VEKERDI LÁSZLÓ

Igazság és szabadság
(Németh László „Galilei”-je, Galileo Galilei és a Galilei pöre)


„Galilei: – De azért szívesen vennék egy látcsövet, amellyel olyan századba látni, ahol az igazság meglátásával véget ér a tudós dolga, s az igazságnak, hogy élhessen, nem kell hazudnia.” (Németh László: Galilei, I. felvonás)

 Szokott lényeglátásával választotta ezt a mottót Domokos Mátyás Hatalom és igazság címmel először a Tiszatáj 2001. 6. számában megjelent, azután Szembesülés című kötetében újraközölt esszéjében. Utolérhetetlenül szépen (a német schön értelmében tehát egyúttal jól is) vázolja és összegzi (különös képessége néki a másnál rendszerint különváló két műveletnek ez az ötvözése) „a Galilei körül kialakult akkori irodalompolitikai, történeti és életrajzi helyzet”-et; legszívesebben felolvasnám az egészet és ahhoz fűznék kommentárokat. A mottót azonban megirigyeltem és sokáig kerestem valami hasonlóan frappánsat, hiába. Választhattam volna, persze, mindjárt magából az esszéből akár többet is, annál is inkább, mivel Domokos Mátyás tanulmányát egy szintén nem jelentés és jelentőség nélküli alcímben „Egy félbe-szerbe lévő esszé gondolatmeneté”-nek nevezi. De hát nem félbe-szerbe lévő gondolatmenet minden valamirevaló esszé, azaz kísérlet? Hiszen rendszerint újabb kérdésekre vezet. Itt például arra a kérdőjel nélküli, három ponttal nyomatékosított kérdésre, amit Staar Gyula választott Simonyi professzorról készült interjúkötete címéül: De mi az igazság… Vajon nem ennek a három pontnak az értelmében pontosít Domokos Mátyás Németh László nevében: „A világ természetének elfogulatlan megismerésére irányuló vizsgálódás szabadsága, a vizsgáló elme illetékességének autonómiája és szuverenitása, továbbá a vizsgálódás eredményeinek a szabad kimondása, legyen szó az újkori természettudományos világcivilizáció bármely területéről vagy a valóságot körülfogó lehetőségekből új valóságot teremtő művészi képzelet szabad megnyilatkozásáról, még annál is nagyobb ügye az embernek, mint az, hogyan áll helyt, vagy bukik el az igazsághoz való személyes viszony erkölcsi vizsgáján. A Németh László-i ideaember Galilei alakjában kifejezett üdvösségharca ennek az autonómiának és szuverenitásnak, magyarán: a szabadságnak az érvényesítéséért zajlik, és a szabadságlehetőségek minden korban kíméletlenül érvényesülő korlátozottságának a tragikumába torkollik.”
 

Németh László

 A képlet azonban így túlságosan általános; megértéséhez ismerni kell a Galilei keletkezés-, alakulás- és recepciótörténetnek a részleteit, attól kezdve, hogy Németh László 1952. április 3-án Kossuth-díjat kapott, és utána Révai József kérdésére, hogy nincsen-e kedve eredetit írni a sok fordítás után, felvetette a nála jelentkező Benedek Andrásnak egy Galilei-dráma ötletét. Pontosabban kettőét: egy három részes trilógiáét és egy négy felvonásos kamaradrámáét. Csak az utóbbi készült el, de tervként az előbbi is fontos, mert Galilei, az élő Galilei valóban lezajlott drámája csak ennek az ismeretében érezhető meg, és csak így tömöríthető egy néhány hetes történés négy felvonásába az egész tragédia. Galileié csakúgy, mint a drámáé.

