktusában kapja.

A mikroszkópikus szinten tehát az atomok tulajdonságai már, nem "objektiválhatók" többé. Nem alkothatják meg az atom fogalmát úgy, hogy tulajdonságai a megfigyelõtõl függetlenek, tehát nem bonthatjuk szét a megfigyelõt, a szubjektumot és a megfigyelt tárgyat. Az atom nincsen "ott", mint a pénzérme, amikor nem figyelem meg, nincsenek meg a tulajdonságai és nem mondhatunk semmit a természetérõl. A kartéziánus világ - amely azt kívánta, hogy legyen egy res cogitans oldal, az emberi szellem, és másrészt legyen egy res extensa oldal, a fizikai objektum - szertefoszlik. Más szavakkal a kvantumfizika antimechanikusá, antikaréziánussá vált.

A modern fizika fejlõdése ily módon a kartéziánus elgondolástól a Pascal-féle kísérleti filozófiához vezetett bennünket. A természet nem formálható minden határon túl a szellem által, a tények plasztikusak ugyan, de csak egy bizonyos fokig, amelytõl kezdve makacsul megõrzik irreducibilis és uralkodó jellegüket. S éppen a Pascal-féle valószínûségszámítás teszi lehetõvé, hogy koherens és harmonikus módon összebékítsük az atomok különbözõ dualista ellentéteit és alapvetõen eltérõ jellegzetességeit. De ez már egy másik történet, amelynek a kibontakozását itt nem követhetem nyomon.

Ha az elmúlt idõk nagy gondolkodóit az jelzi, hogy elõsegítik mai tudományos problémáink újrafogalmazását filozófiai rendszerük és gondolataik tükrében, akkor Descartes és Pascal kétségtelenül a legnagyobbak közé tartozik. Hiszen világos, hogy a modern fizika egyes alapproblémáit újra elemezhetjük a dolgok mélyének természetére összpontosuló meditációik keretében.

Következésképpen a tudomány általában, és különösen az atomfizika, a szellem - aminek döntõ szerepe mellett Descartes állt ki - és a természet - aminek döntõ szerepét Pascal vallotta - az ideák és a tények, a res cogitans és a res extensa együttmûködése. Ennélfogva ezt a bensõséges együttmûködést, amelyben rendkívül nehéz az egyes partnerek, a tudat és a valóság részét körülhatárolni, jelölhetjük az ideo-realizmus szóval, ami egész egyszerûen azt fejezi ki, hogy egy koherens mindenség létezik, amelyben a szubjektum elválaszthatatlan a tárgyaktól, ahol az ember a passzív nézõbõl a megismerés aktusában aktív szereplõvé válik.

Nemigen találhatnánk a tudományfilozófia kvantumfizikai állomásának jellemzésére jobbat, mint Kant csodálatos mondását, amely erre az új helyzetre kissé átírt formában így hangzik: Az ész a természetben úgy jelenik meg, hogy egyik kezében intellektuális fegyvertárát, logikai-matematikai sémáit tartja, amelyek egyedül képesek arra, hogy a jelenségek összhangjának a törvény tekintélyét megadják. A másik kezében a kísérletezést tartja, amelyet ezen kauzális, invariancia- és objektivitási sémák alapján dolgozott ki, hogy tanulhasson a természettõl. Egyáltalán nem úgy mint a kisiskolás, aki hagyja, hogy a tanító azt mesélje neki, amit éppen kedve tartja, hanem ellenkezõleg, úgy mint a vizsgálóbíró, aki kényszeríti a tanúkat, hogy az általa feltett kérdésekre az általa teremtett körülmények között válaszoljanak.

Fordította: ABONYI IVÁN


Theo Kahan (Kahán Tibor, nagybátyám) 1904 augusztusában Máramarosszigeten született megkésett gyermekként, négy idõsebb testvére 1890 és 1896 között látta meg a napvilágot. Az I. világháborúban az orosz áttörés menekülésre késztette a családot. Budapestre kerültek, ahol az idõsebb testvérek már egyetemen tanultak. A tizenéves kisfiú ebben a zûrzavaros idõszakban iskolakerülõ lett, moziba járt, csavargott. Apja végül is elunta a dolgot és - az akkori idõk szokása szerint - inasnak adta egy vízvezeték szerelõ mellé.

