VEKERDI LÁSZLÓ

Galilei eretneksége

Most, hogy a Gallimard méltán híres történelem-sorozatában franciául is megjelent Pietro Redondi könyve, a Galileo eretico, bizonyára rövidesen világsiker lesz belôle. Elsôsorban tán nem is azért, mert a mai tudománytörténet-írás legnagyobb érdeklôdéssel kísért szociológiai-filozófiai irányába esik; azért inkább, mert meghökkentôen új dolgokat tud mondani – ugyanarról másképpen, napjaink élvonalbeli historiográfiájának szabályai szerint. Máris messze a szûkebb szakmai határokon túl elterjedt a könyv híre, a nyelvi korlátok – az olasz végtére kis nyelv – ellenére; éspedig éppen ebbôl az "ugyanarról másképpen" szempontból legérdekesebb eredménye terjedt el: a nagy pör radikális újraértelmezése.

Galilei 1633-as procedúrája persze szinte csábít az újraértelmezésre, hiszen jóformán csak végeredménye ismert, az oktalan és kegyetlen ítélet; az eljárás részleteit a Szent Hivatal mélységes homálya fedi.. Redondi szerencsés hasonlattal tudománytörténeti fekete dobozról beszél, amelynek csak a kimenete ismert. És az input? No persze az is, legalábbis nagyjából: az egyik összetevôje (a megsértôdött és politikailag amúgy is szorongatott helyzetbe került) Orbán pápa, a másik a megdühödött jezsuiták (Dialogó-val fölpiszkált) antikopernikánizmusa. Érthetô, hogy input és output ismeretében a történészek eleddig a fekete doboz titkának a megfejtésével fáradoztak, ezzel töltöttek meg könyvtárnyi tanulmánytömeget. Meddô mesterkedés, véli Redondi. Micsoda történész-elbizakodottság úgy képzelni, hogy át tudunk látni azon a sûrû hálón, amit oly mesterien szôttek ügyes kezek a rejtôzködés, a titkolódzás, a képmutatás, az áltatás, a látszatkeltés, a különféle tisztességes és tisztességtelen disszimulációk nagy századában! Mit tehet egy mai történész a "larvatus prodeo" akkori mesterei ellenében? Mindenekelôtt, véli Redondi, tisztelheti a rejtõzködés tudományát; nem szabad avatatlan kézzel a fekete dobozba piszkálnia. Nem csinálhat persze semmit a jól ismert outputtal sem. De a bemenô csatlakozásokat megvizsgálhatja; kereshet az ismert végeredményhez jobban illô inputokat.

De a Galilei-pör esetében nem könnyû az eddigieknél se tetszetôsebb, se történeti adatokkal jobban alátámasztható indokokat találni. De hátha épp ez a tetszetôsség és az adatok nyilvánvalósága a gyanús? Hiszen ne feledjük, a rejtôzködés századában keresgélünk! Hátha csak úgy kitalálták – a per konstrukciós jellege sohasem volt kétséges – a kopernikánizmus vádját, hogy egy sokkal súlyosabb vádat rejtsenek, illetve mentsenek általa? Ez Redondi jogos kérdése, s a könyv akár erre adott válasznak is felfogható. A válasz – az "ugyanarról másképpen" játék alapszabályai szerint – meghökkentô és egyszerû: Galileit eredetileg sokkal súlyosabb váddal, fôbenjáró teológiai eretnekség gyanújával kívánta pörbe fogni a Szent Hivatal, s a pápának csak nagy nehezen sikerült megmentenie öreg barátját egy sokkal enyhébb vád ravasz kieszelésével és elfogadtatásával, ha már az eljárást – közismerten szorult politikai helyzetében – megakadályozni nem is tudta. A sikernek persze alapfeltétele volt, hogy az eredeti súlyos vád ki ne derülhessen: még a nyomait is el kellett tüntetni. Nem csoda, ha eddig még csak nem is gyanakodtak rá a történészek. És az se csoda, hogy annyi tintát pazaroltak hiába az ítélet, illetve a vád nyilvánvaló következetlenségeinek a magyarázatára. Ellentétes a pörben bemutatott 1616-os inkvizítori dekrétum szövege, amely a kopernikuszi tanok "bármily módon" való terjesztését tiltja, a Galilei által fölmutatott Bellarmino-levéllel, amely csupán azt tiltja meg, hogy a napközepû világrendszert az esetleges késõbbi igazolásáig – bizonyított tudományos igazságként tárgyalják?
 