 Az utóbbi történet részleteinek életrajzi dokumentumait Lakatos Istvánné dr. Németh Ágnes szedte össze és közölte összefüggő és önmagát értelmező egészként a Galilei negyedik felvonásának felsőbb intencióra, ám belső indíttatás szerint is vállalt megváltoztatott szövegével együtt a darab debreceni, ezzel a szöveggel első bemutatása alkalmából, 1994-ben. Ez a drámai filológiai (és drámafilológiai) fölfedezés azután visszafordította az érdeklődést a Galilei dráma pörére, az ötvenes években. Mindjárt a megváltoztatott negyedik felvonásvéget közlő debreceni könyvecske, a Németh László: Galilei. A dráma „pere” 1953-56 közli Görömbei András erről szóló tanulmányát. Megint olyan tanulmány, amit egészben kéne idézni, de megint csak egy részére korlátozódhatunk; bár jobb lenne tán – és mindenképpen könnyebb – előadás helyett vendég-szöveggyűjteményt bemutatni.
 „Az irodalmi műveket – összegez Görömbei – lehetséges világokként is értelmezhetjük. Németh László Galileije arra is példa, hogy egyazon író ugyanazt a tárgyat többféle, egyaránt lehetséges világként teremtheti műalkotássá. De ennél érdekesebb az, hogy a Galilei két változata egymást komplementer módon kiegészíti. Contraria non contradictoria sed complementa sunt – hangzik Niels Bohr komplementaritáselvének tétele: az ellentétes elemek nem ellentmondóak, hanem megfelelő módon kiegészítik egymást. …Mindkét változatban az igazságszeretet drámája áll előttünk: az igazság remélt diadalát az érte hozott erkölcsi áldozat szégyene árnyalja, az erkölcsi megrendülést viszont az igazság éthosza enyhíti. Ezért vállalta Németh László e darab mindkét változatát. Illés Endrétől tudjuk, hogy halála előtt azt kívánta, hogy mindkét befejezéssel jelenjék meg ez a drámája: »Ki-ki válassza azt, amelyik szíve szerint valódi«. Németh Lászlónak ez a végakarata most teljesült. Most már akár választhatunk is. De legyünk óvatosak. Contraria non contradictoria sed comlementa sunt.”

