CARL SAGAN
Kíváncsiság és kételkedés


A remények idejében voltam gyermek. Olyan korban, a 30–40-es években nőttem fel, amikor az emberek nagy várakozással tekintettek a tudományra. Az ötvenes évek elején kerültem az egyetemre, 1960-ban szereztem Ph.D. fokozatot. Arról álmodoztam, hogy egyszer tudós lehetek. Brooklynban, New York egyik negyedében nőttem fel, kedves, összetartó családban, de időm java részét, mint minden más srác a környéken, az utcán töltöttem. Ismertem minden bokrot, utcai lámpát, tornácot, tűzfalat, ahol labdázni lehetett, csak egy dolog volt a környezetemben, ami más volt, mint a többi: a csillagok.

 Mik azok a csillagok? Nem hasonlítottak sem a lámpákhoz, sem a bokrokhoz. Kérdeztem is a barátaimat, mik azok. Hát fények az égen, öcsi! Ezt én is tudtam, számomra ez nem volt kielégítő magyarázat. Szóval mik azok, kis villanyégők hosszú fekete zsinórokon és ezért nem látjuk, mi tartja őket? Kérdeztem a szüleimet és más felnőtteket is, de senki sem tudta a választ.

 Egyszer anyám azt mondta: Nézd, itt egy könyvtári olvasójegy, ülj föl a villamosra és menj el a New York-i Közkönyvtár legközelebbi fiókjába, vegyél ki egy könyvet és olvasd el. El is mentem és kértem a könyvtárost, hozzon ki nekem egy könyvet a csillagokról. Nagyon kicsi voltam, emlékszem, fel kellett rá néznem, pedig ült. Elment, kihozott egy könyvet. Leültem, kinyitottam, de Jean Harlowról, Clark Gable-ről meg más hollywoodi sztárokról szólt. Borzasztó csalódás volt. Akkor aztán megpróbáltam neki megmagyarázni – nem volt egyszerű –, hogy engem az igazi csillagok érdekelnek. Kissé nevetségesnek találta, amitől még jobban zavarba jöttem, de végül is kihozott egy másik könyvet, azt, ami valóban érdekelt.

 És benne volt! Benne volt, hogy a Nap egy csillag és hogy a csillagok mind napok, de ha közelebbről néznénk őket, olyannak látszanának, mint a mi Napunk. Megpróbáltam elképzelni, milyen messze kellene lennie a Napnak, hogy olyan kicsinek és homályosnak lássuk, mint egy csillagot. Persze, nem voltam tisztában a fényterjedés inverz négyzetes törvényével és halvány esélyem sem volt rá, hogy ki tudjam számítani. Az viszont világos volt, hogy nagyon, nagyon messze lehet, talán még messzebb, mint New Jersey. A képzeleten túli világegyetem káprázatos képe azonban úgy magával ragadott, hogy azóta is és örökre elkísér.

 Félelmet éreztem. Később – évekig tartott – rájöttem, hogy egy bolygón élünk, egy fénytelen kis világban, mely kering egy csillag körül. És talán az összes többi csillag körül is keringenek bolygók. És ha vannak bolygók másutt is, lehet rajtuk élet, értelem, talán más Brooklynok is – ki tudja... E lehetséges világok tarkasága, sokfélesége töprengésre késztetett. Biztos voltam benne, hogy nem lehetnek pontosan ugyanolyanok, mint a miénk. Így véltem, talán ez a legizgalmasabb téma, amit tanulhatok. Akkor még nem tudtam, hogy az ember hivatásos kutató, tudós is lehet. Valami kereskedőféle szerettem volna lenni (apám úgy gondolta, ez jobb, mint a termelőmunka) és a hétvégéken meg esténként foglalkozom majd tudománnyal. Másodikos gimnazista koromig így is gondoltam, mígnem biológiatanárom felvilágosított, hogy vannak hivatásos tudósok, akik ezzel keresik a kenyerüket, így aztán minden időmet annak szentelhetem, hogy a csillagokat tanulmányozom. Đriási nap volt!

