NÉMETH GÉZA

A tolerancia alfája

Olvasom a 168 óra c. lap vendégoldalán Kovalik Márta és Hegyi Imre Lementem alfába című rádióinterjúját, mellyel az alkotók elnyerték az Autonómia Alapítvány Toleranciadíját. A díjat egyébként Göncz Árpád nyújtotta át, ami azt engedi sejteni, hogy nem akármilyen kitüntetésről van szó.

Az írás annyira megragadott, hogy okulásul idéznék belőle néhány - önkényesen kiragadott - részletet. (Az interjúalanyok nevét az esetleges per elkerülése végett nem írom ki.) XX (foglalkozására nézve időfizikus): „...Különben nagyon sok érdekes dolgot találtam így, meditációban. Megtaláltam például Kleopátrát, Sába királynőjét, Saul királyt, Néró császárt."

Riporter: „És ha azt mondom, hogy nem találta meg őket, hogyan bizonyítja az ellenkezőjét?"

XX: „Hangszalagon vannak ezek a meditációs kísérletek. Magyarul beszélnek, hiszen most magyarok ezek a nagy lelkek..."

R: „Ön például mi volt előző életeiben?"

YY (pszichológus): „Többek között Arany János is voltam és Keresztelő Szent János lelkének hetvenkét százaléka is a talamuszomban van... Transzcendentális síkon van még bennem egy magyar ember... Ezen a transzcendentális síkon XX-et (vagyis az időfizikus beszélgetőpartnert - N. G.) mindig Élnek nevezik, ő egy Isten négy gyermeke közül..."

XX (időfizikus): „.. .Isten és a számítógép között is van kapcsolat. Maga Neumann János mondta, hogy az agy nem a számítógép nyelvét használja... A lélek a valódi halál állapotában is tovább dolgozik, és ezt akár le lehet fényképezni..."

R: „...Ez azt jelenti, ha nem sikerül, akkor ön azt mondja: a médium nem volt alkalmas a bizonyításra."

YY (pszichológus): „Ha ön kétségbe vonja, hogy én Keresztelő Szent János vagyok, az aurámon mégis ott van a glória, akkor azt már bizonyítottnak veheti, hogy szent vagyok. Négy gyermekemnek is van egy-egy glóriája..."

(Ezek után a riporter XX segítségével megkísérel eljutni előző életébe, de nem igazán sikerül neki.)

XX (időfizikus): „...Most nyíltan kutatjuk, keressük a megoldásokat. .. Most már elég messzire jutottunk ezen az úton... Ami matematikailag bizonyítható, az nem hókuszpókusz. Mi einsteini alapokon állva lépünk tovább. Ilyet persze csak polihisztor tud csinálni..."

Foglaljuk tehát össze egészen röviden: XX időfizikus megtalálta Kleopátrát, Nérót stb., akik magyarul beszélnek, s minderről neki hangfelvétele van. YY pszichológus volt már Arany János és Keresztelő Szent János is (legalábbis hetvenkét százalékig). XX egyike Isten négy gyermekének. (Vajon ki lehet a másik három?) YY-nak van aurája és glóriája (négy gyermekének úgyszintén), s habár mi ezt nem látjuk (csak száz - miért pont száz? - látó), bizonyítottnak tekinti, hogy ő egy szent. XX polihisztor, hiszen ilyet (most szegény Neumann János mellé kavarjuk bele még Einsteint is) csakis polihisztor tud csinálni.

Mielőtt eltöprengenénk kissé a fentieken, szeretném leszögezni, csöppet sem irigylem a riporterek díját. Ám ez a tolerancia gondolkodóba ejt. Mi is az a tolerancia? Magyarul azt jelenti, hogy eltűrés és elviselés, ráhagyás, türelem. Ha így vesszük, a két riporter valóban a tolerancia mintaképe. „Nagy-nagy szkepticizmussal és bizonyos cinizmussal" kérdezgetnek, tamáskodnak, mondjuk így: kinn is vannak, benn is vannak. Elvégre egy riporter, ha már egyszer ilyen interjúalanyokkal hozza össze a sors, mégsem mondhatja azt, hogy uraim, van egy parányi gyanúm, hogy önök nem egészen normálisak. Szóval, csak beszéljenek, mi hallgatunk, eljátszunk önökkel, fölvesszük, közreadjuk. A dolog körülbelül idáig szól a toleranciáról. Mert hát tegyük fel, elballag az ember a Lipótmezőre, orvosi engedéllyel kerít két delikvenst, akik nincsenek gumiszobába zárva, kényszerzubbonyba kötözve, nem piszkítanak maguk alá, nem tesznek kárt, csupán csak azt képzelik magukról, hogy Napóleonok, Isten fiai, szentek, polihisztorok, Arany Jánosok, meg hogy Néróval beszélgetnek magyarul stb. Mit tehet ilyenkor a riporter? Megkérhetné például az illetőket, ugyan játsszák már le azt a hangszalagra vett beszélgetést Kleopátrával. Tegyük fel, hogy az ápoltak erre elővesznek egy kazettát, beteszik a magnóba, s egy búgó női hang arról kezd mesélni, milyen is volt az ágyban Antoniusszal. Mit tesz ilyenkor a szkeptikus riporter? Megkérdezheti például, honnan tetszik tudni, hogy ez Kleopátra? Erre ők: de hiszen azt mondja, hogy ő Kleopátra! Ettől kezdve a dolog bizonyítottnak tekintendő, miként az is, hogy az illető fején ott a glória. Kész! Ettől kezdve nincs helye további szívóskodásnak, okvetetlenkedésnek. Bölcs riporter bólint s szól: Igen, megérintett a dolog... Hát kérem, ez a tolerancia.

Magnó kikapcs (ápoltat gyengéden elvezetik), vágószoba, adás, díjátvétel.

Van azonban valami, ami ebben az egészben nagyon zavar. Megengedem (ezt a szót félre fogják érteni, de nem baj), legyen műsor, cikk, könyv alfázókról, ufólátókról, istenfiairól, kanálhajlítókról. Aki akar, higgyen, aki nem, az ne higgyen. Belátom azt is, hogy bizonyos újságíró és riporter kollégák körében nagy a kísértés, csak hát próbáljunk meg disztingválni. Pár éve interjút készítettem Benedek István íróval, orvossal, hajdani elmegyógyásszal, s szóba került az Aranyketrec című, immár nyolc kiadást megért műve. Megkérdeztem a szerzőtől, minek tulajdonítja könyve sikerét. Ezt mondta: „...az olvasók egy része pikáns témát szimatolt benne... ez a könyv olyanfajta lehetőséget nyújtott, mint amikor kulcslyukon leselkedhetünk be egy zárt világba, a 'dilisek' életébe". (Megjegyzem, hasonlóképpen van az ember mindenféle deviáns társadalmi csoporttal, legyen szó buzikról, prostikról vagy akár sztárok magánéletéről.)

Nos, amíg ez a leselkedés szakember segítségével zajlik, rendben van. Ha viszont nem az, akkor közönséges kukkolás. Lehet rajta röhögni. S ezt azért nagy nyilvánosság előtt tán mégse kéne. Hagyjuk békén szerencsétleneket, megvan a maguk baja, még ha ennek nincsenek is a tudatában.

Végül már csak azt nem értem, mi köze ehhez az egészhez szegény Göncz Árpádnak.