VEKERDI LÁSZLÓ

Galilei a jezsuiták tanítványa?

Elsô rész

"A történelem ismétli önmagát, a történészek ismétlik egymást" írta 1980-ban, a Nature november 10-i számában John D. Barrow egy jellegzetesen "medium-brow" (azaz amolyan igényes népszerûsítô jellegû) tudománytörténet recenziójában. Úgy látszik azonban, hogy a magasröptû "high-brow" monográfiák esetében sem lehet sokkal jobb a helyzet; kivált a túlontúl szorgosan mûvelt területeken. "Az az irodalom (írja a New Perspectives on Galileo címû tanulmánygyûjteményben 1978-ban Peter Machamer), amely Galilei metodológiája, vagy ha úgy tetszik, tudományfilozófiája körül virágzik, hemzseg vagylagos terminusok ismételgetésétôl, melyek Galilei mûvét szükségképpen, illetve nagyobbrészt egy bizonyos típus egyik esetének tekintik. Így Galilei munkásságának a jellemzésére többek között a »Platonizmus Arisztotelianizmus«, »Matematikai Experimentális«, »Racionalista Empirista« kifejezéspárok egyik vagy másik felét használták. Én ellenben ebben a tanulmányban egy olyan nézôpontot választok, amely eltünteti ezeket a vagylagosságokat, ugyanakkor hûségesebb lesz a metodológiai diszkussziók 16. századi, 17. század eleji hagyományához. Azt remélem valószínûsíthetni, hogy Galilei ugyan valóban egy tradíció kereteiben gondolkozik, melyet azonban eddig nemigen ismertek fel és épphogy csak elkezdték a tanulmányozását.

A kevert tudományok (mixed sciences) tradíciójáról van szó, amely éppen azért "kevert", mert matematikát és fizikát (avagy természetfilozófiát), platoni (vagy neoplatonikus) és arisztoteliánus elemeket, rációt és megfigyelést ötvözô tradíció. Ezt a tradíciót veszi át Galilei a késô 16. századi gondolkozóktól és ez észlelhetô minden munkájában, még az annyiszor tanulmányozott Discorsiban is.

Ne törôdjünk vele, hogy tézisét mennyire sikerül igazolnia Machamernek, mennyire nem. (Ha egy tudománytörténet-filozófus valamit igazolni akar, az különben is mindig sikerül neki.) A hosszú idézet egyelôre csupán azt a célt szolgálja, hogy bemutassa, a tudós történészek is jócskán "ismétlik" egymást. A "mixed sciences" tradíciója ugyanis (többnyire "scientiae mediae" néven) nagyon régóta és egyáltalában nem csak úgy "alig" volt ismert a tudománytörténet-írásban. A. C. Crombie Grossetestérôl szóló könyvében már 1953-ban "platonizmus" és "arisztotelianizmus", "racionalizmus" és "empirizmus", "matematikai" és "kísérleti" épp efféle ötvözetét tartotta a késô 12. és a 13. századi párizsi, illetve oxfordi filozófia nagy eredményének, ama új és nagy jövôjû irány fô jellegzetességének, amely Arisztotelész Második Analitikájának a megismerése nyomán megkülönböztette "a tények tapasztalati ismeretét a tények okának racionális vagy teoretikus tudásától". Leírja Crombie részletesen (a maga még akkor elég világos értelmezésében) azt a módszert, a regressus, azaz a resolutio-composito módszerét is, amellyel ez az elvi megkülönböztetés praktikus metodológiai eszközzé volt fejleszthetô, és amely módszer (különféle és egyre bonyolultabb értelmezésben) akkora nagy szerephez jutott a hetvenes és nyolcvanas évek "Galilei-iparában"; egyebek közt tán azért is, mert nemigen definiálható pontosan és így roppant rugalmasan interpretálható. Majd még (sajnos) kell foglalkoznunk vele, most azonban elégedjünk meg annyival, hogy elsôsorban ez a módszer tette lehetôvé az arisztotelészi bonyolult okstruktúra lényeges operatív leegyszerûsítését úgy, hogy Galilei (a modern "új Perspektivás" tudománytörténetfilozófusok és tudományfilozófia-történészek Galileije) megteremthette segítségével az újkori fizika alapjait vagy legalábbis csíráját. "Csak ha Galilei egy olyan tradícióból jött írja Machamer , ahol ezek az elvek adottnak vétettek, csak akkor érthetjük meg használatukat általa. A vizsgált szövegekbôl [a Dialogo és a Discorsi szövegrészleteibôl] láthatóan ez olyan tradíció, amely elsôsorban finális, formális okokkal dolgozik. Olyan tradíció, amely alig alkalmaz extrinsic efficiens okokat (külsô hatóokokat). Ebben a tradícióban helye van a tapasztalatnak, de nem követeli meg minden esetben a tapasztalatot. Ez a tradíció a formális okokat matematikai tulajdonságokkal azonosítja, és képes formális okok azonosságát elegendô alapként kijelölni ama tulajdonság középsô terminusként való használatára valamely magyarázatban. Ez éppen a »mixed sciences« tradíciója, melyben Arkhimédész, Arisztotelész és Euklidész egyesülnek."

