Richard P. Feynman
Papp úr örökmozgó szerkezete

Egyszer (1966-ban) eljöttek hozzám a hallgatók egy autósmagazinnal. Road-runner vagy valami hasonló volt a címe. Volt benne egy cikk egy csodálatos motorról, amely valamilyen új alapelv szerint termelte az energiát. A kocsiba nem kell üzemanyagot vásárolni, gyártáskor a hengereket megtöltik üzemanyaggal, és az hat hónapig elegendõ. Ha elfogy, vissza kell vinni a gyárba újratöltésre. A motor léghûtéses és országúton 60 mérföldes sebességre képes a kocsit felgyorsítani.

A magazinban ott volt a motor és a feltaláló, Papp József úr fényképe is, aki Magyarországról vándorolt ki az Egyesült Államokba. A feltaláló a motor mellett valami sok számlapú mûszerrel méricskélt, és sok ember nézte közben érdeklõdve.

Papp úr a motorját Los Angelesben is be szándékozik mutatni, mondták a hallgatók és azt akarták, én is menjek velük el megnézni. Elmondtam nekik, hogy egy atomreaktoron kívül - ami jelen esetben kizárható - semmi sem tud hat hónapra elegendõ energiát termelni. „A csalás mindig kiderül, a fickó valószínûleg csak pénzes embereket keres a találmányához" - tettem hozzá.

Elmeséltem nekik néhány történetet az örökmozgó szerkezetekrõl, például arról, amelyik egy londoni múzeumban van egy nagy üvegszekrényben. A szekrénybe semmilyen drót nem vezet, a szerkezet mégis állandóan forgásban van. „Mindig fel kell tenni a kérdést, honnan származik a mozgáshoz az energia" - mondtam. Az említett esetben a szekrény egyik falábába helyezett csõbõl levegõt fújtak a szerkezetre.

Végül mégiscsak rábeszéltek, hogy menjek el velük. A bemutatót egy hûtõszekrénygyár L alakú parkolójában tartották. A motor a parkoló egyik végében volt, míg a kb. harminc fõnyi érdeklõdõ távolabb, az L alak sarkánál. Papp úr elmagyarázta, hogyan mûködik a motor, nagyon ködösen és bonyolult szakkifejezéseket használva. Volt ott sugárzás, atomok, különbözõ energiaszintek, kvantumok és minden egyéb, az egész persze teljesen értelmetlen handabanda.

Mondott persze néhány fontos dolgot is, mert minden szélhámosságban kell lennie valami valószerû elemnek is. Megmagyarázta, hogy a találmányt el akarta adni a nagy autógyáraknak, azok azonban nem akarták megvenni, mert féltek, hogy tönkre fogja tenni a nagy olajtársaságokat. Nyilvánvalóan összeesküvés folyt Papp úr csodamotorja ellen. Beszélt aztán egy újságcikkrõl, meg arról is, hogy pár nap múlva a motort részletes vizsgálatra a Stanford Kutatóintézetbe fogják vinni. Ez is azt bizonyítja tehát, hogy valódi nagy találmányról van szó. A pénzüket befektetni kívánókat is felszólította, itt a kiváló alkalom, hogy nagy összegeket keressenek, mivel a motor igen nagy teljesítményû, sõt, emiatt kissé veszélyes is!

A motorból nagy köteg drót vezetett ki egy csomó mérõmûszerhez. Volt ezek között egy variac, egy változtatható feszültségû transzformátor is. A mûszerekbõl egy kábel vezetett a falban lévõ hálózati csatlakozóhoz. Eléggé nyilvánvaló volt tehát, hogy honnan jött az energia!

A motor elkezdett forogni és a csalódás moraja hallatszott a nézõk között. A hûtõventilátor hangtalanul forgott, és a hengerekbõl sem jött a robbanómotorokra jellemzõ zaj. Nagyon úgy nézett ki a dolog, mint egy közönséges villanymotor.

Papp úr kihúzta a falból a csatlakozódugót. „Amint látják, ennek semmi köze a motorhoz, ez csupán a mûszereket látja el tápfeszültséggel" - mondta.

Nos, ez igazán egyszerû, nyilván egy akkumulátor van a motor belsejében. „Foghatom én a csatlakozódugót?" - kérdeztem.

„Hogyne" - mondta Papp úr és átnyújtotta a dugót.