 Hatalmas szerencsém volt, éppen a kellő időben születtem, hogy gyerekkori vágyaimat valóra válthassam. Részt vehettem a Naprendszer feltárásában, ami a legcsodálatosabb párhuzama gyerekkorom science fic~tionjének. Ůrhajókat küldünk más világok felé, megközelítjük őket, leszállunk a felszínükre. Robotokat tervezünk és irányítunk. Ha azt mondjuk neki, áss!, ásni fog. Ha azt az utasítást adjuk, hogy állapítsa meg egy talajminta kémiai összetételét, megállapítja. A folyamatosság gyermekkori kíváncsiságomtól és a korai science fictiontől a hivatásos kutató reális világáig szinte törés nélküli. Sosem történt meg, hogy azt mondtam volna: ez egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem. Ellenkezőleg: pontosan olyan, amilyennek elképzeltem. Ezért érzem magam fantasztikusan szerencsésnek.

A tudomány ma is a legfőbb örömöm, kedvtelésem. A tudomány népszerűsítése olyan természetes számomra, mint a levegővétel. Végtére is, ha szerelmesek vagyunk, telekiabálnánk vele az egész világot. Nem fogadom el azt a vélekedést, hogy a tudósok nem tudnak beszélni a nagyközönségnek a szakmájukról.

 Más okból is fontosnak tartom az ismeretterjesztést, s ezért próbálkozom vele magam is. Van egy rossz előérzetem: egy olyan Amerika, ahol gyermekeink, unokáink nemzedéke olyan korban nő fel, melyben a termelő ipar más országokba kerül, amikor országunk egy szolgáltató, információgyártó gazdaságban él, amikor félelmetes technikai hatalom kevesek kezében összpontosul és senki sem képviseli a közérdeklődést; amikor az emberek (emberek alatt a demokráciában élő széles néptömegeket értem) elvesztették azt a képességüket, hogy maguk szabják meg a teendőiket, vagy hogy tudatos kérdésekkel forduljanak azokhoz, akik ezt megteszik helyettük; amikor kristálygömbökbe kapaszkodunk és vallásosan hittel tanulmányozzuk a horoszkópunkat, amikor kritikai képességünk hanyatlik, amikor képtelenek vagyunk megkülönböztetni, mi az igaz, s mi az, ami annak látszik, és csak csúszunk egyre lejjebb a babona és a sötétség világába. A CSICOP néha magányos, de a szó valódi értelmében hősies küzdelmet folytat, hogy megállítsa ezt az irányzatot.

 Civilizációnk a tudományon alapszik, de olyan ügyesen oldottuk meg a dolgot, hogy már szinte senki sem érti a tudományt és a technikát. Ez a bajok magyarázata. S noha képesek lennénk megszüntetni a tudatlanságnak és a hatalomnak ezt a robbanékony keverékét, előbb-utóbb a saját arcunkba köp.

 A modern technika erői olyan félelmetesek, hogy nem elég egyszerűen azt mondani: mégis, biztosak vagyunk abban, hogy jól csináljuk. Demokráciában élünk és hogy bizonyosak lehessünk abban, hogy a tudomány és a technika erőit körültekintően használjuk fel, nekünk magunknak is értenünk kell a tudományt és a technikát. Bele kell kapcsolódnunk a döntéshozó folyamatokba.

 A tudomány jövendölő ereje tüneményes. Ez a legjobb ellenérv azokkal a megállapításokkal szemben, melyek szerint a tudomány csak múló divat, a tudomány a hatalmat birtoklók önérdekeinek szolgája. Ez bizonyos mértékig tényleg így is van, hiszen a hatalom bármilyen erős eszköz birtokába jut, megpróbálja ki is használni. Persze a tudósok is csak emberek, a társadalomban nőnek fel és visszatükrözik az illető társadalom fonákságait is. Miért is lenne másként? Némely tudós nacionalista, más rasszista, a harmadik szexista stb., ám mindez nem aknázza alá a tudomány hitelességét; ez csak emberi mivoltunk folyománya.

 Képzeljük el például azt, hogy meg akarjuk tudni születendő gyermekünk nemét. Többféle módon is megtehetjük. Elmehetünk egy jóshoz vagy valami efféléhez, felfüggesztünk egy ingát a várandós anya hasa fölé. Ha jobbra-balra leng ki, fiú lesz, ha előre-hátra, akkor lány. Az esély a helyes talá~latra 50%. Nem is rossz. ăm ha valóban tudni akarjuk, elmegyünk a megfelelő orvosi vizsgálatra, ahol viszont 99%-os biztonsággal meg tudják mondani. Ez még mindig nem tökéletes, de mindenesetre jobb, mint 50%.