Részlet a Dialogóból

Hát persze hogy ellentétes, hiszen a Dialogo, hipotetikusként ismertetve Kopernikusz elméletét, az utóbbi tilalmat nem szegi meg. De csak betû szerint nem, hiszen a vak is láthatja, hogy érvei és egész szelleme Kopernikusz rendszerét igazolja, szavaival és antikopernikánus nyilatkozataival ellentétben. Csakhogy a kor eszmecsôszeit éppen a szavak és a nyilatkozatok érdekelték, még az áttértektôl se követeltek meg ennél többet. Az "ôszinteséget" amolyan (a maga módján úgy lehet nem kevésbé álszent) jelenkori értelemben még csak nem is ismerték; az elhallgatások és a "tisztességes hazugságok" mûvészete hozzá tartozott a kor szellemi klímájához, e nélkül még közepes tollforgató sem lehetett senki. A közismert, ámde nyilvánosan tagadott kopernikánus szimpátia nem volt elég a vádhoz; Galileinek meg kellett szegnie egy kifejezett inkvizitórikus rendeletet ahhoz, hogy érvényesen elítélhetô legyen. S méghogy Galilei megsértette volna Õszentségét, Simplicio szájába adván a Föld forgása ellen fölhozott érveit? Elôször is Simplicio korántsem az az együgyû hülye, akinek okos tudománytörténészeink hiszik, azután meg az óvatos Galilei, aki nagyon jól ismerte a pápa hiúságát, éppen itt ne tudta volna fékezni a nyelvét? És különben is miért mondotta Riccardi atya, a Szent Palota háznagya a firenzei nagykövetnek, hogy "nem matematikai dolgokról van itt szó, hanem a Szentírásról, a vallásról és a hítrõl"? És miért beszélnek eleinte mindig Galilei könyveirôl, többesszámban, ha kezdettôl fogva, mint az ítéletben, egyedül a Dialogó-t hibáztatták? S nem förmedt-é rá maga a pápa a nagykövetre, amikor az szelíden kifogásolta, hogy az eljárás elôkészítésére összehívott különleges bizottságban egyetlen matematikus vagy csillagász sincsen, nem förmedt-é rá, hogy "Galilei oda merészkedett, ahová nem lett volna szabad; a legsúlyosabb s legveszedelmesebb dolgokhoz nyúlt, amiket ezekben az idôkben egyáltalán fel lehet hozni"? Örüljön, hogy nem dobták nyomban az inkvizíció törvényszéke elé!

Száz szónak is egy a vége, a nagy pör szokásos értelmezése esetében csakugyan ezernyi kisebb-nagyobb következetlenség marad, amik mind sokkal érthetôbbek, ha föltételezzük, hogy a Galilei ellen eredetileg fölhozott vád nem a Dialogo tilalomsértô kopernikánizmusa volt, hanem valami sokkal súlyosabb eretnekség, valami igazi nagy teológiai eretnekség, ami a katolicizmus egész dogmarendszerét alapjaiban fenyegette, amivel – ellentétben a kopernikánizmussal sohasem lehetett volna kiegyezni. Redondi meg is találja ezt a sokkal veszélyesebb eretnekséget a Saggiatore atomizmusra épülô, szenzualista materializmusában.

A Saggiatore atomizmusát és szenzualista episztemológiáját természetesen nem kellett fölfedezni; ezzel mindig is tisztában volt a tudománytörténet-írás, habár részletesebben William R. Shea 1972-ben megjelent könyvéig nemigen elemezték. Redondi azonban valami merôben mást csinál. Azt ismeri fel világosan és érteti meg páratlan szuggesztivitással, hogy miért kellett ennek az atomizmusnak és episztemológiának szükségképpen ellentétbe, sôt élethalálharcba keverednie az Egyház – tridenti zsinaton szankcionált – hivatalos filozófiájával.