 Csakhogy nem annyira Niels Bohr, mint inkább Nicolaus Cusanus értelmében. Vagy inkább a teológus Galilei értelmében: az igazságok komplementaritásának az értelmében. Az azóta eltelt évszázadok azonban mintha éppen a választás lehetőségét vonták volna meg. Mint a fizikában az elemi részecskékét: regisztrálhatjuk a választást, de előre meg nem mondhatjuk. Illés Endre a megváltoztatott befejezés miatt aggódó barátját már annak idején azzal nyugtatta, hogy nincs miért búsulnia, hiszen mindkét negyedik felvonás ugyanarról szól. „Ugyanarról, másképpen”. „»A negyedik felvonásban – idéz Domokos Mátyás Illés Endrének a szerzőhöz írt leveléből – akár az ellenkezőjét is írhatod annak, amit írtál: a dráma ugyanazt mondja.«” Mert – kommentálja Domokos Mátyás – Illés Endre inkább csak úgy vigasztalásként írta sorait, nem az erkölcsi konklúzió sértette valójában a politikai hatalom hamis tudatát, hanem amit még önmagának se igen mert bevallani: a hatalmi voluntarizmus és az igazság szeretetének elkerülhetetlen és tragikus kimenetelű összeütközése, ami közös nevezője a drámai hős kétféle erkölcsi katarzisának”. Így fogalmazza át Domokos Mátyás Görömbei András irodalomelméleti komplementaritás elvét politikaira. De nem válik-e ebben a mezőben bármiféle komplementaritással feloldhatatlanná üdvösségharc – igazságszeretet – szabadságlehetőség-korlátozás konfliktusa? Tudjuk-e egyáltalában, meg tudjuk-e értelmesen fogalmazni, hogy voltaképpen mi ez a konfliktus? Nem csupán egy-egy aspektusa íródik mindig körül, hogy az újkori Európában maradjunk, mondjuk, Shakespeare-től Sütő Andrásig? Őt itt nem annyira a genius loci miatt említem, hanem azért, mert a Galilei kétféle negyedik felvonásának, s magának a Galileinek leginkább az ő Csillag a máglyánja és Egy lócsiszár virágvasárnapja tekinthető komplementerje? Nem, bizonyosan nem komplementere vagy ellentéte, de én meg nem tudnám mondani, hogy mije gyanánt. Talán leginkább mégis „testvére” gyanánt? Természetesen a Francia Forradalom nevében és szellemében értve a szót. Olvassák el újra, együtt a három drámát, ezt a három, Bolyai értelmében párhuzamos történelmi drámát, és döntsék el maguk. Amint Galilei bíztatott a Dialogóban a két nagy világrendszer közötti döntésre. Racionális érvek alapján, előítéletektől mentesen, ha nem is föltétlen mentesen indulattól. Hiszen hogyan lehetne indulattól mentesen olvasni Szervét Mihály és Kálvin János végső dialógusát, vagy Kolhaas Mihály válaszát az áruló Müllernek: „Legyen neked könnyű a hatalom”. Az indulat alatt, vagy részben tán következtében azonban felsejlik itt valami, valami mélységesen racionális és még a szörnytettnél is szörnyűbb felismerés, amiért Németh László kamaradrámájához nélkülözhetetlen a tervezett nagy három részes „eposz-dráma”, amit nem hagyhatott megemlítetlenül, amikor a négy felvonásost értelmezte A Galilei együttesének: „Orbán pápának nem adtam alkalmat, hogy személyesen védje eljárását. (Közbevetve: megvan annak is a jelentősége, hogy Sütő András Kálvinnak adott.) De – folytatva az idézést A Galilei együttesének-ből nincs-e némi igaza neki is: Ő ezt a Galileit tisztelte mint tanítványa, ódát írt hozzá, egy Barberini, elég jó hexametereket. Amikor pápa lett, megkülönböztetett szeretettel fogadta, tán még bizarr tanának a hirdetését is megengedte volna. S ez az arcátlan öreg mivel hálálja meg a jóságát? Nemcsak a hivatalnokait játssza ki álnok könyvével, hanem mint szemes emberek fölfedezték, őt is kifigurázza. Az együgyű Simplicio szájába adja, amit ő valóban mondott, s nagyon is okos dolognak tartott. Mi lesz a világból, a kereszténységből, ha hálátlan és álnok öregemberek így teszik nevetségessé legfőbb hatóságát? A Szent Törvényszék arra való, hogy a megtévedt ember meggyőződését, szándékát kiszedje, s a megfelelő penitenciával szolgálja üdvösségét. Megöletni nem fogja Galileit, de megleckéztetni igen. Így igazolja e művészetpártoló pápa a tudomány és emberiség ellen elkövetett merényletét. S így igazolja e darab minden szereplője kényelmét, érdekét, indulatát. Mert jóformán mindenki odanyújtja, kezet kézbe, a maga igazolható gyengeségét a másik ember felé, s így alakul ki a pokol körtánca a legkülönb körül. Végül az intézményeknek is megvan a fátumuk. A szükség szüli, az eredmények igazolják őket, s akkumulált tekintélyük egy évtized vagy egy évezred múlva a hitványság és korlátoltság számára lesz lelkiismeretet megnyugtató fedezék az új igazság hordozóinak lepuskázására. Az inkvizítorok bizonyára komolyan vették hivatalukat. S aki privát dühből egy kutyát sem rugdosott meg, magasabb okból, tán épp Galilei lelki üdvössége értelmében, elnézi egy agg ember megkínzását.”

"De azért szívesen vennék egy látcsövet"

 Ugyanerről másképpen a Csillag a máglyánban Kálvin: „Mert az álmainkért is felelősek vagyunk. Szervét Iszonyatos kegyetlenség. Kálvin a végső kegyelemért. Az ügyért, amely életünkkel és halálunkkal rendelkezik. Ha százszor igazad lenne: akkor sem hagyhatom el az egészet annak egy része miatt, aki ma te vagy, holnap én lehetek. Magánbántalmakért sohasem üldöztelek, s veled mondom a reformáció hiteként: ki adja meg nekem a galambnak szárnyát, hogy itt hagyja ezt a várost, amely holtiglani felelősségben reám bízatott, és látszólagosan ura lennék, holott csak megfeszítettje vagyok a kényszerűségek keresztjén. Magam vállaltam, magam iszom ki megbiztatásomnak minden keserű poharát. Koporsó vár, Isten kegyelmét kívánom neked…”