Szinte szóról szóra ugyanezt állapította meg még 1953-ban Crombie a Grosseteste által megalapozott metodológiáról, melynek az volt a feladata, hogy "felfedezze és definiálja oly pontosan, amint csak lehet, azt az eljárást, amely bizonyításhoz vezethetett egy szillogizmus középsô terminusa által és így a megfigyelt hatások okainak a megismerésére (propter quid)". Ezzel az eljárással idézi Crombie Grossetestét "»megismerszik a dolog természete (Quid est) és eléretik a demonstratív középsô terminus«", amely azután "a megfigyelt jelenségek vagy attribútumok »formális okaként« szolgál, »és megadja a vizsgált konklúzió magyarázatát (propter quid)«". Ami a formális okok matematikai tulajdonságokkal való azonosítását illeti, Grosseteste Crombie Grossetestéje kétségkívül nem megy el addig, mint Machamer; a matematika fizikában játszott szerepének megítélésében ô még Arisztotelészt követi: jóllehet a fizikai világ nem érthetô meg matematika nélkül, a geometria nem elegendô a dolgok ontológiai természetének és valódi okainak a definiálására. S bár neoplatonizmusból táplálkozó fénymetafizikájának hatására Grosseteste Crombie Grossetestéje hajlott rá, hogy optikájában matematikai tulajdonságokkal azonosítsa a formális okokat, ezt a nagy lépést általánosságban Galileire hagyta: az ô "monumentális változtatása volt, más platonizáló matematikusokkal együtt, mint Kepler, azonosítani a való világ szubsztanciáját a jelenségek leírására használt elméletekben tartalmazott matematikai entitásokkal". Avagy ugyanezt a "középkori tradíció" nyelvén elmondva a "formális okokat matematikai tulajdonságokkal", ahogyan Machamer, Galilei mûveibôl vett példák alapján (a "mixed sciences"-re vonatkoztatva) írta.