Szokásához híven itt is ismert adatok általánosan elfogadott értelmezéseibôl indul ki Redondi. Megnézi, hogy mi történik az értelmezésekkel, ha megforgatja egy kicsit az adatokat és megpróbálja 17. századi szempontok szerint megérteni. Mit akart például mondani Galilei tanítványa és elsõ életrajzírója, Vincenzo Viviani azzal, hogy mestere minden nyomorgatásának és üldöztetésének az üstökösök ürügyén kirobbant vita volt az oka? Csakugyan csak azt – amint a szokásos magyarázat állítja –, hogy a Saggiatoréval engeszthetetlen ellenségévé tette Orazio Grassit és általában a jezsuitákat? És különben is, a Saggiatore kirobbanó sikert aratott, maga a pápa tapsolt neki lelkesen, s késôbb se rótták fel soha Galileinek, legalábbis ami a nyílt felelôsségre vonást illeti. Miért hangsúlyozza akkor Viviani, aki Galilei utolsó éveiben mellette élt, hogy úgyszólván minden bajnak ez a régi vitairat a forrása? Ma persze nemigen figyelnek a tudománytörténészek Viviani megjegyzésére, de a 18. században Montucla, a nagy matematikatörténész még úgy tudja, hogy vitájuk miatt Grassi atya jócskán hozzájárult az inkvizítorok Galilei elleni felpiszkálásához. Ehhez az azóta elfelejtett "szenzációs értesülés"-hez csatlakozik Redondi, s mesteri detektívmunkával deríti ki, hogyan járult hozzá ez a befolyásos jezsuita Galilei üldöztetéséhez.

Se hely, se szükség nincsen itt rá, hogy kitérjünk az 1618-ban föltûnt három üstökös kapcsán kirobbant vitára. Sokan ismertették, köztük Drake tán még jobban is Redondinál. Itt csupán emlékeztessünk rá, hogy Grassi atya a jezsuiták tudományos fellegvárában, a Collegio Romanóban még ez évben elôadott a tárgyról, s ez a konferencia nyomtatásban is megjelent, névtelenül, 1619 elején. Galileinek római barátai már a kéziratot elküldték Firenzébe, s egyik tanítványa, Mario Guiducci közremûködésével s neve alatt a mester 1619 nyarán már meg is jelentette róla meglehetõsen éles kritikáját. Grassi – Lothario Sarsi álnéven – decemberre jött ki a Libra astronomicaac philosophica címet viselô válasszal, amelyben legfõbb célja gyanánt Arisztotelész üstökösökre vonatkozó konklúzióinak a védelmét tûzte ki. A Librá-ra válaszol, jó néhány éves késéssel, az 1623-ban megjelent II Saggiatore.

A késést részint Galilei betegeskedése okozta, azonban még sokkal inkább a rendkívül gondos és körülményes elôkészítés. A Saggiatore ugyanis nem akármilyen könyv. Az Accademia dei Lincei kiadásában és égisze alatt jelent meg, sôt – amint Redondi hangsúlyozza – egyenesen kezdeményezésére s tervei szerint. 1620 májusában összegyûlt Cesi herceg (Urbino közelében fekvõ) aquaspartai palotájában a "Hiúzok" akadémiájának "operatív magva" – Cesi, Ciampoli, Cesarini –, és elhatározták, hogy az üstökösök ürügyén egy epikus-szatirikus vitairatot íratnak Galileivel Sarsi arisztoteliánus nézeteinek cáfolására és a maguk modern antiarisztoteliánus eszméinek a terjesztésére. Galilei személy szerint jó barátjuk volt, s az Akadémia büszkesége; tehetsége és nagy tudományos tekintélye eleve garantálta a "Sarsi-hadmûvelet" sikerét. A kézirat 1620 ôszére elkészült. Virginio Cesarini, a Hiúzok afféle eszmei koordinátora, átnézte és számos javítást indítványozott. A kijavított kéziraton Cesi herceg s még néhány tekintélyesebb akadémikus is simított itt-ott. 1623 tavaszán kezdték el nyomtatni – Riccardi atya magasztalásnak beillõ engedélyezésével – a könyvet, melynek híre közben már messze szállt, s nagy izgalommal várták a megjelenését az ellenség fôhadiszállásán, a Collegio Romanóban.