 Vagy például azt szeretnénk megtudni, mikor lesz a következő napfogyatkozás. A tudomány akár egy évszázadra előre képes megmondani, hogy a föld mely pontján lesz és akár másodpercnyi pontossággal azt is, hogy mikor lesz teljes. Gondoljunk arra, mennyi mindent kell tudni ennek megállapításához.

 Képzeljük el, hogy elindítunk egy űrhajót a Földről, mint mondjuk a Voyager szondákat 1977-ben. A Voyager–1 12 évvel később érkezett meg a Neptunusz közelébe mintegy száz kilométerrel odébb, mint ahová eredetileg szánták. 5 milliárd kilométer távolságból 12 év után pontosan célba talált.

Így hát, ha igazán meg akarunk tudni valamit a jövőről – persze nem mindent, de néhány területen –, egyetlen olyan rendszerét találjuk az ismereteknek, amely valóban megadja a jó eredményt, és ez a tudomány.

 De hogyan működik a tudomány és miért ilyen sikeres? A tudományban vannak beépített hibakorrigáló mechanizmusok, mert a tudomány tudja, hogy a tudós, mint minden ember, nem tévedhetetlen. Hibákat vétünk, mint bárki más. Nincsenek tiltott kérdések. A tekintélyelv haszontalan, az állításokat igazolni kell. Az  ad hominem típusú érvelés nem számít. Lehet rongylabda és lehet helyes, ahogyan nekünk is lehet igazunk vagy tévedhetünk.

 A tudósokra is jellemző az emberi érzelmek, személyiségek, jellemek teljes skálája, de van egy dolog, ami feltűnő a kívülálló számára és ez a kritikai szellem. Szegény végzős egyetemista az államvizsgán kérdések kereszttüzében szenved, s ezek a kérdések néha rosszindulatúnak tűnhetnek. Azok a professzorok, akik ezekkel a kérdésekkel zaklatják, a kezükben tartják a vizsgázó jövőjét. A hallgató természetesen ideges, ki ne lenne az. Évekig készült erre a megmérettetésre és tudja, hogy ezekben a kritikus percekben képesnek kell lennie arra, hogy válaszoljon a kérdésekre. Amikor tézisei megvédésére készül, arra kell gondolnia, hol vannak a gyenge pontjai, mert sokkal jobb, ha ő maga találja meg őket, mint más, különben elbukhat.

 Vagy vegyünk például egy tudományos elő~adást. Az előadó mondja a mondandóját és a hallgatóságból hirtelen félbeszakítja valaki egy megsemmisítő kérdéssel... Vagy benyújtunk egy cikket egy tudományos laphoz, ahonnan kiküldik egy anonim bírálónak, akinek az a feladata, hogy megállapítsa, csináltunk-e valami szamárságot és ha nem, van-e abban a cikkben valami igazán érdekes, amiért publikálásra érdemes stb. Ezek és hasonlók mindennapi kihívások és elvárások a tudományos világban és azok, akik ezzel nem néznek szembe – még az igazi nagy tudósok közt is akad ilyen –, azoknak nehéz a pályájuk.

 De miért kell mindezt elviselnünk? Talán szeretjük, ha kritizálnak bennünket? Nem, ezt a tudósok sem szeretik. Minden kutató szenvedélyesen ragaszkodik elképzeléseihez, eredményeihez. Így érzi, meg kell védeni őket, de nem utasíthatja el a kritikát. A valódi kritika a tudós hasznára válik.

 A tudománynak van egy érdekes sajátsága, az, ahogyan jutalmaz. Legnagyobb elismerésünk azoknak szól, akik megcáfolják azok elméleteit, eredményeit, akiket a legjobban tisztelünk. Einsteint nemcsak azért értékeljük nagyra, mert oly sok alapvető elmélettel gazdagította a tudományt, hanem azért is, mert megtalált egy hiányosságot Newton egyik legfontosabb alapművében. Gondoljuk el, az emberi kultúra mely területén találunk ehhez hasonlót, hogy tisztelet illeti azokat, akik egy alapvető állításról bebizonyítják annak téves voltát? Gondoljunk a politikára, a gazdaságra, a vallásra, vagy a társadalom szerveződésére. Ott gyakran épp az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Azokat tiszteljük és jutalmazzuk, akik megerősítenek bennünket abban, hogy amit állítunk, az a helyes. Meggyőződésem, hogy ez az egyik alapvető oka a tudomány sikeres fejlődésének és más területek sikertelenségének.