Ám létezett már Galilei elôtt is egy ilyen explanatorikus-demonstrációs tradíció, amihez néki csak "csatlakoznia" kellett? Létezett az arkhimédészi és az arisztotelészi tradíciók olyan ötvözôdése, amely a 16. században lehetôvé tette kvantitatív matematikai tulajdonságok beilleszthetôségét a hagyományos kauzális fizikai magyarázatokba? Machamer magabiztos bár persze kellôen körülményes igennel felel. Teheti nyugodtan, az utóbbi évtized szaporodó kutatásai alapján, melyek Galilei pisai korszakából származó írásaiban a Collegio Romano professzorainak a hatását, sôt megfogalmazásait ismerik fel, azét a "progresszív arisztotelianizmusét", amelyben elsôsorban Clavius körében és mintájára felértékelôdött a "mixed sciences" szerepe és a hagyományos arisztotelianizmussal szemben szigorú bizonyításokkal bíró "igazi tudományként" (verae scientiae) ismertettek el. Ez a jezsuita tudományos tradíció Galilei metodológiájának a forrása, ez határozta meg késôbbi nagy mûveiben is tudományról alkotott képét, a tudományos bizonyításról vallott felfogását. Kissé sarkítva: ebben az "új perspektívában" Galilei a jezsuiták áldozatából, legalábbis filozófiája tekintetében, követôjükké, sôt hûséges tanítványukká változott. Azaz arisztoteliánussá, ha persze nem is ortodox peripatetikussá. És éppen a tudománya tette azzá, a tudománya, melynek újságára annyira büszke volt, amely azonban módszereit, bizonyítási eljárásait, egész ideálját tekintve végestelen végig arisztoteliánus maradt. Galilei, aki a 18. és 19. század gondolkozóinak az arisztotelianizmus lerombolójaként vagy legalábbis ellenségeként jelent meg, napjainkra lassan belesimult az arisztoteliánus módszerek hosszú történetébe? De melyik Galilei, és melyik arisztotelianizmuséba?

Mert bár maga Arisztotelész nagy véleménnyel volt a matematikáról, s megismerésrôl vallott nézeteire Tóth Imrétôl tudjuk még annál is erôsebben hatott, mint általában hiszik, a fizikában, a természetfilozófiában nem tartotta használhatónak.

Legpontosabban tán, de mindenképp legérthetôbben Fehér Márta fogalmazta meg ezt, Galilei demonstratív tudomány-ideálját vizsgáló okos dolgozatában: "Jól tudott, hogy Arisztotelész nem helyeselte a matematika használatát konceptuális eszközként a természet tudományában, mivel önmagának való tudománynak tartotta, amely ideális (örök és változhatatlan) matematikai objektumokkal dolgozik, nem pedig (véges és változó) valóságos objektumokkal. Amint a Metafizikában mondja: »Nem mindenben demonstrálható matematikai pontosság, csak olyan dolgokban, amelyekben nincsen anyag. Ezért ez a (matematikai) módszer nem a természettudományoké, mert feltehetôen minden természet matériával áll vonatkozásban.« Megengedte ellenben a matematika használatát az úgynevezett mixed sciences-ben, mint amilyen az asztronómia, a mechanika, az optika és a harmonisztika, de ezekben is csupán a számítás és nem a bizonyítás vagy magyarázat eszköze gyanánt. Így hát a matematikát (geometriát) Arisztotelész a valóságos természeti jelenségek vizsgálatában (többé-kevésbé) inadekvát konceptuális eszköznek tartotta, amelynek az alkalmazásával épp a természeti jelenségek legsajátosabb jellegzetessége vész el."