Az események gyorsan pörögtek ezekben az izgatott húszas években; Redondi filmszerû vágásokkal sorjázza a legfontosabbakat. 1620 májusában az Index-kongregáció betiltotta Kepler Epitomé-ját, ugyanakkor a De revolutionibus alkalmas megcenzúrázását javasolta, hogy végre engedélyezhessék. 1621. szept. 17-én meghalt Bellarmino kardinális, az ellenreformációs egyház nagy ideológusa. 1623 nyarán meghalt az öreg pápa, és a firenzei Maffeo Barberinit, a Hiúzok és Galilei nagy barátját választották VIII. Orbán néven helyébe. Fiatalon bíborossá kinevezett unokaöccsét, Francesco Barberinit 1623 szeptemberében a Hiúzok Akadémiája tagsággal tüntette ki. Vagy inkább ô az Akadémiát? A Hiúzok mindenképpen a hatalom közvetlen közelébe kerültek, és soha egyetlen Galilei-életrajz sem mulasztja el ecsetelni a lehetõségek így kialakult "csodálatos konjunktúrá"-ját. Október végén jelent meg, az új pápának szóló ajánlással és a Barberiniek

háromméhes címerével a Saggiatore. Redondi is természetesen alaposan körüljárja a "csodálatos konjunktúrát". De ô nem a szokásos kopernikánus perspektívából nézi a dolgokat. Az ô Hiúzai és az ô Galileije nem azt a lehetôséget látják fölvillanni, hogy most végre elfogadtathatják az egyházzal Kopernikusz tanítását. Még Drake is, aki pedig napról napra ismeri Galilei életét, a Dialogo kopernikanizmusa felôl vizsgálja ezeket az éveket. Nem így Redondi. Õt inkább olyasféle kérdések érdeklik, hogy kik is voltak ezek a Hiúzok? Jó, úri és nagyúri tudománykedvelôk; de mit jelentett ez egy olyan korban, amikor a tudomány – egyebek közt Bruno máglyája is mutatta – elválaszthatatlanul összefonódott vallással és világnézettel? Mit akartak elérni a Hiúzok a Saggiatoré-val?

Nem könnyû a válasz, hisz – ne feledjük – a tettetések és az életfontosságú látszatok korában járunk. Redondi sem tud lényegesen többet kihámozni a Saggiatore filozófiájából elõdeinél. De ô nem elégszik meg a híres rész idézésével, hogy a "Természet könyve" geometriai alakzatokból álló "betûkkel" íródott; látja jól, hogy a különféle titkos írások és a természetben mindenfelé felfedezni vélt jelek megfejtésének nagy korában ez a kép egyáltalán nem látszhatott olyan meglepõnek, mint ma. Az érzékszervi tapasztalás Galilei-féle elméletét se annyira a késôbbi szenzualista materializmus szemszögébôl vizsgálja, mint inkább a középkor s kivált Ockham nominalizmusa felôl. A babilóniak kötelességszerûen idézett parittyáját pedig, amivel Galilei a tekintélyre hivatkozó kauzális érvelését (s meglehet az annyit emlegetett "Vera causa" bizonyítást) figurázta ki, Redondi csupán általánosságban, futólag említi. Összegezi viszont részletesen, éspedig a 17. század szempontjainak megfelelôen, Arisztotelész természetfilozófiáját: "A természet, egy arisztoteliánus számára, érzékelhetö kvalitások terminusaiban íródott. Mindezek a kvalitások – mint pl. a meleg, a keménység, a szín, a szag – valamilyen szubsztanciához tartoztak, valódi kvalitások voltak vagy szubsztanciális formák. Csak csoda választhatta el a kvalitást a maga szubsztanciájától." Valóságosnak tekintett kvalitások neveinek komplex kombinációja volt tehát a tudományos nyelv grammatikája, s a nyelvtan szabályait az arisztotelészi logika rögzítette: egy nyelv, amely fogalmi változókhoz kötött puszta nevekbõl állt.

