Richard P. Feynman
Látogatás Uri Gellernél

A Committee for the Scientific Investigation of Claims of the Paranormal (CSICOP, Állítólagos Paranormális Jelenségek Tudományos Vizsgáló Bizottsága) 1976-ban alakult meg. Tagjai között számos tudományterület kiemelkedõ tudósai, Nobel-díjasok találhatók [pl. Murray Gell-Mann Nobel-díjas fizikus, Francis Crick Nobel-díjas biofizikus, Carl Sagan csillagász, Martin Gardner, a Scientific American matematikai játékok rovatának nyugdíjas vezetõje, Douglas Hojs-tadter professzor, valamint James Randi, a világhírû bûvész és illúzió-nista, aki többek között Uri Geller leleplezésében szerzett nagy érdemeket).

A bizottság elnöke Paul Kurtz filozófus, a State University of New York at Buffalo professzora. A bizottság hivatalos lapja a Skeptical Inquirer, amely negyedévenként jelenik meg, szerkesztõje Kendrick Frazier. A folyóirat rendszeresen beszámol a különféle ún. „paranormális jelenségek" tudományos vizsgálatáról, a dolgok hátterében álló tényekrõl. A lap olvasói elsõ kézbõl kapják a legkiválóbb szakértõi elemzését és a jelenségek körüli csalás és hókuszpókusz leleplezését, Sajnos gyakran csak a Skeptical Inquirer olvasói az egyetlenek, akii errõl tudomást szereznek, mivel a napisajtó (ott is!) az olcsó szenzációkat részesíti elõnyben a tudományos tényekkel szemben.

A Természet Világa szerkesztõsége többek között feladatának érziai áltudományok elleni küzdelmet a (fõleg a fiatal korosztálynak szóló) színvonalas tudományos ismeretterjesztés fegyverének segítségével. Ezért felvette a kapcsolatot a fentiekben említett bizottsággal és anná lapjával, a Skeptical Inquirerrel. A bizottság és a folyóirat vezetõi készséggel fogadták a megkeresést és nagylelkûen hozzájárultak ahhoi, hogy a Természet Világa a legérdekesebb cikkeiket leközölje, valamim a legfrissebb információkat a magyar olvasókkal megismertesse. Richard P. Feynman alábbi írásával indítjuk útjára a Skeptical Inquira segítségével létrehozott cikksorozatunkat.

Amikor kinn voltam Malibuban 1975-ben John Lilly tartályánál, mindenfajta emberek megfordultak ott, köztük olyanok is, akiknek kapcsolatuk volt a „titokzatos világgal". Egyikük elkezdett Uri Gellerrõl beszélni, aki állítólag valamilyen természetfeletti erõ segítségével kanalakat hajlít meg és csõbe zárt drótdarabot is el tud görbíteni stb., stb. Az illetõ szerint Uri Geller Angliában több embert - köztük fizikusokat is, mint David Bohm - meg tudott gyõzni természetfeletti képességérõl. Úgy gondolta, hogy én is bizonyára szeretném mindezt megvizsgálni, tehát megkérdezte: érdekel-e a dolog?

Természetesen igent mondtam: „Úgy gondolom, hogy a fizika törvényei minden jelenséget leírnak, és e törvények alapján nem értem, hogyan csinálja azokat a dolgokat. Ha tehát azok valóban megtörténnek, akkor szükségszerûen nem tudok mindent, amit a produkciókról tudni kellene, ezért feltétlenül érdekes lenne megvizsgálnom a körülményeket."

Persze én már sok tapasztalattal rendelkezem, és egy kicsit mellébeszéltem. Sok hasonló teljesítményrõl hallottam már, de azok egyetlenegy esetben sem bizonyultak igaznak. Sokat olvastam a telepátiáról is és utánajártam az ismert tényeknek is, mert érdekeltek, de azok sem vezettek soha semmi kézzelfoghatóhoz, Tehát most is azt vártam, hogy valami trükk van a dologban, persze ennek ellenére tudni akartam, hogyan csinálja. Ezért azt mondtam: „Igen, nagyon szeretnék találkozni Uri Gellerrel".

A fickó tovább magyarázta, hogy a „szkeptikus professzorok" hogyan vizsgálták elektronmikroszkóppal a meghajlított kulcsokat, hogy megértsék, milyen erõk mûködnek, megolvad-e az anyag vagy sem, meg sok hasonló ostobaságot.

Én tudom, hogy a bûvészek nagyon ravaszok, és hogy engem is könnyû becsapni, ezért azt mondtam: „Ide hallgasson, én feltétlenül találkozni akarok Uri Gellerrel, de meg kell mondanom, hogy elég eszem van ahhoz, hogy tudjam mennyire ostoba tudok lenni."

Sokat olvastam a telepátiáról és tudom, milyen félrevezetõ azt hinni, hogy az ember ravaszabb mint a másik, és hogy az nem fogja tudni becsapni. Ha egy jó bûvész valami meglepõt csinál, nem szabad mindjárt azt hinni, hogy az valódi jelenség - sokkal nagyobb merevségre van szükség és az ember az esetek 99,9-100 százalékában azt találja, hogy nem valami titokzatos dolog történik, hanem valami trükk rejlik a dolog mögött! Ennek ellenére igen szórakoztató rájönni a trükkre, de az egyetlen mód, ahogy ehhez el lehet jutni, hinni kell, hogy trükk az egész, különben az ember könnyen lépre megy.

Jó példa erre a két francia fiú története, akik telepatikusan érintkeztek egymással. A tanító elmondta a papnak, az a polgármesternek, végül híres párizsi professzorok jöttek tanulmányozni a dolgot, akik aztán meggyõzték magukat arról, hogy a fiúknak rendkívüli képességeik vannak.