Azt, hogy mit tartott Arisztotelész a természeti dolgok legsajátosabb jellegzetességének, nem lenne könynyû megmondani. Szerencsére nincsen is rá szükség, mert (bár valószínûleg épp ezen a ponton lenne relevánsan vizsgálható a kora újkori tudomány viszonyulása az arisztotelianizmushoz) a modern kutatások inkább Galilei metodológiájára, a tudományos bizonyításról és általában a tudományról vallott felfogására, mai szóval (és nem kevés anakronizmussal) tudományfilozófiájára vonatkoznak. Tudományelméletek és tudományfilozófiák nagy elôretörése idején ez a tudományfilozófia-történeti érdeklôdés tán természetes; már Crombie elsôsorban ebbôl a szempontból vizsgálta Grossetestéjét, de akkor még Koyré hatása alatt is tán Galileijét épp matematikára alapozó valóságképe miatt kiemelte az arisztoteliánus tradícióból. "Arisztotelész ama elképzelésébôl, hogy létezik a matematika hatáskörén kívül valamiféle »fizika« mint tudomány, Galilei kiküszöbölte a legrosszabb kellemetlenségeket azáltal, hogy ama fizika által posztulált szubsztanciákat és okokat merô nevekké deklasszálta." De már ekkor inkább csak rövid kivételes pillanatnak tekintette Crombie Galilei matematikai ontológiáját, s úgy látta, hogy már Newton ismét élesen megkülönbözteti a matematikai leírást a fizikai valóságtól, s matematikai módszere lényegében ugyanúgy viszonylik a megfigyelésekhez, mint a latin Arisztotelész-kommentátoroké. "A magyarázó erô hatalmas növekedése ellenére, melyet az új matematika hozott a 17. században, a kísérleti tudomány problémái és logikai struktúrája lényegében ugyanaz maradt modern történetének valami négy évszázaddal korábbi kezdete óta." Ugyanaz: azaz arisztoteliánus. Lényegében ez már az "Új perspektíva", már csak be kellett ide illeszteni, és az egész folyamat töretlen metodológiai kontinuitását dokumentáló filozófussá kellett varázsolni Galileit. Vélekedjék az eredményrôl az ember bármiképp, kétségtelen, hogy ez az egész huszadik századi historiográfia legérdekesebb vállalkozásainak egyike volt.

Több gyökérbôl is táplálkozott a nagy vállalkozás; a legfontosabbnál mások mellett megint Crombie nevével találkozunk. Mint mindenütt, itt is mély a történelem kútja, de hát minden mesét el kell kezdeni valahol, s tán nem egészen indokolatlan abból kiindulni, hogy a század közepén a renaissance filozófia újrafelfedezésével és újraértékelôdésével jócskán megnövekedett az itáliai renaissance gondolkozók, kiváltképpen a firenzei humanizmus és a padovai arisztotelianizmus tekintélye és jelentôsége. 1940-ben, egy épp akkor induló és hamar igen tekintélyessé növekedett eszmetörténeti folyóirat hasábjain John Herman Randall Jr. egy azóta is gyakran idézett tanulmányban vélt szoros szálakat szôhetônek Galilei tudományfelfogása és bizonyítási módszere meg a "padovai averroizmus", kiváltképp Giacomo Zabarella (153289) logikája között. A háború után Randall Ernst Cassirer-relés Paul Oscar Kristeller-rel együtt jegyzett egy válogatást renaissance filozófusokból, s a bevezetô esszé külön kiemeli az itáliai "kritikai arisztotelianizmus" szerepét "a tudományosan orientált filozófiai gondolkozás" kifejlôdésében. Egészen Galilei napjaiig hangsúlyozzák Padova Európa vezetô egyeteme, az arisztotelészi kvalitatív fizikai gondolkozás fellegvára s nevelôje azoknak, akik mint Galilei, elhagyták ezt a szemléletet. De ha fizikájában nem is, filozófiájában maga Galilei is végig az itáliai arisztotelianizmus keretei között marad. Zabarella e téren a mestere, aki logikájában "tökéletesítette elôdei metodológiai javításait és készen adta át a módszereket Galileinek". A platonizáló és miszticizmusba hajló firenzei humanizmussal szemben ezt a padovai arisztotelianizmust racionalista, naturalista, világias, sôt antiklerikális tendenciák jellemezték; Randall Galileije tehát jóllehet "arisztoteliánussá" változott, 18. és 19. századi "felvilágosultságát" és "liberalizmusát" még nem veszítette el. Ilyenként mutatta be népszerû életrajzában Ludovico Geymonat.