Ezzel a kvalitatív peripatetikus nyelvvel állított szembe a Saggiatore egy merôben másfélét, s azt állította, hogy a természetrôl csak ezen a merõben másféle nyelven érdemes beszélni. Dehát milyen volt a Saggiatore nyelve? Nem szükséges itt bõvebben kitérnünk rá, Redondi értelmezése inkább csak részleteiben s hangsúlyaiban tér el az eddigiektôl. Nem annyira kvantitatív és geometriai jellegét hangsúlyozza, mint inkább következetesen fizikai atomizmusát, amit jó elôre szembe is állít a Discorsi matematikai (tehát a kor felfogása szerint hipotetikus) atomizmusával. Ez a fizikai, ha úgy tetszik szubsztanciális atomizmus határozza meg a Saggiatore ismeretelméletét, puszta nevekké degradálva mindenféle kvalitást. De jól vigyázzunk! Nem valamilyen ténylegesen létezô dolog vagy folyamat elnevezésévé, ami még összeegyeztethetô lenne valamilyen módosított arisztotelianizmussal. A fizikai világban semmi olyasmi nem létezik, mint "íz", "szag", "szín"; a valóságban, objektíven, szubsztanciálisan egyáltalában nem létezik semmiféle kvalitás. "A tûz meleg" – mondotta az arisztoteliánus fizika. "A tûz mibennünk a meleg érzetét kelti" mondja az új, szabadon hagyva s vizsgálandóként a kérdést, hogy miféle mechanizmus által. Galilei a meleg esetében is atomisztikus mechanizmust tételezett fel: sebesen mozgó "tûz-parányok" apró részecskéikre "oldják" a szilárd testeket s a folyadékokat, s ezek a részecskék keltik azután, a test pórusain behatolva, mozgásukkal a "meleg" érzését. "Meleg" tehát csak számunkra létezik, szubjektíve. A világban, objektive, csak különféle fajtájú, összetételû és alakú részecskék mozgása létezik. Nekünk persze mindez trivialitásként hangzik s nyomban Locke-ot juttatja eszünkbe. Akkor azonban, mikor szubsztanciához tapadt valódi kvalitások keverékeként látták s élték meg a világot, akkor ez a nézet meghökkentôen új volt, s Démokritoszt, Epikuroszt, Lucretiust, Platón Timaioszát, Telesiót, Brunót, Campanellát, Ockhamot juttatta az emberek eszébe; csupa olyan szerzôt – figyelmeztet Redondi –, akiket cseppet se kedvelt az Egyház. Ám ennek ellenére épp ez idô tájt az efféle tanok határozott divatjáról beszélhetünk. Giordano Bruno máglyahalála nem szegte sorát az ô hermetikus-kabbalisztikus atomizmusa által inspirált mûveknek, az egyik ilyen könyvet épp Firenzében publikálta – hangsúlyozta Redondi – a sienai egyetem professzora, Esteban Rodrigo de Castro, 1621-ben. Nem mintha Redondi nem látná Bruno és Galilei atomizmusa közt a különbséget, de az újkorelôt tárgyaló tudománytörténet-írás nagy "hermetikus fordulata" láthatóan nem múlt el felette se nyomtalanul, s ha nem is idézi explicite Yates kisasszonyt, Galileije – ha tán fenntartásokkal is – mégiscsak az ô "keresztény kabbalistái"-t juttatja az ember eszibe. De nem ez a lényeg. Annyi sokféle Galilei után az embert tán még egy rózsakeresztes Galilei se lepné meg nagyon. Redondi azonban valami sokkal fontosabbat mutat meg: azt, hogy miért kellett szükségképpen összeütköznie a Saggiatore reális kvantitásokat tagadó episztemológiájának a katolikus Egyház tridenti ideológiájával.