 Szinte megkönnyebbülés visszatérni ezektől az iszonyatosan fenségek szavaktól Németh László szövegéhez: Csakhogy „Azt jelenti ez, hogy Galilei nem került latrok barlangjába? De igenis, latrok barlangjába került; ezek a latrok azonban mi vagyunk, a dráma írója, a darab szereplői, a nézőtéren ülők, az emberi természet, az emberi társadalom természete, amelyben …” Hagyjuk abba az idézést, ennyiből is jól látható, hogy az „üdvösségharc – igazság – szabadság” triptichonját az emberi társadalom természete, az emberi természet legalább annyira becsukja, mint amennyire kinyitja. Talán épp mikor kinyitni igyekezik, akkor csukja be leginkább. A Galilei-nél maradva: reménytelen lenne a helyzetünk, ha csak a negyedik vagy a harmadik felvonásnál – sokaknak ez a dráma igazi csúcsa – maradnánk. A reményt, meglehet, a második felvonás sugalmazza, azzal hogy nem megelőlegezi, hanem elviselhetővé teszi a negyedik felvonás végét. Mind a két féle végét, akár komplementer, akár azonos.

 A Monte Pincio üde ligeteiből, a Medici Villa szeretetteljes kényelméből és kitüntetésként tekintett vendégségéből Galileit az inkvizíció római palotájába, a pater fiscale – az ügyész – épületrészébe vitték át. A felvonás gerincét két párbeszéd képezi, az egyik a puhítására küldött Maculano Páterrel, a másik az írnokkal, aki a sötétedő szobában felajánlja a gyöngülő látású Galileinek szolgálatait. Az első beszélgetés felvillantja Galileiben a reményt, hogy tanai megtagadása helyett írhatna tán a Dialogo négy napjához egy ötödiket, kellően tisztázva benne a hivatalos álláspont – ahogyan ma mondanánk – „meta episztemológiai horizontját”. A második beszélgetésben az Írnok tapintatos körülményességgel figyelmezteti Galileit, hogy körülötte az őrök, s ő maga is voltaképpen besúgók. Persze, jól tudta ezt Galilei a vallomás nélkül is, de azért az őszinteséget értékeli, s vidám hangulatban kezd diktálni egy kedves levelet leányának, Maria Celeste nővérnek. A diktálás számos szószerinti átvételt tartalmaz Galilei és leánya gazdag levelezéséből; de nem valamiféle történeti vagy pláne filológiai hitelesség dokumentálásaként. A Dialogo-t Galilei a zárda közelében fekvő otthonában írta, a Firenze melletti Arcetriben. Ritka látogatásait a zárdában leányával folytatott sűrű levelezésük készítette elő és nyugtázta; ebből a levelezésből érthető meg tán leginkább az a közvetlenség és egyszerűség, a kicsi dolgok megbecsülni tudása és a valóságnak az a tisztelete, az a szellem és báj, ami az egész Dialogo-t – a nagy tudós más művével ellentétben – áthatja. „Ezt pedig nem utolsó sorban Maria Celeste nővér tündöklő szeretetének és kedvességének köszönheti a könyv; az ő végtelen figyelmessége szőtte imádott apja köré az élet tényleges apróságaiból azt a finom valósághálót, ami ott tündököl a Dialogo mégoly elvont érvelésein is.” S a pör nehéz napjaiban Maria Celeste nővér hazaváró levelei, beszámolói a mindennapi élet apróságairól éltették Galileiben a reményt…

 S ha most két könyvre utalok: Németh László Levelek Magdához-jára (Tatabánya, 1988) és Németh Magda Levelek apámnak-jára (Debrecen, 1989), akkor az sincs minden Domokos Mátyás-i „ugyanarról másképpen”-érzés nélkül. A Galilei-levelezés tíz vaskos kötetével viaskodó drámaíró azonban honnét találhatott éppen itt a maga későbbi élete végéig tartó pöréhez az évszázadok távolából visszhangot?

„Galilei: »Örülök, hogy a birsalmáért negyven krajcárt kaptál, száz birsalmáért szép ár. A mézszüretre, biztosra veszem, én is otthon leszek. A viszontlátás reményében csókol Apád.« Köszönöm, Márk mester a fáradságát.

Írnok: Szívesen. Nem volt tanulság nélkül. (Leteszi a tollat, szedelőzködik. Landolfóhoz.) No látod, Galilei úrnak is van annyi esze, mint neked. (Az ajtó felé megy, ott megáll.) Hát aztán csak legyen nyugodt, Galilei úr, a levele eljut oda, hova szánta. (El.)