Hamarosan azonban visszakérte a dugót. „Én még szeretném egy kicsit fogni" - válaszoltam, arra számítva, hogy ha húzom még egy kicsit az idõt, a szerkentyû biztosan leáll.

Papp úr azonban hamarosan rendkívül izgatott és ideges lett, ezért visszaadtam kezébe a dugót, õ pedig azonnal visszadugta azt a konnektorba. Néhány pillanat múlva egy nagy robbanás történt. Valamiféle ezüstös színû anyag lövellt ki a motorból és elkezdett füstölni, a tönkrement motor pedig felborult.

A mellettem álló ember felkiáltott: „Eltaláltak!"

Ahogy ránéztem, láttam, hogy az egyik karja egyetlen nagy nyitott seb, látni lehetett benne az izmokat és az inakat is! Segítettem neki leülni egy székre.

A csoportból a legfiatalabb diák tudta, hogy mit kell tenni. „A nyakkendõjébõl szorítókötést kell csinálni" - kiáltotta. Mindenkinek utasításokat osztogatott és a földön fekvõ emberen elkezdett mesterséges lélegeztetést végezni. Csodálatos volt látni, hogy a sok felnõtt között ez a fiatal diák milyen határozottan átvette az irányítást.

Mire a mentõk megérkeztek, már tudtuk, hogy három sérült van, a legsúlyosabb köztük a földön fekvõ ember. Nagy lyuk tátongott a mellkasán (a mesterséges légzés ezért eléggé hatástalan volt), és hamarosan meg is halt. A másik kettõ túlélte, mi pedig mindannyian sokkos állapotba kerültünk.

Odafordultam a fiatalemberhez, aki olyan határozottan és talpraesetten viselkedett e váratlan tragédia közepette. „Én nem szoktam inni - mondtam -, de most menjünk át a szomszédos bárba és igyunk valamit, hogy lecsillapítsuk az idegeinket."

Átmentünk a bárba és rendeltünk. Nagyon meglepett, hogy a fiatalember, aki a legérettebben viselkedett mindannyiunk közül, kiskorú, ezért nem ihatott alkoholos italt. Elkezdtünk a motorról beszélgetni. Az egyik pénzember, aki egy mérnököt is hozott magával, azt mondta: „A mérnököm azt tanácsolta, hogy bújjak az épület sarka mögé és onnan leskelõdjek ki, mert ezek a bemutatók igen veszélyesek szoktak lenni."

Valaki más arra hívta fel a figyelmemet, hogy ez a Papp úr korábban rakétákkal foglalkozott és ez a robbanás is olyan volt, mint amikor a rakéták üzemanyaga felrobban.

Úgy vélem, hogy ha Papp úr valóban elküldi a motort a Stanford Kutatóintézetbe vizsgálatra, akkor a játszmának igen hamar vége lett volna. Ha azonban egy kis robbanás a motort véletlenül megsemmisíti, a játék egy kicsit tovább tarthat. Egyrészt demonstrálja, milyen erõs a motor, másrészt lehetõséget ad arra, hogy a befektetni kívánók a pénztárcájukba nyúljanak, különös tekintettel arra, hogy a motort újjá kell építeni. Valamennyien egyetértettünk azonban abban, hogy a robbanás kissé túl nagyra sikerült.

Egy halálos áldozatot és sérülteket eredményezõ robbanás után az ügy mindig bíróságon végzõdik. Papp úr nagy meglepetésemre engem perelt be, azzal vádolva, hogy a csatlakozódugóval való idõhúzás okozta azt, hogy a dolgok irányíthatatlanná váltak. A Caltech (Kaliforniai Mûegyetem) ilyen esetekre jogi irodát tart fenn, ezért a jogászok engem is megkerestek. Elmondtam nekik, hogy a vád teljesen alaptalan. Elõször neki kell megmagyaráznia, hogyan mûködik a berendezése, és bizonyítania kell, hogy a hálózati kábel kihúzása vezetett a tragédiához.

A dolog végül is a bíróságon kívül megegyezéssel zárult, Papp úr kapott valami pénzt. Azt hiszem, néha bölcs dolog elkerülni a bíróságot, még akkor is, ha az embernek igaza van. Mindenesetre a Caltechnek némi pénzébe került, hogy elmentem arra a bemutatóra. Persze meg vagyok gyõzõdve arról, hogy helyesen diagnosztizáltam azt, ami ott valójában történt. No és természetesen azóta semmit sem hallani Papp úr új motorjáról.

(A Sceptical Inquirer nyomán)