Ideológiája fellazult sorait a Tridenti zsinaton újrarendezõ Egyház egész hitvilágának sarkalatos tételeként állította elõtérbe az eukharisztikus dogmát. Redondi Raffaello "Disputa az oltári szentségrôl" elnevezésû híres freskójából kiindulva mutatja be ragyogóan a dogma lényegét s reneszánsz kori történetét, s megérteti, hogy Trident után, miután a leghaloványabb ökumenikus remény is szertefoszlott, szó sem lehetett többé semmiféle disputáról. Talán semmin olyan jól le nem mérhetô az egyház tridenti megmerevedése, mint épp az eukharisztikus dogmán. Igen, ezentúl vitathatatlan igazságként kellett elfogadni, hogy az ostya, mikor a pap megszenteli, átlényegül Krisztus valódi testévé és vérévé, habár íze, színe, illata, minden kvalitása változatlan marad. Ehhez kell épp a megszentelés csodája: a szubsztancia elválasztásához a kvalitásaitól. Ha ugyanis a szubsztancia elvált a kvalitásaitól, akkor már nyugodtan átlényegülhet anélkül, hogy a kvalitásoknak is meg kellene változniuk. Nyilvánvaló azonban, hogy a csoda csak addig hatásos, amíg kvalitások valóságosan léteznek, nem csoda, hogy az egyház körmeszakadtáig ragaszkodott az ô Arisztotelészéhez.

Dehát miért nem támadták akkor meg rögtön, nyíltan és radikálisan a Saggiatore valódi kvalitásokat tagadó természetfilozófiáját? Nem eszik a kását olyan forrón, feleli Redondi. Mindig is éltek az Egyházban Dionüszosz Aeropagitára és Augustinusra hivatkozó spirituálisabb vagy egyenesen misztikus tendenciák, amelyek a peripatetikus logiko-teológiával szemben a bensôséges hitre és a lélek transzcendens áhitatára helyezték a hangsúlyt. Galilei római barátai – afféle világi és egyházi arisztokraták, mint Cesi, Cesarini, Ciampoli – ennek a bensõségesebb és spirituálisabb – mondhatni "prae-janzenista" – katolicizmusnak voltak a hívei, s hajlott felé Maffeo Barberini, márcsak erôs francia szimpátiái miatt is. Az 1620-as években egy pillanatra még az sem látszott lehetetlennek, hogy a katolicizmus jövôje érdekében sikerülni fog végül is enyhíteni a tridentiánus szigoron. Ez volt a Saggiatore pillanata, a "mirabil congiuntura". Igen jellemzô és Redondi nem is mulasztja el részletesen ismertetni, hogy az elôkelô és magas egyházi méltóságokkal ékes római "Accademia dei Desiosi"-ban 1625 farsangján Giuliani Fabrici – a pápa udvari költôje – a Saggiatore alapján támadta Arisztotelész filozófiáját, nagy tetszés közepette. A konjunktúra oly kedvezônek tûnt, hogy Galilei elérkezettnek látta az idôt újra síkra szállani Kopernikusz rendszerének elfogadtatásáért.

Mario Guiducci, aki Galilei barátja – s megbízottjaként figyelte az eseményeket Rómában –, elküldötte mesterének 1624-ben Francesco Ingoli atya 1616-ban írt, de nyomtatásban meg nem

jelent értekezését a kopernikanizmus ellen, s Galilei egy baráti, de a nyilvánosságnak szánt levélben hosszan válaszolt rá, fizikai érvek -– köztük az árapály fizikai magyarázata – alapján cáfolva Ingoli antikopernikánus állításait. Barátjaik nagy tetszéssel fogadták a levelet, ám magának Ingolinak – akinek végül is szánta Galilei – Guiducci nem merte megmutatni, mert úgy hallotta, hogy valamiféle próbálkozások történtek "a Saggiatore betiltatására vagy korrigáltatására, azzal vádolva a könyvet, hogy dicsértetik benne Kopernikusz Föld mozgására vonatkozó doktrínája". Nagy bajba keveredhettek volna, ha a derék Giovanni di Guevara atya, akinek vizsgálatra kiadták az ügyet, úgy nem ítél, hogy "a mozgás azon doktrínáját, még ha tán tartatik is, ô nem látja kiátkozandónak". A részletek Favaro alapvetô Guiducci-tanulmánya óta jól ismertek, idézik is ôket bôven, de mindig a kopernikanizmus vádjával kapcsolatban. De hátha – kérdi Redondi – felületes volt Guiducci, hátha nem járt kellôen utána a dolognak, s a Saggiatoré-t följelentô iratban egyáltalában nem is a Föld mozgásáról volt szó? Kétségkívül jogos kérdés, hisz a Saggiatore csakugyan kínos gonddal kerüli a kopernikanizmusnak még a látszatát is. Az aztán már a történész szerencséje, hogy Favaro kutatásai óta a Szent Hivatal levéltárát rendezték, s Redondi megkeresésére nyomban kiugrott a Saggiatore címszónál egy névtelen följelentés, amely csakugyan az atomok – s nem a Föld –mozgására hivatkozó tan miatt tartja a katolikus vallásra veszélyesnek és eretnekségként kiátkozandónak a könyvet, lévén ez a tan a kvalitások realitásának tagadása miatt eleve összeegyeztethetetlen az oltári szentség dogmájával. De ha az eretnekség súlyos és az Egyház szempontjából valóban megalapozott vádja merült fel a könyv ellen, hogyan úszhatta meg büntetés és inkvizíciós vizsgálat nélkül? Hogyan tehette ad acta az ügyet az egyáltalában nem elnézônek ismert Szent Hivatal? És egyáltalában: kit rejthet a névtelen feljelentés? Ezekkel a kérdésekkel a Galileo eretico legizgalmasabb fejezeteihez érkeztünk.