Nem vagyunk csalhatatlanok. A tudomány másik alapeleme a kísérlet. A tudósok nem hisznek a magától értetődőben, a nyilvánvalóságokban. Az, hogy a Föld lapos, egykor nyilvánvaló volt. Szó szerint. Menjünk ki egy sík terepre és nézzünk körül: gömbölyű vagy lapos? Csak menjenek ki és győződjenek meg róla a saját szemükkel! Egykor az is magától értetődő volt, hogy a nehezebb testek gyorsabban esnek le, mint a könnyebbek, mint ahogyan az is, hogy a Föld a világegyetem központja. Nem hiszik? Menjenek ki a szabadba, nézzenek fel az égre: a csillagok keleten kelnek és nyugaton nyugszanak le, ahol pedig mi állunk, az mozdulatlan. Vagy talán érezzük a Föld forgását? Nem, azt látjuk, hogy a csillagok körülöttünk keringenek és mi vagyunk a központban.

 Az igazság sokszor rejtélyes és gyakran fáradságos munkát igényel a megfejtése. Közben ellentmondásba kerülhetünk mélyen gyökerező hitekkel, elméletekkel, s lehet, hogy amit kiderítünk, nem vág egybe azzal, amit igaznak vélünk tudni. De alapvetően nem a mi hozzáállásunk szabja meg, mi az igazság. A tudománynak van egy módszere, mely segítségünkre van abban, hogy ha a teljes igazságot nem is fejthetjük meg mindenkor, mindig közelebb és közelebb jutunk hozzá. Ez a módszer pedig az okosan megtervezett kísérlet.

 A húszas években történt, hogy egy vacsorán Robert Wood fizikust felkérték, válaszoljon egy pohárköszöntőre. Abban az időben az volt a szokás, hogy valaki tósztot mondott, majd megkértek valakit a társaságból, hogy válaszoljon rá. Előre senki sem tudta, milyen tószt fog elhangzani, ezért pillanatok alatt készen kellett lenni a válasszal. Ez alkalommal a tószt így hangzott: A fizikára és a metafizikára! Akkoriban a metafizikán olyan filozofikus fogalmat értettek, melyben az igazsághoz pusztán gondolkodás útján el lehetett jutni. Wood várt pár másodpercet, majd így válaszolt. A fizikusnak van egy elképzelése. Minél többet gondolkodik rajta, annál többet ért meg a problémából. ăttanulmányozza a szakirodalmat és minél többet olvas, annál többet ígérőnek látszik az elképzelése. Az elméleti felkészülés után hozzálát, hogy elméletét kísérleti úton ellenőrizze. A kísérlet pontos, alapos, sok lehetőség figyelembevételével tervezte meg. A mérések pontosságát egyre finomítja. S miután a fizikus mindezt végigcsinálta, elvégzi a kísérletet és az elképzeléséről kiderül, hogy hibás volt. A fizikus ezek után félreteszi az elméletét, megtisztítja elméjét a hibák zűrzavarától és valami más munkába kezd.

 Wood értelmezése szerint tehát a fizika és a metafizika közt az a különbség, hogy a metafizikának nincs laboratóriuma.

Miért olyan fontos, hogy széles körben értsék a tudományt? Egyrészről azért, mert ez a legjobb út, mely a szegénységből elvezethet a fejlett társadalom felé. A fejlődő országokban tudják ezt. Ha megnézzük az amerikai felsőoktatási intézményeket, azt látjuk, hogy különösen a matematikában, a fizikában és a műszaki tudományokban a hallgatók tekintélyes része külföldi. Amerika ezáltal nyújt valamit a világnak. Így tűnik, a fejlődő országokban értik, mi a jövőjük záloga. Attól viszont tartok, hogy az amerikaiak számára ez nem ugyanolyan világos.