Ám meddig lehet ép jégre metszett kép? A padovai arisztotelianizmust kiválóan ismerô Bruno Nardi mindig is erélyesen tiltakozott Zabarella-hatások sejtése ellen Galilei mûveiben; William F. Edwards pedig, aki Zabarella logikájáról írta doktori disszertációját, megvizsgálta Galilei fiatalkori filozófiai traktátusait és úgy találta, hogy bár nem kevés helyen hasonlítanak Zabarella téziseihez, sem a kifejezések, sem a megfogalmazás nem egyezik annyira, hogy kôzvetlen hatásról vagy pláne átvételrõl beszélhetnénk, lévén amúgy nagyon is széleskörûen elterjedt eljárásokról szó, mint például a regressus széltében-hosszában és ezernyi apróbb-nagyobb változatban pertraktált módszere. A hatvanas évek végén azután Adriano Carugo, a Discorsi mintaszerû kritikai kiadásán megedzôdött szemmel, azonosított Galilei latin nyelvû fiatalkori természetfilozófiai és metodológiai traktátusainak a forrásaiból kettôt Benito Pereira és Franciscus Toletus jezsuita atyák munkáiban. 1971-ben pedig Crombie a Collegio Romano még egy professzorára mutatott rá forrásként: Claviusra. Itt kapcsolódott a munkába William A. Wallace, aki a következô két évtizedben példátlan szorgalommal, leleményességgel és erudícióval tárta fel Galilei logikai, bizonyításelméleti, metodológiai, természetfilozófiai nézeteinek jezsuita forrásait.

A hosszú és bonyolult kutatás összegezéséül is tekinthetô akár, ahogyan legutóbb Wallace Galilei (egész "módszeréhez" inkább, mintsem csupán) ifjúkori arisztoteliánus Logikai traktátusai-hoz fûzött (vaskos kötetté dagadt) kommentárjáról megjegyzi: "Végtére is könyvem centrális felismerése meglehetôsen egyszerû: A Collegio Romano jezsuita atyáinak az elôadási jegyzetei révén jutott Galilei a Padovai Arisztoteliánusok demonstratív regressusához, amelyet azután az asztronómia és a mechanika megszületô tudományában õáltala felfedezett új jelenségek kauzális magyarázatára alkalmazott. Galilei úgy érezte, hogy ezek a magyarázatok igaz és biztos tudásra vezetnek, ugyanolyan igaz és biztos tudásra, mint a természet világában szerzett köznapi tapasztalataink. Tôbbnyire napjai »mixed science« tradíciójának matematikai és fizikai érvelést nyíltan kombináló módszerével dolgozott." Ez a felismerés véli Wallace egy csapásra megoldja a bizonytalanságokat és talányokat, amelyek Vivianitól napjainkig zavarták a tudománytörténészeket. Ugyanis "a rejtvények mindig titokzatosak azoknak, akiknek nincs hozzájuk kulcsuk"; ilyenkor a megoldók óhatatlanul bonyodalmakat teremtenek a kulcs keresésében. Így Galilei esetében voltak, akik ôt empiristaként jellemezték, és nem vették észre gondolkozásának racionalista elemeit; mások ellenkezôleg: platonistát faragtak belôle, figyelmen kívül hagyva ragaszkodását a megfigyeléshez és a kísérlethez; megint mások ingadozni látják racionalizmustól empirizmusig és szkepticizmusig és vissza racionalizmusig; akadnak, akik kanti keretekbe próbálják gyömöszölni; végül vannak, akik kétértelmûséggel és következetlenséggel vádolják, mivel makacsul ragaszkodott a tudomány olyan ideáljához, amelyet ôk az ember által öröké elérhetetlennek tekintenek. Ám Galilei ezen jellemzések egyike szerint sem tudta volna látni magát. Logikai metodológiáját világosan kifejtette egyik elsô jegyzetfüzetében, és ami még figyelemreméltóbb, újra megerôsítette egyik utolsó levelében. Megtalálva a rejtvény utolsó darabját, jelen esetben az MS 27-et, nyomban érthetôvé válik életmûve, valamint helye a tudományos gondolkozás történetében.