Redondi mindenekelôtt újraolvastatja és újragondoltatja a jól ismert Guiducci-levelezést. Látjuk, hogyan környékezi meg a ravasz Orazio Grassi a jóhiszemû firenzei ügyvédet – aki maga is jezsuita iskolába járt egykor –, hogy kiszedje belôle Galilei titkolt nézeteit, míg Guiducci gyanút nem fog, s most már ô próbálja kikémlelni a jezsuita szándékait. Megismerjük egyre közelebbrôl Grassi atyát, ezt a fanatikus, ám szép tehetségekkel megáldott embert, aki vallása és rendje elszánt szolgálatában tán nem kevesebbre tört, mint a nagy Bellarmino halálával keletkezett hiány betöltésére. Ez a szándék adja a kezébe a tollat a Galilei elleni feljelentés megfogalmazására.

Mert a névtelen feljelentést – Redondi ezt számtalan külsô és belsô érvbôl szôtt hálóval demonstráija – minden bizonnyal Grassi atya írta. Galilei mindig is legádázabb ellenségeihez számította ôt, de persze a följelentésrôl nem tudott. A legsúlyosabb vádakat viszont ismerte, hiszen Grassi szinte szó szerint megismételte a Saggiatoré-ra válaszoló Ratio ponderum Librae et Simbellae címen 1626-ban Párizsban megjelent mûvében. Nyilvánosan is elhangzott tehát az eretnekség súlyos vádja, hogyan lehetséges mégis, hogy a vád nyomán Galileinek haja szála se görbült? Sôt, Galilei és barátai még azt se látták szükségesnek, hogy válaszoljanak.

Fogas kérdés, de csak nekünk. A rejtôzködések ama századában ugyanis egy nyílt denunciálás sohasem ért fel egy titkos feljelentéssel. Azután meg miért Párizsban jelent meg Grassi könyve? Nyilván mert Rómában nem jelenhetett meg. De miért? A válasz persze önként kínálkozik: a "mirabil congiuntura" miatt, a tridentinusnál szabadabb, bensôségesebb katolicizmust kívánó erôk idõleges elôretörése miatt. Redondi itt remekel csak igazán, ahogyan elibénk varázsolja ezt az egész kényes erôegyensúlyt, bemutatja ennek a furcsa római reformkatolicizmusnak a szereplõit, rövid tündöklését és bukását.

Eddig is ismertük persze, kivált Giorgio de Santillana Galilei-kutatásai óta, az 1620-as éveknek ezt a liberális római pillanatát, amikor a Barberini-pápát nagyratörô tervei és francophil politikája – saját érzelmeivel egybehangzóan – az újabb tudományos nézetek protektorává tették. Redondi azonban mást, többet mutat meg. Azt keresi elsõsorban, hogy egy ilyen diktatúrában, mint amilyen a pápai volt, miféle esélyei lehetnek az egymással vetélkedô hatalmi csoportosulásoknak az események irányítására, a politikai és az ideológiai irányítás módosítására. A Saggiatore a reformtörekvések manifesztuma volt, szerzôje a pápa nem hivatalos filozófusa. Amíg a pápa a reform oldalán állott vagy legalábbis nem ellenezte, Galileinek nem eshetett baja. Ezért küldte ki a pápa a Saggiatore elleni feljelentés kivizsgálására a Galilei híveként ismert s egyébként is a reformhoz húzó Guevarát, ezért nem jelenttethette meg Grassi a Saggiatoré-t diffamáló mûvét Rómában.