Eleinte a fiúk egymással szemben álltak, és különféle mozgással és mozdulatokkal jelezni tudtak egymásnak. Amikor erre rájöttek, háttal állították õket, majd egy ernyõt helyeztek közéjük, de ekkor is kapcsolatba tudtak lépni. Amint késõbb kiderült, egy nagybácsi segítségével tartották a kapcsolatot, aki mindkettõjüket látta és továbbította a jelzéseket. A professzorok folytatták a vizsgálatot, a fiúk pedig egyre tökéletesítették módszerüket. Mivel a jeladás módszere állandóan változott, míg a professzorok meg voltak a telepatikus képességrõl gyõzõdve és feltételezték, hogy kapcsolat mindig azonos módon jön létre, nem voltak képesek rájönni a turpisságra. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a professzorok így gondokodtak: „ezek egyszerû falusi gyerekek, akik nem elég okosak ahhoz, hogy minket becsapjanak..." Pedig pontosan ez történt, az egyszerû falusi gyerekek lóvá tették a párizsi egyetem professzorait.

Én tudtam magamról, hogy könnyen becsaphatnak, míg Bohrn és a hozzá hasonlóak nyilván sokkal okosabbnak képzelték magukat, mint én.

Néhány hét múlva cseng a telefon, Uri Geller az. Hollywoodban van, mondja, és meglátogathatom a szállodájában. Megkérdezem, hogy jöhet-e a barátom, Al Hibbs, aki tv-programot szeretne csinálni (és aki jóval hamarabb észreveszi a trükköket mint én), valamint a fiam, Carl. Geller igent mond, különösen a fiam jövetelének örül, mert gyerekek elõtt mindig igen jól szerepel. „Nagyszerû - mondja Carl - majd én fogom az ellenõrzõ feladatokat kitalálni."

Nos, Carl összeállított egy kis csomagot. Szerzett egy puha ólomdrótot egy szétszedett összeadógépbõl, amelyet jóval könnyebb volt meghajlítani, mint egy kulcsot. Betett egy darab indigót egy borítékba - Gellernek csak egy jelet kellett tenni a papírra. Végül volt egy, mindkét végén dugóval elzárt üvegcsõ, amelybe egy vékony drótdarabot tett, azt kellett meghajlítani. Carl tehát olyan feladatokat tervezett, amelyeket jóval könnyebb végrehajtani, mind a kulcshajlítást - feltéve hogy az telepatikus úton történik, mint ahogy azt Geller állította.

...Felmentünk Geller szállodai szobájába és egy nagyon ideges embert találtunk ott, aki fel-le mászkált és felkapkodta a szinte állandóan csengõ telefont. Carl átadta a teszteket tartalmazó kis dobozt, Geller meg se nézve félretette. A sok telefon közepette elkezdte magyarázni, hogy a különleges erõ hol jön, hol nem, nem tudni honnan ered. Aztán ismertetni kezdte a jelenségre vonatkozó különféle elméleteket. Ez azt mondja hogy így, az meg azt, hogy úgy, van aki földönkívüli eredetûnek tartja stb. Én persze csak ott ülök és várom, hogy a ködösítés véget érjen.

Akkor hirtelen Geller átnyújt mindegyikünknek egy kis jegyzettömböt és ceruzát. Nekünk rajzolni kell valamit, õ pedig majd kitalálja, hogy mit. Nem volt nehéz rájönni, hogy akarta csinálni. Rajzolás közben a ceruza vége mozog, õ pedig, mint a jövendõmondó, találgatni kezd és figyeli az arcunkat, igyekszik eldönteni, jó nyomon van-e. Közben persze kezeit a fején tartja, de hát mi következik ebbõl? Ilyeneket mond „bizonyos körökkel kapcsolatos dolgok (látta a ceruzát mozogni)... mechanikusan ..." Velünk persze nem jutott semmire, mert mindannyian faarcot vágtunk.

Geller gondolatolvasása tehát nem mûködött. Akkor felkapott egy kulcsot, de a bûvös erõ csak nem jött. Mi pedig figyeltük, akár a keselyûk a zsákmányt. Nem lett volna szabad ezt tennünk: hagyni kellett volna, hogy megcsinálja a gondolatolvasó trükköt, akkor elengedte volna magát és nekilátott volna a fõ mutatványnak, így csak még néhányszor felkapkodta a telefont, majd azt mondta, hogy most valahogy nem jön az erõ.

Egyszercsak felpattan: „Hé, gyakran könnyebben megy víz alatt. Próbáljuk ki víz alatt!" Nem tudom hirtelenjében, hogy mire gondol, õ azonban kirohan a fürdõszobába és kinyitja a csapot. Gyorsan követjük õt, Al a jobbján, Carl a balján, én pedig mögötte, mind a négyen az apró fürdõszobában szorongunk. Hárman csak azt figyeljük, mikor vesz elõ az ingujjából egy szerszámot vagy valami hasonlót! Nos, semmi nem történt, és én egy kicsit csalódott voltam. Egyetlen trükköt sem tudott megcsinálni. Egyáltalán nem volt az a szuper bûvész, mint amire számítottam.

Al késõbb felhívott és elmondta a kulcshajlításra vonatkozó elméletét. Mi mindannyian szerszámot kerestünk, és nem találtunk. Ha azonban neki sikerült volna a figyelmünket egy pillanatra elterelni, a kulcs végét a csapba dugva azt könnyen meghajlíthatta volna, mi pedig a kifolyó víztõl nem vettük volna észre. Nem tudom, hogy valóban így tervezte-e, mivel mi nem adtunk erre neki semmi sanszot, ez örökre nyitott kérdés marad.