"MS 27" Galilei logikai és bizonyításelméleti kéziratainak a jelzete a Firenzei Központi Nemzeti Könyvtárban; utolsó leveleinek egyikében pedig, 1640. szept. 14-én azt írja egy tudományos kérdésben hozzá forduló szigorúan arisztoteliánus, ám amúgy jószándékú természetfilozófusnak, Fortunio Liceti-nek, hogy ô is Arisztotelésztôl tanulta a logikát, a következtetés mûvészetét, a bizonyítás biztosságát, s e tekintetben máig peripatetikusnak vallja magát. "Nem túlzott elvárás talán írja Wallace az MS 27-et a kor jezsuita skolasztikájában elhelyezô vaskos kötetérôl értékét azon lemérni, hogy mennyire segíti Galilei eme testamentumának készpénzként való elfogadását." Mert csak ez adhatja meg a kulcsot a fenti vagylagos bonyodalmak feloldására. Hiszen ha a "mixed sciences" peripatetikus tradíciója alapján "meg tudnánk érteni, miként kôvetkezhet a Hold fázisainak gondosan elemzett

megfigyelésébôl az az apodiktikus [tökéletesen bizonyos] tudás, hogy egy olyan távoli tárgy, mint a Hold, gömb, akkor semmi nehézséget nem okoz elfogadni azokat a meglepô magyarázatokat, amelyeket Galilei adott a távcsövén látottakra: hegyek a Holdon, más holdak keringése a Jupiter körül, a Vénuszé a Nap körül. És ugyanezen geometriai-fizikai típusú bizonyítás, a regressus modellbe illô arkhimédészi típusú suppositiókra alapozva, tette képessé Galileit, hogy túllépjen a régi statikán egy új kinematikához vagy dinamikához, amely a lokálisan mozgó vagy nyugvó testek váratlan tulajdonságait bizonyította."

Azaz "módszer" tekintetében, hála a jezsuita atyák "mixed science" tradíciójának és demonstratív regresszusának, tökéletesen helyreállott a tudományos gondolkozásban a kontinuitás. Artisztotelész az új természettudományokban is megmaradhat "a tudományos gondolkozás atyja", és Wallace-nak nem okoz nagyobb nehézséget átírni Galilei nagy felfedezéseit, a Jupiter-holdakét például, vagy az idônégyzetes törvényét szabályos peripatetikus regresszusokba, a Collegio Romano progresszív peripatetizmusa, elsôsorban Paulus Vallius 1587-88as logikai kurzusa és késôbbi könyvei alapján.

Ám aki nem jártas a modern és posztmodern peripatetizmusokban, aligha tudja könnyen követni vagy pláne elfogadni Wallace átírásait; nem lehet elkülöníteni, hol érvel Vallius-Wallace és hol Galilei. Meglehet, Wallace kulcsa végül is ugyanúgy álkulcs, mint a többieké; meglehet, igazi kulcsot a rejtélyhez hacsak nem peripatetikus az ember nem is lehet találni? A kérdés az, hogy miként vált Galilei Wallace Galileije "módszer" tekintetében Arisztotelész és a jezsuita atyák hûséges tanítványává.

Mint annyiszor a modern tudománytörténet-írás történetében, most is Koyrétól kell kiindulni.

"Koyré írja Wallace jó szövegelemzô volt, s szépen és meggyôzôen írt; gondosan megvizsgálta Galilei ingákkal és lejtôkkel végzett kísérletekre hivatkozó eredményeit, és meggyôzôdött róla s véle együtt sok olvasója , hogy Galilei tudománya nem empirikus megalapozású volt, hanem lényegében saját intellektuális meglátásából fakadt. Az írásaiban említett kísérleteket vagy gyatrán, vagy egyáltalában nem végezte el, hiszen a nekik tulajdonított eredmények nem igazolhatók, szögezte le Koyré."


Második rész


 
Természet Világa, 124. évf. 10. sz. 1993. 447449. o.