 Rá kell mutatnunk a technika veszélyeire. Csaknem minden űrhajós elmondja, leírja, hogy a világűrből nézve földünk légköre olyan vékonynak, sebezhetőnek látszik, pedig úgy szokták mondani, levegőóceánban élünk.

 Valóban, ha a légkör vastagságát összevetjük bolygónk méretével, nagyjából ugyanazt az arányt kapjuk, mint az iskolai glóbusz és az azt borító papír- vagy műanyag réteg aránya. A légkör táplál és gondoz bennünket, védi a földi életet a káros ibolyántúli sugaraktól, mely a napból érkezik, abból a napból, mely sugaraival az üvegházhatás révén fagypont fölött tartja bolygónk hőmérsékletét. És ez a vékony, sérülékeny légkör a technika támadása alatt áll. Mindenféle anyagot beleengedünk. Mindenki hallott már a CFC-vegyületek ózonpusztító hatásáról, a szén-dioxidról, a metánról, melyek az üvegházhatás növelése révén globális felmelegedést okozhatnak. És ki tudja, milyen más veszélyeknek tesszük ki ezt a vékony réteget, mert nem voltunk elég bölcsek ahhoz, hogy előre lássuk, mivel milyen bajokat okozunk.

 A technika átgondolatlan mellékhatásai veszélyeztetik a környezetet, melytől az életünk függ. Ezért is kell megértenünk a tudományt és a technikát. Nagyon körültekintően kell figyelembe vennünk a következményeket és nemcsak a ma élők miatt, hanem azon emberek és egyéb fajok miatt is, akik és amelyek 10, 50, 100 év múlva élnek. Ha azonnal leállítanánk a CFC-vegyületeknek a légkörbe juttatását (ami ténylegesen folyik), az ozonoszféra kb. 100 év múlva gyógyítaná meg önmagát. Ezért tehát gyerekeinknek, uno~káinknak kell szenvedniük a mi hibáink miatt. Ez a második fontos oka a tudomány megismertetésének: a technika veszélyei.

 A harmadik: az eredetünk. Minden emberi kultúra annak szenteli értelmi, morális és anyagi erejének egy részét, hogy megpróbálja megérteni, honnan ered a népünk, a fajunk, a bolygónk, a csillagunk, a galaxisunk, a világegyetem. Állítsunk meg bárkit az utcán és kérdezzük meg a véleményét. Nagyon kevés olyan embert találnánk, aki még sosem gondolkodott el ezeken a kérdéseken.

S most a tudomány és az áltudomány harcáról. A közvéleményben ez úgy jelenik meg, hogy a rossz tudomány kiszorítja a jót. Ez az én értelmezésem szerint azt jelenti, hogy ha elárasztanak bennünket elsüllyedt kontinensekkel, ufókkal és egyebekkel, nem marad hely az értelemben arra, hogy rátaláljunk a tudományra, mert a kíváncsiságunk kielégül. Az emberi kultúra egyrészt fantasztikus eredményeket ér el a tudomány révén, másrészt útját állja ezeknek, mire elérnének az átlagemberhez. ?gy azok, akik kíváncsiak, értelmesek és meg akarják érteni a világot, bemocskolódhatnak babonával, áltudománnyal. Mondhatnánk, jobban kellett volna tudniuk, kritikusabbnak kellett volna lenniük, de ez így túl szigorú. Véleményem szerint ez nem elsősorban az ő hibájuk, hanem a társadalomé, amely túlzottan propagálja a szemfényvesztést és visszatartja az  istenek eledelét.

 A szkeptikusok akkor harcolnak a legkevésbé hatékony módon, ha lekicsinylik ezeknek a kíváncsi, értelmes embereknek az érdeklődését, vagy arrogáns módon torkollják le a hitüket. Meglehet, hiszékenyek, de nem ostobák. Ok nélkül nem hisznek dolgokban. Ha figyelembe vesszük, hogy az ember gyarló, esendő, könnyebben megérthetjük a helyzetünket. Ne utasítsuk el az áltudományt vagy a babonát megvetéssel.