Landolfo: Mit mond ez? (A levélre néz.) Tudja maga, Galilei úr, miféle ember ez? (Galilei összehajtja a levelet s mosolyog. Landolfo arca is felderül.) Birsalma! (Ráüt Galilei vállára.) Haha! Furfangos talján maga, Galilei úr. (Indulna, de aztán meggondolja magát s visszajön.)

Landolfo: (félrehúzza) Mondja csak, kérdezhetek én magától valamit?

Galilei: Tessék!

Landolfo: Mondja, maga csakugyan azt hiszi?

Galile: Mit?

Landolfo: Hogy a föld (az ujjával mutatja a forgást) … Ne féljen, én nem vagyok Márk mester.

Galilei: (előhúzza a szín sarkába, félig tréfásan, félig komolyan) Én csakugyan…

Landolfo: (csodálkozva) Nahát!
    (Függöny.)"

„A dráma Galileije – írja Sándor Iván – még a legsötétebb percekben is megőriz valamit kedélyéből. Olyannyira élő alak, hogy körülötte minden figura már attól is életre kel, hogy kapcsolatba kerül vele.”

 A második felvonás derűje, belátása, idillje: egyfajta „Lajosfalvi paradicsoma” vezet  a harmadik felvonás állampárthatalmi poklán át a negyedik felvonás végének, mindkét végének – legyen amúgy a kettő „azonos” vagy „komplementer” – „belátásos”, „kiegyenlítéses” tragikumához. A Csillag 1955. évi 2. számában ezért írhatta Veres Péter, a XX.. század legdeákferencibb magyar politikusa rögtön az első olvasás lelkesedésével Galilei és Torricelli dialógusáról: (de írhatta volna Galilei és Landolfo „eszmecseréjéről” is) „Nagy és szép beszélgetés ez, örökigaz beszélgetés, hiszen itt derül ki, hogy a szókratészi öngyötrésnek már nincs értelme, a mű túljutott a hősén és az emberek közösségeiben éli már a maga eszmei életét, más tudósok viszik tovább a megszabadult gondolatot el-ki a végtelen történelem útjaira. Galileihez itt tehát a nagy felismerés és megbékélés katarzisa kell, hogy elérkezzen: most már minden történhetik velem, a mű él és vele élek én is, így ahogy vagyok, a kezdeti szellemi bátorságommal, aztán a testi megtöretésemmel és a lelki megaláztatásommal együtt. Nem leszek második Szókratész, első Galilei leszek!”

 Itt be lehetne, be is kéne már fejezni ezt az amúgy is illetlenül hosszú idézetekkel tűzdelt előadást. Mert ami az első olvasás (és talán az Almáskert „olvadásos”) lelkesedésében és reménységeiben író Veres Péternek az élet, a belülről látott, megélt élet volt, azt mi már kívülről látjuk, a történészek perspektívájából, akár történészek vagyunk akár sem, „Korszak”-ként. „Úgyhogy ha a korszak résztvevői történészt-kielégítő választ képesek megfogalmazni, a korszak nekik külső felületét mutatja, és bizonyos értelemben mint korszak többé nem is létezik.” (Arthur C. Danto, The Transiguration of the Commonplace: A Philosophy of Art. Harvard U.P. 1981. p. 207. Citálja F.R. Ankersmit. Danto. History, and the Tragedy of Human Existence. History and Theory, vol. 43, 2033, pp. 291-304.)

 Meglehet, éppen ezt a derűt – Széchenyisen „borura derűt” – érezte meg a Galilei olvastán Veres Péter, s fogalmazta meg –  „tudománytörténetileg” utolérhetetlen pontossággal – „első Németh László Galilei”-ével. De mi már óhatatlanul „kívülről”, a „történész perspektívájából” látjuk mindkét korszakot, a Galilei-ét csakúgy és éppen olyan mértékben, mint Galileo Galileiét. Tegyük azért hozzá a legokosabb honi irodalomtörténész-kritikus, Domokos Mátyás véleményét: „Ezért nem abszurd annak a feltételezése, hogy ha történetesen Németh László eredetileg is az átdolgozott változattal fejezte volna be a darabját, akkor viszont annak az átdolgozását szorgalmazták volna hivatalos részről a bírálói.” De ezt már csak mi látjuk ilyen világosan, a dantoi „történész perspektívából, kívülről, egy végképpen „korszakká” történelmiesült múlt ismeretében. Tegyük hozzá: olyan-amilyen ismeretében.