Ez az állapot nagybátyámnak - saját késõbbi elmondása szerint - nem tetszett, de nem tehetett ellene semmit. Neki kellett vinnie a szerszámos ládát a mester után. Az egyik alkalommal egy kórház padlásán dolgoztak, ahol otthagyott könyvek tûntek fel neki. Az egyik könyvet zsebre vágta, hazavitte és otthon nézegetni kezdte. A könyv Beke Manó "Bevezetés a differenciál- és integrálszámításba" címû munkája volt. Nagybátyám akkor rájött, megérti a könyvben írottakat, s az nagyon tetszett neki. Visszatért hát az iskolába és végül 1922-ben vagy 23-ban leérettségizett.

Tisztában volt vele, hogy az akkori helyzetben itthon még egyetemi felvétele is kérdéses. Elment Franciaországba. Pénze nem volt, itthon élõ nõvére segítette kisebb összegekkel. Alkalmi munkákból élt, emlékszem, hogy említette ezek közül a tányérmosást. Strassbourgban végezte az egyetemet, fizikát tanult. Errõl a korszakról csak annyit tudok, hogy Thèse d'Etat védésénél Louis de Broglie vállalta a zsûrielnökséget, és ezért utazott fel Párizsból Strassbourgba. Nagybátyám elsõ könyvéhez is de Broglie írta az elõszót.

A háború után elõször 1947-ben vagy 1948-ban látogatott haza. Akkor ismerkedett össze a fiatal magyar fizikus- és matematikusgenerációval: ez volt az az idõszak, amikor egy nagyobb fizikai kutatóintézet tervei körvonalazódtak. 1948 nyarán csillebérci házunkban már konkrétabb tervekkel látogatták õt meg fizikusok: közülük Szamosi Gézára emlékszem. Valamelyikük rámutatott a szemben levõ erdõre és azt mondta: "ez egészen jó hely lenne". A Központi Fizikai Kutatóintézet valóban ott létesült, mintegy két kilométernyire a házunktól. Nagybátyám a hazatérésérõl tárgyal velük és még másokkal is. (Emlékszem, egyszer a Tudományos Tanács elnökénél Rusznyák Istvánnál vacsorázott.) Eldöntötte magában, hogy hazatér és vállalja a létesítendõ fizikai intézet vezetését. Úgy tervezte, hogy Párizsba visszatérve feladja kinti egzisztenciáját és hazajön. De nem jött.

A történteket sokkal késõbben Erdõs Tamás elbeszélésébõl rekonstruáltam. Az itthoni megbeszélések szerint Párizsban kellett várnia az értesítést, hogy mikor jöhet. Minthogy az egyre késett, megpróbált a Tudományos Tanáccsal telefonon érintkezésbe lépni (ez akkor még igen nehézkesen ment). Alexits György, a Tanács ügyvitelének akkori vezetõje rendre letagadtatta magát, végül a Tanács egyik fiatal beosztottját, Erdõs Tamást bízták meg azzal, hogy közölje a kellemetlen hírt: Theo Kahan hazatérése "egyelõre" nem aktuális. A késõbbi mendemondák szerint itthon nem tetszett francia feleségének "polgári viselkedése".

1949 és 1959 között nagybátyám idehaza persona non grata lett. Anyám megkeresett néhány befolyásos embert azok közül, akiket nagybátyám ismert. Volt, aki egyszerûen megmondta, nem tud segíteni és ezt még csak rossz néven sem lehetett venni. Volt, aki kijelentette, nem ismeri nagybátyámat. Az ügy szépséghibája csak az volt, hogy 1948-ban együtt kerestük fel a lakásán, ahol éppen betegeskedett. 1960 után javult a helyzet, sok magyar fizikussal tartott kapcsolatot.

1984 nyarán láttam utoljára franciaországi otthonában (Vence, Nizza mellett). A kertbe belépve a dolgozószobája ablaka elõtt kellett elmennünk. Ott ült, elõtte készülõ könyvének nyomdai korrektúrája, azon dolgozott, a szoba sarkában pedig a következõ kötet kézirata. 80 évesen is fiatalemberként járta Vence és St. Paul meredek utcáit, együtt néztük meg a Chagall retrospektív kiállítást. 1985 januárjában családi ügyben felhívtam telefonon. Gyomorrontásra panaszkodott. Szívinfarktussal került a nizzai kórházba. Három nap múlva meghalt.

Fonyó Attila