De a reform ellen kezdetektôl tekintélyes erôk tömörültek, Rómában s szerte a katolikus világban egyaránt. Redondi túllát az itáliai belpolitikát hagyományosan megosztó francia–spanyol viszályon, s a Dialogo drámája mögött fölvillantja Európa hatalmas vallási vajúdását a magyar és a cseh végektôl az Atlanti-óceánig. A spanyol párt feje, Borgia kardinális eszköze volt inkább, mintsem oka a római krízisnek, melyet a Habsburg és a katolikus érdekek azonosulásával egyre türelmetlenebbé váló régi szigorú vonalnak mindenképpen ki kellett robbantania. A hatalmi mérleg újból és erôteljesen a jezsuiták oldalára billent, Rómában is. Aliberalizmus szép napjainak egy csapásra vége. S ha ebben a nehéz pillanatban följelentés érkezik a Szent Hivatalhoz a Dialogo ellen ugyanazzal a váddal, mint néhány éve a Saggiatore ellen, mit tehet most a pápa? Legfeljebb annyit, hogy gyorsan összehív egy különbizottságot, azzal a titkos föladattal, hogy a súlyos eretnekség vádja helyett találjon ki egy enyhébbet: a kopernikanizmus tilalom ellenére való hirdetését.

Így történt-e valójában? Ki tudja? A Dialogó-t följelentô írást nem sikerült megtalálni. A Saggiatore keletkezésének, fogadtatásának, följelentésének meggyôzô elemzésével ellentétben Redondi a nagy pör újraértelmezésében merész hipotézisekre és az adatok szokásos történész-manipulálására kényszerül. Cseppet sem valószínû például, hogy VIII. Orbán, ez a kíméletlen és ravasz diktátor csakugyan annyira szívén viselte volna öreg barátja ügyét, mint Redondi föltünteti. És az se hihetô, hogy ebben az egész komplikált perben kizárólagosan a római színtér számítana, és – mint ahogyan Redondi teszi – említést se érdemelne Firenze. Az ideológiai frontok se rendezôdtek valószínûleg olyan szépen és egyszerûen inkvizitorikus jezsuitizmusra és liberális reformkatolicizmusra, mint ahogyan Redondi ábrázolja. Újabb adatok alapján például úgy látszik, hogy épp a Supremus Inquisitor Generalis, Bentivoglio bíboros igyekezett megvédeni Galileit a pápa ellenében... Ki tudja? Ma még nyilvánvalóan távol vagyunk tôle, hogy tisztán lássuk a nagy pör mozgató erôit, összetevôit, személyes indítékait; meglehet, sohasem fogjuk látni tisztán. A pör államügy volt, hatalma tán leginkább veszélyeztetett pillanatában rendezte meg egy diktatúra elsõrendû politikai mutatványul, afféle hatalomfitotgatás és elrettentés gyanánt. Méghozzá – figyelmeztet folyton Redondi – a titkolódzás nagymestereinek századában! Hogyan remélhetnôk hát, hogy világosan átlássunk a hálóján? De mindig elôkerülhetnek újabb dokumentumok, és egyre precízebben, egyre nagyobb történeti hûséggel vázolhatók az ügy körülményei, mint például az új tudományos filozófia összeütközése az oltári szentség dogmájávai. De megéri-é az efféle obskurus dogmatörténeti körülmények kutatására annyi fáradtságot fordítani, mikor a természettudomány fejlôdését csak hátráltatták? Azt igen, feleli Redondi, de föltárnak ezek a kutatások valami mást is, s ezért olyan fontosak. Megértetik és tudatosíthatják, hogy a kutatás és az értelem autonómiája "nem a platóni ideák egébôl szállt le a földre, hanem a 17. század során kellett kemény küzdelemben kivívni, mint minden más emberi szabadságot. Közkincs, amit meg kell ôrizni".



 
Természet Világa, 117. évf. 6. sz. 1986. 246–249. o.