 Megint elérkeztünk egy ponthoz, ahol be lehetne fejezni Igazság – Hatalom – Szabadság két századokkal elválasztott de a mából nézve egyformán régi „Bermuda-háromszögének domokosmátyási-dantoi felvillantásával. Csakhogy a mából, belülről, nem lehet észrevenni, hogy épp a szabadságlehetőségek kihasználásával lehet nem-voluntarisztikus, sőt (többé-kevésbé) demokratikus rendszerekben is politikai-idológiai hamis tudatot teremteni, s a „divide et impera” ősi-mai mechanizmusával úgy kettéosztani, Bretter György pontosabb szavával „antagonizálni” a társadalmat, hogy szóba se jöhessen semmiféle galileista belátás, némethlászlói Irgalom, az igazságok semmiféle augusztiniánus-galileiánus komplementaritása, és két egymás mellett el nem férő igazság ugrassza egymásnak az embereket. És akkor már nem csak „egész” és „rész” szigorú kálvinjánosi etikájának dilemmái éledhetnek újra, hanem kifejlődhetnek és megidealogizálódhatnak a csoportos egymást-nem-tűrés, a kollektív másik-ellenesség ördögi sőt hitleri praktikái, és megteremthetik a maguk intézményes és informális kereteit, el egészen az infernálisokig. Lehet ezt tagadni, szépítgetni, bagatellizálni, amint teszik is bőven, de akkor, ahogy Hofi Géza énekelte a Kiöregedett vadászkutya dalában: „az igazságból, az igazságból, az igazságból elveszett az »i«.” És mit ér akkor a „szólás szabadsága”? Mit jelent? Vagy éppenséggel mit takar? Netán azt, hogy épp a szólás szabadsága segít „demokratikusan” eltüntetni a Szabadságot? Az értelmes, humánus cselekvését, azt a keveset is, ami különféle gazdasági és társadalmi kényszerek labirintusainak hálózatában még megmaradt. Mert igazság és szabadság, igazságok és szabadság korrelatív, összefüggő valóságok, de nem valamilyen egyszerű függvény szerint. Azt hiszem ezt járta körül, ezt vizsgálta Bretter György – akit Sütő András nevezett Gyémánteszűnek – Személyiség és humanizmus című tanulmányciklusában: Ideológiailag megfogalmazott és politikailag artikulált csoportérdek-ellentétek által megosztott „antagonisztikus társadalmi mezőben” a belátás, a „reális humanizmus” komplementer toleráns igazságait intoleránsak váltják fel, melyek labirintusából csak a Fény, az értelem szabadsága szabadíthatja ki az embert. A humánumot. És talán éppen ezt sűrítette az Ikarosz-parabolába: „Ikarosz számára a Nap a reális humanizmus, az egyén és a társadalom egységének a jelképévé válik. Tettével, a történelmet messze megelőzve, hidat épített az antagonizmusok fölé, ívként feszült a fortyogó és kavargó társadalmi mező fölött. … Ikarosz bizonyított: van láthatár, van akkor is, ha a kor kegyetlen labirintusokkal zsúfolja tele a világot. A távlatokat nem lehet elvenni, s ha nincs más, akkor a szabadság a horizont, a magasra emelt fej, a tiszta létezés.” Írhatta volna a meghurcolt, s a Discorsi távlatait papírra rovó-diktáló Galilei nevében is. „Tudta: a szabadság, amit a halál nevében hirdetnek, az nem szabadság.”

 De a folytatást már csak évszázadokkal később jegyezhette le Ikarosz a vészkorszak Danto-felületéről: "Világosan látta: népek nem születhetnek más népek pusztulásából, nincs joga senkinek sem ahhoz, hogy népeket a történelem trágyájának tekintsen."

 Ikarosz tudta mindezt, és tiltakozott, a szabadság, a tisztaság, a fény nevében. Kora ennyit tett lehetővé számra…