 A múlt században el lehetett járni szeánszokra, ahol médiumokon keresztül érintkezésbe lehetett lépni halott hozzátartozókkal. Ennek modern változatai napjainkban is léteznek. Ami közös bennük, az a haláltól való félelem. A halálnak a puszta gondolata is kellemetlen. Kétszer is közel álltam a halálhoz, meg tudom érteni a halálfélelmet. Szüleim tizenöt évvel ezelőtt meghaltak. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Ma is rettenetesen fáj a hiányuk. Nem kérnék sokat: csak évente öt percet, hogy velük lehessek. Hogy elmondhassam nekik, hogy vannak a gyerekek, az unokák. Tudom, rettentő bután hangzik, de szeretném megkérdezni őket: hogy vagytok, minden rendben? Csak egy parányi kapcsolatot! Nem mosolygom meg azt az özvegyet, aki gyakran kimegy a férje sírjához és magában csendesen elbeszélget vele.

 Az idegenek általi elrablás kapcsán megpróbálom megérteni a tényt, hogy az emberek hallucinálnak – igen, bizonyos esetekben, érzékcsalódás, vagy kábítószerek hatására. Mióta a szüleim meghaltak, tucatnyi alkalommal hallottam, hogy hozzám szólnak: Carl. Csak ezt az egyetlen szót, a nevemet. És én ösztönösen kész voltam válaszolni. Ennek mély pszichikai gyökerei vannak. Az agyam minduntalan visszajátssza és ez egyáltalán nem meglepő. De ez hallucináció! Ha csak kicsit lennék kevésbé szkeptikus, azt mondhatnám, valahol itt vannak a közelemben, hallom őket.

 Raymond Moody, akinek több könyve is megjelent az élet a halál után témaköréből, egyik könyvében rám hivatkozott, mondván, hallottam, hogy a szüleim a nevemen szólítottak, s lám, még én is hiszek a halál utáni életben. Ez a félreértelmezése annak, amit mondok. Ha ez a velem kapcsolatos állítása az alapvető kitétele a halál utáni életnek, a dolog gyenge lábakon áll.

A szkeptikus mozgalom fő baját abban látom, hogy szélsőségekben gondolkodik. Mi és ők. Az az érzet, hogy az igazság a mi monopóliumunk; hogy mindazok, akik buta doktrínákban hisznek, gyengeelméjűek; ha fogékony vagy, ránk hallgatsz, ha nem, pokolba veled. Ilyen módon nem megy át az üzenetünk. Ez tart bennünket állandó kisebbségi helyzetben. Az a megközelítés, hogy eleve elfogadjuk a babona és az áltudomány emberi gyökereit, elvezet arra a felismerésre, hogy a társadalom intézte úgy a dolgokat, hogy a szkepticizmust rosszul tanítják.

 A tudomány magában hordoz egy látszólag ellentmondásos hozzáállást. Egyrészt szinte teljesen nyitottnak kell lennie minden elképzelés, ötlet felé még akkor is, ha nagyon bizarrul hangzik – ez a hajlandóság a kíváncsiságra. Amint megyek, az időm lelassul; összezsugorodom a mozgás irányában, egyre tömörebb leszek. Ez őrültség! Nagyon kis léptékben a molekula lehet ilyen vagy olyan helyzetben, de nem lehet köztes helyzetben. Vadul hangzik! De az első a speciális relativitáselmélet állítása, a második pedig a kvantummechanika következménye. Tetszik vagy sem, ilyen a világ. Ha kitartunk amellett, hogy ez képtelenség, örökre elzárkózunk a tudomány nagy felismerései elől. Ugyanakkor a tudomány megköveteli a legszigorúbb, megalkuvás nélküli szkepticizmust, mert az ötletek, elképzelések nagy többsége egyszerűen hibás, és az egyedüli mód arra, hogy különbséget tehessünk a helyes és a rossz közt, a kritikus kísérlet és elemzés.

 Ha túlzottan nyitottak vagyunk, akkor elfogadunk minden elképzelést, ötletet, elméletet, s ez egyenértékű azzal, hogy semmit sem tudunk. Ha túl szkeptikusak vagyunk – különösen olyan új ötletek elvetésével, melyeket megfelelő módon nem ellenőriztünk –, elzárkózunk a tudományos haladás elől. Amire szükségünk van, az a kettő józan keveréke.
 

(Skeptical Inquirer, 1995. január–február)